2012. január 31., kedd

Tanzánia - Saddle Hut, Little Meru

Január 12.

Már 6 óra előtt ébren vagyok és nem bírok nyugton feküdni, felkelek és pakolászok, szegény M-et is felverve ezzel, aki morog. A reggeli kicsit szegényes, igen kis adag rántotta és egy piritós, némi  keksz és kávé, tea. Még reggeli előtt kinézek a kilátóteraszra és csodás fényekben pillanthatom meg a Kilimanjarót.





A csúcstól jobbra lent az az aprócska piros kereszt az a pont, amíg én feljutottam. 
Kapunk megint uzsonna csomagot és kicsivel 8 óra után indulunk ismét útnak. Lélegzetelállító szépségű tájban vezet a lépcsőfokos, meredek út. Ez a szakasz már igen megerőltető, lihegünk és izzadunk rendesen. Nincs hideg, egy szál pólóban jól érezzük magunk. Nagyjából egy időben indulnak velünk a többi csoportok is, így néha forgalmi dugó helyzete áll fenn. Páraerdőnek hívják az ilyet, ahol menetelünk, mert a fákon lógó, szakállszerű zuzmók felfogják az esőerdő magas páratartalmát és így mindig nedvességet vesznek magukhoz. Már ismerjük ezt a különös és kicsit misztikus erdőt Teneriféről. Ha a növényzet között akad egy kis rés, akkor mindig újból és újból pillantást nyerünk a Kilimanjaróra, ami még misztikusabbá teszi az egészet.








Mesés az egész túra, de nagyon megerőltető. Az utolsó ¾-órában már alig bírom vonszolni magam felfelé. Csapatunk eleje ismét nagyon gyors sebességet diktál, amihez mi nem tudjuk tartani magunk. Ez nagyon nincs rendben, mert tényleg fontos az, hogy minden ember a saját szervezetének megfelelő iramban menjen felfelé, különben hamar jelentkezhetnek a hegyi betegség tünetei. Nekem zakatol a szívem és alig kapok levegőt és lassacskán elfogy az erőm, úgy érzem, alig bírommár tovább a felfelé menetelést. A nap erősen tűz és még ezekben a magasságokban is iszonyúan meleg van.

A Little Meru





Balra, az az utolsó "púp" a hegyen a Meru csúcsa 
Uzsonnaszünet




Fél 1 körül érkezünk meg a Saddle Hut-hoz (3.566 m). A hordárok már régen lehagytak minket és csomagjaink már itt várnak ránk. Nagyon fáradtak vagyunk, alig várjuk, hogy megkapjuk a szobánk és az ágyra vethessük magunkat. Itt is ugyanolyanok a kunyhók, mint a másik menedékháznál voltak, csak itt már nincs folyóvíz és összesen csak kettő, pottyantós (kerámia, fölé guggolós) wc van, amik iszonyatosan bűzlenek. Itt hosszabb pihenőnk van és aki akar, az felmehet később a Little Meru hegyre, ami a nagy  Meru kráterkaréjának az egyik magasabb csúcsa. E pillanatban úgy érezzük, hogy még a wc-ig sem tudjuk elvonszolni magunkat, nem hogy még egy hegyre, nem is akarunk gondolni még rá. Kapunk teát, pattogatott kukoricát és kiülünk a kunyhó elő a tűző napra, majd később elnyúlunk a nyirkos, nedves matracon a szobában. Ki vagyunk szipkázva. Az előző napról nedvesen maradt cuccainkat kiaggatjuk a bokrokra száradni. A vezetőnk azt hiszem, fél 4-et mond, hogy akkor indulunk a Little Meru-ra, de nem vagyok benne biztos, mindegy, mert úgyis szólnak előtte.



Fél 3-kor kint gyülekezik a csapatunk többi tagja, azaz a három idősebb német és a svájci pár (itt a férfi nem érzi jól magát, csak a nő megy fel a Kis Merura). Mivel innetől már nincs veszélyes állat, nem kell a rangernek velünk jönnie és ez azt is jelenti, hogy minden csoport akkor megy, amikor akar, nem kell már heten együtt maradnunk. Ennek ellenére teljesen egyértelműnek vesszük, hogy egyszerre megyünk, és a fél 4-et félreértésnek titulálva, elindulunk mi is a többiekkel a hegyre. Pár száz méter után kezdünk csak el filózni, hogy fura, hogy a mi guide-unk nincs velünk és akkor esik le a tantusz, hogy mégis csak fél 4-et mondott és mi most egy órával korábban elindultunk a többiekkel, ő pedig iszonyat mérges lesz ettől az biztos, de az is biztos, hogy mi már nem fordulunk vissza, lesz, ami lesz. Elől a három német megint begyújtja a kanócot és a svéd származású svájci nővel lelécelnek, mi pedig magunkra maradunk, amit egy cseppet sem bánunk, mert a saját ritmusunkban mászhatunk fel a hegyre. A korábbi fáradtság már elillant és ki tudja honnan jött új erőnk, de jött, mert a kb. 300 méteres szintkülönbség a meredek ösvényeken szinte meg sem kottyan, lazán felszaladunk a Little Merura, ahonnan mesés kilátásunk lehetne, de felszaladtak a felhők is a hegy oldalára és így a fehér habkásán kívül mást nem látunk. A csúcson kicsit ücsörgünk és lihegve megérkezik utánunk a második guide-unk is, aki észrevette az eltűnésünket. Ő sokkal nyugodtabb, szimpibb figura, mint a fő guide-unk.

Lent a Saddle kunyhók
Az egyik guide, egy asztalterítőbe burkolózva, elneveztük  "asztalterítős maszájnak"
Az Ashcone vulkán



A kunyhókhoz visszaérve rafináltan most már két lavór forró vizet kérünk és bevonulunk vele a szobánkba. Ismét tetőtől talpig le tudunk mosakodni és sajgó lábainkat is be tudjuk kicsit áztatni a meleg vízbe. Most, így estére már igen csak lehűlt az idő, sejteni lehet, hogy nem lesz egy leányálom az éjszakai hegymászás. Vacsorára ma répakrémleves van és spagetti, marhahúsos, zöldséges, currys, citromfüves fincsi szósszal, csak a hús iszonyú rágos.


Nagyon éhesek vagyunk és mohón eszünk, már az utolsó falatoknál érzem, hogy nem jó a gyomrom. A guide-unk természetesen leszíd, hogy nélküle indultunk el a hegyre. Odaül hozzánk és beszélgetni akar. Totál érthetetlen angolt beszél, a másodguide angolja sokkal tisztább. Én sosem értem, mit akar és kifejezetten idegesít, hogy folyton rajtunk lóg és beszélgetni akar és nem hagy nekünk nyugtot. 
Itt nincs mosdó, ott mosol fogat, ahol akarsz. A pottyantós wc-re nagyon utálok menni. Főleg, mert messze is van és nagy kőtörmelékeken keresztül kell odamenni. Este mindig megbeszéljük a guide-dal, mit kérünk másnapra inni, az útra, így másnap reggel már készen áll nekünk az x palack hideg (átforralt esővíz, ciszternából – amibe mi még extra beledobunk egy Micropur fertőtlenítő tablettát a biztonság kedvéért) avagy a termoszkannában a forró víz, amibe magam készítem el a teám, ahogy én akarom. Most is lebeszéljük a másnap menetét, ami igazából már éjjel kezdődik. 1-kor kell felkelnünk, kapunk teát és kekszet és 2-kor indulunk a csúcsot megmászni. A többi csoport már egykor megy. Így kicsivel 8 után már le is fekszünk. A szobában most sincs hideg, de most még közelebb vagyunk a hordárok házához és iszonyatosan ricsajoznak egészen éjfélig, így ha más ok nem is lenne rá, már csak emiatt sem lehetne aludni. 
Azt mondták, hogy a magasságtól álmatlanok leszünk és érezni fogjuk a fülünkben az ereink dobogását. Hát nem érezzük és álmosak is vagyunk. Már majdnem el is alszom, amikor elkezd csikrani a hasam és ki kell ugorjak az ágyból. Ez nem olyan egyszerű, mert fel kell venni meleg cuccot, széldzsekit, bakancsot, homloklámpát, előbányászni wc-papírt és a sötétben az egyenetlen talajon ki kell menni a büdi klotyóhoz. Rám jött a hasmenés. Amikor visszajövök, bekapok két szem Reasecet, hogy mire elindulunk, biztosan hasson és visszabújok a zsákomba, de a hasam egyre jobban csikar, görcsöl és sajnos minden fél órában ki kell rohannom, míg végül már teljesen folyóssá váló hasmenésem lesz. Aludni így persze egy percet sem tudok. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése