2012. február 5., vasárnap

Tanzánia - Szafari/Serengeti Nemzeti Park - 3. rész

Január 18.

6:40-kor kelek fel, mert 7-re rendeltem (meglepetés M-nek, mert mindig erre vágyott) kávét és (nekem) teát a sátorhoz. Jön is a huncut pincér egy tálcán a cuccal és felébresztem M-et, aki nem hiszi el, hogy a kávét idehozták. Kint a sátor előtt éledezünk, még mindig egy mesében érezzük magunk, majd felöltözünk és megyünk reggelizni. A reggeli svédasztalosan van, de nincs nagy választék, a tojásrántotta/omlett/tükörtojás összes létező verzióját lehet mág pluszként kérni. 




8:15-kor indulunk az egész napos szafarira a Serengeti síkságra, majd este ugyanide fogunk visszajönni. Kezdetben millió gólyát és zebrát látunk, majd egy regisztrációs kapuhoz érünk, ahol gránitsziklákra lehet felmászni, ahonnan messze ellátni. Ezután végtelen, egy méter magas fűvel benőtt mezők között autózunk egész nap. És hosszú órákon át semmit sem látunk. Már-már kezdünk lelankadni, hogy a tegnapi nap állatgazdagsága után, ma semmit sem fogunk látni. Egy idő után a táj is unalmas, hiszen mindig csak a sárga fűvel benőtt síkság, néha egy-két akác- vagy baobabfa kerül a látószögünkbe. 











Nagy ritkán akad egy-egy patás vagy zsiráf, de amúgy semmi. Egyre gyakoribbak lesznek a mezőkre odavetett gránitsziklatömbök, amik pontosan úgy néznek ki, mint a Seychelle-szigetek, csak éppen nem kék óceán, hanem sárga mező veszi őket körül. Végre van valami érdekes, egy vizes gödör tele vizilovakkal. Hogy ezek micsoda rusnya és lusta dögök. Ott áztatják magukat a vízben és csak a hátuk lóg ki, néha kidugják a fejüket, de azt is csak ásítani. 





Kicsivel dél után egy információs központhoz érünk, ahol piknikező hely van. Itt ebédelünk (uszonnás dobozból – ma alig ehető, száraz, szivacsszerű dolgok vannak benne), azután megnézzük a kiállítást. Embert próbáló forróság van, alig bírjuk ki. Itt, a pihenőhelynél egy csomó kis rágcsáló van, akik az emberektől várják a kaját, de tilos őket etetni. Egyáltalán nem félénkek, az egyiknek elétérdepelek és szinte a képébe dugom a fényképezőgépet, nem zavarja. Valami „sziklamormotának” fordítanám – fogalmam sincs, mi a neve magyarul (németül: Klippschliefer). Ezekből egy egész halom van itt, meg megszámlálhatatlan sok mongúz – ez utóbbiak nagyon félősek. 
















2 órakor indulunk innen tovább, és már csak szenvedünk a forróságban, társaink még el is szunyókálnak, ugyanis egy-két varacskos disznón kívül nem látunk állatot, már unatkozunk. Néha nagyon távol a mezőben látunk vándorolni elefánt családokat vagy egy magányos elefántot. Ismét olyan érzésünk van, hogy lemegyünk lassan a térképről, sőt, ha a Föld lapos lenne, valamikor le kell már essünk róla. :D Végül egy ilyen gránitsziklatömbökkel tarkított tájban autózunk, ahol Amani azonnal kiszimatolja az egyetlen farönk mellett szunnyadó két bezabált, lusta gepárdot. Hihetetlen, milyen érzéke van ahhoz, hogy kiszimatolja, hol lehet állat. A gepárdok olyan lusták, hogy nem zavarja őket, hogy szinte már a lábukra hajtunk a dzsippel. Direkt fentről, páholyból tekintünk le rájuk. 



Utána Amani állandóan a sziklákat csekkolja, de el nem tudjuk képzelni, mi élhet ott, ezeken a szikla lakó mormotákon kívül, amikből néha látunk egyet. Végül szembe jön egy dzsip és a két guide infót cserél. Mi leadjuk a drótot a gepárdokról, ők pedig nekünk oroszlánokról. 
A következő „Seychelle-szikláknál” megállunk és odafent, magasan, a szikla legtetején két oroszlán fekszik és nézelődik lefelé. Nem gondoltam volna, hogy itt pont oroszlánra lelünk, azaz, hogy ezek felmásznak oda. Az egyik elmegy, a másik meg jóllakottan ásítozik felénk. Igen messze van, de nagyon jól behozza a zoomom. Majd körbeautózzuk a sziklát és hátul még két oroszlánt látunk.








Csak szemláltetésképp: ott van az oroszlán a sziklán, ilyen messze volt és erre képes a zoomom, ami most jön


Közben a távolban korom fekete lesz az ég alja és villámok cikáznak fel-alá. A zivatar felénk tart, mi pedig elindulunk „hazafelé”, ami még jó messze van. Aztán hamarosan elkezd ömleni az eső és le kell csukjuk a nyitott tetőt, ezután már nem sok mindent látunk.




Megállunk a regisztrációs helynél, ahol reggel is, Amini szól, hogy pisiszünet van. Senkinek sincs kedve kiszállni a szakadó esőben, de kellene. Miután az első társunk kiszáll, mi, többiek sem vacakolunk. Vagy 20-30 métert kell rohanni a szakadó esőben. Mondanom sem kell, hogy az első 5 méter után már csurom vizesek vagyunk. A WC-k pedig már zárva vannak, senki sehol. Eszeveszettül rohanunk vissza az autóhoz, de már mindenünk teljesen elázott. A levegő lehűl és vele a vizes ruháink is, melyek jeges rongyokként tapadnak ránk. Tutira betegek leszünk.

6 órakor érünk vissza a kempingbe és azonnal kérjük a forró vizet a zuhanyhoz és teát, kávét is a sátorhoz. Hamar jön a víz és az ital is. A forró zuhany után már lehet is vacsorázni. A vacsora ma is kitűnő és a vicces pincér ismét hozza a formáját, jókat nevetünk rajta/vele. Evés után Amani is odaül hozzánk, meghívjuk egy italra (csak Fantát kér) és mesél nekünk a maszájokról. Rettentő művelt ember, egy csomó nyelvet beszél, türelmes, barátságos, de egyben visszahúzódó és illedelmes is. Sosem kezd el magától beszélni, csak ha kérdezzük, akkor beszél. Sosem próbál meg közénk vegyülni, megtartja a távolságot. Minden nap makulátlanul jól ápolt, jól öltözött és piszok jóképű is! Egy kicsit Will Smithre emlékeztet.

Nagyon bírjuk ezt a helyet. Elmeséljük a társainknak az ernyős sztorit, mire ők bevallják, hogy ők a poroltót vették az ágy mellé, de gázspray is van náluk. Mondanom sem kell, hogy ma este az ernyő mellé odakerül a poroltó is az ágy mellé. :-)

Ma éjjel még kevesebbet alszom, mint tegnap, mert ma már este hallani az oroszlán morgását a bozótból és iszonyatosan félek. Mindenféle hangok hallatszanak kintről, ahogy a bozót recseg-roppan, egy merő görcs vagyok egész éjjel. M. persze alszik. Éjjel megint ordítanak a hiénák. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése