2012. február 25., szombat

Ezek járnak a fejemben

Botswana - Simbabwe - Mosambik ???
Chile???
Island???
:-)

2012. február 22., szerda

Utórengések - Kwa Heri Tanzánia!

Most jön a szokásos összefoglalóm, de ezennel kihagyom az anyagi vonzatokat, mert attól még valaki szívrohamot kapna és ezt senkinek sem kívánom! ;-) 

Az utazást magunk szerveztük le. Nagyon röviden összegezve: 
Repülőjegyek: München – Frankfurt – Addis Abeba – Kilimanjaro Airport (a Lufthansa és Ethiopian Airlines kivitelezésében) minden simán ment, az etióp légitársasággal is nagyon meg voltunk elégedve, jó volt a kaja a gépen és gyakori az italfelszolgálás.
Belső járat a tanzániai Precision Air-rel, a jegyet német irodánál vettük meg, mivel az online foglalásnál mind a személyigazolvány és mind a kreditkártya bescannelt másolatát kérte a légitársaság, amit egy kicsit abszurdnak tartottunk. Velük is tökéletesen elégedettek voltunk. 

Szállások:
Csak kettő volt, az Arusha közelében lévő Meru View Lodge/Ngurdoto Lodge –t az interneten foglaltam direkt a tulajdonosnál és előre kellett kifizetni a teljes összeget. Maximálisan elégedettek voltunk, csak ajánlani tudom.
A zanzibári szállásunk is lehetett volna a neten foglalni, de jobban szeretjük utazási irodán át foglalni a szállásokat, hogy legyen rá garancia és visszamondási biztosítás is. Ez a hotel (Karafuu Beach Resort) éppen a Neckermann-nál volt akcióban, AI ellátással. Ezzel is tökéletesen elégedettek voltunk. 

Programok:

Mount Meru mászás: a Meru View Lodge tulajánál foglaltuk, aki helybéli irodához közvetített ki. Teljesen rendben volt minden. 

Az 5 napos szafarit egy német utazásszervező irodánál foglaltuk (Moja Travel) és a Tanzania Journeys nevű helyi cég vitelezte ki. Mindkettő szervezőnek hatalmas nagy köszönet a profi kivitelezésért. Őket is csak ajánlani tudom bárkinek. 

A legfontosabb dolgokat összefoglaltam. Most pedig az utórengésekről írnék, azaz azokról az érzésekről, amiket ez az utazás váltott ki bennünk, amiknek a hazatérésünk óta minden percben, még alvó állapotban (álmainkban is) totálisan a hatása alatt állunk. 
Tanzánia remek választás volt. Mivel egy gyerekkor óta érlelődő amolyan „életem legnagyobb álmának” megvalósítása volt, így csak is pozitívat adhatott az egész életem lefolyására tekintve. Több lettem ezzel az utazással. Míg mások egy medencés villára, vagy egy drága márkás autóra vagy egyebekre vágynak egész életükben, addig az én vágyaim különböző utazások töltik ki. Ezek az életünk legfontosabb alkotóelemei, ezekért élünk és ezek az életcéljaink, nem vágyunk semmi másra, így minden utazás beteljesülése valami plussz az életünkben, valami, amiért már érdemes volt megszületni és munkával gyötrődni ezen a béna rendszerű Földgolyón. :D 

A hegymászás kihívás volt, de sosem volt bennem az célként, hogy mindáron fel kell jutnom. Már előre elhatároztam, ha nem bírom, fel fogom adni. A lényeg, hogy szépet lássak, újat fedezzek fel, hogy teszteljem a szervezetem határait és már maga az, hogy ott lehetek, egy sikerélmény. Így nem könyvelem el tragikumnak, hogy nem jutottam fel teljesen a csúcsra. Az hogy beteg voltam, csak kérdéseket vet fel bennem, hogy valóban a gyomorrontás okozta-e a gyengeséget, amiért nem jutottam fel, vagy pedig a hegyibetegségtől voltam annyira beteg? Ha csak az előbbi volt, akkor meggyőződésem, hogy másodjára, egészségesen, feljutnék. Ezért a kihívás megmaradt, ismét menni akarok, akár mégegyszer a Merura, akár pedig másik hegyre (pl. Mount Kenya vagy a Kili!)

A szafarit egyszerűen nem lehet az ép értelem határain belül szereplő szókinccsel leírni, maga az őrület volt. Egy újságcikk írója azt írta, hogy az embernek nem elég a természet szerelmesének lenni, hanem többnek, fanatikus rajongójának kell lenni! Mi azok vagyunk. (Idézőjelben és eme író szerint) az ne menjen szafarira, akinek nincs respektje (nem képes tekintéllyel viszonyulni hozzá) a természethez, aki csak le akarja pipálni a big five-ot a listájáról (elefánt, bivaly, orrszarvú, oroszlán, leopárd). Halkan megjegyzem, én is így gondolom, hogy az ilyen ember nem érdemelte meg a sikeres szafarit, de mivel minden ember más, és mások a céljai, értékrendjei, aki ettől boldog, az legyen. Nekünk sokkal többet adott ez az egész. Mi képesek voltunk örülni minden új bokornak, madárnak, galacsintúró bogárnak, kisállatoknak, a természet zajainak, akárminek, mindennek. Minden lenyűgözött és ha megálltunk pár méterre állatoktól, akkor automatikusan kussban maradtunk, anélkül, hogy ezt bárki szabályként elmondta volna nekünk (íratlan szabály). Automatikusan elhallgattunk, suttogóra vettük és csodálkoztunk, csodáltuk a látványt, lefotóztuk, de azután néztük és csak néztük és próbáltuk a csodát elmenteni az agyunk tekervényeiben. Átéltük, megéltük és gazdagabbak lettünk, nem 5 nagytestű állat fotójának a trófeájával, hanem egy különleges természeti ökoszisztéma megismerésével lettünk gazdagabbak. A Földünk egyik csodájával, ami veszélyben forog, és mi emberek, teszünk rá, romboljuk tovább. Aki ezt nem képes átélni, átérezni, annak elég, ha az állatkertben lát állatot! Mert ott az a különleges természet van otthon, és mi emberek, csak betolakodók vagyunk és ezt respektálni kell, akkor lehet sikeres szafarink. Nekünk az volt, az átlagnál sokkal sikeresebb, amiben a szerencse, a szuper ismeretekkel rendelkező vezetőnk és persze a megfelelő évszak is szerepet játszott. Életre szóló élményekkel gazdagodtunk és mégjobban megerősödött a természet iránt érzett szeretetünk. 

Zanzibár. Sok dolog volt, ami nem tetszett előzetes elbeszélések, fotók alapján ebben a szigetben és az utolsó pillanatig voltak kételyeim, hogy nem jó választás volt, talán nem oda kellett volna…de az első pillanattól, hogy betettük oda a lábunk, mind elszálltak ezek a kételyek és Zanzibár igenis nagyon egyedi volt. Az extrém ár-apály változások, az itt élő emberek rettenetesen sokfélesége, nációk, nyelvek, vallások, szokások keveredése. Az egész sziget egy nagyon tarka keveréke ezeknek. És ami csodálatra méltó, hogy az ember láthatja a borzalmas szegénységet és beszélgetve helyiekkel, megtudhatja, hogy ők így is boldogok, nem is vágynak másra, csak a mangófáikra, a megélhetésre és nem többre. Az ő értékrendjük megint annyira más, hogy ezt mi, európai emberek el sem tudjuk képzelni, hogy ők milyen kevéssel is boldogok és amit mi szegénységnek látunk kívülről, az nekik egy jóléti állapot. Csodálatos sziget és aki oda utazik, feltétlenül meg kell, hogy nézze Stone Town-t, a sziget fővárosát, ami egy kulturális shock a sziget belsejében lévő élet után. 

Az utazásunk mindhárom szakasza tökéletes volt, nem volt benne hiba, rengeteg élményt, pozitív benyomást kaptunk. Felkavart az egész, mert felnyitotta a szemünket, hogy utazni kell! Szinte shockol még most is a tudat, hogy eddig minden utazás előtt annyi sok mindentől féltem, aggódtam, és a végén sosincs erre ok. Eddig minden utazásnál próbáltam spórolni, bizonyos összeghatárokon túl nem is adtunk volna ki pénzt, mert sajnáltuk rá. De ez az utazást bebizonyította, hogy utazni minden pénzt megér! Mivel más tervünk nincs a hosszabbtávú jövőre nézve; nem akarunk gyereket; nem vágyunk luxusautóra, nem vágyunk nagyobb lakásra, nem kell (nincs és nem is tervezünk venni) nekünk mikrohullámú sütő, nem kell plazmatévé meg mittutomén még micsodák - mert ezek nem boldogítanak, értéktelen, haszontalan dolgok a mi értékrendünkben, míg ezzel szemben ilyen mértékben átélni a természet csodáit, más kultúrák benyomásait, az nekünk mindent megér és itt jön, ami új lesz az életünkben, amit ez az utazás hozott meg. Ezentúl merni fogunk utazni! Olyan mértékben csak az utazás gondolata van minden porcikánkban, hogy rettentően szenvedeünk a hétköznapoktól, a munkától és máris a következő nagy utazásokat vázoljuk fel. Nem fogjuk kímélni magunkat és a pénztárcáinkat sem. A következő években hatalmas nagy felfedező utazások várnak ránk!!! És Kwa Heri, Tanzánia! Azaz viszontlátásra, Tanzánia, mert szinte biztos vagyok benne, hogy lesz viszontlátás! Már most izzik a belsőm Afrikáért és az is biztos, hogy sokkal jobban beizzottam rá, mint Ázsiára vagy bármi másra. Könnyen megeshet, hogy a következő utazások újból és újból Afrikába fognak visszavinni (meg Dél-Amerikába!). Úgyhogy csak most kezdődik az igazi élet, most nőttünk fel hozzá, most ért be a dolog!!!

2012. február 21., kedd

Tanzánia - Hazautazás

Január 28. 

Én persze nem alszom semmit, M. egy fél órát. Összepakolunk, háromnegyed 2-kor már kint ácsorognak a hordárok, akiket megrendeltünk még este. Elcuccolunk a recepcióhoz, Aisha férje kicsit késik, de felhívja a hotelt és azok szólnak nekünk. Tök korrekt minden. Még este rendeztük az összes számlánkat és dobtunk be jó pár Dollárt a „tipbox”-ba. Babu (Aisha férje) nagyon jól beszél magyarul, eleinte sokat beszélgetünk, de lassan elfog az álmosság. Ahogy közeledünk a reptér felé, úgy érzem, hasmenésem lesz. Az is lesz, rohannom kell. Aztán becheckolunk, ami nagyon érdekes, mert kézzel írják az összes átszállásunkról a cetlit, amit aztán a bőröndre kötöznek. Itt nincs gond a bőröndök súlyával, összesen 92 kilónk lehet, de csak 60 van! :D Aztán ahogy átvilágítják a bőröndöket, egyet fel kell nyitni, elfátyolozott nő ellenőrzi a tartalmát és erős célzásokat tesz rá, hogy tetszik neki a műanyag kemping tányérkészletünk valamit M. bőröve. Szinte már erőszakosan célozgat arra, hogy ezeket szeretné megkapni ajándékba (de így nyíltan nem mondja ki, csak egyértelmű, hogy ezt akarja). Kap egy USD-t és utána megnyugszik. A fél literes vizespalackunkat is félreteszi magának. Aztán a kézipoggyász és a magunk átvilágításánál kezdődik az újabb cirkusz. A hivatalnok már kezdetben odasúg nekünk valamit, amit én nem értek, M. érti („give me tip, no problem”), de nem reagál rá. Hiba volt. A fickó kinyittatja az egyik hátizsákot, amiben úgy nagyjából minden van, ami fontos nekünk. Előbb kibontja a szuvenírokat, de visszaadja, majd rátalál a két elemlámpára és be akarja beszélni, hogy ezeket nem szabad a kézipoggyászban vinni és egyértelmű, hogy el akarja venni őket, mert tetszenek neki. Aztán rátalál a  kagylókra és bejelenti, hogy innen nem szabad kagylókat kivinni. Én már kezdek pánikolni, hogy mindent elvesz és még most sem kapcsolok, de M. odacsúsztat neki 2 USD-t és az meg mosolyogva pakolássza vissza az összes cuccot a hátizsákban. No comment!
Itt légkondicionált a váró, de mivel éjszaka van, semmi sincs nyitva. Három alkalommal látogatom meg a mellékhelyiséget és végül úgy érzem, hogy rendben vagyok, elmúlik…
Pontosan szállunk fel az Ethiopian Airlines propelleres Dash 8-as gépével. Nagyon fáradtak vagyunk és hálásak vagyunk érte, hogy azonnal le is kapcsolják a lámpákat. Mindenki aludni akar. Sok német van a gépen. 
Már éppen majdnem elalszom, amikor iszonyatosan elkezd csikarni, fájni a hasam és ismét meg kell látogatnom a mellékest, ezennel a 3 órás repülés alatt 5-ször, valamint erős hányingerem is van és kifejezetten nagyon rosszul érzem magam. 
Mire landolunk Addis Abebában, alig állok a lábaimon, csikar a hasam kegyetlenül és úgy érzem, hánynom is kell, nagyon félek, hogy nem fogom kibírni azt az időt, míg a géptől az épületbe jutunk. Most felküldenek a nemzetközi épületbe, ami ugyanolyan modern, mint bárhol máshol Európában is lehetne. Itt letelepszünk egy padra, úgy 15-20 méterre a legközelebbi mellékhelyiség közelében és egy óra lefolyása alatt minden 5 percben elrohanok oda. Már baromira szégyellem magam, mert a takarítónő szinte ott lakik a klotyóban és minden kliens után benéz, rendet rak, ami nagyon dícséretes is, de én abban a fázisban vagyok (bocsánat az olvasótól), amikor iszonyatos gázmennyiségek kíséretében robban ki a folyékony anyag hátul és mindent agyonspriccel. Ne tudja meg senki sem, milyen kellemetlen és tényleg rohadtul ég a fejem. A gépen bekaptam két Reasecet és itt is lenyelek kettőt. De a szervezetem semmit sem reagál rájuk. Nem merek elmenni e szent hely közeléből, de valamikor muszáj elindulnunk az átvilágításos vizsgálat felé és nagyon félek, mi lesz ott, ha azonnal jön a baj. Már nagyon rosszul vagyok, kezdek kiszáradni, hánynom is kell, de felül nem jön ki semmi sem, alul is már csak folyadék és mindenem fáj. Alig bírom vonszolni magam. Becheckolunk itt is és még vagy ötször kimegyek innen (mindig fel kell mutatni a repjegyet és az útlevelet, amikor visszajövök – már itt is ég a fejem). Már elfogyott az összes nedves bébipopsitörlőkendőm és kifejezetten undorodom saját magamtól. 
Úgy érzem, nem bírom tovább, az ájulás szélén vagyok. Elkezdek megszólítani németül beszélő embereket, hogy nincs-e véletlenül Imodiumuk vagy még jobb lenne Perenterol. Végül egy pasinak van és ad 4 Imodiumot, amit szét kell szopogatni. Beveszek kettőt és beszállunk a gépbe. Hamarosan megnyugszik a hasam és én magam is, kezdek jobban lenni. De aztán fél óra elteltével megint iszonyatosan csikar, fáj a hasam és rohannom kell és innentől kezdve az egész repülőutat szinte a klotyón töltöm, hogy már az egész repülő ismer engem és csak ha rohanni látnak a wc felé, szabad utat adnak nekem és előre engednek. Itt is ég a fejem nagyon. Hozzák az első italokat, csak szénsavmentes vizet kérek, de érzem, hogy átszalad rajtam és azonnal kijön alul, ugyanolyan víztisztán, ahogy bement. Nem merek többet inni sem, de úgy érzem, mindjárt szomjan halok. Azért rendelek mindig újból vizet és szépen lassan kortyolgatom, de ha iszom, akkor kezdődik előlről a hányinger is. Ez így megy végig az egész 6 és fél órás repülés alatt. Amikor kaját hoznak, még a szagát sem bírom, M. megeszi az enyémet is. Beveszem a másik két Imodiuomot is, így most már összesen 8 hasmenésgátló tabletta van bennem (helyesbítek: volt, mert az is kijött már) és semmi sem használ. Totálisan ki vagyok száradva, Frankfurtban már szédelgek és alig vagyok képes a lábaim egymás után rakosgatni, pedig rohadtul sokat kell menetelnünk a hatalmas reptéren. Végre megtaláljuk a gyógyszertárt, elmondjuk mi van, adnak Imodiumot is valami antibakteriális szert is, vegyek be azonnal négyet, beveszem. Orvost akarnak hívni, és bevallom őszintén, nem is bánnám, de nincs időnk, át kell szállnunk. Az antibakteriális tabletta után egy kicsit jobb lesz, elmúlik a hasmenésem, viszont iszonyat hányingerem lesz. Erőszakosan kortyolgatok lassan egy fél literes kólát, muszáj innom. 
A repülőn megint nem eszem, nem iszom, félig kiütve lebegek a valóság és valami másik dimenzió között. Félek, hogy mi lehet a bajom, ilyen még sosem volt az életben, hogy ennyire erős és megszűnni nem akaró hasmenésem lett volna. Ijesztő az egész. Annyira erőtlen vagyok, hogy legszívesebben bekötnék magamnak vagy két üveg infúziót és erősen fontolgatom, hogy valami kórházba kellene menni – na de kinek van ahhoz kedve??
Leszállunk, hamar jönnek a bőröndök, valahogy hazakecmergünk a gyorsvasúttal, igazából nem is nagyon emlékszem már (most, ahogy ezt írom), hogy mi történt, alig voltam magamnál. A többit már tudjátok. Még a mai napig sem múlt el a hasmenésem. Persze nem ilyen brutálisan erős, de megvan még. 

2012. február 20., hétfő

Tanzánia - Zanzibár/Utolsó nap

Január 27.

Az utolsó napunk. Nagyon fáj, hogy vége, hogy el kell menni, innen, a Paradicsomból és az még jobban, hogy a melegből a hidegbe. 
Ma majdnem 9-ig alszunk és reggeli után szinte az egész napot a medencénél töltjük. Kétszer bemegyünk a tengerbe is. Egyszer délelőtt, M. snorklizni megy, én pedig a fényképezőgéppel indulok neki a lagúnának, de egy helyen nem jutok át a mély kék sávon. Másodjára ebéd után megyünk ki. Akkor teljesen kilátszik a nagy fehér homokpad, de előtte van az a mély kék folyó szerű csík, amiben iszonyatos erős az áramlat és nem ér le az ember lába. Itt átúszunk és a homokpad maga a csoda. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam ide áthozni a fényképezőgépet. A színek leírhatatlanok. Itt sikerül belelépni nekem és M-nek meg belenyúlni kézzel tengeri sünbe, plussz szétvágni a tenyerem korallal, plussz a lábamba beletörni egy koralldarabkát. Így teli sérülésekkel, és kisebb fájdalmakkal térünk vissza a medencéhez. Annyit le kell még írjak, hogy amikor a homokpadon vagyunk (egy focipályányi hófehér bucka), látjuk, hogy kezdődik a dagály. A homokpad széleit iszonyatos sebességgel kezdi bekebelezni a tenger. Visszasietünk a kék csatornához és átúszunk rajta, de az áramlat már olyan erős, hogy elsodor és nem a szemközti homokpadra, hanem egy elhalt koralltömb fölé jutunk, ahol küzdeni kell minden pillanatért, hogy ne érjen hozzá a hasunk a szúrós cucchoz. Ráadásul tele van sünökkel is. Itt sérülünk meg. 









Az ott a homokpad és előtte a mély vizű, erős sodrású csatorna.







17 óra körül felmegyünk a szobába, összepakolni, készülődni. Ma este is a „maszáj faluban” lesz a vacsora és előre örülök, hogy bepótolhatom a hétfőn elmaradt maszájos fotóimat, de hatalmasat csalódok, mert ma nem maszáj est van, hanem táncos, másik program. Finomak a grillezett kaják, jól beeszünk és utána még egy órát beszélgetünk J-vel és M-el a bárban (a német-francia pár) és végül majdnem 23 óra lesz, mire a szobánkba érünk. Egy óra hosszára tudunk lefeküdni, mert éjjel 2-re jön értünk Aisha férje, hogy elvigyen a reptérre. 

2012. február 19., vasárnap

Tanzánia - Zanzibár/Snorkelling és lazsálás

Január 26. 

Nagyon jól alszunk és fél 9-kor kelünk fel. Reggeli után a szálloda búvár centrumához megyünk, ők minden reggel indítanak egy snorklitúrát, erre akarunk ma menni. A búvárkodást is átgondoltuk, egy egyszeri „felfedező” merülést, amilyet én már csináltam Korfun, de több, mint 100 Euroba kerül egy főre és ennyiért sokalljuk. A snorklizás 25 USD-ba kerül fejenként, ez sem éppen olcsó. Hárman megyünk, mi és a német nő, akinek francia a férje (a férje nem jön, mert hasmenése van). Nekem is az van a Stone Town-i kirándulás napja óta, de tablettákkal kordában tudom tartani, nem olyan vészes. Már apály van és a szárazon fekvő homokpadok közötti kék csíkban, ami egy folyóként kanyarog a fehér homokpadok között, csónakázunk kifelé. Jobban mondva nem kifelé, hanem párhuzamosan a parttal, nem is messzire, úgy 2-3 km-rel odébb, ahol jó 10 méter mély a víz, kristálytiszta és mesekék. 





Itt sok csónak horgonyoz és egy hatalmas nagy koralltömb van mellettünk a víz alatt. Ezt ússzuk nagyon lassan körbe. Szinte minden szakaszán másfajta korallformációk vannak és mindenféle színes, érdekes hal. Nagyon élvezzük az egészet, de sajnos csak egy órát vagyunk itt. Utána még lehet úszni a nagyon világoskék vízben, meg a csónakról ugrálni. 

ezek az antennásak a kedvenceim (Julia L. fotója)
Már ebédidő van, mire visszaérünk, így zuhanyozunk és megyünk enni. Jó a kaja és sokáig elücsörgünk az ebédlő teraszán, csodálva a mesebeli kilátást, ahogy a lagúnák telítőnek az apály által visszahozott vízzel. A délutánt a medencénél töltjük el. Van egy pincér a kinti bárnál (Martin), aki lenyűgöz engem. Kifejezettem gyönyörűnek tartom, nagyon érdekes az arca, egy egyiptomi fáraóra emlékeztet, van valami nemes benne, szeretném lefényképezni, de nem merem kérdezés nélkül, kérdezni sem merem, mert hogy néz az már ki, hogy pont őt akarom csak lefényképezni és a többi pincér nélkül. Elmegyek a szobánkba a fényképezőgépért, mert ma annyira gyönyörű a part, hogy muszáj ismét körbefotóznom, erre megint gond lesz a széffel, ugyanis kinyitom simán, de utána már nem zár, csak berreg. Tutira az elem merült ki benne, de megint azt fogják hinni, hogy mi vagyunk a bénák, pedig nem. Így kiveszek belőle mindent, beledobálom az összes cuccot, papírt és másik fényképezőgépet az egyik kis táskába és viszem magammal a medencéhez, mert hát a nyitott széfben mégsem hagyhatom. Lövök gyorsan pár fotót, aztán M-mel a recepcióra megyünk és visszajön velünk a szobába egy biztonsági őr. Valóban az elemekkel van gond és jó sok időbe telik, mire hoz újakat, de azokkal is érintkezési hiba van, így vagy fél órát tököl a széffel, ami nagyon mérgesít, mert azalatt feltelítődik a meder és már a felkavarodott tenger vár ránk, nem pedig a azok az egészen egyedi, különös színek, amiket fotózni akartam. Itt a tenger minden fél órában változtatja a kinézetét és akkor a legszebb, amikor a dagály kezdeti fázisban jön visszafelé. 







Fél 6 körül jövünk fel a medencétől, zuhanyozunk és lassan készülődünk a vacsorához. Ma egy asztalhoz ülünk a francia-német párral. Tengeri herkentyűk napja van, aminek örültünk, mert imádjuk őket, de ma nagyon rossz a vacsora, csak az egyben megsütött hatalmas nagy, ismeretlen hal isteni finom. Utána órákig ücsörgünk még a párral a bárban és beszélgetünk, sörözünk. 

2012. február 17., péntek

Tanzánia - Zanzibár/Autóval a sziget körül

Január 25. 

Ma is korán kell kelni, 7:20-kor. Az egész nyaralás alatt nem aludtuk még ki magunkat. Reggelizni megyünk és utána átvesszük a hoteltől bérelt dzsipet (ősrégi Suzuki, 60 USD egy napra). Semmilyen papírt nem kell kitölteni, aláírni, semmilyen adatot nem vesznek fel rólunk, csak odaadják a kulcsot. Az is érdekes, hogy tegnap, amikor szóltunk, hogy szeretnénk autót, azt mondták, hogy előbb el kell menni majd egy helybélivel Stone Townba valami rendőrségre, és ott adnak engedélyt, hogy vezethetjük az autót. Totál mérges voltam, hiszen ez hatalmas időveszteség lenne, meg eleve nem is akartunk még egyszer Stone Town felé menni. De ma meg szó sincs már erről (pedig tegnap a franciáknak el kellett ezt intézniük és 10 Dollárba került nekik). Na mindegy, jobb így. 


Riogattak engem mindenütt, hogy Zanzibáron ép eszű fehér ember nem bérel autót, mert szinte túl sem lehet élni az egészet. Megint sokkal többet paráztattak, mint kellett volna. A bal oldali vezetéssel eleve semmi gondunk nincs, autót a miénken kívül úgy fél óránként egyet látunk, szóval a közlekedés majdnem a nullával ér fel (napközben, este pokoli volt Stone Tow-nál). A katonai ellenőrzőpontokon kétségeim vannak, hogy a katonák egyáltalán olvasni tudnak-e, mert bár elkérik mindig a nemzetközi jogosítványt, de csak lapozgatják és fogalmuk sincs, mit is keresnek benne, aztán ha rátalálnak a képre (amit szintén nem tudják, hogy hol van, pedig napjában többet is megnéznek), akkor sokáig nézik M-et, hogy ő valóban az-e, aki a képen van, majd megkérdik, hova tartunk és udvariasan elköszönnek. A nap során összesen három ilyen ellenőrzéssel találkozunk. 

A szigeten viszont nem léteznek táblák, az embernek térképből kell jól tájékozódnia, ami nekem szintén nem probléma, nagyon jól olvasok térképet, mindig megtalálunk minden leágazást. A tankolással adódik egy kis probléma, mert csak Dollárunk van és bár lehet azért is tankolni, azonnal jól át akarnak vágni. Bankban 1 USD-t 1600 TZS-re váltanak, a benzinkutas azt mondja, 1200-ért váltja, így tíz Dollárért 12000 TZS-et kellene tankolnia nekünk, de csak tízezret üt be a tankautomatába. Reklamálunk és felteszi kétezerrel. Szóval az átvágás megy ezerrel. A kocsit majdnem üres tankkal kaptuk és ugyanúgy kell majd visszaadni is. A nap folyamán kétszer tankolunk 10 dolcsiért, mert fogalmunk sincs az autó fogyasztásáról, és nem akarunk sok lét ajándékba benne hagyni. 








Lenyűgöző a sziget növényzete. Igaz, amerre a szállodánk van, inkább kopár síkságok vannak, de mindenütt máshol végeláthatatlan kókuszpálma- és mangóerdők, meg egyéb trópusi fák, amiket nem ismerünk. Előbb a sziget északi részébe tartunk, arrafelé a keleti part mentén nagyon szép strandok vannak. Jó minőségű aszfaltozott úton megyünk a sziget belsejében felfelé, majd úgy döntünk, mégsem megyünk fel a csücsökig, ahol a legszebb standok vannak, mert megy lefelé a benzinmutató és itt az egész északi részen nincs benzinkút. Útközben egymást érik az út mellett a falusi házak, sokszor látunk ökrös szekereket, meg rengeteg gyereket, akik mezitláb menetelnek kilométereket az iskolából hazafelé és ha kicsit is lelassítunk, megszállják az autót, folyton „ciao-t” kiabálnak (nem értjük, miért pont ezt) és mosolyognak. Sajnáljuk, hogy nem tudunk nekik semmit sem adni, de több százan vannak, ha lenne is valamink, hogyan adhatnánk mindnek? Hoztunk színes filctollakat a szigetre, hogy majd beadjuk egy iskolába, de valahogy még azóta is az egyik bőrönben fekszenek. 










Odaérünk Kiwengwa partjához, ami szintén kedvelt, szép partú üdülőhely. Nehéz egy utat találni, ahol kijuthatunk a partra, mert mindenütt a szállodák vannak és csak azokon át lehetne kimenni. De egy helyen lejutunk és itt is extrém módon mutatkozik meg az apály. Azonnal lerohamoznak a helyi maszájok, hogy vegyünk valamit. Végül 30 dolcsiról lealkudva 10-re veszünk egy szép olajfestményt, aminek olyannak ítélem meg a méreteit, hogy könnyebb lesz itthon majd keretet találni hozzá. Ekkor már elviselhetetlen a hőség és a kocsiban nincs klíma. 











Ezután megállunk még egy parton, Pongwe-n (ahol a mi szállodánk van, azt meg Pingwe-nek hívják). Itt is nagyon szép a part, de sehol nyoma sincs a víznek. 








Azután visszamegyünk azon az úton, amin feljöttünk északra és lemegyünk a sziget déli csücskébe. Ott megállunk Kizimkazi faluban, ennek szintén nagyon érdekes szép partja van. Éppen kezd jönni a dagály és sok helybéli halász jön vissza a halászásból. Itt iszunk egy parti étteremben egy hideg kólát, a magunkkal hozott vizek, úgy 40 fokosak lehetnek. 

Mangóallé










Ezután már visszafelé kell indulnunk, mert igencsak fogytán van a benzinünk. Még letérünk egy-két partot megnézni Paje környékén, mind gyönyörű szépek. 



17 órakor érünk a szállodához vissza és elégedettek vagyunk a mai nappal. Nem láttunk semmi egetverőt, de beleláttunk a sziget életébe, mindennapjaiba, láttuk a csodás növényvilágot, pár meseszép partot. Többet nem is vártunk el tőle. A kirándulásokra amik itt szokványosak (fűszerfarm, Jozani forest, Börtön-sziget stb...) úgy döntöttünk, nem megyünk el. Ezen utazás során láttunk már őserdőt, állatokat, növényeket eleget, nincs, ami már annyira érdekelne, hogy kiadjunk érte olyan sok pénzt, mint amit itt kérnek. 
A fűszertúrára azért én elmentem volna, de M-et nem érdekelte. Viszont elmentek az ismerőseink, akikkel együtt a szafarin voltunk, az ő fotóikból tudok adni ízelítőt: 

C.N. és S.A. fotói: 







Még úszunk egyet a medencében és bepótoljuk a folyadékveszteségünket, mert egész nap alig ittunk, hiába volt velünk sok víz, ihatatlanra felforrósodott. Zuhanyozunk, majd még a teraszon ücsörgünk kint. A vacsora ma gyenge, alig akad cucc, ami ízlik. Utána még sokáig (23 h-ig) a bárban trécselünk a francia-német ismerőseinkkel. Este itt is jár valaki a szobánkban, aki behúzza az ágy körül a szúnyoghálót, befúj rovarirtót és a párnákra helyezi a „lala salama” cetliket (jó éjszakát szuahéliül). 


A fővárosban sok ilyen keletnémet építésű lakótelepi blokkház van, de ezeken itt nagyon meglepődtünk, mert ezek a sziget legdélibb csücskében voltak, egyszer csak ott a semmiből, a semmi kellős közepén.