2012. február 3., péntek

Tanzánia - Szafari/Serengeti Nemzeti Park - 1. rész

Itt a napokat két részre kell bontanom a fotók mennyisége miatt, különben nem lehet betölteni a bejegyzést. 

Január 17./1. rész

Éjjel sokszor felkelek, wc-re megyek, és több békával is találkozom a „lakásunkban”, közülük egyik M. ágyának szúnyoghálóján mászik felfelé. Örülök nekik, mert inkább béka, mint pók! 6:50-kor kelünk és 7:30-tól lehet reggelizni. A reggeli olyan, büférendszerű, mint egy szállodában.



8:30-kor indulunk és a kis fényképezőnk megvan a buszban! Amit ma látunk, ahhoz kevés a szó, amivel le tudnám írni, így a beszámolómnak ez a része, közel sem tudja visszaadni a valóságot. Maga a táj is csodálatos, a benne elszórt maszáj falvak, a sok színes kendőbe burkolódzott folt a zöldben, a növényzet és az egész összhangja csodás.



Sokára érjük el a Ngorongoro Conservation Area bejáratát. A Ngorongoro Kráter és környezete nem nemzeti park, hanem bioszféra rezervátum - és a Világörökség része. A különbség abban rejlik, hogy egy nemzeti parkban nem élhet az ember úgy, ahogy akar, főleg, ha életmódjával változtat a természetes adottságokon. A bioszféra rezervátumban, ember és állat úgy él együtt, hogy egymással egy harmónikus életképet alkot. Az ember alkalmazkodik a környezetéhez. A bejáratnál sokáig várakozunk és találkozunk a három idősebb némettel, a Meru túránkról. Ezután belépünk a Ngorongoro Kráter övezetébe (az első N-betűt egyszerűen kihagyni a kiejtéskor) és a dzsipünk vörös színű, kanyargós földúton kapaszkodik a vulkán külső oldalán felfelé. Minden irányban trópusi őserdő vesz körül, leírhatatlan méretű és formájú fákkal, növényekkel, állathangokkal. Hosszú szerpentines út után elérjük a vulkáni kráter felső peremét, ahonnan annak belsejébe nyerünk egy csodálatos pillantást – bár olyan párás a levegő, hogy az ember nem messze lát el tisztán.



Innen aztán végtelen hosszúnak tűnő időn át autózunk a vulkán külső oldalán, míg a táj lassan átvált dzsungelből szavannássá. Amint az első ernyőakácfák megjelennek, úgy tűnnek fel velük az első zsiráfok is. Direkt az út mellett legelészik az akáciákat. Aztán impalák, Thomson-gazellák, zebrák és gnúk, egyre többen. Mintha csak a Paradicsomba jöttünk volna, jobban mondva az Éden kertbe. Elérünk egy nagyon érdekes szakaszt, ahol egy mélyebb, hosszúkás, nagyon zöld völgy egyik oldalában kialakított úton haladunk és rálátást nyerünk az egész völgyre, mely tele van nem csak a vadon élő állatokkal, hanem a maszájok marháival is. Annyira idilli a kép, amikor piros kendőbe bugyolált, mezitlábas maszáj gyerek hajkurássza a botjával a csontsovány marhákat.











Sokszor elautózunk maszáj falvak mentén és sokszor látunk az útszéli fák alatt ücsörgő maszájokat, köztük lila rongyba bugyolált, kopasz asszonyokat, akiknek hatalmas nagy fülékszerek lógnak le a vállukig; a hagyományos autógumicipőt viselő maszáj férfiakat és néha valami rémísztőt is, fekete fehér halálfejesre mázolt arcú fiatalak maszájokat, akik fekete madártollfejdíszt viselnek. Ők a körülmetélési szertartáson estek éppen át! Annyira szeretnék fotózni, de lehetetlenség a rázós földúton, menet közben egyetlen jó fotót is ellőni. Azért újból és újból próbálkozom.


Aztán nagysokára elérjük a Serengeti síkságot, ahol végeláthatatlan, szögegyenes földút húzódik előttünk és itt már alig hiszünk a szemünknek. Amerre csak a szem ellát, állatok vég nélkül. Millió Thomson-gazella és zebra, néha gnú, aztán majd később mások is, de várjuk ki a dolgok sorát. Lógunk a kocsi nyitott teteje alatt és tátott szájjal bámészkodunk, egyre többet mondogatja mindenki a „Wahnsinn”-t. Felfoghatatlan az egész!






Itt látszik egy kicsit, de igazából egyetlen kép sem adja vissza az állat/nm sűrűséget
Aztán letérünk a fő csapásról egy mellékútra és ott kb. egy km-et megyünk, amikor lehajt a vezetőnk az útról, pár métert a gazos, füves tájba, majd megáll. Bejelenti, hogy ebédszünet van. Mindenki elmegy egyesével a kocsi mögé pislantani, majd utána a dzsip motorháztetején terül meg az asztalkánk és az uzsonnás kartonokból finomabbnál finomabb dolgok kerülnek elő. Zöldséges penne tészta, tonhalas pizza, palacsinta, fánk, gyümölcs, mangólé…Úgy eszünk ott, mint egy állóbüfében és 6-7 méterre tőlünk zebrák és Thomson-gazellák legelésznek zavartalanul tovább. Alig bírom elhinni, alig bírok magamhoz térni. Mi jöhet ennél még több, jobb???




Aztán továbbindulunk és az állatokból egyre több lesz, egészen a horizontig állathadak végtelenjét látni. Majd egyszer csak gólyákat, struccokat, egyéb madarakat, mintha a madárosztályra érkeztünk volna meg. Annyi gólya van a mezőn, amennyit még életemben összesen sem láttam. Látunk néha hiénát és sakált is, ahogy lustán bandukol és pillantást sem vet a madarakra. A zebrák többségének van kicsinyük, a kicsik zabálnivalóan édesek, olyan bolyhosak, esetlenek és fura módon mindig a földúton alszanak és ahogy eléri őket a dzsipünk, részeg módjára dülöngélve és halálra riadva ugranak félre az útról. Imádom őket. Már most bevallhatom, a zebra lett a kedvencem, legszívsebben bepakolnék egy kölköt a bőröndünkbe itthonra.







Úgy tűnik, mintha már vagy 20 órája úton lennénk és a síkságnak nem látni sehol a végét. El sem tudjuk képzelni, hogy hol lehet itt egy kemping. Egyszer elhaladunk egy hatalmas kátyúba ékelődött teherautó mellett, nem kérnek segítséget, mi pedig végre megpillantunk délibáb szerűen ható fákat a horizonton. Lassan már az az érzésünk, hogy lemegyünk a térképről....






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése