2012. február 2., csütörtök

Tanzánia - Szafari/Lake Manyara Nemzeti Park

Január 16. 

7:30-kor kelünk fel, és nyugodtan reggelizünk, 10-re jönnek értünk. A nagy bőröndöket és az értékeinket ismét elzáratjuk és a verandán beszélgetünk egy idősebb düsseldorfi párral, közben pedig madarakat fényképezek.





Megérkezik a szafaridszip. Mind a guide-unk és mind a három új útitársunk szimpatikus. Hosszú út vár ránk, magam nem is sejtem, hogy ennyire hosszú. Előbb átmegyünk Arusha városán, ami kész téboly, összevisszaság, forgatag, őrültek háza. Most már cseppet sem bánom, hogy nem jöttünk el ide taxival tegnap. Megállunk egy pénzváltónál és beváltunk pár Dollárt Tanz. Shillingbe, majd egy kisebb boltnál, ahol akarunk venni két csomag hatos sört és egy csomag Sprite-ot, és 76-ezret akarnak kérni érte, ami 50 Dollár körül van. Nem normálisak. Hülyék azért nem vagyunk, otthagyjuk az egészet a pulton és szevasz.







Arusha után kezdődik a „maszájok földje”. Amani (a guide-unk) elmeséli, hogy amikor a Serengeti Nemzeti Parkká lett, ki kellett onnan telepíteni a maszájokat és azok egyre közelebb húzódtak Arushához, de most is a hagyományos kunyhóikban élnek és állattenyésztéssel foglalkoznak. Elhaladunk egy koszos zöld színű tó mellett és meséli Amani, hogy a maszájok ebben mosdanak, ebből isznak, ebben mossák a ruháikat és ebből isznak is (ebben fürdenek) az állataik is – na jó étvágyat! Rikítóan színes kendőkbe bugyolált maszájokkal meghintett száraz síkságot szel ketté az aszfaltozott út, amin haladunk. Annyira igazi ez az egész, mintha csak egy dokumentumfilmbe csöppentem volna. Annyira hihetetlen, hogy itt vagyok benne abban a filmben, amit eddig csak a tévében láthattam. Ámulok és bámulok. Sajnos egyetlen jó fotó sem születik, mert a maszájok mérgesek, ha fotózzák őket, ezért sosem állunk meg és a száguldó, zötykölődő autóból bezoomolni valakit, aki pár száz méterre ácsorog egy pusztában – hát nem kell, hogy elmondjam, mi lesz abból a fotóból. Hans, az egyik utastársunk egyre profibb. Ő már kilógatja a kis kompakt gépét az ablakon és folyamatosan nyomja a gombot, ha az út szélén valami piros közeledik. :D







Hamarosan megállunk technikai szünetre, ahol megkapjuk a lunchboxunkat is, amiben egy meglepően finom amerikai hamburger van. Utána ismét végtelen hosszúnak tűnő utakon furikázunk és a táj lassan dombos és zöldebb lesz, a föld pedig lángvörös. Fogalmam sincs hány órakor érkezünk meg a Lake Manyara Nemzeti Parkhoz, ahol csupán pár percbe telik a regisztrációnk. Kis majmok játszadoznak a wc előtt. A mellékhelyiségen erősen meglepődök, mert csupa gyönyör, műmárvány, aranyozott kilincs, nem való ide. A takarító lány elkapja a fülcimpám és ravasz tekintetet szegezve rám, mondja „I like it” (az arany karikákat a fülemben), én pedig udvariasan meghátrálok és kicsit undokul odavetem neki „I like it too”, majd kihúzok erezzel a wc-ből, mielőtt még lenyisszantanák a fülcimpám. De hát nem volt másik fülbevalóm és három hét alatt benőttek volna a lyukak. Minden más ékszerem otthon hagytam!



Baobab fa
A Lake Manyara Nemzeti Parkban igazi trópusi dzsungelben vezet a rázós földút. Felnyitjuk az autó tetejét és izgatottan várjuk, hogy megpillanthassuk az első állatokat. A babún majmok és páviánok után az első (nekünk igazinak számító) állatunk pár impala. Utána sokáig semmi.



Majd egy tisztáson, a távolba zsiráfok. Totál be vagyok zsongva tőlük, de nagyon messze vannak. El sem tudom képzelni, hogy majd később sokkal, de sokkal közelebbről is látunk mindent.


Kéktökű majom

Aztán később jön az extázis: zebrák, gnúk, egy-két elefánt, viziló, madarak. Majd zsiráf pár méterről, hogy szinte benéz az autóba, hatalmas elefántcsalád, bébikkel. Ahh, totális extázis! Mind az ötünk szókincse leamortizálódott a „Wahnsinn”-re (őrület). Ezt az egy szót mormoljuk áhitattal átitatva, mint valami imaszócskát. Alig bírom elhinni, hogy ez a valóság és még kevésbé tudom elképzelni, hogy ezek után a szafari újabb napjai még valami újat adhatnak. Pedig mekkora meglepetések lesznek még!












Nem töltünk túl sok időt a parkban, talán másfél-két órát összesen és utána a közeli Migunga Forest Camp-be megyünk éjszakázni. Útközben helyi falvakon autózunk át, ahol rövid pillanatképeket kapunk a helybéliek életéből.

A kemping egy erdőben van. Egy képzeletbeli kör vonalán állnak a házikók, amik egy betonozott alapon nyugszanak és sátoranyag és faelemek keverékéből állnak. A tábor közepén van egy hatalmas tűzrakó hely és egy nagy étkező helyiség.



Étterem






A sátrunk szuper, bár az ágyaktól kicsit félek, mert úgy néznek ki, hogy oda a háló ellenére is minden állat bemászhat. Az ajtónk alatt két centis rés van. Pár nagyobb méretű pók megsemmisítésével kezdjük a beköltözésünk. Majd lezuhanyozunk. A zuhanyzó és wc tök szuper, rendes fürdőszoba, de felül nyitott, csak szúnyogháló választja el a külvilágtól. Azonnal jön a forró víz. Átöltözünk és együtt megyünk a társainkkal vacsorázni. Közben a házunk előtt egy mongúzcsalád kaparászik.


Azt mondták, a szafari alatt nem lesz áram, így nem hoztam a töltőket, ami halálra bosszant, mert már ma lement egy egységet az elem kijelzője a nagy fényképezőben. Így rákényszerülök, spórolásból, hogy ami nem olyan fontos, azt útközben a kis, régi gépünkkel fényképezzem (amit ma kapásból a dszipben hagytunk, amivel Amani elment máhova aludni). Aztán mégis van itt áram. Iszonyú bosszús vagyok!

Az étteremtől hanyatt esek. Tiszta luxus minden, ugyanúgy, mint a finom lodge-ban, több garnitúra evőeszköz, svédasztalos vacsora, borok, sörök, szaténkendő, maszáj felszolgáló lányok, akik iszonyúan udvariasak és illemkönyvnek megfelelően viselkednek.


Nagyon hamar összebarátkozunk a három szafari-kollégánkkal. Egy pár, és szomszédjuk (akinek az utazás előtt beteg lett a felesége, így ő otthon maradt), a Bajor-erdőből jönnek, pár évvel idősebbek nálunk. Ők is megmászták a Merut (bemelegítésképp), azután a Kilimanjarót (ez állítólag semmiség volt nekik) és most itt vannak velünk a szafarin, utána pedig egy napon repülünk Zanzibárra, bár ott totálisan máshol leszünk, és egyszerre jövünk majd vissza Németországba is. 
Nagyon kellemesen telik az este és később még egy kicsit kint üldögélünk a házunk előtt, ahol békák, szöcskék és éjjeli lepkék társaságát élvezzük.


Én nem jól alszom, nagyon puha, süppedős a matrac, iszonyat hőség van és nagyon parázok, hogy valami nagy pók rám mászik. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése