2012. február 15., szerda

Tanzánia - Zanzibár/Stone Town 1. rész

Január 24.

Felébredek 8-kor, nagyon tudnék még aludni órákat is, de nem merek, mert nincs beállítva vekker és félek, hogy elalusszuk a reggelit, így felkelünk. Reggeli után kiúszunk az egyik mélyebb vizű lagúnába snorklizni, de nagyon erős az áramlat, alig haladunk előre és teljesen kipurcanok, mire ismét le tudom tenni a lábam. Még nem fejeződött be a délelőtti apály folyamata és a kifelé, a nyílt tenger felé húzó víztől, nagyon zavaros a víz. Itt a lagúnákban semmivel sem tartom érdekesebbnek a víz alatti világot, mint Mauritiuson. Hamar elszáll az idő és zuhanyozni megyünk, majd gyorsan megebédelünk, mert 1-kor indulunk Stone Townba a franciákkal együtt, a beach boyok szervezésében. Lealkudtuk a programot fejenkénti 40-ről 27 USD-ra. Itt már nagyon profi a szervezés. A 8 nyelvet beszélő Basil visz el minket „Kő városba” egy kis légkondicionált busszal. 

Útközben:





NDK-s lakótelep Stone Townban
Ott a piac előtt tesz ki minket és egy nagyon szimpatikus, fiatal zanzibári fiú vesz minket szárnyai alá, aki szuper jól beszél németül, de angolul és farnciául is. Ahogy kiszállunk a buszból, csikar a hasam, érzem, hogy hasmenésem lesz, ami nem éppen megnyugtató itt, ahol nem hogy kulturált, de semmilyen wc-re nem sok esély van. 






A piaccal szemközt a daladala (helyi távolsági busz) – pályaudvar van. A piac maga érdekes, de ahogy bemegyünk a zárt hal- és húscsarnokba, erős a bűz és a látvány sem éppen tesz jót az amúgy is rossz gyomromnak. Itt akarok fotózni, ahogy egy foltos murénát szednek éppen szét, de agresszívan elhessegetnek, fenyegetve, hogy nehogy merjek fotózni. Innen a nyílt piac részre jutunk, ahol rengeteg fűszer- és gyümölcsárus van. Veszünk fűszereket, én négy csomaggal (főleg curry por keverékeket, J. meg kardamont vanília rudakat. Ez utóbbi kettő a legdrágább és nagyon tukmálják rám is, de előbbivel nem tudok mit kezdeni, és mivel nem sütök, így utóbbira sincs szükségem). Több helyen hihetetlen méretű hatalmas banánok lógnak, akkorák, mint az egész alkarom! Aztán már nagyon bánt a hasam, de muszáj tartanom magam, nincs hova menni. 
J. a német (Párizsban élő nő) mindenáron Jackfruit-ot akar venni. Ez egy hatalmas, bibircsókos küllemű gyümölcs, mely ananász és banán ízű egyszerre. A csarnok előtt egy helybéli férfi felvág nekünk egy ilyen izét. Nagyon érdekes. 







Jackfuit
e kép forrása: wikipedia
Ezután bele vetjük magunkat a város rengetegébe. Elsőként a rabszolgamúzeumhoz megyünk (nincs wc!, de jó drága a belépő és két pincehelyiségen kívül semmi más látnivaló nincs benne, erősen tanácsolom, ezt a helyet nem meglátogatni, mert fölösleges pénzkidobás), majd ezután az anglikán templomhoz megyünk, ami direkt szemközt áll. A téren van a rabszolgák emlékműve és itt van (tűrhető színvonalú) klotyó is, itt végre el tudok menni, és sajnos igen csak rajtam van a hasmenés. J. férje már két napja kínlódik vele, de ma éppen jobb nála a dolog. 
Az anglikán templom sem egy nagy szám, totálisan puritán a belseje, semmi díszítés, semmi glanc, holt unalmas, ide sem érte meg a belépő, de a helyiek nagyon büszkék rá. Kívülről jobban néz ki, mint belülről! 



Ezután a sikátoros utcák forgatagába kerülünk és innentől egy arab országban érezzük magunk, a muszlim lakosok öltözékének, az utcákon szóló hangosbeszélőből óbégató imának és a házak stílusának köszönhetően. Nekem nagyon tetszik a hely. Lepukkadt, de van hangulata. A kísérőnk nagyon sokat beszél a város történelméről, nekünk már túl sokat is. Folyton megállunk és vagy tíz percet mesél, de végül feladja, mi pedig megrohamozzuk a rengeteg bazárt, amikben igazán szép faragott fa dolgokat lehet kapni, afrikai figurákat, maszkokat, tálakat, ezen kívül mindenféle bóvlit is és csodaszép olajfestményeket. Viszont mindenért pokoli árat akarnak kérni. Alkudni muszáj, de igazán csak akkor mennek le az árban, ha nagyon keményen alkudsz és főleg nagyon sokáig. 































Veszünk egy „maszáj mama, maszáj papa” kettős fa szobrocskát és egy zsiráffejet ábrázoló fa, falra akasztható, gyönyörű maszkot. Én nagyon szeretnék képet is, de azokkal az a baj, hogy totálisan szabványon kívüli méreteik vannak és itthon nem találnánk hozzá keretet, valamint Németországban egy hozzá passzoló keret elkészíttetése valószínűleg dupla annyiba kerülne, mint a kép maga. Így fájó szívvel, de ép ésszel nem veszünk egyet sem, pedig igazán sok tetszik, de a keretprobléma meggyőz, hogy nem érdemes. Azért ezt nagyon sajnálom. 



A középső, barnás képet nagyon akartam, de végül otthagytuk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése