2012. február 11., szombat

Tanzánia - Utazás Zanzibárra

Január 21.

Nagyon korán felébredek. Hamar elreppen az idő, a reggeli és egy kis pakolás, máris jön értünk egy kocsi, ami a Kilimanjaro reptérre visz. A sofőr jó fej, sokat beszél angolul és nagyon érthetően, tisztán (sok helyi borzalmasan érthetetlenül beszél). A reptér enyhén vicces. Egyenruhás kövér néni ül egy magas bárszéken egy mini pult előtt, ő ellenőrzi az útlevelünket a bejáratnál és nagyon sokáig hasonlít össze minket a benne lévő fotóval. Azután sorban állunk a check in-nél és tudjuk nagyon jól, hogy túlsúlyosak vagyunk (hiszen egy zebragyerek és egy néger pincér is ott kuksol a bőröndben). Ki is számoltuk már előre, hogy kb. 60 USD-t kell fizetnünk, amit elő is készítettünk. 62,5 kilót nyom a négy bőröndünk (46 kg lehet összesen kettőnké). A férfi számol egy papíron és végül mondja, hogy 70.000 TZS-t kell fizetnünk. Mi hét ezret értünk. Mondjuk, hogy Dollárban szeretnénk fizetni, azt mondja, nem lehet. Nekünk viszont nincs ennyi Shillingünk. Erre leveszi a két kis bőröndöt a mérlegről és közli, hogy ezek kézipoggyászok. Mi mutatjuk, hogy van két nagy hátizsák is, de nem baj. Nekünk viszont baj, mert tudjuk, hogy az ATR 72-es masinán nem lesz hely fent a csomagtartóban a cuccunkban és a lábunknál sem. Másrészt meg van folyadék is (talán – már nem emlékszem, hogy pakoltam) bennük és akkor megint szívunk majd. Mondjuk neki, hogy nem akarjuk kézipoggyásznak a cuccot és nem gond, mi fizetünk, de Dollárban. Akkor megkérdi, hogy mennyi Shillingünk van. 
46.500. Elveszi, számolgatja és végül azt mondja, hogy egy bőröndöt fel kell vinnünk kézipoggyásznak, a többire meg elég, ha 45.000-et fizetünk, (kb. 20 Euro), és az 1.500-at visszatolja, hogy nekünk is maradjon valami. Alku, mint a piacon – nem rossz! Elégedettek vagyunk. 




Az átvilágításnál elveszik M. gyufáját is, most már nem tud rágyújtani. A váróban meleg van és lassan telik az idő. A propelleres masinánk pontosan indul és eleinte nagyon billeg jobbra-balra, de aztán teljesen simán repülünk, kapunk egész jó szendvicset, dobozos üdítőt és kevéssel egy óra eltelte után máris Zanzibáron landolunk. Még kisebb repülőtér, mint a Kilimanjaro. Begyalogolunk az épületbe és ott meglátunk egy, egymás mellé állított faládákból rögtönzött pultot, mögötte pedig kivert téglafalat. Több méteres lyuk tátong ott és ott jelennek meg a reptéri munkások a bőröndökkel, amiket aztán a ládákra dobnak. Elsők közt jönnek a mieink, mind sértetlenül, de nagyon koszosan. 



Inkább valami arab országban érzem magam, mint fekete Afrikában, mert ilyen merev körsüveges sapkás (fogalmam sincs, minek hívják) emberkék álldogálnak kint és próbálnak maguknak baleket fogni. Mi ránk Aisha vár. Nem sikerült a Neckermanntól transzfert kapnunk, mert csak a hotelt foglaltuk náluk, és mivel a véletlenre nem szeretem bízni magam, inkább ezt is leszerveztem magam. Aisha egy magyar nő, aki 19 éve él Zanzibáron, egy idős M-mel és ő vár ránk odakint, a nevemmel egy táblán. Az index.hu Zanzibár fórumán ismertem meg. Aisha profi, turizmussal foglalkozik, eszméletlen gyorsan és jól beszél angolul. Egyből szimpatikus. A kb. 50 perces utunk során sokat beszélgetünk, emiatt sajnos alig jutok benyomásokhoz a szigetből, mert a fejem folyton őhozzá tekerem hátra. 

Megérkezünk a szállodánkhoz (Karafuu Beach Resort) és ott ismét leesik az állunk. Olyan indiaias hangulata van midennek. A nyílt előtérben lévő koloniálbútorokhoz ültetnek le minket. Azonnal érzem, hogy véget ért az afrikai nyaralásom és mintha egy tök másik országban lennék, egy új nyaralás veszi kezdetét. Az összes alkalmazott gyönyörűséges uniformot visel. Egy fiatal lány jön oda hozzánk, kitöltjük a bejelentkezést és elmond minden fontosat. Kapunk mangólevet és az asztalon üvegtálakban hibiszkusz és frangipani virágok úsznak, a bejárat előtt hatalmas lángfák, a nyitott fogadóterem mögött pedig az óceán kékje sejlik. 







Odamegyek fotózni és mire visszajövök, M-nek hült helye, csak véletlenül veszem észre, hogy messze a kertben menetel egy csapat uniformos fiúval, akik a bőröndjeinket cipelik. Szaladok utánuk. A kert leghátsó zugában kapunk bungalót, ami nem baj, legalább nyugodt helyünk van. A bungaló egy valóságos villa, nagyobb, mint a lakásunk otthon és iszonyú jól van berendezve. Csak egy dolog béna benne, nincs ruhásszekrény, csak egy kamra szerű szoba, ahol a széf van és egy vasrúdon pár fogas. Elrendezem a dolgainkat úgy, hogy ami már nem kell, az ebben a kamrában marad, ami meg még tiszta ruha, azt nem pakoljuk ki, hanem a szobában lévő külön ágyra fektetjük a bőröndöt és abból öltözködünk. Zuhanyozunk, mert eléggé leizzadtunk és megyünk a medencéhez. 

















Iszonyú jó a medence, hatalmas, így lehet benne kényelmesen úszni, a vize nagyon langyos és sós, a közepénél egy bár van és a széléről pedig az óceánra lehet lepillantani. Valami mesés kilátás. Már késő délután van, csak egy órát maradunk. Nagyon erős szél van és az óceán most telítődik újból, vadul hullámzik és felkavarodott. A „beach boyok” mind a szálloda strandján gyülekeznek és tukmálják a programjaikat. Itt szóba elegyedünk egy német-francia párral és mivel őket is érdeklik a programok (amik annál olcsóbbak, minél többen vagyunk), így megbeszéljük, hogy másnapig átgondoljuk, melyik érdekel és párra együtt fogunk menni. Aisha is kínálja ugyanezeket a programokat, és nagyon profinak írják le a fórumon, de kegyetlenek az árai. Nekünk nincs szükségünk arra, hogy egy kiránduláson valaki mindent elmagyarázzon, sőt jobban szeretjük, ha  nem beszélnek és mi csak nézelődhetünk (ami érdekel, annak úgyis utána olvasunk). 130 USD körül vannak a programok egy főre nála, a beach boyoknál ez 70-ről indul és lehet alkudozni lefelé. Kapunk egy nyomtatott listát, árak nélkül. Ismét zuhanyozunk és fél 8-kor megyünk vacsorázni. Ma olasz nap van, az olasz ételek hatalmas választékával, hogy már az előételekkel jól lakunk. Nem akarjuk itt betegre enni magunk, így végignézzük a választékot és kiválasztunk egy ételt, azt esszük főételként. Mindennel elégedettek vagyunk.


Ezek a maszájok a biztonsági őrök a kertben, akiről elsőre azt hittük, hogy tolvajok. 


Az étterem


A bár
Utána a nagy, félig nyitott bárba ülünk be. All Inclusive ellátáson vagyunk, ebben szinte minden ital ingyen benne van, kivéve pár koktélt és tömény alkoholt, bár mi úgyis mindig csak Serengeti sört iszunk. 
Este megjelennek itt az animátorok, akik minden áron be akarnak vonni valami társasjátékba. Az egyik odaül hozzánk és vagy másfél órán át fáraszt. Igaz, érdekes dolgokról is beszélgetünk, de bevallom őszintén, engem baromira zavar és szeretném inkább a kettős magányunkat élvezni, és élményeinket megbeszélni, a programjainkat tervezgetni. Kedves, intellignes, 24 éves, zanzibári srác, 4-5 nyelven beszél, de lefáraszt. 10-kor elmenekülünk a szobánkba, elviszünk két sört, azzal még kiülünk az erkélyünkre. Rekkenő hőség van. 
Itt jól alszom, bár többször is felébredek a hőségtől. Ez az első alkalom az életünkben, hogy éjjel is menni hagyjuk a klímát, mert amúgy nem bírom, azonnal beteg leszek tőle, de itt ehhez a hatalmas bungalóhoz kevés ez az egy klíma és szinte csak annyit ér, mint egy ventillátor. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése