Peloponnes 2010/7.

13. nap, 2010. Június 22. 

Nagyon jól alszunk, reggel a tenger felől tűz be a nap, mint ahogy ezt már máshonnan is ismerjük. A hátsó erkélyen reggelizünk, ott még jobban tetszik a kilátás, hiszen a tenger csak egy víz, nem történik nála sok dolog, de hátul ott az egész falu, a gyönyörű citrusfélék, a kertjükben szorgoskodó emberek, a magas hegyek…Ismét Korfu dejavu-m van. Az erkélyeken régimódi, sínen lekurblizható napvédő vásznak vannak, a tenger felől leeresztjük, hogy ne melegedjen be annyira a szoba. Mire 10-kor elindulunk, beborul az ég. Előbb Leonidioba megyünk, mert ott sok bankautomatát láttunk és ki kell venni pénzt. 

Csoda történt! A város mégis él és nem kisértetváros. Ma nyüzsgő élet fogad, sok étterem, kávézó, zöldséges üzlet, emberek az utcákon. Talán tegnap ünnepnap lehetett. Megörülünk ennek a kedves, eredeti, semmiféle turistásat magában nem rejtő szépséges kis városnak. Csak a borult ég és szemerkélő eső nem kedvez a fotózásnak, amit nagyon sajnálok, mert a háttérben emelkedő gigantikus vörös sziklák leírhatatlan kulisszát adnak a városnak. Közepén a kiszáradt folyómeder telis-tele rózsaszín leanderekkel, mintha hosszú évek óta nem folyt volna benne egy csepp víz sem. Csak akkor süt ki a nap, amikor már továbbindulunk. 

Gyönyörű, vadregényes hágón vezet az út, teljesen magával ragad, úgy érzem szerelmes vagyok belé. Az ember nem csak másik emberbe lehet szerelmes, hanem városba, tájba, illatba, zenébe is akár. Megállunk az Eloni kolostor alatti parkolóban, ahol forrásvíz folydogál és megesszük a szendvicsünket, közben pedig talán 5 percre kikékül az ég, hogy szépet fotózhassak, majd visszaborul. Amikor felérünk a kolostorhoz, megnézzük, be lehet-e menni és be is megyünk. Miért jó itt élni a világ végén egy sziklaszirten csüngve? Mikor kimegyünk, egy német pár érkezik, müncheni rendszámmal, két kisgyerekkel. Az apa éppen a hátsó ülésen alvó kisfiút emeli ki, aki rongybabaként lóg a vállán, majd felébred és nemtetszését mutatja ki. Ledobnám a szakadékba ezt a gyerekkínzó, őnző dögot, aki a maga élvezetére így kínozza a csemetéjét. 

Jobban beborul és ahogy feljebb megyünk a hegyekbe, egyre erősebb, hidegebb lesz a szél. A kolostor után rövid kopár rész, majd fenyőerdővel borított hegyoldalak jönnek, míg fel nem érünk egy szurdokokkal hasogatott fennsíkra. 

Kosmas valóban elragadó falu. Az az igazi báj van benne, amit ritkán talál meg az ember. Hatalmas főtér, hatalmas platánokkal, hatalmas templom, terméssel teli (vadnak tűnő) cseresznye, már tüskés golyókkal teli gyesztenyefák. Végtelen nyugalom és gyönyör. Ki ne akarna itt ebédelni, mint Verkáék? Hogy hova ülünk be, azon nem kell töprengeni, mert a legtöbb beülős hely kávéző, köztük csak egy taverna van. 

Megismerem, hogy itt ettek Verkáék is. Német házaspár ül a másik asztalnál, 7 éves forma lánnyal. Az agyunkra megy, hogy a legidillibb faluban is németeknek kell lenniük mellettünk és az anyának folyton rikácsolnia kell a rosszalkodó gyerekére. Mindent elront ez. Még le sem ülünk, amikor már odafagyunk a 19 fokban a székhez. Nincs nagy választék, de nem akarunk szokásosat enni. Mikor meglátom a nyulat ,mindegy nekem, hogy mi is az a kaja, azt választom, M. pedig ugyanazt báránnyal. Pillanatokon belül jön a kajánk, ami pörkölt szerű étel nagyon erélyes ízű vörösboros szószban. Nekünk kicsit sok is a borból benne, de ízlik mégis, valami új, valami helyi jellegzetesség, valami gondolkozás nélkül bevállalt dolog. Kiadós adag. Mindkét kaja 6,50 Euro. Sajnos rettentően fázunk, alig bírunk így nyugodtan itt ülni az árnyékban, szélben. A napon parkoló autóban van 19 fok, akkor mennyi itt? 

Evés után Agios Petros felé indulunk el, mert ezt találjuk a legrövidebb útnak északra, ahonnan legközelebb fekvőnek tűnik Astros – következő célunk. Eleinte rossz, lyukacsos aszfaltozott úton megyünk és minden kanyarban tucatjával sorakoznak a színes méhkaptárak. Űrszkafanderbe öltözött méhészekkel is találkozunk. Ismét kisüt a nap, de nem lesz 20 foknál melegebb. Aztán egyszercsak elvágják a műutat és borzalmas salakút következik. Azaz nem salak, hanem olyan fajta, ahol a talajt sziklák képezik, csupa göcsörtös, éles szélű, nagy darab kövek, hatalmas lyukak, buckák, kőhalmazok. Terepjárónak is durva lenne itt, de ismét sárga útnak jelzi ezt a térkép és nincs másik a közelben. Egyszerűen nem értem, hogyan nem írt még senki sem a beszámolójában ezekről az utakról, aki errefelé járt már? Nem létezik, hogy csak mi keveredünk ezekre. ? Olyan 7 km hosszúnak mutatja a térkép. Ki kell bírnunk valahogy. Néhol eszkábált kunyhóban él valaki csavargó féle, kutyái rátámadnak az autónkra. Nem tehetek róla, de nekem megint az erdei gyilkos jár az eszemben, és fohászkodom, nehogy defektünk legyen errefelé. 10 km/h-val lehet haladni és bizony nem 7, hanem 15 km-t teszünk meg itt (másfél óra alatt) iszonyatos parázások közepette (mobiltelefonunk nincs, ha itt lenne, sem tudnánk, kit hívjunk baj esetén, főleg milyen nyelven, ha lenne egyáltalán térerő). Egyre feljebb haladunk, a térkép szerint egy 1800 méteren fekvő hágón megyünk át és a hőmérő egyre kevesebb fokokat mutat, míg végül elérjük a 12 fokot. Az erdő kísérteties és sosem akar véget érni ez a borzalmas út. Végül sikerül kijutnunk a rendes útra, pontosan ott, ahol a térkép mutatja és innentől normális úton haladunk Kastanitsa falu felé. 

Kiterjedt szelídgesztenye erdőn autózunk kilométereken át. A falu neve is ezzel lehet összefüggésben. Csodálatos falu, gyönyörű, régi, palatetős (és teljesen a thassosi építési stílusra emlékeztető) házakkal. Kihalt ez is, egy rozoga, bottal sántikáló öregemberen kívül életnek más jelét nem látjuk. Sok ház ablakai be is vannak deszkázva. 

Innen még egy nagyon hánytatós szerpentinen jutunk végre le a partmenti síkságra, ahol a nagy zöldben erős kontrasztot képez fehér házaival az Agios Andreas nevű település. 

Már majdnem 5 óra van, mire leérünk Paralio Astrosba. Ez lett volna eredetileg Tiros helyett a 4 éjszakánk helyszíne, de a fórumon többen is lebeszéltek, mondván, jellegtelen hely, nincs ott semmi. Az tény, hogy jellegtelenebb Tirosnál, mert ez turistagyár, de van szép ófalu része és a partja sokkal jobb, mint Tirosnak, meg nekünk az esti tavernázás is fontos, ami Tirosban lehetetlen pillanatnyilag (később biztosan ott is beindul az élet). Sétálunk sokat, közben fagyizunk. Hazafelé egy astrosi nagy supermarketben bevásárolunk. Még most is gondolkozunk, hogy két éjszaka után másik kettőre átköltözünk Astrosba, de aztán még sincs kedvünk az egész macerához. Meg Tirosnak meg van a bája, nem vagyunk mi ellene, csak túl kevés benne az infrastruktúra. 

Paralio Astros

Agios Andreas

Kicsivel 7 előtt érünk haza, ücsörgünk az erkélyen, aztán elmegyünk a kikötőig sétálni. Tiros öble nagyon hosszú, egy-odavissza séta sokáig elhúzódhat. Közben beülünk fél órára egy Internet Caféba is, ahol 10 perc 50 Centbe kerül és két mini sörért van pofája 5 Eurót elkérni. Fél tízre érünk haza, a tulajék – szokás szerint – kint ülnek az összes szomszéddal a kertben. Az öreg papa feláll és gyors léptekkel rohan előttünk befelé, azt gondoljuk, hogy most fel akar jönni velünk, mert nem bírtuk visszahúzni a napellenzőt és emiatt, de nem. Berohan a házába és mi már továbbmegyünk, amikor utánunk szól és egy nagy szatyrot M. kezébe és vigyorogva mondogatja: portokalo, portokalo. Hű, ez nagyon jól esett. Apró termetű narancsok, de nagyon lédúsak, csavarásra valók. Vagy 10-12 darab van a szatyorban és abból két napig iszunk több pohár narancslét, ami nagyon finom. 

Éjfélig kint ülünk, viharos szél támad, de beszélgetünk, az ember ilyen nyugodt hangulatában sok mindennek utánagondol. A csillagokat nézve csurognak a könnyeim. Nagymamámra gondolok és magamban beszélgetek vele. 

Tiros

14. nap, 2010. Június 23.

Korán felébredünk magunktól és sokáig élvezzük a hátsó erkélyen a reggeli fényeket, hangokat, nyugalmat, a csodás kilátást. Mára nincs tervünk, ötletünk. Sok itt a négy nap, jobb lett volna eggyel többet maradni Elafonissoson. 10-kor elindulunk Nafplionba. Paralio Astros után több, rejtett, szép, de szinte megközelíthetetlen öblöt látni az útról. Sajnos ma ismét csupa felhő az ég. Xiropigado helyes falu, majd lenézünk Kiveribe. A part nyugodt, csak helyiek fürdenek a tükörsima vízben. Egy padon ülő öregember megszólít: „Du deutsch?“ . Ja. Elkezdünk vele beszélgetni, nem hagyja abba a mesélést. 15 évet dolgozott Stuttgartban a Bosch cégnél, törve, de jól beszél németül. Elkezdünk a görög gazdaságról beszélgetni, érdekes dolgokat mesél. Visszavágyik Németországba. Joanniai származású (nem derül ki, miért él most itt), de Görögországban boldogtalan. Nem bánjuk a rászánt időt, kellemes a beszélgetés. 

Kiveri

Nafplionban sétátálunk egy nagyot, tömeghisztéria van. Nagyon éhesek vagyunk, de Toloban szeretnénk ebédelni a halasnál. Egy boltban veszek kakukkfüves mézet és fűszereket. Azután Toloba megyünk. Elsőként benézünk a Cultur Travel irodába Ágihoz és Krisztához. Kellemes meglepetés, hogy Krisztát is megismerhetjük személyesen és párommal rögtön beszédbe is elegyednek. Ágit már ismertem az egyik találkozóról. 

A halast meglátva megáll bennem az ütő. Felismerhetetlenre építették át, csak a halat ábrázoló táblája a régi, más nem. Egy lélek sincs ott. Nem lesz halevős nosztalgiázás. Beülünk a Hotel Epidavros-szal szembeni étterembe, ahol régen mindig a pitagíroszt vettük, most ennél többre vágyunk. A pincér kedves, kérdezi honnan jöttünk, mutatom: germania, ungaria. Erre nekem magyar szavakkal próbálkozik, M-nél némettel. Kedves, de ez nekünk túl kaotikus, mi maradunk töretlenül az angolnál. Én muszakát eszem, M. hatalmas gírosztálat, minden megint sok, persze tzatzikival előtte. Két üdítővel 20,70-et fizetünk. Esik az eső, míg eszünk, de utána szerencsére eláll. 

Nafplion

Kisétálunk a kikötőbe. Nem tudom, mi van Tolóban, sosem tudtam megmagyarázni, de szeretem, megdobban a szívem ott állva és egyszercsak M. is kijelenti, „igazad van, valami különleges van ebben a Toloban, ide még visszajövünk.“ Ez nagyon meglepő az ő szájából, mert elsőre Tolotól sem volt elájulva, meg egy helyre kétszer vissztérni sem szeret. 

A felső úton felhajtunk a kis kékkupolás templomhoz, majd lemegyünk a strandra és jó 2-3 órát fürdőzünk itt. Csak magyar beszédet hallani, legalább 12 embert azonosítok be, akik magyarok. Nagyon fura érzés, nem örömet vált ki. Most értem meg, miért morgolódik M. mindig, ha németek vannak körülöttünk. A hazai beszéd hallata, elveszi az egyedi bájt, mert az ember kicsit otthon érzi magát, megtörik a varázs. Nem akarom, hogy itt legyenek a másik magyarok. Fura és megmagyarázhatatlan érzés, hogy zavarnak. 

Az első órában még borong az idő és erősen fúj a szél, de aztán kitisztul az ég és visszatér a hőség. Egyszer elrepül (ez tök veszélyes) valakinek a napernyője, pár méter magasan száguld (rúddal együtt) a levegőben. A mellettem fekvő pasi ordít, hogy „umbrella, umbrella“! Én csak erre nézek oda és ekkor a tenger vize felett szánt az ernyő, aztán jó 30 méterre a parttól lezuhan a vízbe és elsűllyed. Egy idegen beúszik érte és kihozza a fenékről. Ezt csak azért írtam le, mert ha bent úszol éppen, akkor ott és a rúd telibe talál, halott is lehetsz. Durva. 

5-ig maradunk és bevásárolunk a nafplioni L-ben.

Paralio Astrosnál megállít a rendőr. Szerintem gyorsan hajtottunk. Benéz az autóba, kéri a papírokat. Csak jogosítványt tudunk adni, M. útlevele az apartmanosnál van. Amikor látja a rendőr, hogy külföldi, bele se néz, visszaadja és továbbint. 

Fél 8-ra érünk haza és megint erős, viharos szél fúj. Alig lehet kint kibírni a hideget. Totál felöltözve vacsorázunk horiatikit. A hideg miatt ma sem megyünk el, M. focit néz.