2010. november 30., kedd

Beindult a gépezet

2011. február 14-től 16 nap Phuket!

A tegnapi beírásom után átböngésztem jó néhány német "phuket-honlapot" és végre elkezdődött az a bizonyos utazási bizsergés!
Sok mindenhez nagyon nagy kedvet kaptam, de sajnos amiket szívesen megnéznénk, azok messze vannak, annyira, hogy ha oda egy napos kirándulásra megyünk, akkor az úgy nem fér bele, egy-egy napot ott kellene aludni három különböző helyen, és így tökéletes lenne az egész, de hát a lefoglalt szállásunk addig ott hagynánk összesen így 3 éjszakára és ez dupla költséggel járna. Ezért most már látom, ha nem siettettem volna annyira az egészet és előbb utánaolvasok a látnivalóknak, akkor összesen négy különböző helyre foglaltam volna szállást, felosztava a 16 napot. 
Ami megtetszett, a csodálatos partok, természeti képződmények.
Ami miatt meg most aggódok, hogy ha valóban bérelnénk akármilyen járművet is, ők ragaszkodnak a nemzetközi jogosítványhoz. Életem összes eddigi utazásánál ugyanezt mondták és sosem csináltattunk és sosem kérték sehol a nagyvilágban, Mauritiuson, Mexikóban sem, páromnak Kanadában, Jamaikán sem. De itt kérik, mindeki ezt állítja. Ami meg még durvább, elkérik leltétbe (olyan kaució gyanánt) az útlevelet. Ettől mindeki óvva int, nehogy odaadjuk, ki kell játszani más papírral, pl. személyire, vagy a nemzetközi jogsira, de igen ám, ha meg rendőr megállít, annak a nemzetközi jogsi kell. Nagyon macerás egy ország az a Thaiföld, nem tudom, fogok-e tudni szeretni egy ilyen görcsös országot. Eddig sehol sem volt ilyen. Jó, a görögök kérték már letétbe a jogsinkat, de csak azért, mert nem adtunk nekik bankkártyát, hogy lehúzhassák róla a kauciót (mert nem volt nálunk), de amióta van hitelkártyánk, azóta sokkal inkább ezt választjuk, hogy azzal szórákázzanak. Az útlevelet otthagyni felérhet az öngyilkossággal is, mert ha valami bajt találnak az autón és ki akarnak egy nagyobb összeget fizettetni, amit nem tudunk (vagy inkább nem akarunk), akkor nuku útlevél vissza és akkor hazajövetel sincs. Bangkok Hilton meg ugye senkinek sem hiányzik!
Párom meg csak a bejelentett elsődleges lakcíme szerinti hivatalban csináltathat nemzetközi jogsit, az pedig innen 300 km-re van. Mikor jutna oda, és főleg mikor hétköznap, hogy ügyintézés is legyen??
Én nem tudom, most én vagyok ennyire aggodalmas, vagy csak ezek a thaiok ilyen bénák, de közben a barátaink szombaton repülnek Namíbiába, bejárják az országot egy dzsippel, sátorral a tetején. Másik barátaink otthon hagyják a még nincsegyéves kiskölköt és elmennek több hétre Dél-Afrikába: Fok-Város, Johannesburg, Botswana, Zimbabwe, Zambia, nyaralás az Indiai-óceán partján, mindez rokoni meghívásra. Harmadik ismerősék kitalálják hipp-hopp, hogy valami merőben új kell és secperc alatt leszerveznek egy Florida - Panama nagy utazást. Mi meg itt bénázunk ezzel az egyszerű, másoknak gyerekjáték és lerágott csont Thaifölddel.!!?? Hmmm.

2010. november 29., hétfő

Nincs inspiráció

A tegnapi beírásom óta bevillant ma autóvezetés közben egy gondolat. Vajon miért nem tervezgetek már programokat Thaiföldre, hiszen vettem könyveket, miért hagy ennyire hidegen? Aztán rájöttem. Mezei, egyszerű a magyarázat. Amikor megvettem a könyveket volt bennem mozgolódás, érdeklődés, izgalom. El is kezdtem tervezgetni, hogy majd hova megyünk el kocsival, jó messzire és mennyi mindent nézünk meg. De aztán előadták a fórumon a rémtörténeteket, miszerint a thaiok megölnek, ha balesetet okozok, vagy hogy a kölcsönzősök visszalopják éjjel a kocsit és hatalmas pénzeket követelnek érte (mert a biztosításban nincs benne a lopás) és ha nem fizetek, bezárnak, váltságdíjat kérnek stb...

Eleinte úgy terveztük, hogy pár napra autót bérelünk és ezt itthonról foglaljuk le egy nagyobb, ajánlott cégnél, amit német fórumokon ajánlottak és olcsóbb is lenne így, meg ott a biztosítás is biztosabb lenne, de mivel annyira elbizonytalanítottak a magyar fórumon, mert szerintük öngyilkosság Thaiföldön vezetni, ezért már nem merem előre lefoglalni a kocsit. Így meg, hogy azt sem tudom, lesz-e ott autónk vagy sem, tudunk-e vezetni vagy sem, így nem lehet tervezni semmit sem. Amiket terveznék, ahhoz kell az autó és ha még sem tudunk autózni, akkor odavész az összes terv és így már nincs ios kedvem a bizonytalanra tervezgetni. 

Azt gondolom, hogy előbb pár napra robogót fogunk bérelni, az ott úgyis a tipikusabb. Azzal bejárjuk a szigetet (Phuketet) és megtapasztaljuk, milyen is valójában az a nagyon veszélyes közlekedés. Aztán, ha nem tűnik olyan borzalmasnak, akkor majd ráérünk ott autót bérelni, csak hát kérdés, hogy hol, kitől, kiben lehet megbízni, mert állítólag tényleg nem divat arrafelé a teljes körű biztosítás, és minden karcolásért tetemes összegeket akarnak leakasztani. 
A másik az, hogy nem tudhatjuk előre az időjárás állását sem, nem akarnék x napra lekötve autót bérelni előre és akkor éppen egy több napos rossz idő időszak lenne esetleg. Még az is hozzájön, hogy rengeteg látnivaló van a közeli szigeteken és ennek megfelelően rengeteg hajókirándulás is van, és annak végképp nem lenne értelme, hogy van egy előre bérelt autónk, ami auztán napokig csak ott állna, mert éppen akkor mennénk hajókázni valahova. 

2010. november 28., vasárnap

Még mindig semmi izgalom

Sokan kérdezik, hogy állunk a thaiföldi út szervezésével, készülődök-e nagyon stb...?

Meg kell mondjam, hogy nem. Ezért is hallgatok ennyire. Váratlanul jött, mint mennyből a villámcsapás, miközben éppen fél éve szerveztem a seychelle-szigeteki utazásunkat, amit anyagi okokból nem tudunk kivitelezni. Mikor kiderült, hogy nem megyünk, nem maradt más, mint a végtelen csalódás, és a gyors keresgélés valami más után, ami egzotikus, de jóval olcsóbb. Ez lesz életem első utazása, amit nem hosszas felkészülés és ismeretek szerzése után foglaltunk, hanem fordítva. Bementünk az utazási irodába, azt mondtuk, ennyi pénzből kell valami, azt mondták, ez van. Hazajötttünk, aludtunk rá egyet, másnap befizettük. Máskor általában egy év és hat hónap közötti időtartamot töltök el az adott utazás előtt az ismeretek szerzésével, jegyzeteléssel, programjaink kitalálásával, szállások kinyomozásával, és miután kellőképp rá vagyunk izgulva a helyre, akkor foglalunk. Most ez az egész fázis kimaradt. Van a lefoglalt út és nem tudok vele a fejemben mit kezdeni, mert a belsőm nem oda akart utazni és még most is az áhított cél után vágyakozik, arról álmodozik. 

A másik dolog, hogy elkezdtem fórumot olvasni és eddig minden utazásnál a fórumok adták a legtöbb infót, de jelen esetben az érintett fórum tele van rosszindulatú emberekkel, akik csak kötözködni szeretnek és több száz oldalnyi iromány mindenről szól, a környező országokról, kint élő magyarokról, meg ezer más témáról, de nem arról, amit én keresek. Ráadásul leszólják az embert, mert nem maga szervezi az útját, hanem irodával megy. Végül is ez ránk most csak fele-fele arányban igaz, mert a repülőjegyet magunk vettük a neten a légitársaság oldalán, csak a szállást foglaltuk irodánál. De könyörgöm, miért nem mindegy ez??? Megmondták azt is, hogy szerintük a legvacakabb helyre megyünk Thaiföldön, így még ha nem is hiszem ezt el, akkor is valahol mélyen ez nyomot hagy és csak sajnálkozok, hogy minek siettük el ennyire, miért nem csináltuk úgy, mint máskor, hogy előbb kitaláltunk volna egy jó kis körutazást és azután annak megfelelően fogalltunk volna...Nem lehetett, mert olcsón akartuk és egy körutazás már sokkal többe került volna. De éppen az is zavar, hogy így meg 16 napot leszünk egy helyen, egy szigeten, ahol talán unalmassá válhat ennyi idő. Szóval 16 napot sokkal jobban kellett volna kihasználni ilyen távolban, ahova nem minden nap utazik az ember. Megalkudtunk, mert nem voltunk elég türelmesek és bátrak. A bátrak pedig most utaznak Afrikába (két baráti pár is) és olyan helyekre jutnak el, amik a legnagyobb álmaimban szerepelnek és százszor jobban szeretnék én is odamenni. 
Meg a fórumon öngyilkosságnak mondják az ottani autóbérlést. Viszont, ha nem autózunk ki a szigetről, hogyan ismerhetnék meg bármit is? Így ez is csak elbizonytalanít, hogy mi lesz majd ott, mennyire tudunk majd mozogni, mennyire igazak a kárálások.

Így aztán nincs lelkesedés. De tudom, hogy azonnal lesz, amint kiszállok a repülőgépből. Tudom, hogy minden szuper lesz, csak most nincs mozgató erő. De tudom, hogy a legjobbat fogjuk kihozni az egészből é baromi jó lesz és vissza is fogok vágyni. 

Elkészült az új, eu-s útlevelem. Majd valamikor deccember végén, vagy inkább január elején el kell majd mennem a müncheni thaiföldi konzulátusra, vízumot intézni. A németeknek nem kell! Tök gáz szerintem, hogy Németországban élek és a párom német, én meg futkoshatok vízum után. Abba már bele sem gondolok, hogy mi lenne, ha nem kapnám meg, míg ő meg minden további nélkül utazhat. 

2010. november 23., kedd

Update

Az Alpsitz-ferrata bejegyzésem ma frissítve új képekkel.

2010. november 17., szerda

Santorini - Naxos 2004/6.

Szeptember 24. Kirándulás Mykonosra

Talán az egész nyaralásunk legszebb napja ez. De mielőtt belefogok elmesélni, előbb kitérnék egy kis történetre. Erre a kirándulásra az idegenvezetőnél fizettünk be a hotelben. A jegyünkre ráírta: találkozó 9 órakor a kikötőben. Az utazási iroda mappájában lévő kirándulások listáján viszont fél 9 állt. Így hét közben, egyszer, mikor véletlenül összefutottunk vele, megkérdeztük, hogy biztosan 9-kor van-e az indulás. Rettenetesen felháborodott, hogy kételkedni merünk a szavában, és undokul odavetette, hogy igenis 9-kor indul a hajó. Chorában az egész kikötő hosszán egymás hegyén-hátán sorakoztak a hajózási utazási irodák. Többen is megnéztük, és mindenhol fél 9 volt megadva. Így inkább a megérzésünkre hallgattunk, és ¼ 9-re mentünk ki a kikötőbe. De milyen jól is tettük. Mert a hajó már 8:23-kor kifutott, amikor rajta volt a megadott utaslétszám. Így ha idegenvezetőnknek hiszünk, aki mindent olyan tökéletesen tud, lekéssük ezt a kirándulást. 

A kirándulás 40 Euróba került. A szállodában nem reggelizünk, még csak most pakolják ki a reggelit, mikor mi már indulunk, így becsomagolunk szalvétába némi kenyeret és sajtokat. Ebből reggelizünk a hajón. Hideg, viharos szél tombol a tengeren. A fedélzeten nem lehet megmaradni, így hamar lemegyünk a kanapés részbe. A hajónk egy nagyobb motoros bárka. Először átmegyünk Paroshoz, és annak egyik kisebb kikötőjében még felveszünk pár embert. Utána már egyenesen Mykonosra megyünk. Kb. 2 órát tartott az út. Mykonosra mindig nagyon vágytam, így sosem kínálkozott volna jobb lehetőség, mint Naxosról idelátogatni. Ez nem csoportos kirándulás. Nem jött idegenvezető velünk és Mykonos kikötőjében mindenki arra széled szét, amerre akar. Hat szabad óránk van itt. Jól kell kihasználni.



A főváros tágas félkörív öblének egyik végében fekszik a nagy kikötő és másik végében a halászkikötő és az óváros. Arra vesszük az irányt. A festői szó nem elég leírni ezt a látványt. A házak előtti aranyhomokos parton, és a gyönyörű kék, tiszta vízben számtalan színes halászbárka ringatózik, mind visszatükröződnek a vízen. Mint egy festmény.




A halászkikötő egyik sarkában halpiac van, de már éppen takarítják el a megmaradt apróbb halakat. Idős férfi áll itt felmálházott csacsijával, akinek kosaraiból zöldséget árul. Hófehér temploka található innen nem messze, mely sok képeslapon is látható. Némelyik templomnak kék, másoknak piros kupolája van. Az öböl végében bevetjük magunkat a „Kis Velence” negyed szűk, kacskaringós utcáiba, ezek szürke kövei közt vastag, hófehérre meszelt elválasztók láthatók, az egész város utcái ilyenek, mint a mozaik. Az utcák igen szűkek, így házaik főleg felfelé terjeszkednek, egy-két emeletesek. Ajtajuk többnyire kékre vagy zöldre festtett, csakúgy erkélyük korlátjai és az emeleti lakásokba vezető hófehér lépcsők korlátjai is. Nincs olyan összehangja a színeknek, mint Santorinin, ahol csak a kék és fehér létezik, itt sokkal több féle szín keveredik, ami kicsit kaotikus, zsibvásári, de egyben nagyon vidám hangulatot kölcsönöz a kis városnak.






Ebben a mesevilágban sétálunk keresztül, míg kiérünk a házak közül arra a részre, ahol a azok közvetlenül a tengerparton állnak, és egy viharnál a hullámok a falaikat korbácsolják. Vihar idején szörnyen el- és be kell hogy ázzanak ezek a házak. Innen vezet fel egy kis kapaszkodó a dombra, ahol az öt szépen restaurált, de már nem működő szélmalom áll. Festői látvány. Álomszép kép a szélmalmok és a velencei negyed látványa. Innen megint szűk kis utcákban vezet utunk. Hamar bejárjuk a kis várost. Egy pékségben pogácsaszerű aprósüteményt veszünk, ami nagyon jó ízű. Ezután elkezdjük keresni a pelikánt: Petrost. Ő minden útikönyven szerepel és képeslapok tucatjain áll különböző pózokban modellt. Szinte már Mykonos védjegyévé vált. Mindenképpen látni szeretném őt, amint egy csodás bougainvillea mellett áll, mi is lenne ennél szebb fotótéma.





Keressük égre-földre, telik az idő, bejárjuk már harmadszor-negyedszer ugyanazokat az utcákat, de nyoma sincs a bestiának. Talán már rég meghalt – elmélkedem. Hiszen a képeslapok néha 10-20 évesek is lehetnek. Elfáradtunk, utolért már a déli rekkenő hőség is. Beülünk egy kávézóba egy frappéra. Itt kapjuk az eddigi legfinomabbat: csupa krém  és vanília fagyi is úszik benne. Az ára viszont a csillagos égben jár, eddig elfogyasztott társaival szemben. Mykonoson mindennek egekbe szökő ára van. Az egész főváros tele van ékszerüzletekkel, de az aranyért is dupla árat kell itt fizetni. Még drágább minden, mint Firában, pedig ott sem volt éppen olcsó. Nyaggatom M-t, hogy ugyan kérdezze már meg a pincérlányt, hogy mi van azzal a pelikánnal, él-e még egyáltalán. Előbb nem akarja megkérdezni, azt mondja, hogy ilyen hülye kérdésre, biztosan bolondnak tartanak minket. De csak rábírom, hogy kérdezze meg. Mert én addig erről a szigetről el nem megyek, míg nem látom azt a bestiát. A pincérlány elmosolyodik és mondja, hogy itt nincs egy pelikán, - már biggyed is lefelé a szám - mikor folytatja a mondatot: mert 5-6 pelikán van, és nem pedig egy. Hogy melyik a Petros? - azt a jó ég sem tudja, ők mindet úgy hívják. Hogy hol vannak? Sétálnak az utcákban, de most még túl meleg van, ilyenkor elbújnak egy nyugodt árnyákos zugban, majd délután előjönnek. Keressük csak, elő fognak kerülni! Azt is elmeséli, hogy hajósok hozták őket magukkal Afrikából és most itt élnek a városban. Nagy kő esik le a szívemről, hogy még láthatom nagyszerű fényképmotívumom, másrészt kicsit csalódott is vagyok, mert ha többen vannak, és nem pedig egy matuzsálemi kort megélt állat, akkor már nem is olyan érdekes, egyedi a történet. A kávéházzal szemben utcai gyrosárus van. Ott vesszük meg az ebédünket, ami ismét gyros és járjuk az utcákat, mint valami megszállottak, már mindenben a pelikánt látunk. 
Egy kis téren, a verandás, kék korlátos ház oldalára felfuttatott ciklámenszínű bougainvilleát akarom fényképezni, ami annyira leköt, hogy észre sem veszem a korlátok közt kikandikáló macskát. M. hívja fel rá a figyelmemet, hogy van itt jobb fotótéma is, mint a virág. Elkap minket a nevetés.


Kövér, fekete-fehér cica „könyököl” a korlát alsó lécén és bámészkodik a téren. Előbb alig merem megközelíteni, nehogy elmozduljon ebből a hihetetlen pózból. De meg sem mozdul, mintha csak ki lenne tömve. Egy idő után már kétségeink támadnak, hogy egyáltalán él-e még. Vagy alszik, vagy bekábítózott? Vagy csak beszorult a rácsok közé és meg sem tud moccanni? Mindenesetre úgy marad még egész sokáig, és amint fotózgatom, feltűnik az embereknek, hogy itt valami látnivaló van, egyre többen jönnek a macskát fényképezni. Annyira tetszik őmacskasága, hogy már nem is bánom, ha nem látom a pelikánt. Mesés utcákba keveredünk, ahol a fehér-kék harmónia, a meszelt köves járda és a rikító futóvirágok egy egyedi harmóniát alkotnak. Néhol, az egész szűk utcákban is, általunk „thaiföldi” autónak nevetett, kis három kerekes, platós autók törik át magukat, úgy hogy éppen csak nem rekednek meg a két ház falai között. Virágárus szamárral is találkozunk, akinek mindkét oldalán 3-3 kosara van, teli színes virágokkal. Macska annyi van, mint ember, vagy talán még több is. De még egy olyan képpel nem találkoztunk, mint a mi kövér macsekunk. Később még egyszer érintjük azt a teret, de akkor már nincs ott a verandáján. Bejárjuk még egyszer „Kis Velence” sikátorait. Lógó orral indulunk el a kikötő felé, gondoljuk, a pelikánt már úgysem látjuk, hát üljünk be még valahova valamit inni. És ebben a pillanatban ott gubbaszt egy a lábunk előtt!Úgy néz ki, mint egy tojás, ovális alakja van, se feje, se lába, csak hatalmas csőre lóg ki összegubózott testéből.






Óvatosan megsimogatom a feje búbját, de nem zavarja. Várjuk, hogy felálljon, mert így alig hasonlít egy madárhoz. Tapsolunk, dobogtatunk neki a lábunkkal, nem kel fel. Lelógatom  a fényképezőgép zsinórját a csőréhez, de arra sem kap rá. Sokáig állunk itt és próbáljuk felállítani, de nem megy és M. már menni akar. Ekkor kijön a házból - aminek ajtaja előtt ül - egy férfi, és nagy madarunk abban a pillanatban felkel és felnéz a férfire. A férfi lehajol és a pelikán szétnyitott csőrébe dugja fejét, így üdvözlik egymást, majd elmegy a férfi, és a pelikán mint hűséges kutyája billeg utána. Végigfotózom a folyamatot, amint pelikánunk „Gombóc Artúrból” kecses madárrá változik, ahogy felkel és elindul a férfi után. Ahogy csőrével tisztálkodik szárnyai alatt, ahogy széttárt szárnyakkal rohangászik, mint egy boldog kisgyerek. Egy darabig követjük, és mikor kiérünk a velencei negyedből, rögtön megpillantunk egy másik madarat a parton.


Kicsit távolabb a kis halászkikötőben is van egy, ez utóbbi olyan kövér, hogy már nincs madár kinézete. A halpiacon találok egy kiszáradt kis halat és odacsalom vele. Hatalmasra tátja csőreit és kapkod a hal után, így csalogatom egyre közelebb, míg már a lábaim előtt áll. Elveszi a halat, de nem ízlik neki. Valószínűleg már kőkeményre száradt a tűző napon. Kár. Örültem, hogy egy jó falattal jutalmazhatom, miért odajött hozzám. Nem akartam becsapni.

A kikötő felöli rész most még szebb, mint reggel volt, mert akkor a nap hátulról sütötte meg és minden árnyákban állt, most pedig csak úgy rikítanak a fehér házak a napfényben és az egész kikötő képe a vízen tükröződik. Lassan eltelik a 6 óra. Visszafelé tartunk a hajónkhoz. Sokat kell gyalogolni. Mágneses beszállókártyánk van. Addig nem indult volna el hajónk, míg mindet be nem gyűjtik. Lassan elhagyjuk ezt a mesevilágot. Hazafelé is érintjük Parost, ahol most kiszáll néhány utas. 19 óra körül érünk vissza Chorába. Rögtön a vacsoraasztalokhoz ülünk le. Ezen az estén csak egy fajta étel van, mégpedig a hotel specialitásaként teszik elénk a nyárson sütött kardhalat. Mennyei íze van. Omlós, puha húsában egyetlen szálka sincs, kockákra vágva van felhúzva a nyársra és a haldarabok közé különböző zöldségeket tűzdeltek. Mert hónapfordulónk van éppen, amit a meg szoktunk ünnepelni, egy nagy üveg Mavrodafnival koronázzuk meg ezt a napot és ezt a csodás vacsorát. A Mavrodafni konyakszerű, igen testes, sűrű, olajos színű, émelyítően édes, erős bor. Igencsak fejünkbe száll, mire kiszipolyozzuk az üveg utolsó cseppjeit is. A legszebb görög emlékeim közé tartozik még ma is ez a nap. És talán életem legszebb napjai közé is. A vacsora végén még kihozzák a szokásos snapszokat is. Most egy speciális itteni citromlikőrt próbálunk ki. Kicsivel ezután még elmegyünk szédelegve Chora esti romantikájába sétálni.



Szeptember 25. Az utolsó nap Naxoson

Az egész napot a medencénél töltjük. A vacsoránál beszélgetünk a pincérrel, eláruljuk, hogy ez az utolsó esténk itt. Ennek alkalmából felajánlja, hogy választhatunk az étlapból valami kedvünkre valót, de a félpanzióval egyértékűt. Az előző napi kardhal nyársat akarjuk megismételni, de az nincs benne. Így egy másféleképpen elkészített kardhalat eszünk. Ezután elmegyünk egy utolsó sétára Chorában. Nem messze a szállodánktól van egy hátsó kis utca, ahol bárok, kávéházak, tavernák, fagylaltozók sorakoznak. Mindnek van kinti része is. Végül egy bárt választunk ki és leülünk kint. Én egy koktélt iszom, M. frappét. Finom a koktél, de a frappé még finomabb. Olyan krémes, mint még sehol. Össze sem lehet hasonlítani a santorini-i méreg erős frappékkal. Sajnálom, hogy én nem azt rendeltem. Az egyik étterem asztalai az utcán állnak és egy férfi játszik buzukin és énekel. Az egésznek felejthetetlen a hangulata. Az utca másik felén leültek az egyik asztalhoz a szomszédaink. Fiatal osztrák pár, néha beszéltünk velük a medencénél párt szót. Mikor elindulunk hazafelé, ők még mindig ott ülnek. Amikor köszönünk, mondják, hogy üljünk le kicsit hozzájuk beszélgetni. Egy Bécs melletti kisebb városból jöttek. Sokat beszélgetünk, összehasonlítjuk városaink, országaink életformáját, árait, sok tapasztalatot cserélünk. Mint kiderül mégsem olyan fiatalok, mint amilyennek látszanak, egy tízessel idősebbek  nálunk. Abszolút szimpatikusak, nagyon bánom, hogy nem kértük el a címüket. Rengeteget jártak már Görögországban, alig akad sziget, ahol ne jártak volna, kifaggattam őket sok mindenről. Ők is nagyon dicsérték Karpathost, mint a grazi pár Santorinin. Ők csak egy hétig voltak itt, és másnap hazafelé veszik az irányt, de ők Mykonosról repülnek. Elrepült az idő, hazaindulunk. 

Szeptember 27. Vissza Naxosról Santorinire

Reggeli után összepakoljuk holminkat és kihordjuk csomagjainkat a recepcióhoz. Még két órát ücsörgünk a szálloda előtti bárrészben, amit csak az út választ el a parton álló étteremtől. Frappét iszunk és majd megszakad a szívünk, hogy el kell mennünk innen, hogy vége a nyaralásnak. Kis vigasz, hogy még egyszer találkozunk Santorinivel. Pincéreink hoznak egy hatalmas „búcsúouzót” is nekünk. Majd jön a kisbusz és összegyűjti az utasokat. A Blue Star Naxos nevű komp 12:50-kor indul. Megint a tévészobában akarunk leülni, de minden tele van. Egyértelmű, hiszen a hajó talán Athénból jött, és már több szigetet is érintett. Beszállunk és indulás után a fedélzetről mondunk búcsút Naxosnak, és az Apollo-kapunak. A Blue Star gyönyörű tiszta, minden helységben van légkondicionáló. Egy kanapés részben ücsörgünk és nagyon lassan megy az idő. Mikor behajózunk a kalderába, még egyszer látjunk a kráterperemen ülő fehér városkákat. 15:30 körül futunk be Athiniosba. A kiszállás rémes. Több száz ember akar egyszerre kiszállni és türelmetlenül taszigálják társaikat minden irányba. Mikor a parton állunk, hatalmas tömeg rohamozza meg a kiszálló utasokat. Mind szállást kínáló görögök. Nekünk valahogy meg kell találni a már ismert idegenvezetőnket. Mikor meglátjuk a Neckermann buszait, odamegyünk, és szétcsoportosítanak minket szálláshelyek szerint. Jó, hogy ők tudják, hogy hova is akarnak minket vinni, mert nekünk senki sem árulta el, hogy hol lesz a szállásunk. Abban nem reménykedünk, hogy ugyanaz a hotel lesz, ahol először voltunk, de azt nagyon reméljük, hogy Kamariban lesz és nem valahol máshol. Látni akarjuk még egyszer a helyet, ahol nyaralásunk első hete lejátszódott és találkozni akarunk a grazi osztrákjainkkal is. A buszon felolvassa az idegenvezető, hogy ki melyik hotelben lesz egy éjszakára elszállásolva. Azután kiosztja a vouchereket. Elmondja, hogy a hotelek mind a települések szélein fekszenek, így kicsit tartunk tőle, hogy túl kint leszünk Kamariból. 17h-kor megérkezünk a Hotel Plazaba.



A Kamariba vezető főút mellett fekszik, szép boltíves stílusban épült kék-fehér, 1-2 szintes épület, udvarában nagy medencével. Egy félig alagsori szinten kapunk szobát, melynek terasza kb. mellig a föld alatt van. A szoba gyönyörűen berendezett. Van benne hűtő és minibár is. Nagy szoba, nagyon tetszik. A szobában árlista is van. Amiből megtudjuk, hogy piszok drága hotel ez. Nem is értjük, hogy hogyan kaptunk itt helyet. Itt csak reggelit kapunk. Ez először nagyon felháborít, mert mi a második hétre félpanziót fizettünk be, de hát ez van. Minél előbb el akarunk menni a régi hotelünkhöz, ami ettől a mostanitól legalább két kilométerre lehet. Bekopogunk osztrákjaink szobájának ajtaján, de nincsenek otthon. Írunk nekik egy cédulát, hogy 20h-kor találkozunk az Andreas tavernában. 18h van, gondoltuk, ők még képesek ilyenkor is a strandon lenni, így lesétálunk a strandra. Nincsenek ott, de mások sem, sőt még a napozóágyak is mind el vannak pakolva. Hatalmas hullámok jönnek ki több méterre, és elmosták a part egy részét. A part egyszerűen csak fele olyan széles, mint azelőtt. Viharjelzés van kiakasztva. Tombol a szél. Végigsétálunk a parti sétányon. Alig van élet. Sok üzlet és étterem is zárva van, némelyik már be is szedte székeit, asztalait. Lehangoló. Nem tudjuk, hogy ez most a viharnak köszönhető, vagy pedig ez már a szezonvége.


Még nincs nyolc óra, de már nem tudunk hová menni. Visszasétálunk a Blue Sea hotelhez és újból kopogtatunk az osztrákoknál. Éppen készülődnek. El sem hiszik, hogy mi megint itt vagyunk, hogy minket még látnak. Azt hiszik, ez valami vicc. Együtt megyünk a hotel melletti Andreas tavernába, ahol az első hét utolsó estéjén is együtt ettünk. Én musszakát eszem, de az nekem minden, csak nem musszaka. Rakottkrumpli szerű valami. Nincs benne sem paradicsomos darált hús, sem padlizsán. Még csak jó íze sincs. Sajnálom, hogy nem halas dolgot rendeltem. Itt vagyunk vagy két órát, majd címet cserélünk és hazamegyünk. 

Szeptember 28. Hazautazás

A reggeli egy nyitott teraszon van. Kevésbé olyan bőséges, mint Naxoson. Utána kihurcolkodunk a szobából a recepcióhoz és elmegyünk sétálni. Fülledt, nedves, szeles idő van. Nyomasztó ez a párás meleg. Lesétálunk a partra és leülünk egy bár kinti részében. Frappét iszunk. Az idő nem akar múlni. Az utolsó napot nem könnyű jól kihasználni, az ember nem mer túl sokba belevágni már. Dél körül megyünk vissza a szállodához. Az összes vendég, aki hasonló cipőben jár, mint mi, mind a medencénél kuksol a nyugágyakon és többnyire, mint ahogy mi is, olvas. Páran még úsznak. Mi már nem akarunk vizes holmikkal hazautazni. Ahogy közeledik a transzfer időpontja, lassan átöltözünk hosszú farmerbe, bepakoljuk a hátizsákba a pulcsikat és széldzsekiket. Elvégre otthon már kis híján október van, ki tudja milyen idő vár ránk.
Csodaszép nyaralás volt. Azt hiszem Santorini még visszavár ebben az életben.   

2010. november 15., hétfő

Santorini - Naxos 2004/5.

Szeptember 21. Egy borús nap Naxoson

Ezen a napon borús az ég, lehangoló. A reggelinél óriási svédasztalokról szolgálhatjuk ki magunkat, minden van, amit csak kívánunk, bőséges és jó ízű. Citromot itt sem adnak a teámhoz. De már készültem rá, vettem tegnap egyet, és magammal hoztam egy felet. Az étkező terem szépen van berendezve, ez tulajdonképpen egyben a hotel hallja is, és van egy bársarok, meg olvasó sarok is. Mindenhol a kikládokról készült festmények díszítik, és minden sarokban ókori amfórák másolatai ácsorognak. Ízlésesen van megoldva. Mivel szürke az ég, és nem tudhatjuk, meddig marad ez így, nincs kedvünk valami nagy dologba belevágni, elmegyünk hát sétálni.


Bejárjuk Naxos várost töviről-hegyire, de másfél óra múlva már megint a hotelben vagyunk. Kimegyünk a medencéhez. Nincs kimondottan hideg, de vizesen azért fázunk. A medencénél tanyázik pár macska és egy fehér-vörös nagyon szemtelen. Nem szép cica, koszos is és állandóan rátelepszik a nyugágyra, a törülközőnkre. Ennek nem nagyon örülünk, mert ki tudja, milyen betegségeket hordozhat. De nem lehet levakarni. A végén már legyintünk rá.


Koradélután van a találkozó a hallban az idegenvezetővel. Mindenképpen ott akarunk lenni, mert előző napon adott egy tájékoztatót a kikötőben és azt olvasva egy számunkra szörnyű ténybe ütköztünk. Mégpedig abba, hogy mi nem vasárnap, (ami az utazásunk utolsó napja), hanem már szombat reggel, egy nappal korábban vissza kell, hogy utazzunk Santorinire. Ez már tegnap óta egyfolytában annyira idegesít minket, hogy már alig vártuk, hogy jó nagy cirkuszt csapva reklamálhassunk, hogy ezt hogyan is képzelik. Az idegenvezető nem hogy csak nem szimpatikus, de talán nincs is teljesen ki a négy kereke. Állandóan mosolyog, akkor is, amikor nincs miért. Miközben mesél a szigetről és a kirándulásokról, egyfolytában megjegyzéseket tesz arról, hogy mi az a program, ahol ő is ott lesz, és hogy az milyen tökéletes. Jobbra-balra billegeti magát. Kicsit sem beképzelt. Megjátszott kedvességgel, műbájjal mosolyog mindenkire, de ha valaki valami olyat kérdez, ami nem a kedvenc témája, rögtön arrogánssá és undokká változik. Mi kivárjuk a megbeszélés végét és akkor megyünk oda hozzá megkérdezni, hogy mit is akarnak ezzel az egy nappal korábban való elutazással. Tervünk ellenére, hogy majd letámadjuk, abszolút barátságosan kérdezünk meg tőle mindent, a felháborodás minden jele nélkül. Ő mégis felháborodottan és támadóan vágja hozzánk az egyszerű választ, hogy miért nem olvastuk el figyelmesen a katalógust, benne van ez is. Erre én felkapom a vizet, és elkezdek vele emelt hangon vitatkozni, hogy nem volt benne, és mindegy, hogy benne volt vagy nem, most akarjuk tudni, hogy miért van ez így. Elmagyarázza, hogy mivel a komp innen 12:50-kor indul, a gépünk Santoriniről pedig 16:30-kor, így esélyünk sem lenne, hogy elérjük a repülőnket, ezért egy nappal korábbi komppal vissza kell mennünk Santorinire és ott egy kiosztott hotelben eltölteni egy éjszakát. Mondjuk neki, hogy ezer komp jár itt, miért nem foglalnak jegyet egy kora reggelire, milyen alapon rabolnak el egy napot a nyaralásunkból ezen a nagy szigeten, ahol így is úgy is kevés egy hét. Erre elárulja, hogy az ő irodájuknak csak a Blue Star Ferries-zel van szerződése, így nem tudnak másik komppal utaztatni minket. Majd szétrobbanunk a méregtől. M. még csillapít, én meg csak fújom a magamét. Pár ember szintén fel van háborodva, de belenyugodnak sorsukba. Mi csak nehezen. Megnézzük a recepciónál lévő katalógust, és nem találjuk benne, hol van erről bármi is írva. Ezt csak a nyaralás után, itthon - amikor reklamáló levelet akarunk írni az utazási irodának – találjuk meg, pontosan az árlista első oldalaiban, olyan apró betűkkel szedve, hogy nagyítóval kellene elolvasni. Tehát igaza van, nincs helye a reklamálásunknak, csak a felháborodásunknak. Visszamegyünk a medencéhez és egész délután csak zsörtölődünk.

Később elindulunk az Agios Georgios öböl, hosszú félkörív alakú partja mentén sétálni. Messze elmegyünk, ahol már homokdűnék sorakoztak a parton. Majd az országút mentén sétálunk vissza és viszonylag korán (17 óra felé) leülünk a vacsorához. Egész nap nem ettünk semmit. Nagyon kellemetlen az alacsony pincérrel találkozni, de már lehiggadt ő is, megértette, hogy ez csak félreértés volt tegnap, és nem pedig az ő idegesítésére találtuk ki, hogy az étlapból eszünk. Szóval ő jön ma oda hozzánk, nem a magas. Elmagyarázza, hogy aki félpanzión van, az két féle étel közül választhat. Felsorolja e kettőt és mi választunk. Tulajdonképpen ez így jó is. Életem legjobb vacsorái ezek és a legszebb helye, ahol egy vacsorát el lehet képzelni. Előételként minden nap tzatziki és görög saláta közül lehet választani. Így egyikőnk ezt kéri, másikunk amazt, hogy mindketten mindkettőből ehessünk. Igaz a salátát mi mindig megtartjuk a főétel mellé. A tzatziki pedig jó erős fokhagymás, hoyg szinte már csíp, de nem baj, mi így szeretjük. Ezen az estén borjúszelet van sütve, tetején spenóttal kevert fetasajttal. Minden este sült krumpli a köret, de óriási adag. Nem éppen változatos, de a görögöknél annyira tipikus. Az étel nagyon finom és kiadós. Mellé Mythos sört iszunk. De minden nap kihoznak a vacsora után egy snapszot. Megkérdezik, hogy Ouzot, Metaxát, vagy két másfajta snapszot kérünk-e. Általában Ouzot kérünk, amit egy, két decis pohárban hoznak ki, teli jéggel!

A vacsora után a hatalmas adag Ouzotól szédelegve elindulunk a kikötő felé sétálni. A kikötőből nézzük végig a naplementét. A vöröses színekben játszó égen, mintha festőpemzlivel kenték volna szét a narancssárgás felhőket. Különösen szép a kikötőnek abból a részéből, ahol a vitorlásjachtok árbócai szolgálnak előtérként. Valami csobbanásra leszünk figyelmesek a vízben, de nem látunk semmit. Nézzük még egy darabig, és hirtelen vagy egy tucat „repülőhal” ugrál csoportban ki a vízből, mint valami apró delfinek, úgy ugrándoznak. Még sosem láttunk ilyet. Innen már futnunk kell, hogy még elkaphassuk a naplemente utolsó pillanatát az Apollo-kapu gigantikus oszlopainak nyílásán keresztül.





Ezután körbejárjuk még a kis sziget sziklás partját. Majd megint a városban sétálunk, most egy egész másik irányban, mint eddig. Megnézzük a kölcsönzők ajánlatait és kibérelünk egy kis robogót két napra, napi 10 Euróért. Kapásból napi 5 Euróval kevesebbért, mint Santorinin! Csak egyetlen dolog háborít fel minket, hogy fedezetképp kreditkártyát kérnek tőlünk. Az nekünk nincs, és ez majdnem problémát okoz. Ha lenne, akkor itt kellene hagyni azt két napig a kölcsönzőnél. Örülök, hogy nincs, mert biztos nem hagyném itt. Nem is értem ezt, hogyan van joguk ilyet kérni. Maximum a kauciót húzhatnák le róla, amit majd vissza kellene kapnunk. Így elkérik M. jogosítványát és nem adják vissza neki, hanem lefénymásolják, és a fénymásolatot kapjuk meg mi. Nem tudom, hogy röhögő görcsöt kapjak-e, vagy sírjak. Megkérdezzük, ha valami dolgunk lenne a rendőrséggel, elfogadják-e a fénymásolt jogosítványt. Mondják, hogy semmi gond. Én nem tudom, de szerintem ehhez nincs joguk. Este megint a medence melletti teraszunkon ücsörögünk egy sör mellett. Kinézzük a térképen és az útikönyvből, merre is menjünk majd holnap. Túl sok a látnivaló, ez egyértelmű, hogy két nap alatt nem túl sok helyet fogunk látni, a távolságok is nagyok a kis robogónak. A térkép, amit a kölcsönzőben kaptunk, jelzi azt is, hogy hol vannak benzinkutak.   

Szeptember 22. Szigettúra robogóval

Korán kelünk és reggeli után, úgy 9 óra tájban el is indulunk a sziget belseje felé. Minél beljebb megyünk a sziget belsejébe, annál zöldebb a táj. Előbb csak dimbes-dombos, aztán hegyes. Eleinte a kopár domboldalakon néhol kis falvakat vagy fehér kápolnákat látunk a semmi közepén. Néhánynak kék kupolája van, de többnyire fehér maga a kupola is.


Először Chalki faluban állunk meg, amelynek határában egy ősrégi bizánci templom található. Ki van táblázva, hogyan lehet megközelíteni. Olívafákkal körbenőtt, omladozó kőházak, amolyan kis gyümölcsös kertek mellett vezet az ösvény és kígyózik a kertek között, hogy alig találjuk meg a helyes irányt. Majd jön egy iskolás kinézetű lány és kérdezi, hogy tud-e segíteni. Mondjuk, hogy a templomot keressük. Jól tud angolul és szemmel láthatólag nagyon élvezi is, hogy tudja angol tudását kecsegtetni. Mondja, hogy ő a templomőr és kinyitja nekünk a templomot. Ez igen nagy szerencse, mert amúgy nem mindig lenne ő itt. Hihetetlen épségben fennmaradt 12-13. századi falfestményeket láthatunk ebben a templomban.



Ezután Filoti faluban állunk meg, mely egy domboldalba épült. Meredek utcáinak lépcsősorainak szegélye fehérre van meszelve, mint azt már sok másik helyen láttam Görögországban. Főterén pár kávéház áll, melyek kinti részében rengeteg idősebb görög férfi ücsörög. Szinte mindnek van botja és kezükben ott pörgetik az elmaradhatatlan láncot, a kombosztinit. Filotinak nagy, kékkupolás temploma van. Innen a sziget északi csücske felé vesszük az irányt. Elérjük a Zá-hegység vonulatát. Az utak szerencsére nagyon jó állapotban vannak, mintha frissen aszfaltozták volna őket. Egy hármas útelágazásban egy hosszúkás formájú, nem kupolás, hanem dongaboltozatos templom áll (Stavros), melynek tetejét és apszisának félkör kupoláját kékre festették.


Eztán néhány jó, és egész rossz, omladozó állapotban lévő szélmalmot látunk ezen a vidéken. Már 13 óra van, mikor odaérünk a sziget északi csücskében fekvő Apollonas faluba. Ennek határában található a nagy Kúrosz-szobor, amely egy antik márványbányában, a hátán fekszik félkészen, és 10 méter hosszú. Ez valószínűleg Dionüszosznak készült, de sosem lett kész.





Apollonoas csendes kis falu, szép strandja van és a strand mentén hangulatos éttermei. Úgy döntünk, itt ebédelünk, és utána strandolunk. Így déltájt eléggé kihalt minden. Az étteremben sincs senki, amelynek asztalait csak egy kőfal választja el a karibi színekben játszó strandtól. Csak mi ülünk itt. Grillezett polipot kívánok enni, de mondja a pincér, hogy az sokáig tart,  mert előbb be kell fűteni a grillt. Így maradunk a kalamárinál mind a ketten. Ami azt illeti, az is nagyon sokára készül el, és rágós is, de azért finom és nagy tál görög salátát rendeltünk hozzá. Nagyon szép ez a hely. Ebéd után lemegyünk a finomhomokos partra és egészen a kőfal aljában lévő keskeny árnyéksávban pakolunk le. A víz nagyon tiszta, de valahogy sokkal hidegebb, mint eddig bárhol. Nemsokára már fázunk is nagyon. Lefekszünk a kb. fél méter széles, fal adta árnyékunkban, és úgy elalszunk, hogy csak egy jó óra múlva ébredünk fel. Akkor elindulunk tovább. Azon az úton megyünk visszafelé is, amelyiken jöttünk.


A sziget belseje felé, hegyoldalba épült fehér házas falvak követik egymást (Koronida, Koronas, Keramoti, Sifones), mindben van kékkupolás templom is. Az út felénél letérünk másik irányba, Moni felé, ahol a sziget leghíresebb bizánci temploma, a Panagia Drossiani található.


Ez a falu határában, egy olívaligetben fekszik. Ebben hasonló freskók láthatók, mint a már korábban látott bizánci templomban. Az idegenvezető mesélt előző nap erről a templomról, mégpedig azt, hogy barátságtalan őre, ki egy idősebb görög asszony, nagy cirkuszt csinál, ha valaki nem ad adományt. Így kifelé menet bedobunk kosárkájába 1 vagy 2 Eurót. Kevésnek bizonyul, mert felháborodottan szitkozódik valamit görögül, majd mondja angolul, hogy vegyünk a több tíz féle képeslapok vagy füzetkék egyikéből, amik aránytalanul sokba kerülnek. Nem akarunk venni. Mondjuk neki, hogy mit akar, már adtunk valamit, de csak szíd minket. Innen egy végtelen, kanyargó hegyi úton megyünk tovább a sziget belsejét keresztülszelve, anélkül, hogy egy árva lélekkel találkoznánk, vagy településbe botlanánk. Ezen a környéken márványfejtők csúfítják el a hegyoldalakat és mindenütt fehér márványtömbök, vagy kisebb darabkák hevernek szerteszét. Az egyik ilyen fejtőben már a fél hegyet elbontották. Kicsit közelebb megyünk hozzá, de magába a bányába nem megyünk fel, mert kóbor kutyák vannak errefelé és félünk tőlük.


A bánya bejáratánál egy kis kunyhó áll. Ennek ajtajához egy kis kutya ücsörög láncra kikötve. Előtte egy vizes edény áll kiszáradva. Szegény olyan kérlelően néz ránk. Ki tudja, mikor jár itt ember és ad neki valamit. Legszívesebben szabadon engednénk, de félünk, hogy gazdája a kunyhóban ücsörög esetleg és semmi kedvünk nincs puskagolyóval a fenekünkben végezni. Már láttunk egy falu határában, egy elkerített kertben, egy gonosz tekintetű embert puskával a vállán sétálni. Talán csak birtokát védte, talán csak vadászni készült. Minket mindenesetre elijesztett, úgyhogy Keramotit meg sem néztük miatta.

Itt észrevesszük, hogy motorunk benzintankja a negyedmutató alatt áll. Mivel nem ismerjük járművünket, nem tudhatjuk, mennyire kell ezt komolyan venni, nekünk elég ok ez az aggodalomra, mert még igen messze van innen az első benzinkút. Minden lejtő tetején leállítjuk a motort, és addig gurulunk vele lefelé, amíg csak magától megy. Majd megint beindítjuk. Belegondolni is szörnyű, hogy így az este közeledtével akár 20 km-t is gyalogolhatunk ezen a kietlen tájon, míg benzinkútra találunk. Letérünk az útról Melanes helyiség felé, ahol egy magánbirtokon kialakított kis botanikus kert mellett fekszik a „kis” Kúrosznak nevezett szobor. Ez, előbbi társánál sokkal kisebb, csak 6,4 méter hosszú. Ez is a hátán fekszik és ennek már keze, lába, arca is ki van faragva, még sincs még teljesen kész. Így pihen ott már két és fél évezrede. Körbejárjuk a kis botanikus kertet is, ami inkább gyümölcsös és zöldséges kert, mint akármi más.


Ezután már hazafelé vesszük az irányt. Már pirosan ég a tank jelzőlámpája, majd villog, de sikerült utolsó csepp benzinünkkel elérni egy benzinkutat. Mikor hazaérünk és kimegyünk a vacsorához, pont a naplementét látni. Visszaszaladok a fényképezőgépért, mert ilyen szépet még életemben nem láttam, muszáj lefényképezni. A napnak nyoma sincs, mert felhős az ég, de minden vöröses, narancssárgás, ciklámen fényárban úszik. Az egész öböl vize piros színű. Álomszép látvány.


A képek készítése után leülünk vacsorázni és még pár percig gyönyörködhetünk e látványban. Igazán meseszép élmény ilyen körülmények mellett étkezni. Meg is maradnak bennem a naxosi vacsorák mély emlékként. A magas pincérrel nagyon jól kijövünk, minden vacsoránál beszélgetünk vele pár szót. Elmeséli, hogy ő pár éve minden nyáron ebbe a hotelbe jön dolgozni Athénból, egész szezonra. A másik pincérrel is elsimultak az első napon kialakult félreértések és az utolsó napokra ő is beszédesebb lesz. Ő egy észak-görög faluból jár ide nyaranta dolgozni. Az egész szezon alatt nincs egyetlen egy szabadnapjuk sem, minden áldott napon dolgoznak!

Szeptember 23. Kirándulás robogóval a sziget legszebb strandjaira

Ezen a napon nem kelünk fel olyan korán. Nem szándékozunk túl messzire menni, csak egy pár szép strandot szeretnénk megnézni a közelben és néhány helyen pár órát fürdeni. Chorától dél felé távolodva, először elhagyjuk az Agios Georgios öblöt, majd átmegyünk Agia Prokopis falun. Itt kezdődik el a több, mint húsz km hosszú homokdűnés partszakasz. Agios Prokopis, és az utána következő Agios Anna települések üdülőfaluk. Szinte csak apartmanházakból állnak, de körülöttük semmi nincs, csak magas nádas és tőlük már csak földút vezet tovább a többi strandokhoz. Egy több kilométer hosszú strandot Plakának hívnak. Itt a poros földút mellett sorakoznak több méter magas homokdűnék, és azokon átmászva jutunk le a széles, finomszemcsés, világoshomokos partra, ami végeláthatatlan. Itt hébe-hóba előfordulnak bérelhető napágyak is. A strand olyan hosszú, hogy az ide látogató emberek elvésznek rajta, így szinte mindenhol találhatunk egy nyugalmas, homokdűne lábánál fekvő zugot, ahol magunk lehetünk.


Mi úgy döntünk, hogy előbb nem állunk meg sehol sem, hanem megyünk tovább, és minden partszakaszt megnézünk, majd később oda megyünk vissza, ahol a legjobban tetszett. A Plaka után véget ér a tengerparti út és egy szörnyen rossz állapotú, kátyús úton haladunk tovább, egy kicsit a sziget belseje, Mikro Vigli település felé. Ez a környék kihalt és elhagyatott, barátságtalan. A dombos tájat elsárgult, kiszáradt fű borítja, néhol omladozó szélmalmok állnak magányosan. Egy kisebb falun megyünk keresztül, ahol a házak kertjeiben kecskék, baromfik, nagy fekete bikák legelésznek. Halmokban áll a bűzölgő trágya. Több ház udvarában is áll saját szélmalom, de a falu határában egy sor romos szélmalom áll sorfalat. Nem éppen egy tipikus falu ez, házai szerteszét állnak a dombokon, nincsenek köztük utcák, minden olyan kaotikus. Igazából még falu jellege sincs. Inkább úgy hat, mintha kis tanyák lennének csak egymás mellett. A következő falu megint olyan, mint a többi. Főutcáján két málhás öszvérrel is találkozunk, mindkettőt lefényképezem. Ezután megérkezünk lassan Aliko partjához, ahonnan már csak pár kilométert tart a földút, majd Pirgaki után véget ér az út. Pirgakinál csak pár apartman áll a széles, homokdűnés part mögött. Mint egy sivatagban, olyan itt. A több méter magas, világos krémszínű, finomszemcsés homokból álló dűnéken csomókban áll az elsárgult fű. Néhol a dűnék közt köves a talaj és csavart törzsű, alacsony tamariszkuszfák nőnek szétszórtan. Pirgaki és Aliko között az egész tájat ez a kép uralja. Csak a homokon nőtt növényzet létezik itt, de ennek fajtája szinte minden 500 méter után valami más. Hol szúrós, száraz bozót, hol ember magasságú, fényes levelű cserjék, hol pedig tüskés gazok alkotják. El sem tudjuk dönteni, melyik partszakasz volt szebb, hol álljunk meg strandolni. Végül Alikót választjuk. A kis falutól kissé délebbre állunk meg, egy poros parkolóban, ahol egyetlen egy taverna áll. Innen előbb a bozótoson keresztülvezető ösvényen, majd kb. 2-300 méter széles dűnés részen kell átvágni, míg a partra érünk. Maga ez a partrész két részre tagolt. Egyik része hosszú, világoshomokos strand, mely egészen az 1-2 km-re fekvő Alikóig nyúlik el.




Ahova mi kilyukadtunk, ott kezdődik el, az előző partrészt lezáró sziklás part. A sziklák teteje összefolyik a dűnékkel. Itt keresünk egy szúrós cserje árnyékában, egy szikla tetején, egy dűne lábánál egy eldugott kis zugot. A tenger karibi színekben játszik. Sekély a víz, a sziklákról könnyen be lehet mászni. Senki sincs itt rajtunk kívül, csak a pár méterrel odébb kezdődő széles homokos sávban vannak emberek, de ott sem sokan. A többség nudista. Így mi sem zavartatjuk magunkat, nekivetkőzünk. Életünkben először. Fura érzés, folyton azt lesem, nem bámul-e valaki. Másrészt viszont nincs annál szebb érzés, mikor a tenger vize testünk minden táját megérinti. Ideális hely pipával búvárkodni. A víz hihetetlenül tiszta. Itt maradunk vagy 2-3 órát. Maradnánk még estig is, csak egy problémánk van, hogy elfogyott az innivalónk és a kínzó, sivatagi hőségben, majd szomjan halunk. Rengeteg gyík szaladgál mindenütt. Amikor kijöttünk a vízből, ott voltak mindenhol: a törülközőn, a hátizsákban és mikor lefekszünk, rajtunk is mászkálnak. Egy belemászik az oldalára fektetett, üres üdítősüvegbe, de elengedjük. Fél 3 felé már nem bírjuk tovább étel, ital nélkül, így összepakolunk és bemegyünk a parkolónál lévő tavernába. Valószínűleg a strandról mindenki ide jön, mert úgy tele van, hogy alig találunk ülőhelyet. Ezt a rengeteg embert csak két pincér szolgálja ki, de azok sem sietnek. Minket legalábbis sehogy sem akarnak észre venni. Fél óra eltelik már, mire odajön egyik és lerámolja az ott hagyott szennyes edényt és terít nekünk friss abroszt. Gondolom, mindjárt visszajön és megkérdi, mit iszunk. Legszívesebben lenyúlnék már az egyik szomszédos asztalról egy kancsó vizet. Azt hiszem, menten szomjan halok. De nem jön vissza többet. Néha már hangosan káromkodok egyet (persze magyarul), hogy többen is odanéznek ránk. Egyszerűen besokalltam. Majdnem egy órája ülünk itt, és még inni sem kaptunk. Nyaggatom M-t, menjünk már el innen, mert míg itt kiszolgálnak, elmegy az egész nap. De ő mondja, ha már ennyit vártunk, várjunk még. Végül csak elmegyünk. Nagyon fel háborodtam. Felülünk a robogóra és csak megyünk, a végtelen sivatagi tájon, és sehol sem találunk, egy faluban sem, sem egy tavernát, sem egy gyrossütőt, sem pedig egy kis boltot, ahol innivalót vehetnénk. Megyünk csak egyre visszafelé a főváros felé. Egy ember fiával sem találkozunk, kihalt minden, a falvakban minden zárva van. Már Agia Annába érünk, mikor végre egy kis boltban kapunk üdítőt. Ott vannak büfék is, de mind zárva vannak ebben az időben. Már elegem van, éhes vagyok. Így végül visszamegyünk Chorába, ahol legalább 20 gyrosárust találunk, amiből csak egy van nyitva. Ott helyben leülünk az utca kövére és megesszük késői ebédünket. Mert már sajnos 4 óra is elmúlt. Elbaltáztuk az egész délutánt kaja kereséssel. Ettől mindketten kedvtelenek leszünk. Nagy huzavona után elindulunk, már 5 óra körül visszafelé, hogy legalább a Plaka Beachig eljussunk és ott még egy órácskát strandolhassunk.



A Plakán több kilométer hosszú, egyenes a part. Ez a nudisták paradicsoma. Itt minden korosztály anyaszült meztelenül strandol. Ami még szembetűnőbb, a sok pár pucér férfi pár, akik kézen fogva sétálnak a dűnék között. Úgy egy órát maradunk, mert már megy a nap lefelé. Visszatérve Chorába visszavisszük a motort a kölcsönzőbe és M. visszakapja a jogosítványát.