2012. február 1., szerda

Tanzánia - le a hegyről

Január 14.

6-kor kelünk, pakolunk, 7-kor van reggeli és 8-kor indulunk el lefelé, most a rövidebb úton, mely direkt a kunyhók alatt kanyarog egy irtásos lejtőn keresztül. Itt csodálatos panorámában van végig részünk: alattunk a meseszép szavannaszerű táj, szemközt a Kilimanjaro, lent a Momella-tavak, és visszatekintve az egész Meru hegy tömbje. Gigantikus látvány az egész. 








Szinte rohanunk lefelé, mintha nagyon sürgős lenne és ez ismét nagyon zavar, mert mindig a lábunk alá kell nézni és így alig tudunk körbe nézelődni. Errefelé sok zsiráf él és az interneten eddig látott beszámolókban mindenkinek a fotóin láttam zsiráfokat. Mi sajnos ma egyet sem látunk. Csak friss elefántürüléket. 



És hol van ennek a halomnak a gazdája? Nem járhat messze, még meleg. 
A ranger mobiltelefonál.




A Meru mögött lemenő Hold. 



Két óra alatt lerohanunk a hegyről, a Momella-kapunál kiosztják az okleveleket, meglepetésemre én is kapok, mert majdnem teljesen fent voltam. Nem érzem igazságosnak, de azért örülök neki. 



Végül odaadjuk a rangernek a pénzét. Három csoport voltunk és minden csoport 10 Dollárt adott, meg még valaki hozzá egy tízest, így 40 Dollárral a kezében és iszonyatosan sápadt arccal áll a ranger ott. Látszik rajta, hogy nem mérges, nem dühös, hanem valóban kétségbeesett. Számolgatja a pénzt, beszél a guiede-okkal, végül reklamál és saját maga felvázolja, hogy az ő borravalója, naponként 10 Dollár, csoportonként, így 3 csoport x  4 nap = neki 120 Dollar jár. Kinevetjük. Még 20 Dollárt kap hozzá, ennyi. Szegény, nagyon ki van akadva. Valahol sajnálom is, de hát mindennek van határa. Az asszony ma otthon biztos nagyon pipa lesz rá. 




Itt olyan fél órát ücsörgünk, mire jön értünk a hotelból valaki, de defektet kap a kisbusz és kereket cserélnek. Beszélgetünk. M. azt mondja, hogy fergeteges élmény volt a hegyet megmászni, de azt hitte, hogy belepusztul és most már tudja, hogy ez a magasság már neki is túl sok és többet nem vágna bele. Én még mindig a kaját hibáztatom azért, hogy nem jutottam fel, de kezdem lassan azt is elhinni, hogy talán a hegyi betegség volt ez, vagy még  inkább mindkettő. Sok véleményt hallottunk, sok embertől és azt mondják, hogy semmivel sem lehet befolyásolni, hogy hogyan reagál az ember szervezete. Nem számít sem a jó vagy rossz kondíció, nem számít az sem, hogy egy másik hegyen hegyi beteg voltál, lehet, hogy most nem leszel, és fordítva, lehet, hogy sosem voltál, de most az leszel. A szervezet minden alkalommal másképp reagál és ezt nem lehet befolyásolni. Szerencsejáték. 
Fergeteges élmény volt, minden percét élveztem, még akkor is, amikor beteg voltam, élveztem a küzdelmet, a határaim kipróbálását. Mindketten azt mondjuk, megérte, csodaszép volt, és jó tapasztalatnak is, de többet nem csinálnánk végig.
Annyit még elmondanék, hogy kétszer szemtanúi voltunk a hegyen való mosogatásnak. Nem részletezném, hogy milyen moslékos lavórban mosták el a kajás edényeinket. Az lenne a csoda, ha semmi bajom nem lenne, de hát M-nek nem lett hasmenése.

Visszavisznek a lodge-unkhoz és amikor éppen a bőröndjeinket kapjuk vissza, közlik velünk, hogy itt telt ház van, máshol kell megszállnunk. Nem akarok elmenni, annyira jó hely ez, de még mielőtt bármit is szólnék, megnyugtatnak, hogy sokkal jobb helyre visznek, egy „upgradet” kaptunk. Így, ugyanannak a német tulajnak egy másik, innen csak kb. 500 méternyire lévő luxus lodge-ába megyünk. 
A Ngurdoto Lodge elegáns. Túlságosan is. Az afrikai stílusban épült bungalók gyönyörű szépen vannak berendezve, de a kert kopár, a fű ki van száradva, a hasonló méretű medence vize, poshadt meleg és opálos, koszos, a nagy főépület úriasan finoman van berendzve. Nekem valahogy steril az egész, hiányzik belőle az a családiasság, otthonosság, mint a másikból. Ráadásul méreg drága, fejenként 130 Dollár itt egy éjszaka. Nekünk persze nem kell ráfizetni, mert nem mi kértük, hogy hozzanak ide, de most ettől essek térdre??





Lezuhanyozunk (10 percig kell folyatni a vizet – ez ki is van írva – míg a bojler beüzemel és meleg víz jön, éppen Afrikában, ahol minden csepp vízzel spórolni kell) és ebédelni megyünk. A hotel menedszer kérdezte, kérünk-e ebédet, mi mondtuk, hogy egy leves elég. Megint valami brokkolikrémleves szerűség van. Utána internetezni megyek. A számítógép egy nemesen berendezett könyvtárszobában van, a net iszonyat lassú és szívat rendesen, mert a mailboxom idegen behatolónak ismer fel és nem enged be a jelszavammal. Hosszas és nagyon komplikált módon, jelszóváltoztatás után férek csak a mailboxomhoz, ami nagyon felmérgesít. 







A délután hátralevő részét a medencénél töltjük el, senki más nincs ott, csak mi, kellemes. A rengeteg átnedvesedett cuccunkat a hegyről egy bokorra terítjük ki és fél óra alatt minden meg is szárad. Később elkezdünk mindent szétpakolni és újraszortírozni. Használt cuccokat elpakolni, a szafarira ismét kisebb táskákat pakolni, mert a nagyok megint itt maradnak majd. Mire kész vagyunk, már vacsoraidő van és egy asztalhoz kerülünk a három idősebb némettel a hegyi túráról. Ők nagyon maguknak valók, nem szívesen kezdenek beszélgetésbe. A vacsora négy fogásos, és négy garnitúra evőeszköz van hozzá, mint eddig csak filmekben láttam, szaténkendő az ölünkbe, mint az uraságok – tök kényelmetlen az egész. 
Mióta lejöttünk a hegyről, nem volt hasmenésem, de amint eszem, azonnal elkezdődik újból és ez szinte az egész nyaralás alatt így marad majd, akármit is veszek be. Míg eszünk, elkéri a pincér a szobakulcsot. Mint kiderül, a szobát rendezik el alváshoz, azaz behúzzák az ágy körül a szúnyoghálót, befújnak mindent szúnyogriasztóval, bezárják az ablakokat és egy karamellát tesznek a párnára, „sweet dreams” cédula kíséretében. Hát, tényleg uraságnak érzem magam ettől a szervíztől. Evés után még egy kicsit a kinti verandán ücsörgünk, majd a petróleumlámpásokkal kivilágított hosszú úton „hazamegyünk”. A kert hatalmas és ismét varázslatosan csillagos az ég. Hatalmas, kényelmes ágyunk van, nagyon jól alszunk.


Január 15. 

Én sajnos fél 7-kor felriadok valami ordításra, ami olyannak hat, mintha valaki iszonyat hangosan bömböltetné a tévét és egy focimeccset közvetítenék. Már nem bírok visszaaludni, amit nagyon sajnálok. Később tudom meg, hogy hangosbeszélőn ment a mise – na de ilyen korán??
A reggeli unalmas, mindig müzli, lekvár van az asztalon és lehet rendelni rántottát, amihez egy piritóst adnak. Sokáig üldögélünk még ott és tisztázzuk a menedzserrel a holnapi elhozatalunk, mert a szafaris cég a másik lodge-ba fog menni értünk. Ezt is lerendezzük. Nem sokkal később elmegyünk a környéken bóklászni. Kis falu van itt, szétszórtan bódéházak, egy templom, egy iskola és elgyalogolunk egészen az Arusha N.P. bejáratáig, ami nincs messze, hátha látunk ott zsiráfokat, mint tegnap is. 






Azon is filózunk, hogy el kellene talán menni Arushába nézelődni, de végül nem tartjuk fontosnak. Iszonyú hőség van és alig várjuk, hogy a medencébe csobbanhassunk. Ismét ott töltjük a napot, ebédre keksz szerű kenyeret eszünk májkrémmel, egy órát ejtőzünk, majd ismét a medencénél lebzselünk. Pakolászunk és vacsora előtt sokáig áramszünet van, ami itt szinte minden fél órában van pár percre, de most hosszabb ideig. Vacsora után még egyszer netezek innen. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése