Flögi utazásai

Tanzánia - Szafari/Seregneti Nemzeti Park - 1. rész

2012-02-03T18:03:00.002+01:00

Itt a napokat két részre kell bontanom a fotók mennyisége miatt, különben nem lehet betölteni a bejegyzést.

Január 17./1. rész

Éjjel sokszor felkelek, wc-re megyek, és több békával is találkozom a „lakásunkban”, közülük egyik M. ágyának szúnyoghálóján mászik felfelé. Örülök nekik, mert inkább béka, mint pók! 6:50-kor kelünk és 7:30-tól lehet reggelizni. A reggeli olyan, büférendszerű, mint egy szállodában.

8:30-kor indulunk és a kis fényképezőnk megvan a buszban! Amit ma látunk, ahhoz kevés a szó, amivel le tudnám írni, így a beszámolómnak ez a része, közel sem tudja visszaadni a valóságot. Maga a táj is csodálatos, a benne elszórt maszáj falvak, a sok színes kendőbe burkolódzott folt a zöldben, a növényzet és az egész összhangja csodás.

Sokára érjük el a Ngorongoro Conservation Area bejáratát. A Ngorongoro Kráter és környezete nem nemzeti park, hanem bioszféra rezervátum - és a Világörökség része. A különbség abban rejlik, hogy egy nemzeti parkban nem élhet az ember úgy, ahogy akar, főleg, ha életmódjával változtat a természetes adottságokon. A bioszféra rezervátumban, ember és állat úgy él együtt, hogy egymással egy harmónikus életképet alkot. Az ember alkalmazkodik a környezetéhez. A bejáratnál sokáig várakozunk és találkozunk a három idősebb némettel, a Meru túránkról. Ezután belépünk a Ngorongoro Kráter övezetébe (az első N-betűt egyszerűen kihagyni a kiejtéskor) és a dzsipünk vörös színű, kanyargós földúton kapaszkodik a vulkán külső oldalán felfelé. Minden irányban trópusi őserdő vesz körül, leírhatatlan méretű és formájú fákkal, növényekkel, állathangokkal. Hosszú szerpentines út után elérjük a vulkáni kráter felső peremét, ahonnan annak belsejébe nyerünk egy csodálatos pillantást – bár olyan párás a levegő, hogy az ember nem messze lát el tisztán.

Innen aztán végtelen hosszúnak tűnő időn át autózunk a vulkán külső oldalán, míg a táj lassan átvált dzsungelből szavannássá. Amint az első ernyőakácfák megjelennek, úgy tűnnek fel velük az első zsiráfok is. Direkt az út mellett legelészik az akáciákat. Aztán impalák, Thomson-gazellák, zebrák és gnúk, egyre többen. Mintha csak a Paradicsomba jöttünk volna, jobban mondva az Éden kertbe. Elérünk egy nagyon érdekes szakaszt, ahol egy mélyebb, hosszúkás, nagyon zöld völgy egyik oldalában kialakított úton haladunk és rálátást nyerünk az egész völgyre, mely tele van nem csak a vadon élő állatokkal, hanem a maszájok marháival is. Annyira idilli a kép, amikor piros kendőbe bugyolált, mezitlábas maszáj gyerek hajkurássza a botjával a csontsovány marhákat.

Sokszor elautózunk maszáj falvak mentén és sokszor látunk az útszéli fák alatt ücsörgő maszájokat, köztük lila rongyba bugyolált, kopasz asszonyokat, akiknek hatalmas nagy fülékszerek lógnak le a vállukig; a hagyományos autógumicipőt viselő maszáj férfiakat és néha valami rémísztőt is, fekete fehér halálfejesre mázolt arcú fiatalak maszájokat, akik fekete madártollfejdíszt viselnek. Ők a körülmetélési szertartáson estek éppen át! Annyira szeretnék fotózni, de lehetetlenség a rázós földúton, menet közben egyetlen jó fotót is ellőni. Azért újból és újból próbálkozom.

Aztán nagysokára elérjük a Serengeti síkságot, ahol végeláthatatlan, szögegyenes földút húzódik előttünk és itt már alig hiszünk a szemünknek. Amerre csak a szem ellát, állatok vég nélkül. Millió Thomson-gazella és zebra, néha gnú, aztán majd később mások is, de várjuk ki a dolgok sorát. Lógunk a kocsi nyitott teteje alatt és tátott szájjal bámészkodunk, egyre többet mondogatja mindenki a „Wahnsinn”-t. Felfoghatatlan az egész!

Itt látszik egy kicsit, de igazából egyetlen kép sem adja vissza az állat/nm sűrűséget

Aztán letérünk a fő csapásról egy mellékútra és ott kb. egy km-et megyünk, amikor lehajt a vezetőnk az útról, pár métert a gazos, füves tájba, majd megáll. Bejelenti, hogy ebédszünet van. Mindenki elmegy egyesével a kocsi mögé pislantani, majd utána a dzsip motorháztetején terül meg az asztalkánk és az uzsonnás kartonokból finomabbnál finomabb dolgok kerülnek elő. Zöldséges penne tészta, tonhalas pizza, palacsinta, fánk, gyümölcs, mangólé…Úgy eszünk ott, mint egy állóbüfében és 6-7 méterre tőlünk zebrák és Thomson-gazellák legelésznek zavartalanul tovább. Alig bírom elhinni, alig bírok magamhoz térni. Mi jöhet ennél még több, jobb???

Aztán továbbindulunk és az állatokból egyre több lesz, egészen a horizontig állathadak végtelenjét látni. Majd egyszer csak gólyákat, struccokat, egyéb madarakat, mintha a madárosztályra érkeztünk volna meg. Annyi gólya van a mezőn, amennyit még életemben összesen sem láttam. Látunk néha hiénát és sakált is, ahogy lustán bandukol és pillantást sem vet a madarakra. A zebrák többségének van kicsinyük, a kicsik zabálnivalóan édesek, olyan bolyhosak, esetlenek és fura módon mindig a földúton alszanak és ahogy eléri őket a dzsipünk, részeg módjára dülöngélve és halálra riadva ugranak félre az útról. Imádom őket. Már most bevallhatom, a zebra lett a kedvencem, legszívsebben bepakolnék egy kölköt a bőröndünkbe itthonra.

Úgy tűnik, mintha már vagy 20 órája úton lennénk és a síkságnak nem látni sehol a végét. El sem tudjuk képzelni, hogy hol lehet itt egy kemping. Egyszer elhaladunk egy hatalmas kátyúba ékelődött teherautó mellett, nem kérnek segítséget, mi pedig végre megpillantunk délibáb szerűen ható fákat a horizonton. Lassan már az az érzésünk, hogy lemegyünk a térképről....

Tanzánia - Szafari/Lake Manyara Nemzeti Park

2012-02-02T21:08:00.001+01:00

Január 16.

7:30-kor kelünk fel, és nyugodtan reggelizünk, 10-re jönnek értünk. A nagy bőröndöket és az értékeinket ismét elzáratjuk és a verandán beszélgetünk egy idősebb düsseldorfi párral, közben pedig madarakat fényképezek.

Megérkezik a szafaridszip. Mind a guide-unk és mind a három új útitársunk szimpatikus. Hosszú út vár ránk, magam nem is sejtem, hogy ennyire hosszú. Előbb átmegyünk Arusha városán, ami kész téboly, összevisszaság, forgatag, őrültek háza. Most már cseppet sem bánom, hogy nem jöttünk el ide taxival tegnap. Megállunk egy pénzváltónál és beváltunk pár Dollárt Tanz. Shillingbe, majd egy kisebb boltnál, ahol akarunk venni két csomag hatos sört és egy csomag Sprite-ot, és 76-ezret akarnak kérni érte, ami 50 Dollár körül van. Nem normálisak. Hülyék azért nem vagyunk, otthagyjuk az egészet a pulton és szevasz.

Arusha után kezdődik a „maszájok földje”. Amani (a guide-unk) elmeséli, hogy amikor a Serengeti Nemzeti Parkká lett, ki kellett onnan telepíteni a maszájokat és azok egyre közelebb húzódtak Arushához, de most is a hagyományos kunyhóikban élnek és állattenyésztéssel foglalkoznak. Elhaladunk egy koszos zöld színű tó mellett és meséli Amani, hogy a maszájok ebben mosdanak, ebből isznak, ebben mossák a ruháikat és ebből isznak is (ebben fürdenek) az állataik is – na jó étvágyat! Rikítóan színes kendőkbe bugyolált maszájokkal meghintett száraz síkságot szel ketté az aszfaltozott út, amin haladunk. Annyira igazi ez az egész, mintha csak egy dokumentumfilmbe csöppentem volna. Annyira hihetetlen, hogy itt vagyok benne abban a filmben, amit eddig csak a tévében láthattam. Ámulok és bámulok. Sajnos egyetlen jó fotó sem születik, mert a maszájok mérgesek, ha fotózzák őket, ezért sosem állunk meg és a száguldó, zötykölődő autóból bezoomolni valakit, aki pár száz méterre ácsorog egy pusztában – hát nem kell, hogy elmondjam, mi lesz abból a fotóból. Hans, az egyik utastársunk egyre profibb. Ő már kilógatja a kis kompakt gépét az ablakon és folyamatosan nyomja a gombot, ha az út szélén valami piros közeledik. :D

Hamarosan megállunk technikai szünetre, ahol megkapjuk a lunchboxunkat is, amiben egy meglepően finom amerikai hamburger van. Utána ismét végtelen hosszúnak tűnő utakon furikázunk és a táj lassan dombos és zöldebb lesz, a föld pedig lángvörös. Fogalmam sincs hány órakor érkezünk meg a Lake Manyara Nemzeti Parkhoz, ahol csupán pár percbe telik a regisztrációnk. Kis majmok játszadoznak a wc előtt. A mellékhelyiségen erősen meglepődök, mert csupa gyönyör, műmárvány, aranyozott kilincs, nem való ide. A takarító lány elkapja a fülcimpám és ravasz tekintetet szegezve rám, mondja „I like it” (az arany karikákat a fülemben), én pedig udvariasan meghátrálok és kicsit undokul odavetem neki „I like it too”, majd kihúzok erezzel a wc-ből, mielőtt még lenyisszantanák a fülcimpám. De hát nem volt másik fülbevalóm és három hét alatt benőttek volna a lyukak. Minden más ékszerem otthon hagytam!

Baobab fa

A Lake Manyara Nemzeti Parkban igazi trópusi dzsungelben vezet a rázós földút. Felnyitjuk az autó tetejét és izgatottan várjuk, hogy megpillanthassuk az első állatokat. A babún majmok és páviánok után az első (nekünk igazinak számító) állatunk pár impala. Utána sokáig semmi.

Majd egy tisztáson, a távolba zsiráfok. Totál be vagyok zsongva tőlük, de nagyon messze vannak. El sem tudom képzelni, hogy majd később sokkal, de sokkal közelebbről is látunk mindent.

Kéktökű majom

Aztán később jön az extázis: zebrák, gnúk, egy-két elefánt, viziló, madarak. Majd zsiráf pár méterről, hogy szinte benéz az autóba, hatalmas elefántcsalád, bébikkel. Ahh, totális extázis! Mind az ötünk szókincse leamortizálódott a „Wahnsinn”-re (őrület). Ezt az egy szót mormoljuk áhitattal átitatva, mint valami imaszócskát. Alig bírom elhinni, hogy ez a valóság és még kevésbé tudom elképzelni, hogy ezek után a szafari újabb napjai még valami újat adhatnak. Pedig mekkora meglepetések lesznek még!

Nem töltünk túl sok időt a parkban, talán másfél-két órát összesen és utána a közeli Migunga Forest Camp-be megyünk éjszakázni. Útközben helyi falvakon autózunk át, ahol rövid pillanatképeket kapunk a helybéliek életéből.

A kemping egy erdőben van. Egy képzeletbeli kör vonalán állnak a házikók, amik egy betonozott alapon nyugszanak és sátoranyag és faelemek keverékéből állnak. A tábor közepén van egy hatalmas tűzrakó hely és egy nagy étkező helyiség.

Étterem

A sátrunk szuper, bár az ágyaktól kicsit félek, mert úgy néznek ki, hogy oda a háló ellenére is minden állat bemászhat. Az ajtónk alatt két centis rés van. Pár nagyobb méretű pók megsemmisítésével kezdjük a beköltözésünk. Majd lezuhanyozunk. A zuhanyzó és wc tök szuper, rendes fürdőszoba, de felül nyitott, csak szúnyogháló választja el a külvilágtól. Azonnal jön a forró víz. Átöltözünk és együtt megyünk a társainkkal vacsorázni. Közben a házunk előtt egy mongúzcsalád kaparászik.

Azt mondták, a szafari alatt nem lesz áram, így nem hoztam a töltőket, ami halálra bosszant, mert már ma lement egy egységet az elem kijelzője a nagy fényképezőben. Így rákényszerülök, spórolásból, hogy ami nem olyan fontos, azt útközben a kis, régi gépünkkel fényképezzem (amit ma kapásból a dszipben hagytunk, amivel Amani elment máhova aludni). Aztán mégis van itt áram. Iszonyú bosszús vagyok!

Az étteremtől hanyatt esek. Tiszta luxus minden, ugyanúgy, mint a finom lodge-ban, több garnitúra evőeszköz, svédasztalos vacsora, borok, sörök, szaténkendő, maszáj felszolgáló lányok, akik iszonyúan udvariasak és illemkönyvnek megfelelően viselkednek.

Nagyon hamar összebarátkozunk a három szafari-kollégánkkal. Egy pár, és szomszédjuk (akinek az utazás előtt beteg lett a felesége, így ő otthon maradt), a Bajor-erdőből jönnek, pár évvel idősebbek nálunk. Ők is megmászták a Merut (bemelegítésképp), azután a Kilimanjarót (ez állítólag semmiség volt nekik) és most itt vannak velünk a szafarin, utána pedig egy napon repülünk Zanzibárra, bár ott totálisan máshol leszünk, és egyszerre jövünk majd vissza Németországba is.

Nagyon kellemesen telik az este és később még egy kicsit kint üldögélünk a házunk előtt, ahol békák, szöcskék és éjjeli lepkék társaságát élvezzük.

Én nem jól alszom, nagyon puha, süppedős a matrac, iszonyat hőség van és nagyon parázok, hogy valami nagy pók rám mászik.

Tanzánia - le a hegyről

2012-02-01T15:11:00.001+01:00

Január 14.

6-kor kelünk, pakolunk, 7-kor van reggeli és 8-kor indulunk el lefelé, most a rövidebb úton, mely direkt a kunyhók alatt kanyarog egy irtásos lejtőn keresztül. Itt csodálatos panorámában van végig részünk: alattunk a meseszép szavannaszerű táj, szemközt a Kilimanjaro, lent a Momella-tavak, és visszatekintve az egész Meru hegy tömbje. Gigantikus látvány az egész.

Szinte rohanunk lefelé, mintha nagyon sürgős lenne és ez ismét nagyon zavar, mert mindig a lábunk alá kell nézni és így alig tudunk körbe nézelődni. Errefelé sok zsiráf él és az interneten eddig látott beszámolókban mindenkinek a fotóin láttam zsiráfokat. Mi sajnos ma egyet sem látunk. Csak friss elefántürüléket.

És hol van ennek a halomnak a gazdája? Nem járhat messze, még meleg.

A ranger mobiltelefonál.

A Meru mögött lemenő Hold.

Két óra alatt lerohanunk a hegyről, a Momella-kapunál kiosztják az okleveleket, meglepetésemre én is kapok, mert majdnem teljesen fent voltam. Nem érzem igazságosnak, de azért örülök neki.

Végül odaadjuk a rangernek a pénzét. Három csoport voltunk és minden csoport 10 Dollárt adott, meg még valaki hozzá egy tízest, így 40 Dollárral a kezében és iszonyatosan sápadt arccal áll a ranger ott. Látszik rajta, hogy nem mérges, nem dühös, hanem valóban kétségbeesett. Számolgatja a pénzt, beszél a guiede-okkal, végül reklamál és saját maga felvázolja, hogy az ő borravalója, naponként 10 Dollár, csoportonként, így 3 csoport x 4 nap = neki 120 Dollar jár. Kinevetjük. Még 20 Dollárt kap hozzá, ennyi. Szegény, nagyon ki van akadva. Valahol sajnálom is, de hát mindennek van határa. Az asszony ma otthon biztos nagyon pipa lesz rá.

Itt olyan fél órát ücsörgünk, mire jön értünk a hotelból valaki, de defektet kap a kisbusz és kereket cserélnek. Beszélgetünk. M. azt mondja, hogy fergeteges élmény volt a hegyet megmászni, de azt hitte, hogy belepusztul és most már tudja, hogy ez a magasság már neki is túl sok és többet nem vágna bele. Én még mindig a kaját hibáztatom azért, hogy nem jutottam fel, de kezdem lassan azt is elhinni, hogy talán a hegyi betegség volt ez, vagy még inkább mindkettő. Sok véleményt hallottunk, sok embertől és azt mondják, hogy semmivel sem lehet befolyásolni, hogy hogyan reagál az ember szervezete. Nem számít sem a jó vagy rossz kondíció, nem számít az sem, hogy egy másik hegyen hegyi beteg voltál, lehet, hogy most nem leszel, és fordítva, lehet, hogy sosem voltál, de most az leszel. A szervezet minden alkalommal másképp reagál és ezt nem lehet befolyásolni. Szerencsejáték.

Fergeteges élmény volt, minden percét élveztem, még akkor is, amikor beteg voltam, élveztem a küzdelmet, a határaim kipróbálását. Mindketten azt mondjuk, megérte, csodaszép volt, és jó tapasztalatnak is, de többet nem csinálnánk végig.
Annyit még elmondanék, hogy kétszer szemtanúi voltunk a hegyen való mosogatásnak. Nem részletezném, hogy milyen moslékos lavórban mosták el a kajás edényeinket. Az lenne a csoda, ha semmi bajom nem lenne, de hát M-nek nem lett hasmenése.

Visszavisznek a lodge-unkhoz és amikor éppen a bőröndjeinket kapjuk vissza, közlik velünk, hogy itt telt ház van, máshol kell megszállnunk. Nem akarok elmenni, annyira jó hely ez, de még mielőtt bármit is szólnék, megnyugtatnak, hogy sokkal jobb helyre visznek, egy „upgradet” kaptunk. Így, ugyanannak a német tulajnak egy másik, innen csak kb. 500 méternyire lévő luxus lodge-ába megyünk.

A Ngurdoto Lodge elegáns. Túlságosan is. Az afrikai stílusban épült bungalók gyönyörű szépen vannak berendezve, de a kert kopár, a fű ki van száradva, a hasonló méretű medence vize, poshadt meleg és opálos, koszos, a nagy főépület úriasan finoman van berendzve. Nekem valahogy steril az egész, hiányzik belőle az a családiasság, otthonosság, mint a másikból. Ráadásul méreg drága, fejenként 130 Dollár itt egy éjszaka. Nekünk persze nem kell ráfizetni, mert nem mi kértük, hogy hozzanak ide, de most ettől essek térdre??

Lezuhanyozunk (10 percig kell folyatni a vizet – ez ki is van írva – míg a bojler beüzemel és meleg víz jön, éppen Afrikában, ahol minden csepp vízzel spórolni kell) és ebédelni megyünk. A hotel menedszer kérdezte, kérünk-e ebédet, mi mondtuk, hogy egy leves elég. Megint valami brokkolikrémleves szerűség van. Utána internetezni megyek. A számítógép egy nemesen berendezett könyvtárszobában van, a net iszonyat lassú és szívat rendesen, mert a mailboxom idegen behatolónak ismer fel és nem enged be a jelszavammal. Hosszas és nagyon komplikált módon, jelszóváltoztatás után férek csak a mailboxomhoz, ami nagyon felmérgesít.

A délután hátralevő részét a medencénél töltjük el, senki más nincs ott, csak mi, kellemes. A rengeteg átnedvesedett cuccunkat a hegyről egy bokorra terítjük ki és fél óra alatt minden meg is szárad. Később elkezdünk mindent szétpakolni és újraszortírozni. Használt cuccokat elpakolni, a szafarira ismét kisebb táskákat pakolni, mert a nagyok megint itt maradnak majd. Mire kész vagyunk, már vacsoraidő van és egy asztalhoz kerülünk a három idősebb némettel a hegyi túráról. Ők nagyon maguknak valók, nem szívesen kezdenek beszélgetésbe. A vacsora négy fogásos, és négy garnitúra evőeszköz van hozzá, mint eddig csak filmekben láttam, szaténkendő az ölünkbe, mint az uraságok – tök kényelmetlen az egész.

Mióta lejöttünk a hegyről, nem volt hasmenésem, de amint eszem, azonnal elkezdődik újból és ez szinte az egész nyaralás alatt így marad majd, akármit is veszek be. Míg eszünk, elkéri a pincér a szobakulcsot. Mint kiderül, a szobát rendezik el alváshoz, azaz behúzzák az ágy körül a szúnyoghálót, befújnak mindent szúnyogriasztóval, bezárják az ablakokat és egy karamellát tesznek a párnára, „sweet dreams” cédula kíséretében. Hát, tényleg uraságnak érzem magam ettől a szervíztől. Evés után még egy kicsit a kinti verandán ücsörgünk, majd a petróleumlámpásokkal kivilágított hosszú úton „hazamegyünk”. A kert hatalmas és ismét varázslatosan csillagos az ég. Hatalmas, kényelmes ágyunk van, nagyon jól alszunk.

Január 15.

Én sajnos fél 7-kor felriadok valami ordításra, ami olyannak hat, mintha valaki iszonyat hangosan bömböltetné a tévét és egy focimeccset közvetítenék. Már nem bírok visszaaludni, amit nagyon sajnálok. Később tudom meg, hogy hangosbeszélőn ment a mise – na de ilyen korán??

A reggeli unalmas, mindig müzli, lekvár van az asztalon és lehet rendelni rántottát, amihez egy piritóst adnak. Sokáig üldögélünk még ott és tisztázzuk a menedzserrel a holnapi elhozatalunk, mert a szafaris cég a másik lodge-ba fog menni értünk. Ezt is lerendezzük. Nem sokkal később elmegyünk a környéken bóklászni. Kis falu van itt, szétszórtan bódéházak, egy templom, egy iskola és elgyalogolunk egészen az Arusha N.P. bejáratáig, ami nincs messze, hátha látunk ott zsiráfokat, mint tegnap is.

Azon is filózunk, hogy el kellene talán menni Arushába nézelődni, de végül nem tartjuk fontosnak. Iszonyú hőség van és alig várjuk, hogy a medencébe csobbanhassunk. Ismét ott töltjük a napot, ebédre keksz szerű kenyeret eszünk májkrémmel, egy órát ejtőzünk, majd ismét a medencénél lebzselünk. Pakolászunk és vacsora előtt sokáig áramszünet van, ami itt szinte minden fél órában van pár percre, de most hosszabb ideig. Vacsora után még egyszer netezek innen.

Tanzánia - Meru, a csúcsnap

2012-01-31T18:39:00.004+01:00

Január 13.

M. sem sokat alszik és már fél 1-kor felkelünk magunktól. Teázunk, kekszezünk és nem érzem magam kikészülve sem a hasmenéstől, sem a kialvatlanságtól. Úgy érzem, enyhült a hasmenésem és nem lesz itt semmi gond. Sokkal enyhébb az éjszaka, mint ahogy vártuk, egyáltalán nincs hideg, persze tudjuk, hogy a hegyen fentebb, sokkal hidegebb lesz, és nem lesz módunkban nagyon öltözködni, így felveszünk mindent előre, a többiek is ezt csinálják. Így alul egy hosszú pamutalsót (síalsó) és fölé a túranadrágot (az enyém bélelt is), vastag zoknikat, felül pedig egy hosszú ujjú pólót, én kettő thermokardigánt (M. egyet) és rá a széldzsekit, kendőt a nyakunkba, homolokpántot (fülvédős) és kesztyűt, meg a homloklámpákat. Így indulunk neki a vaksötétben az ösvénynek, ami hamarosan nagyon meredekké válik, és ahogy fizikailag megerőltetem magam, azonnal görcsbe rándul a hasam és azonnal vécéznem kell. A fiúkat pár lépésre előre küldöm és az ösvény kanyarjában leguggolok. Ez a Rhino Pointig négyszer ismétlődik meg. Ott utolérünk pár embert, de a csoportok többsége már jóval előttünk jár.

Szőlőcukrot szopogatok és valamivel a Rhino Point (3.800 m) után, ahol egy poros lávatörmelék gerincen menetelünk, megállunk teát inni. Amint megiszom a pohár forró italt, turbó sebességgel dobom a termoszt M. kezébe, megfordulok és egy méteres sugárban, szőkőkútszerűen kiokádom magamból az egész mostani és korábbi teákat, amik vízesés szerűen zubognak le a hegyoldalon. Utána remekül érzem magam, mintha minden bajom elfújták volna, azt hiszem, véget ért az egész és boldogan, új erőre kapva menetelek egy darabig tovább, míg aztán ismét el nem kap a hasmars és újabb hányások is. Csak is a vacsorát okolom az egészért és nem fogom hagyni magam, igen is megmászom ezt a hegyet. Közben rám jön a szédülés, néha alig bírom magam egyensúlyban taratani és egy olyan iszonyatos fáradtság, hogy menet közben lecsukódnak a szemeim. Ilyenkor megállok. Ledöföm magam elé a földbe a vándorbotjaimat, rátámaszkodom a mellkasommal, a karjaim úgy lógnak mellettem lefelé, mintha nem is az én részeim volnának, szédülök és nem bírok összefüggően beszélni, egyszerűen elalszom a botokon.

Innentől kezdve kezdenek aggályaim lenni, hogy valóban képes vagyok-e ebben az állapotban felmenni a csúcsra, de akarom és totálisan megszállott módjára mormolom magam elé szünet nélkül: „du schaffst es, du schaffts es” – sikerülni fog, meg tudod csinálni. Közben a fő guide látja, hogy dögrováson vagyok, mindig megáll, mondogatja, hogy „pole, pole” – lassan, lassan és én csak azt veszem észre, hogy veszetten kapkodok levegő után és egyre gyakoribbak és hosszabbak lesznek ezek a megállások, amikor a botjaimon lógva elszunnyadok, végül pedig reszketve keresek egy lapos sziklát, rávetem magam és kész, végem van, nem megy tovább. Belül most már tudom, nem fogok feljutni, de nem akarom M-et visszatartani és ami a legfontosabb, én a táj miatt jöttem ide, vagyis mindenképp látni akartam a Kilit napfelkeltekor és a kráter belsejébe is mindenképp bele akarok látni, így ha a csúcsra nem is jutok fel, addig mindenképp ki kell bírnom, míg el nem kezd pirkadni. A hegy külső lejtőin, csupán csak pár méterrel a kráterperem alatt döcögünk és jeges szél vágtat a meredek lejtőn felfelé, iszonyatosan fázunk, előkapom a kötött sapkám. Sajnos még a Rhino Point előtt szétnyílt a dzsekim cipzárja, a guide segíteni akart és sikeresen le is tépte a húzókát, így a széldszekim csak három tépőzárcsík tartja össze, rendesen behatol alá a hideg. Már nem kell a homloklámpa, dereng valami fény és csillog a hegyoldal a ráfagyott zuzmarától. Ismét megállunk inni. A hátizsákom tetején jégkristályok képződtek. Úgy érzem, halálra fagyok. A teát megint kihányom. Most már úgy menetelünk, hogy körülbelül 10-20 lépést tudok tenni, utána megállunk, két percig lógok a botjaimon és ismét elindulunk. Többet állunk, mint megyünk, már túl késő van, a többi csoport már a csúcson járhat. Végül elérjük a kráter peremét, azaz pontosan rajta állunk annak gerincén, belül a nagy kaldera, az Ashcone vulkánnal, kívül a meredek, sziklás lejtő, lent felhőtakaró és a hegy saját árnyéka, szemközt a Kilimanjaro vörösen izzó fényben.

A távolban a Kili

Boldog vagyok, ezt akartam látni és látom, inenntől már minden mindegy. Pihenőt tartunk. Azt hiszem, új erőre kaptam. A guide-nak van magasságmérő órája, ő mondja, hogy már csak kb. 150 m van a csúcsig, majd felmutat egy előttünk tornyosuló hatalmas sziklahegyre és ekkor tudom ismét, hogy oda én nem jutok fel. M. is kételkedik, zakatol a szíve, alig kap levegőt, de bírja még, menni akar. Azt mondom, hogy induljunk, én előre megyek, de alig teszek meg 10 lépést, majdnem összeesek, nincs már jártányi erőm sem, feladom. Feladom értük, hogy ők mehessenek, M. és az első guide felmennek, én pedig itt akarok várni, de nem engedik, mert rohadt hideg van és két órába telik, míg visszajönnének. Rám parancsolnak, hogy nekem le kell mennem a második guide-dal. Beleszakad a szívem, hiszen ez a hegy az én álmom volt, M. csak hagyta magát rábeszélni és ő biztos volt benne, hogy ő lesz az, aki nem tudja megmászni, nem pedig én. Nem maradunk semmiben sem, mire rádöbbenek, hogy szétváltunk, M. már a sziklákon kapaszkodik fel, még egy sziát sem intettünk. Féltem őt. Könnybe lábad a szemem és elindulok Ewaldival lefelé. A kettes guide nagyon fiatal, csendes, türelmes. Én csak vonszolom magam, de a felkelő nap fényében csodákat látok és rendszeresen megállok fotózni. Iszonyatosan szomjas vagyok és már nem érzem rosszul magam, pihenőt tartunk és iszom egy bögre teát. Éppen hogy csak elteszem a termoszt, ismét hatalmas, méteres sugárban kiokádom az egészet. Szégyellem magam, biztosan tök undorítónak talál a guide. Nyomorultul megalázottnak érzem magam. Rájövök, hogy nem ihatok többet a teából, ki kell bírnom a házig, mert minden hányás gyengít, pedig taplógombának érzem a nyelvem és szédelgek a szomjúságtól, de megfogadom, nem iszom többet. A házban majd iszom az egyetlen egy üveg félretett palackozott original vizünkből, a hegyről forralt vizet nem merem többet meginni. Sokáig szótlanul menetelünk, aztán elkezdünk beszélgetni. Ő sokkal jobban beszél angolul, mint én, emiatt is tök hülyén érzem magam, hogy csak mekegek ott, de körbe tudom írni, mit akarok és végül egész sok dologról beszélgetünk. Nagyon szimpi srác.

Pár fotó a lefelé útról:

A nagy Meru kráter és benne az Ashcone

Az alsó zöld karikáig jutottam én, a felső a csúcs

Félholtan érkezünk meg fél 10-kor a kunyhóhoz. Ki vagyok száradva, azonnal bemászok a hálózsákomba, iszonyatosan reszketek, szeretnék aludni, de annyira ráz a hideg, hogy nem bírok és közben lassan megérkeznek az elsők, akik fent voltak a csúcson, hangoskodnak, csapkodják az ajtókat. Magányos vagyok, aggódom M-ért, aggódom magamért, otthon szeretnék lenni, anyuval szeretnék beszélni. Sírásban fakadok ki. Majd meghallom H. és J. hangját, akik most értek le a hegyről, azonnal kirohanok és elmondom, mi van velem, és hogy találkoztak-e a csúcson M-mel? Mondják, hogy igen, vele minden rendben volt és adnak nekem két tasak elektrolit visszaállító szert és egy másfél literes palackozott vizet. Öleléssel, puszilkodással búcsúzunk, ők ugyanis már most elindulnak, mert egy menetben legyalogolnak ma teljesen a hegyről. Én ismét aludni próbálok, lassan kortyolgatom a vizem és végül annyira reszketek a hidegtől, hogy inkább kiülök a ház elé a napra melegedni. Ott ücsörög a svájci férfi is, akinek már tegnap délután óta hasmenése és gyomorgörcse van és ő itt maradt, csak a felesége ment fel a csúcsra. Beszélgetünk és kezdek jobban lenni. Aztán 1 óra körül végre megjön M. és egymás nyakába ugrunk, könnyekben fakadunk ki. Mindketten aggódtunk a másikért. Ő is nagyon kikészült, le akar feküdni, még másfél órát vagyunk itt, addig pihenhetünk. Ebédet akarnak nekünk csinálni, de nem akarunk semmit sem enni. Én csak sós pattogatott kukoricát kérek, farkas éhes vagyok, mind megeszem és nagyon jót tesz, de utána erőszakosan rám erőltetnek egy hatalmas tál sült krumplit. Hiába magyarázom, hogy gyomorrontással nem szabad ilyet enni, és én sós vízben főtt krumplit kértem, nem értik. Szerintük, a betegnek enni kell, hogy erőre kapjon és ott ülnek mellettem és tömik belém a sült krumplit, amitől azonnal rosszul leszek, ismét elkap a hasmars. Rohadtul mérges vagyok rájuk. Azután bejön a guide a szobába és elkezdi a szemem alját nézegetni, a körmeim, meg kérdezget. Nagyon felhúz, már dühösen mondom neki, hogy nem vagyok hegyi beteg, nincs oxigénhiányom, nem cianotikusak a körmeim, hanem a rohadt kajájuktól vagyok beteg és nővér vagyok és magamnak is van fogalmam és nem kértem, hogy itt vizsgálgassanak. Oké, hogy felelősek értem, de tökre félre akarnak gyógyítani. Már az egész tábor tudja, hogy beteg vagyok, még a ranger is jön kérdezősködni. Mindenki azt hajtogatja, hogy ez a hegyi betegség, én meg azt, hogy a kaja volt.

M. a csúcson

2 óra után indulunk el lefelé és egy örökkévalóságnak tűnik az út. Mindenünk fáj csípőtől lefelé, az összes lábujjunk alja, a talpunk, a térdeink sajognak, a combizmaink…Viszonylag az út elején elkap egy erős, jeges záporeső, előkapjuk, amink csak van, ami megvéd és elég jól átvészeljük elázás nélkül. Az eső viszont nehezít a meneten, mert rögtön sár lesz és a meredek út csúszik. Jól jönnek a botok.

Nagyon várjuk már, hogy megérkezzünk a Miriakamba kunyhókhoz. Az utolsó fél órában már mindenki jajgat és nyavalyog. Azonnal kérjük a két lavór vizünket, lemosakszunk, beáztatjuk a lábunkat és kérek még egy lavór vizet, amit M. ölébe teszek és bögrével locsolva megmosom a szétizzad fejét. Ekkor már ő is nagyon rosszul van. Azonnal bele is bújik a hálózsákba, erős hasi görcsökről, hányingerről, fejfájásról és hidegrázásról panaszkodik ő is. Nem akar enni. Lemondjuk a vacsorát, de most is erőltetik, betegnek enni kell. Na, jó, csak a levest kérjük. Az enyém megeszem az étkezőben, M-nek bögrében behozom a szobába, nem bír felkelni sem. Ő is a tegnapi vacsorára gyanakszik, de a guide szerint ez a megerőltetéstől, kimerültségtől van. Aztán jobban lesz M. is és kint éppen zajlik a borravaló osztási ceremónia. Az összes fekete kint csoportosul és a turisták pedig osztják a lóvét. Így mi is megadjuk magunk a sorsnak, bár nagyon fáj kiadni ezt a pénzt. A guide-nak 60, a másodguid-nak 25, a két hordárnak (egyik a felszolgáló, másik a szakács) 20-20 Dollárt adunk, így összesen csak 125-öt. A hordárok keveslik, de ez van, nem tudunk többet adni, mert nincs kis bankónk, csak nagy. Aztán a másik két társcsoportunkkal megbeszéljük, hogy a ranger lóvéját közösen dobjuk össze, hiszen egy ranger volt 7 emberre, a 7 ember az egy csoport és a lista szerint csoportonként napi 10 Dollárt szokás adni neki. Így összedobunk 30-at és majd másnap akarjuk csak neki odaadni. Amúgy sem vagyunk elégedettek vele.

A team

Minden tiltakozásunk ellen ismét elénk tesznek vacsorára rizst, krumplit, szószokat, de nem eszünk, csak a levest, az jól esik. Még fél 9-ig beszélgetünk, majd lefekszünk és végig is alusszuk az éjszakát.

Tanzánia - Saddle Hut, Little Meru

2012-01-31T08:42:00.001+01:00

Január 12.

Már 6 óra előtt ébren vagyok és nem bírok nyugton feküdni, felkelek és pakolászok, szegény M-et is felverve ezzel, aki morog. A reggeli kicsit szegényes, igen kis adag rántotta és egy piritós, némi keksz és kávé, tea. Még reggeli előtt kinézek a kilátóteraszra és csodás fényekben pillanthatom meg a Kilimanjarót.

A csúcstól jobbra lent az az aprócska piros kereszt az a pont, amíg én feljutottam.

Kapunk megint uzsonna csomagot és kicsivel 8 óra után indulunk ismét útnak. Lélegzetelállító szépségű tájban vezet a lépcsőfokos, meredek út. Ez a szakasz már igen megerőltető, lihegünk és izzadunk rendesen. Nincs hideg, egy szál pólóban jól érezzük magunk. Nagyjából egy időben indulnak velünk a többi csoportok is, így néha forgalmi dugó helyzete áll fenn. Páraerdőnek hívják az ilyet, ahol menetelünk, mert a fákon lógó, szakállszerű zuzmók felfogják az esőerdő magas páratartalmát és így mindig nedvességet vesznek magukhoz. Már ismerjük ezt a különös és kicsit misztikus erdőt Teneriféről. Ha a növényzet között akad egy kis rés, akkor mindig újból és újból pillantást nyerünk a Kilimanjaróra, ami még misztikusabbá teszi az egészet.

Mesés az egész túra, de nagyon megerőltető. Az utolsó ¾-órában már alig bírom vonszolni magam felfelé. Csapatunk eleje ismét nagyon gyors sebességet diktál, amihez mi nem tudjuk tartani magunk. Ez nagyon nincs rendben, mert tényleg fontos az, hogy minden ember a saját szervezetének megfelelő iramban menjen felfelé, különben hamar jelentkezhetnek a hegyi betegség tünetei. Nekem zakatol a szívem és alig kapok levegőt és lassacskán elfogy az erőm, úgy érzem, alig bírommár tovább a felfelé menetelést. A nap erősen tűz és még ezekben a magasságokban is iszonyúan meleg van.

A Little Meru

Balra, az az utolsó "púp" a hegyen a Meru csúcsa

Uzsonnaszünet

Fél 1 körül érkezünk meg a Saddle Hut-hoz (3.566 m). A hordárok már régen lehagytak minket és csomagjaink már itt várnak ránk. Nagyon fáradtak vagyunk, alig várjuk, hogy megkapjuk a szobánk és az ágyra vethessük magunkat. Itt is ugyanolyanok a kunyhók, mint a másik menedékháznál voltak, csak itt már nincs folyóvíz és összesen csak kettő, pottyantós (kerámia, fölé guggolós) wc van, amik iszonyatosan bűzlenek. Itt hosszabb pihenőnk van és aki akar, az felmehet később a Little Meru hegyre, ami a nagy Meru kráterkaréjának az egyik magasabb csúcsa. E pillanatban úgy érezzük, hogy még a wc-ig sem tudjuk elvonszolni magunkat, nem hogy még egy hegyre, nem is akarunk gondolni még rá. Kapunk teát, pattogatott kukoricát és kiülünk a kunyhó elő a tűző napra, majd később elnyúlunk a nyirkos, nedves matracon a szobában. Ki vagyunk szipkázva. Az előző napról nedvesen maradt cuccainkat kiaggatjuk a bokrokra száradni. A vezetőnk azt hiszem, fél 4-et mond, hogy akkor indulunk a Little Meru-ra, de nem vagyok benne biztos, mindegy, mert úgyis szólnak előtte.

Fél 3-kor kint gyülekezik a csapatunk többi tagja, azaz a három idősebb német és a svájci pár (itt a férfi nem érzi jól magát, csak a nő megy fel a Kis Merura). Mivel innetől már nincs veszélyes állat, nem kell a rangernek velünk jönnie és ez azt is jelenti, hogy minden csoport akkor megy, amikor akar, nem kell már heten együtt maradnunk. Ennek ellenére teljesen egyértelműnek vesszük, hogy egyszerre megyünk, és a fél 4-et félreértésnek titulálva, elindulunk mi is a többiekkel a hegyre. Pár száz méter után kezdünk csak el filózni, hogy fura, hogy a mi guide-unk nincs velünk és akkor esik le a tantusz, hogy mégis csak fél 4-et mondott és mi most egy órával korábban elindultunk a többiekkel, ő pedig iszonyat mérges lesz ettől az biztos, de az is biztos, hogy mi már nem fordulunk vissza, lesz, ami lesz. Elől a három német megint begyújtja a kanócot és a svéd származású svájci nővel lelécelnek, mi pedig magunkra maradunk, amit egy cseppet sem bánunk, mert a saját ritmusunkban mászhatunk fel a hegyre. A korábbi fáradtság már elillant és ki tudja honnan jött új erőnk, de jött, mert a kb. 300 méteres szintkülönbség a meredek ösvényeken szinte meg sem kottyan, lazán felszaladunk a Little Merura, ahonnan mesés kilátásunk lehetne, de felszaladtak a felhők is a hegy oldalára és így a fehér habkásán kívül mást nem látunk. A csúcson kicsit ücsörgünk és lihegve megérkezik utánunk a második guide-unk is, aki észrevette az eltűnésünket. Ő sokkal nyugodtabb, szimpibb figura, mint a fő guide-unk.

Lent a Saddle kunyhók

Az egyik guide, egy asztalterítőbe burkolózva, elneveztük "asztalterítős maszájnak"

Az Ashcone vulkán

A kunyhókhoz visszaérve rafináltan most már két lavór forró vizet kérünk és bevonulunk vele a szobánkba. Ismét tetőtől talpig le tudunk mosakodni és sajgó lábainkat is be tudjuk kicsit áztatni a meleg vízbe. Most, így estére már igen csak lehűlt az idő, sejteni lehet, hogy nem lesz egy leányálom az éjszakai hegymászás. Vacsorára ma répakrémleves van és spagetti, marhahúsos, zöldséges, currys, citromfüves fincsi szósszal, csak a hús iszonyú rágos.

Nagyon éhesek vagyunk és mohón eszünk, már az utolsó falatoknál érzem, hogy nem jó a gyomrom. A guide-unk természetesen leszíd, hogy nélküle indultunk el a hegyre. Odaül hozzánk és beszélgetni akar. Totál érthetetlen angolt beszél, a másodguide angolja sokkal tisztább. Én sosem értem, mit akar és kifejezetten idegesít, hogy folyton rajtunk lóg és beszélgetni akar és nem hagy nekünk nyugtot.

Itt nincs mosdó, ott mosol fogat, ahol akarsz. A pottyantós wc-re nagyon utálok menni. Főleg, mert messze is van és nagy kőtörmelékeken keresztül kell odamenni. Este mindig megbeszéljük a guide-dal, mit kérünk másnapra inni, az útra, így másnap reggel már készen áll nekünk az x palack hideg (átforralt esővíz, ciszternából – amibe mi még extra beledobunk egy Micropur fertőtlenítő tablettát a biztonság kedvéért) avagy a termoszkannában a forró víz, amibe magam készítem el a teám, ahogy én akarom. Most is lebeszéljük a másnap menetét, ami igazából már éjjel kezdődik. 1-kor kell felkelnünk, kapunk teát és kekszet és 2-kor indulunk a csúcsot megmászni. A többi csoport már egykor megy. Így kicsivel 8 után már le is fekszünk. A szobában most sincs hideg, de most még közelebb vagyunk a hordárok házához és iszonyatosan ricsajoznak egészen éjfélig, így ha más ok nem is lenne rá, már csak emiatt sem lehetne aludni.

Azt mondták, hogy a magasságtól álmatlanok leszünk és érezni fogjuk a fülünkben az ereink dobogását. Hát nem érezzük és álmosak is vagyunk. Már majdnem el is alszom, amikor elkezd csikrani a hasam és ki kell ugorjak az ágyból. Ez nem olyan egyszerű, mert fel kell venni meleg cuccot, széldzsekit, bakancsot, homloklámpát, előbányászni wc-papírt és a sötétben az egyenetlen talajon ki kell menni a büdi klotyóhoz. Rám jött a hasmenés. Amikor visszajövök, bekapok két szem Reasecet, hogy mire elindulunk, biztosan hasson és visszabújok a zsákomba, de a hasam egyre jobban csikar, görcsöl és sajnos minden fél órában ki kell rohannom, míg végül már teljesen folyóssá váló hasmenésem lesz. Aludni így persze egy percet sem tudok.

Tanzánia - pihenés és indulás a Merura

2012-01-30T18:43:00.000+01:00

Január 10.

8-kor kelünk fel és elmondhatjuk, hogy jól kialudtuk magunk. A reggeli jó és bőven elég, lehet rendelni rántottát (fura, mert a tojás sárgája is fehér, így az egész rántotta igen fakó :D - valami tápanyag nagyon hiányozhat itt). A reggelinél odajön hozzánk egy német utazási iroda kitelepített idegenvezetője és felajánlja, hogy reggeli után felvilágosítást tart nekünk a Meru-túráról. A medence melletti fedett grillezős részhez ülünk be beszélgetni. Sok infót kapunk tőle és sok megválaszolatlan kérdésemre is kapunk választ. Szerez nekünk két hatalmas nagy vízálló vastag zsákot a csomagjaink védelmére (nem csak esőtől, hanem kosztól is), és egy két literes termoszkannát a csúcsmászós napra, hogy legyen meleg teánk. Előbbieket ingyen, a kannát 10 Dollárt bérleti díjért kapjuk meg a lodge-tól.

Ma borult az ég, de nagyon meleg van és a felhőkön keresztül is éget a nap. A legtöbb időt a medencénél töltjük el pihenéssel, úszással, és a rengeteg különböző, tarka, kismadár megfigyelésével, akik a medencéhez járnak inni és fürdeni. Kolibriket is látunk, amint a virágok nektárját szipkázzák. Késő délután nekiállunk a már összecsoportosított cuccokat a hegyi túrához bepakolni, ami valahogy nem egyszerű és sokáig eltart.

Megvesszük a palackozott vizeket a túra első két napjához (vicces: az étteremben vesszük a vizet "seven water please", majd vacsoránál visszavisszük a hét áttöltött üres vizesflakont, a csajszi meg kidülledt szemekkel kérdi, hogy megittuk mind a 7 vizet :D) és utána még egy kicsit a medencénél vagyunk és továbbra is a madárvilágot csodáljuk. Sajnos csak kevés példányt sikerül lencsevégre kapnom, és persze pont a legszebbek a leggyorsabbak és elillannak, még mielőtt bármit is tehetnék. Zuhanyozás után már alig bírjuk kivárni a vacsorát, nagyon korog a gyomrunk már. Ma is finom az étel és az ízek engem nagyon a thaiföldi ízekre emlékeztetnek, csak a csípős dolgok nélkül. Jól lakunk és kipróbáljuk az összes helyi sört (Serengeti, Kilimanjaro és Safari), amikből a Serengeti ízlik legjobban. Egy darabig még a teraszon ücsörgünk két sörrel, aztán lefekszünk. Ismét jól alszunk.

Január 11.

A reggelinél látjuk az este érkezett pasikat, nagyképűen sztorizgatnak korábbi hegymászásaikról, nem éppen szimpatikusak, reméljük, hogy nem együtt fogunk menni velük. Végül is nem lehet tudni, ők kinél foglalták a túrát. Nekünk azt mondták, hogy 9-kor jönnek értünk, míg a fickókért 10-kor. Reggeli után betesszük a négy bőröndünket egy külön helyiségbe, ahol nagy fapolcokra lehet őket feltenni és a szobát kulcsra zárják. A hotel menedzserének javaslatára minden értékünket is itt hagyjuk, ezeket egy nagy széfbe zárják be, csak annyi Dollárt viszünk magunkkal, amennyit majd szét kell osztani borravalónak. Már ott ücsörög pár fekete a kőpadkán a recepció előtt, akik egyértelműen a mi hordáraink lesznek, mert a konyhai felszerelést cipelik. Amikor bepakolják a cuccainkat a kocsiba, kételkedően kérdik, hogy a hálózsák és minden benne van-e, mert nagyon könnyű. Állítólag mások sokkal több cuccot visznek. Mi a miénket pont elégnek érezzük.
Végül fél 10-kor indulunk. Az Arusha Nemzeti Park bejárata kb. egy kilométerre van csak innen.

A Meru-hegy, a félig nyitott krátere oldaláról

Ott megállunk és hosszú ideig várakozunk, míg kitöltenek nekünk papírokat. Itt csatlakozik a vezetőnk is hozzánk, majd 6-7 km-et autózunk földúton a Momella-kapuig. Útközben látunk egy tisztást, ahol zsiráfok ücsörögnek, zebrák és antilopok legelésznek. Ezek az első állataink és megkérjük a sofőrt, hogy álljon meg. Még nagyon nagy számnak számít állatokat látni, még akkor is, ha ilyen messze vannak, csomót fényképezem őket és ekkor még nem is sejtem, hogy ezek lesznek az utazás leggyengébb állatfotói. :-)

Gyakran futkároznak az úton át majmok. A Momella-kapunál sok autó érkezik be és egy helyen műanyag székek vannak körberakva, ide tessékelnek minket, kezünkbe nyomnak egy nagy kartont, ami az uzsonnás csomagunk és közlik, hogy várni kell. Hogy mire és mennyit, azt nem tudjuk. Itt egy tőlünk fiatalabbnak tűnő frankfurti párral elegyedünk beszélgetésbe, akik előbb szafarin voltak, most megmásszák a Merut és utána ők is Zanzibárra mennek. Közben előkerül néhány majom, akik a kajásboxunkra spekulálnak és ahogy állok egy fa alatt, az egyik majdnem a fejemre ugrik, hogy frászt kapok tőle. Sikerül kihúznia a csomag papírzsepit a zsebemből és felszalad vele a fára, kiszedi és egyenként megkóstolja őket, majd amikor rájön, hogy nem ehető, eldobálja mindet.

Itt úgy ücsörög, mint egy pingvin :-)

Állanóan a majmoktól kell védeni magunk, így aztán elég jól eltelik a majdnem 3 órás várakozás, ami egyébként nagyon dühít, mert csak a végére mondják el, hogy azért várakozunk, mert sok a csoport, és kevés a ranger. Ranger pedig kötelező, ezért több kis csoportot osztanak be egy rangerhez. Itt kezd bennem összedőlni minden teória, amiket tegnap még a német utazási irodás srác erősítgetett bennem. Azt mondta, hogy mi vagyunk a főnökök, mi diktáljuk a tempót és nagyon fontos a lassan menés (pole, pole), ezért nyugodtan álljunk meg gyakran fotózni, húzzuk az időt, a vezetőnk alkalmazkodni fog hozzánk és a szervezetünknek pedig fontos, hogy lassan szokja a magasságkülönbséget. Mi diktáljuk az iramot és a feketék pedig majd alkalmazkodnak hozzánk. Most viszont kiderül, hogy egy svájci-svéd pár és a három nem éppen szimpatikus idős (már ősz hajú) német pasi is a mi csoportunkba kerül. Ez azt jelenti, hogy végül is minden csoportnak van saját guide-ja, hordárai, meg miegymás, csak a rangerünk közös és ez sajnos mindent megváltoztat, mert hiába vagyunk külön csoportok, a ranger miatt egy csoporttá lettünk, együtt kell maradnunk. Ez lesz ennek a túrának az egyetlen hátulütője, ugyanis a rangerünk türelmetlen és érdektelen. Elvileg ő arra hivatott, hogy megvédjen minket az állatoktól, mert hogy egy nemzeti parkban lennénk és itt találkozhatunk elefánttal és bivallyal is, egészen a második kunyhó magasságáig. Az is a feladata lenne, mint képzett embernek, hogy meséljen nekünk a hegy flórájáról, faunájáról, de ő egy szót sem beszél, csak hajt minket, folyton a csoport elején van, ha mi lemaradunk 2-300 méter, az fel sem tűnik neki, nem is zavarja. Minket már régen felöklelhetne a bivaly, ő észre sem venné. A három idősebb (60 körüli) német férfi úgy vágtázik a menet elején, mint akinek dinamitot dugtak a hátsójába, ettől még unszimpatikusabbá válnak. Szóval, mi hátul menetelünk a több, mint 40 fokban a vezetőnkkel és a svájci párral, akik azonnal szimpatikusak lesznek.

Előbb bozótok között megyünk, így az ösvényen kívül mást nem látunk a tájból, majd hamar esőerdőbe érünk, ahol páfrányok és mohák lógnak le a hatalmas fákról, majmok ugrándoznak fáról fára és madarak csivitelnek. Az út enyhén meredek, nem megerőltető, de a hőség önmagában már megerőltet. A hosszabbik úton megyünk felfelé, ami egy nagy hurkot ír le a hegy krátere alatt és kevésbé lejtős, mint a rövidebb út, ami szinte egyenesen visz fel az első menedékházakig.

A túra felső részét nem tudtam a fenti képen ábrázolni, mert az a kráter külső peremén fut, ehhez a repülőből készült kép még egyszer:

Csodálatosan szép az erdő és egyszer látunk nagyon különös majmokat, amik fekete-fehérek és hatalmas nagy, lompos fehér farkuk van. Egyszer elérjük a nagy fojtófügéket. Ezekről olvastam valamelyik magyar vadász könyvében, hogy ezek a liános fák fojtógyökerekkel tekerednek a másik fa köré, azon élősködnek, míg teljesen megfojtják. Itt két ilyen füge nőtt össze az út két oldala fölött, amik egyetlen nagy, lyukas törzsű fának hatnak, mintha annak törzsében egy alagutat vágtak volna ki. Itt megállunk piknikezni.

A kartonunkban sült csirke comb és gyümölcsök, kekszek vannak. Ezután meredekebb lesz az út és valamikor elérjük a krátert és itt egy síkabb területen megyünk tovább, míg összesen kb. 4,5 órányi túra után, 17:20-kor elérjük a Miriakamba kunyhókat (2.500 m).

Itt érnek az első igazán pozitív meglepetések, mert minden sokkal jobb annál, mint ahogy elképzeltük, vagy amennyi infót szerezhettünk volna az egészről. Ezért is írok most nagyon részletes beszámolót, mert amikor én kerestem a neten ilyeneket, nagyon keveset találtam, de azok nem írtak részleteket.
Több, hosszúkás barakkszerű ház sorakozik itt, egy hosszú folyósóról nyílnak kis kabinszerű szobácskák, mindegyikben két emeletes ágy van. Minden csoportocska ilyen szobát kap, így mi ketten M-mel, csak magunknak egyet, ami kulcsra zárható.

Éppen, hogy csak megérkezünk, máris elénk tesznek egy lavór forralt vizet, a kint, a szabadban álló mosdósorhoz, hogy mosakodjunk. A tempó egy kicsit gyors nekünk, mert előbb ki kellene bányászni a tisztálkodási szereinket, de addig meg kihűl a víz. Férfiak mosakodnak már a mosdók előtt meztelen felsőtesttel, én pedig fogom a lavórt és beviszem a szobánkba. Itt teljesen levetkőzök és az egyszerhasználatos papírmosdókendők segítségével tetőtől talpig le tudok mosakodni, hogy utána valóban tisztának és frissnek érzem magam. M. is így tesz. A mosdók mögött van zuhanyzókabin is, de ott csak hideg víz folyik, valamint rendes angol-wc-k. Elrendezzük a holmijainkat a két emeletes ágyon felül és alul pedig kiterítjük a hálózsákokat. A matrachuzat eszméletlen koszos. Átmegyünk az étkezőházba, ahol már sokan ülnek és esznek. Ennek hátsó oldalán lépcsők visznek fel egy kilátóteraszra, ahonnan belátni az egész Momella-síkságot, a tavakkal és Kilimanjáróval együtt. Csodálatos a panoráma.

Itt látszik a Kilimajaro és a Momella-tavak

Előbb teát és pattogatott kukuricát kapunk. Találkozunk H-val és J-vel, a frankfurti párral, tapasztalatokat cserélünk, majd jön a vezetőnk és bemutat nekünk még egy fekete srácot, mint egy második vezetőt. Nem tetszik a dolog, mert erről eddig nem volt szó és itt minden a borravaló körül forog. Erről mindenképp kell, hogy bővebben írjak, mert már otthon kaptunk egy listát, amin fel van sorolva, hogy kinek mennyi borravalót kell adni. Így pl. a guide-nak csoportonként napi 10-15 USD-t, és ugyanígy fel vannak sorolva a listában a hordárok, szakács, felszolgáló és ranger is. Ha valóban annyi pénzt adnék, mint ahogy a listában áll, összesen 170 USD-t kell majd kiadnunk, amitől totálisan ki vagyunk akadva. Maga a túra fejenként 800 USD-ba került, aminek a nagy részét, nagy valószínűséggel a nemzeti park vezetősége teszi el. Tudomásunk szerint a guide-oknak van fizetésük, de a hordárok szinte semmit sem kapnak, így ezek valóban a borravalóból élnek és ezeknek nagyon szívesen adok is, hiszen ővéké a munka legnehezebb része. Hihetetlen gyorsasággal szaladnak fel a hegyre, fejükön cipelve a nehéz csomagokat, néhánynak még rendes ruházata sincs. Szóval, én úgy gondolom, nekik szívesen adnék, több pénzt is, de az nem tetszik, hogy elő van írva, mennyit kell adnom mindenkinek. Mert hogy ez a borravaló dolog kötelező és nem fakultatív! Elmeséli H., hogy a szafarin nekik 11-25 USD volt a papíron a guide-nak, és ők 7 napig voltak, és a legalacsonyabb összeget akarták adni, így 77 USD-t adtak az utolsó estén a vezetőjüknek, aki annyira meg volt sértődve, hogy az utolsó napon többet rájuk sem nézett és nem is szólt hozzájuk már.

A vacsoránk brokkolikrémleves, ami nagyon finom, krumpli, zöldségek és hal, ezek is finomak. Nagyon meglepődünk, hogy ennyi sok mindent és ilyen jól főznek a hegyen, ettől mi sokkal nomádabb ételekre számítottunk. Azt sem tudtuk, kapunk-e majd edényt, evőeszközt, így mindent hoztunk otthonról, és eleve a két kis bögrénkkel jöttünk a vacsorához, amin a feketék vérig sértődtek, hogy nem az ő bögréjükből iszunk. Annyi ételt tesznek elénk, hogy a felét sem bírjuk megenni és a vezetőnk folyton jön és tukmálja, együnk csak még.
Vacsora után felmegyünk ismét a kilátóteraszra, vaksötét van és annyira csillagos az ég, hogy hihetetlen, szinte megfogható távolságban tűnnek lebegni felettünk az erős fényű csillagok. Egy percre leülünk a fapadlóra és csak bámuljuk az eget, mintha valami mesébe cseppentem volna, ez nem lehet a mi földünk ege, ilyen gyönyörűnek talán még sosem láttam. Egyáltalán nincs hideg. Minden annyira tökéletes és semmi rossz nincs, amiken előre aggódtan, teljesen nyugodt és boldog vagyok. 9-kor lefekszünk. A matrac kemény, jó minőségű, kényelmes és a kunyhóban nincs hideg, de iszonyat zaj van, mert mellettünk van a hordárok háza és azok még éjfélig ordibálnak, dajdajoznak, nekem pedig hőhullámaim vannak, hogy szinte főlök a hálózsákban. Ezt megfigyeltem már, hogy általában harmadik napon a Lariam beszedése után, ilyen forróság önt el éjszaka és álmatlan is vagyok. Mindennek ellenére sikerül összesen 5 óra hosszát aludnom, ami elégnek tűnik. Nappal igyekeztünk nagyon sokat inni, fejenként 4 litert és így egész éjjel kijárkálok a mellékhelységre.

Tanzánia - Érkezés

2012-01-30T00:23:00.006+01:00

Előszó

Nincs olyan ember, ki ne vágyott volna egész életében arra, hogy csak egyszer is ott lehessen a földrészen, amit valamiért egészen másnak tartanak az emberek, mint a többi földrészt. Ott, ahol - szintén okos mondások szerint "az őskorból visszamaradt lények" élnek, ahol a modernkori regények első soraiban mindig leírják, hogy még a levegő illata is más, és persze, amint kiteszi az ember a lábát a repülőgépből, azonnal megfogja valami leírhatatlan izgalom, és Afrika örök szerelem marad. Mindenki így beszél róla. Hát mi mást vártam volna én magam?

De valahogy nem vártam ezeket a dolgokat. Talán mert már volt pár távoli nagy utazásunk, és ott is hasonlókat éreztem. Így azt gondolom, mindegy, hogy Afrika, Ázsia vagy latin-amerikai ország, ez a spiritusz mindegyikben megvan, mert mások, mint ahol mi élünk.

Hat hónapon át gyűjtögettünk, vásárolgattunk, valami elképesztően sok dolgot (elemektől kezdve a nagyobb tárhelykártyákig, gyógyszerektől a különleges helyzetre való tisztálkodási szereken át a túlélési energiaszeletekig, esővédőruházattól a homloklámpákon át mindenféle rovarűző szerig…és még sorolhatnám itt akár egy oldalon át is, az bizony tény, hogy hat hónapon át folyamatosan vettük a dolgokat, és folyamatosan egyre jobban kétségbe estünk, hogyan fogjuk mindezt elvinni. Aztán leesett egy-egy nagy kő a szíveinkről, mert az Ethiopian Air-nél 46 kg a fejenkénti csomaghatár, azaz a duplája a máshol megengedettnek és ami még jobb, hogy a Lufthansa járatunk is, mivel "odavivő" járatnak számít (azaz egyben foglaltuk), ezért még az is megengedi ugyanezt a súlymennyiséget (amúgy náluk is 23 kg). Így már csak a belső, tanzániai légitársaság kis propelleres gépén kell számolnunk nagyobb túlsúlyráfizetéssel, amin semmi sem tud segíteni, mert nem tudjuk a hálózsákokat vagy egyéb nehéz dolgainkat kidobni, ezeket bizony haza kell hozni és az utazásunk első szakasza után mindenütt magunkkal vonszolni.

Elmondhatom, hogy simán ment minden, az oltásoktól kezdve, a vízumintézésig, de olyan utazás nincs, ahol ne lenne valami bakker, úgyhogy persze, hogy volt egy hatalmas kalamajka a repülők menetrendváltozásával és a jegyek átbucherálásval, de erről már nem akarok még egyszer írni.

2012. Január 8-9.

Vasárnap délután, fél 4-kor indulunk. Münchenben havas eső esik éppen. A szomszédot kérjük meg, hogy vigyen ki a reptérre, mert 4 bőröndünk és két hátizsákunk van, neki pedig egy nagy kombi autója. Az összes cuccunk 58 kilót nyom, ami nem probléma, mert az Ethiopian Airlines-nál egy főre 46 kiló megengedett. Minden simán és gyorsan megy a becsekkolásnál, csak éppen a napok óta rajtam kitörni akaró megfázás próbálkozik újra. Tüsszögök és letaglózva érzem magam, még csak ez hiányzik pont most. Magamba döntök 3 forró teát a Lufthansa ingyenes szolgáltatásaként és elszopogatok pár zsálya cukorkát és szerencsére ezek vissza is nyomják a tüneteket. Szóval boldogan és gondtalanul vágunk neki a nagy utazásnak.

Először Frankfurtban szállunk át, ahol bőven van időnk. A hatalmas reptéren előbb vagy fél órát menetelünk végtelennek tűnő folyósokon, míg elérjük az új check in helyünket. Éhesek vagyunk, és itt még alaposan bevacsorázunk egy "Mekiben". Hamar eltelik az idő és azon vesszük észre magunk, hogy már szállunk is be az Ethiopian Airlines nagy Boeing gépébe. Fura az egész. Az ülések szélesek, fotelszerűek és narancssárga, meg halványzöld üléshuzattal vannak bevonva, széparcú, de zilált hajú, etióp légikísérők ugrálnak körbe. A repülő belseje és az összkép nekem úgy hat, mintha a 60-70-es évek egyik filméből ragadták volna ki kulisszaként.

Pontosan indulunk és 11 órakor kapunk kiadós, meleg vacsorát, ami változatos és ízletes. Ezután még 00:15-ig égetik az erős villanyt és utána lehetne aludni, ami nekünk nem sikerül. Közben előre állítom az órát két órával és eszerint hajnali 4-kor (azaz kevesebb, mint két órával később) ismét felkapcsolják a villanyt és elkezdik felszolgálni a reggelit, ami csak innivaló és egy muffin.

Pirkadatkor szállunk le Addis Abebában, az etióp fővárosban. Vörös az ég alja és a távolban egy vulkán körvonalai rajzolódnak ki. Erős trágyaszag fogad - ennyit a különös illatról, ami már a repülőből való kiszálláskor elbűvöli az Afrikába érkezőt. :D

Busszal visznek az épülehez, ahol a bejáratnál álló férfi megkérdi, hova tartunk és a lépcsőház aljában aszerint csoportosít minket. Itt ácsorgunk egy darabig és gyülekezünk, majd a nép egy részét felküldik az épületbe, minket kitessékelnek ismét a repülőtér betonjára és egy másik buszba szállva egy kisebb épülethez visznek. Így az etióp főváros nemzetközi repülőterét nincs szerencsénk megismerni, mi a belföldi épületben landolunk, ami nagyon vicces. Egy ajtón belépve, a szocialista épületekre emlékeztető lakótelepi ház lépcsőházához hasonló lépcsőfordulókon menetelünk felfelé, míg egy terembe jutunk, ahol pár sor színes műanyag szék, apró szuvenírboltok és egy kétes kinézetű büfé fogadnak. Egyik sarokban lehet dohányozni és ott vannak a mellékhelyiségek is, amik meglepően tiszták.

Mivel nem aludtunk egész éjjel semmit, nagyon gyötrelmesen telik itt a jó három órás várakozás. A kényelmetlen műanyag széken ülve, fejünk néha leesik az ülve elalvási próbálkozások közben. Utálom, amikor így állónak tűnik az idő és nem mozdulnak a percek, minden pillanat kínszenvedés. Mellettünk a kis szuvenírbolt két széparcú eladónője leül a földre és elővesz egy lábast, majd kézzel nekiállnak valami rizses kaját enni. M. kigülledt szemekkel bámulja őket, mire azok intenek neki, hogy jöjjön, vegyen ő is a kajából, ő inkább nemet int, és valami bizarr álomnak titulálja az egész jelenetet. Van egy elektromos kijelző tábla, azon az áll, hogy Mombasaban is leszállunk, ami nincs benne az eredeti repülési tervben. Egyetlen biztonsági ellenőrző kapu van, ide akkor kell beállni a sorba, amikor egy helybéli ember végigjárja a várótermet és elkiáltja magát, hogy "Kilimanjaro Airport check in". Itt le kell venni a cipőt, amit külön átvilágítanak és elveszik mind a 3 öngyújtónkat a hátizsákokból, csak a negyediket nem veszik észre. M. totál fel van háborodva.

Innen bemegyünk egy kisebb váróba, ahol még sokáig várakozunk és lógó fejjel szundikálunk. Nagyon fáradtak vagyunk.

Ismét egy nagy, és ősrégi Boeing gépbe szállunk, aminek belseje még inkább viccesnek hat. A nagy, fotelszerű ülések ízléstelen, tarka mintájú szövettel vannak bevonva és nincs tartásuk, ha beleül az ember, mélyen belesüpped a puha anyagba és a háttámla magától hátraesik és úgy is marad. Minden zörög a gépen, erős kétségeim vannak, hogy tud-e ez a masina még repülni. Alig van utas.

Itt szundikálunk és meglepetten fogadjuk a meleg és finom ebédet. Mombasaban mégsem szállunk le, majd később balra tőlünk látjuk a Kilimanjarot és körberepüljük a Mount Merut, így most az ablakból - amin alig lehet kilátni, mert úgy össze van karistolva - megszemlélhetjük a túránk útvonalát. A várva várt Kilimanjaro kis, ellapítottott törpének tűnik a Meru mellett, utóbbi valahogy sokkal fenségesebbnek hat. Izgalom fog el.

Mount Meru

A Kilimanjaro International Airport-on landolunk és gyalogszerrel masírozunk a géptől a bejáratig. Száraz forróság fogad. Jobbra hatalmas lángfák (flameboyant). Igazan afrikai a hangulat. Az épületben egy viszonylag kis terembe jutunk, aminek bejáratánál egy tisztviselő a sárgaláz oltásokat ellenőrzni (ellenőrzi = rápillant a kis sárga könyvecskére kívülről), majd ki kell tölteni egy egy papírt a beutazás és a majdani távozás adataival. Egy rövid futószalag van, ahol máris jönnek a bőröndök, hatalmas örömömre, egymás után mind a négyünk, sértetlenül!! Ujjongva ugrok M. nyakába és irány a kijárat, ahol egy fekete vár ránk a Meru View Lodge táblácskával. Hiába, hogy a többi, az érkező utasokat megostromló helybéli látja, hogy mi értünk jöttek, mégis kapkodnak a csomagjaink után és csapatostul kísérnek az autónkhoz. Utána a kezüket tartják borravalóért.

Kábultan ülünk a légkondicionálatlan, és ezért éppen porral sűrített huzattól átjárt autóban és próbáljuk feldolgozni az érzelmi shockot, hogy igenis Afrikában vagyunk, amiben nem sok kételyünk támad, mert azonnal láthatjuk az út melletti bódékban élő emberek szegénységét és mindennapjait. Jobbra pedig tornyosul a Meru hegy, amit megbabonázva nézek. Izzadunk rendesen és szomjasak vagyunk, alig várjuk, hogy megérkezzünk.

A Meru View Lodge-t interneten keresztül foglaltam, azért ezt választottuk, mert német a tulajdonosa (vagy üzemeltetője) és minden utazásnál szívesebben beszéljük le a dolgokat a saját nyelvünkön, szívesebben utaljuk el a pénzt egy honfitársunknak, egy hazai bankba, mint valakinek, vadidegenbe. Valamint a Mount Meru túrát is nála szerveztettük le és fizettük be, mert jobban bíztunk egy ott élő tapasztalatában, mint itthoni utazási irodákban.

A lodge-ba érkezve, hideg frissen préselt gyümölcslével fogadnak és hamar megkapjuk a bungalónkat, ami igazán otthonos, nekünk teljesen megfelel és nagyon tetszik. Azonnal lezuhanyozunk és a bőröndökből csak a strandholmikat cibáljuk elő és a délutánt a medencénél töltjük el, kettesben, meghitten. Később lefekszünk egy kicsit aludni, de én nem tudok, mert nagyon izgatott vagyok, M-et egy órát hagyom és utána nagy pakolásba kell kezdenünk, mert ki kell pakolni mindent, hogy összecsoportosítsuk a hegymászáshoz szükséges holmikat, majd ezeket be kell pakolni a sporttáskákba, a bőröndöket pedig ismét be kell pakolni rendesen, mert azok majd itt maradnak. Utálatos ez a munka, főleg ennél az extrém mennyiségnél, amit mi magunkkal hoztunk (később beigazolódik, hogy fölöslegesen).

Utána már vacsoraidő van és lemegyünk a lodge hangulatos kis éttermébe. Egy háromfogásos menü a vacsora (hagymakrémleves, hal és desszert) és nagyon kedves a felszolgáló. Minden étel isteni finom és akkorák az adagok, hogy a desszertet már nem is kérjük, mert tele vagyunk. Vacsora után elhozunk egy üveg sört és üdítőt és teraszon üldögélünk még. Nagyon hangulatos az egész, a trópusi kert, a nagyon, de nagyon csillagos ég, az állatok hangjai, csak éppen túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy mindezt hosszabb ideig élvezhetnénk. Hatalmas nagy, erősen világító telihold van éppen. Csodálatos az egész. A deet-szerrel kombinált szúnyogrosztók pedig hatásosan védenek minket. Este behúzzuk az ágy körül a szúnyoghálót és belül befújom a légteret Raid-del. Éjjel egyetlen szúnyog sem bánt minket, jól alszunk.

Tanzánia - összefoglaló

2012-01-29T09:47:00.002+01:00

Megjöttünk!

Tulajdonképpen utálok ilyen összefoglaló bejegyzéseket írni, mert legszívesebben rögtön mindent leírnék és mert nagyon nehéz ennyi sok élményből kimagozni párat, hogy egy rövid betekintést nyerhessetek az utazásunkba, de egy blogírónak vannak kötelességei is és ezek az összefoglalók e kötelesség kategóriájába tartoznak, így most írok pár sort, de utána máris nekiállok a rendes, nagy beszámolómnak, ami ezennel kicsit hosszabb időt fog igénybe venni.

Az egész utazás csodálatos volt. Rendben voltak a repülések, a csomagok, mindenütt luxuskörülmények között laktunk, ettünk, mindenhol nagyon kedvesek voltak az emberek, tisztaság is volt. Betegek voltunk párszor, engem két hete ostromol valami bélfertőzés, M. pedig nagyon megfázott, pár napig rendesen beteg volt a szafari után.

Röviden az etapokról. Első felvonás: az Arusha közeli lodge-ban való pihenés és a hegymászás. A lodge szuper volt, a kaja fergetegesen jó volt. A hegymászásnál volt pár dolog, ami nem úgy zajlott, ahogy azt vártuk, de volt másik pár dolog, ami viszont sokkal magasabb színvonaon zajlott a várthoz képest, így összességében szervezésileg is nagy plusz pontot érdemel az egész, de a táj, az valami leírhatatlan. Azt a szépséget, amit ott átéltünk nem is tudom, hogy fogom leírni. Csodálatos élmény volt és sokszor ráláttunk a Kilire, ami egymagában is nagy élmény volt. Jól bírtunk fizikailag az egészet, csak én lettem a végére beteg és ez az egy dolog volt, ami sajnos megakadályozta, hogy feljussak a csúcsra. Bár küzdöttem keményen. 8 óra hosszán át meneteltem, hogy szinte minden száz méteren a bozótba kellett guggolnom vagy éppen okádtam egy hatalmasat, ami vízesésként zubogott le a lávahamus lejtőn. Nem érzem magam vesztesnek, hanem győztesnek, nem a csúcs elérése volt a célom, hanem a természeti szépségek megcsodálása és ez sikerült. De minderről majd sokkal bővebben a nagy beszámolómban.

A szafari is leírhatatlan. Voltak csoportok, akikkel a hotelben beszélgettünk, és maga a hotel menedszere is mondta, hogy előttünk, hetekig nem igen láttak állatokat, mi pedig iszonyú szerencsések voltunk, benne voltunk a nagy gnúvándorlás kellős közepében, hogy ameddig csak a szem ellátott, zebrák és gnúk milliói vettek körül. Minden valamire való vadállatfajtát láttunk, isznyú jó fej és profi vezetőnk volt. Másik három némettel voltunk együtt, ők is jó feek voltak, jól kijöttünk egymással. A szafari során a szállásaink színvonala felülmlt minden remélt és elképzelhető szintet. Erről sem tudok így kutyafuttában írni, hanem sokkal, de sokkal bővebben szeretnék.

Végül pedig Zanzibár. Csodálatos szállásunk volt, ami fontos volt, hiszen a pampában laktunk, nem volt lehetőségünk a szállásról kimenni, így annak maximálisan meg kellett adnia mindent, ami hozzájárul, hogy egy hétig ne unatkozhassunk egy helybe zárva és ezt meg is adta. Végül is sokkal kevesebbet néztünk meg a szigetből, mint amit terveztünk, de az elég volt. Csodálatos volt a tengerpart, bár nehezen tudtunk azzal megbékülni, hogy a tengerben lehetetlen volt fürdeni, mert délelőtt "üres volt a kád" (ezt mondogattuk folyton), azaz a kb. 2 km széles lagúnából az apály minden csepp vizet kiszipkázott, hogy gyalogolni lehetett a korallok között, délután meg olyan erővel jött meg a dagály, hogy életveszélyes volt bemenni a vízbe, nem is tudtunk, mert azonnal elsodort az ár. Annyi midnent tudok innen is mesélni, hogy erről sem tudok most így haptákban csak pár sort írni.

Így legyen ennyi ez az előzetesem, kicsit kusza, kicsit összevissza, kicsit mond talán valamit. A fotókból is szívesen csatolnék hozzá ízelítőt, de már két órája másolódik az első 8 GB-os kártya és még az sincs kész, így nagyon sok időt vesz igénybe, míg a gépemen lesz az anyag, majd szétválogatom, feltöltöm valahova stb. Erre sajnos, most hosszabb időt kell várnotok.

Ismét pakolási mizéria

2012-01-05T12:36:00.000+01:00

Nos, úgy néz ki, hogy lesz két nagy és két kis bőrönd, szerencsére nem lesz sok hely, ahol ezeket ténylegesen cipelnünk is kell. A hegyre és a szafarira is majd csak fejenként egy kisebb sporttáskát lehet vinni, ezeket külön akarom a bőröndbe üresen belepakolni, úgyhogy így már 8 cuccunk lesz: a 4 bőrönd, meg ezek, meg a két nagy hátizsák. Hát nagyon parázok, hogy valami el fog tűnni, vagy valamit kilopnak majd az etiópok, mert ott hajnalban 4 óra hosszát dekkolunk majd a repülőtéren és addig kirámolhatják lazán az összes csomagunk. A bőröndök a hegymászás és a szafari ideje alatt a szállodában maradnak elzárva valahol. Ez jó megoldás, de ez egyben azt is jelenti, hogy minden programnál mindent ki kell pakolnunk és majd mindent ismét a megfelelő alkalomra újra kell pakolnunk. Rémes lesz. Münchentől a Kilimanjaro Reptérig és Zanzibártól vissza fejenként 46 kg csomagunk lehet, ez viszont természetesen nem igaz a belső járatra, amivel a Kilimanjaro Reptérről Zanzibárra repülünk, itt csak 15 kg lehet fejenként és (eddigi értesüléseim szerint) 3 USD-t fogunk fizetni kilónként a túlsúlyért, ami igazán kedvezőnek nevezhető, mert másoknál ez 7-8 Euronál kezdődik, de már olyat is hallottam, ahol egy kilóra 30 USD-t szednek be. Saccra, itt még vagy 60 Dollárt rá fogunk fizetni.

Így nézett ki a pakolás első fázisa, január 1-én, amiket előző nap készítettünk össze. Ez lenne majdnem minden, csak a cipők hiányoznak, meg a sportttáskák és a hátizsákok, de amúgy minden együtt van. Kb. úgy nézett ki a kisszoba, mintha éppen elköltözni készülnénk, vagy összevásároltuk volna a drogériák, sportboltok és ruhaüzletek végkiárusított cuccait. :-)

rákattintással nagyítható

Aztán tegnap, azaz 4-edikén elkezdtem bepakolni. A két nagy bőrönd pillanatok alatt megtelt és még iszonyatosan sok cucc hevert kint. A két kis bőrönd még hamarabb megtelt, hiszen azok felét a hálózsákok töltik ki. A hátizsákok, amik a kézipoggyászok is dugig vannk. Nagyjából mindet bepakoltunk. Kis bonyodalom volt a túrabotokkal, mert azok még keresztben sem fértek be a nagy bőröndbe, de végül sikerült kicsavarnom a belső teleszkópos részt és így szétszedve, nagyon szűküsen, de átlósan befértek. Igyekeztem úgy pakolni, hogy mindenből mindnhova jusson, azaz a legtöbb póló és ruha a nagy bőröndökban van, de a kicsikbe is tettem fejenként két-két darabot a biztonság kedvéért. Szúnyogriasztó, fogkrém és alsónemű is minden bőröndben van, sőt az energia szeletek is négyfelé, plusz a hátikba vannak elosztva. Remélem, semmit sem lopnak majd el vagy vesznek el átszálláskor.

Most így állunk:

A szomszéd fog kivinni a reptérre a hatalmas BMW-jével, mert a mi Corsankba sehogy sem fért volna be minden/mindenki. :-)

Harmadik éjjel nem aludtam, azaz az előző kettőn még pár órát igen, de mára virradóra egy percet sem. Annyira izgatott vagyok. Ma ki kell ütnöm magam valami alkohollal este azt hiszem, különben nagyon zombi leszek, mire elutazunk.

Mount Meru

2011-12-31T14:30:00.002+01:00

Már elkezdtem a ruháinkat pakolászni és közben eszembe jutott, hogy M. búvárszemüvegén mintha leszakadt volna a szíj, ami az egészet a fejeden tartja. És valóban. Nem szakadt le, hanem a szíjat tartó és a szorosságot beállító kis csat törött le, de a végeredmény ugyanaz. Nemis értem, miért tettük el legutóbb így, már akkor el kellett volna dobni. Eszeveszett sebességgel megrendeltem a Decathlonból egy újat, ami ma meg is jött. Huhh.

Akit érdekel a hegyi túránk, annak ajánlom Axel Bug naplóját. Igaz, németül van írva, de a képek is beszélnek. Hát én nagyon be vagyok zsongva. Néztem időjárást is Tanzániában. Arushában 28°, Zanzibáron pedig 34° van most éppen. Bár ne néztem volna két hétre előre is, mert pont a hegyi túránk idejében esőket muatat, ami nagyon szörnyű lenne. Egyelőre bízom abban, hogy két hétre előre senki sem tud biztosat jósolni és inkább többet meg sem nézem már a jelentést.

Mount Meru, a Little Meru csúcsról nézve

Axel Bug képe

A képen látszik a régi vulkán beomlott falának megmaradt karéja. Ezen kell majd (az innen nézve) szemközti csúcsra éjjel fejlámpával felmásznunk. A fenti kép balalsó sarkában vannak a Saddle kunyhók. Jobbra, az őskráter belsejében ott van egy kisebb, fiatal vulkáni kúp, íme:

Kép forrása: www.trevellernet.ch=mtmeru

és itt pedig látszik még lentről a síkságról (remélhetőleg nekünk kis majd zsiráfokkal az előtérben) az egész, balra a Mount Meru legmagasabb csúcsa, a Sozialist Peak, 4.566 m, a jobb szélen a Little Meru, 3.801 m:

Kép forrása: www.zawaj.com

A hegy - mint a legtöbb ősvulkán - eredetileg sokkal magasabb volt és még a történelem előtti időkben történt kitörések során omlott be a csúcsa. Az 1880-as években voltak kisebb kitörések, ennek során jött létre a középső képen látható kis fekete lávakúp (Ashcone). A legutolsó kis kitörés 1910-ben volt. A beomlott ősvulkán krátere - kaldera - 3,5 km átmérőjű.

Most le akartam írni a túránkat részletesen, de mivel a beszámolómban úgyis minden benne lesz, most csak a napi etapokat írnám le röviden:

1. nap: dél körül belépünk a Momella Kapunál az Arusha Nemzeti Parkba, ez a tengerszint feletti 1.580 méteren fekszik. A közelben vannak az ún. Momella-tavak. Itt sok állat él, nagy valószínúséggel láthatunk bivalyokat, zsiráfokat és esetleg elefántot is. Lesz egy túravezetőnk, egy fegyveres parkőrünk, két hordárunk és egy szakácsunk. 6 km-et menetelünk enyhén felfelé, a Miriakamba kunyhókig (2.514 m), ahol majd éjszakázunk.

2. nap: a kunyhóktól a következő hegyi kunyhókig (Saddle Hut, 3.566 m) megyünk felfelé, 6,5 km-t. Itt pihenő és ajánlott még megmászni a Little Merut (3.801 m), hogy az ember szokja a magasságot és a ritkás levegőt. Ez egy nagyon szép kirándulás. Utána korán le kell feküdni, mert a

3. napon éjjel 1-kor van az ébresztő és a Saddle Hut-tól fejlámpával indulunk neki a Sozialist Peak-nek (4.566 m - itt már a mínuszok repkednek!), ennek elérése felfelé 6 km-t és 1.000 m magasságkülönbséget tesz ki. A csúcson ér minket a napfelkelte, ami bevilágítja a 80 km-re lévő Kilimanjaro csúcsát. Innen aztán 2.050 m magasságkülönbséget megyünk lefelé, vissza az első nap kunyhójához, a Miriakamba Hut-hoz. Ez a szakasz 13 km hosszú lefelé. Tehát hajnali 2-kor indulunk és összesen 19 km-t menetelünk, összesen 3.000 m magasságkülönbséggel küzdünk meg (fel és le együtt), mindezt 12-14 óra leforgása alatt. A Miriakamba kunyhókban alszunk.

4. nap: lejövünk a hegyről egy másik útvonalon, mint ahol felmentünk, közben ismét vadon élő állatokat láthatunk.

2012 második útja

2011-12-30T16:11:00.000+01:00

Minden másképp fog alakulni, mint ahogy szerettem volna, és elfogadom, belenyugszom. Az, hogy az éves szabadságunk nagy részét és egy halom pénzt már januárban elhasználjuk, nyilvánvalóan megnehezíti az év hátralevő részére való utazási tervezést.

Tudtam, hogy mind időből, mind pénzből csak valami kicsit hozhatunk össze és nem is vágytam többre, mint egy tengerparti pihenésre. Időközben el is dőlt, hogy ennek helye Kefalonia lesz és ideje június vége. Találtam nagyon kedvező árú repülőjegyeket és szállást is. Simán kijönne 500 Euro alatt fejenként a 11 nap.

Nem mertem repülőjegyet foglalni. Bevallom, félek, mi lesz addig Görögországgal, ki fog éppen sztrájkolni vagy összeomlani, mi van, ha elvész ezáltal az utazásunk? Legalábbis saját szervezésben. Mert ha utazási irodánál foglalnék, akkor övék a felelősség és vissza kell adják a pénzem. De náluk nincs 11-napos turnus, csak hetes váltás, és az egy hét (igazából csak 5 nap) nagyon kevés, a két hét pedig túl sok. Azt gondoltam, várok, míg visszajövünk Afrikából, még akkor is, ha tudom, hogy februárra már duplája is lehet a repülőjegyár. De tegnap kiderült a munkahelyemen, hogy a kolléganőm, aki minden nyáron 5 hétre megy el, pont akkortól akar menni, amikor mi is, és engem nem engednek, vagy csak korábban, vagy csak későbben, ami már nem jó. M. azt mondta, hagyjam őt békén, mit tudja ő, hogy ő mehet-e egyáltalán akkor. Ő ezt még nem tudja. Én pedig nem foglalhatok le valamit, amiről nem tudjuk, hogy őt engedik-e akkor.

Nagyon elszomorodtam, mert beleéltem már magam Görögországba ismét, de bevallom, nincs energiám küzdeni, könyörögni a kollégáknak, lefoglalni valami bizonytalant...inkább belenyugodtam. Szóval az idén nyáron sem utazunk tengerhez, az egész nyarat végigdolgozzuk - víz nélkül, ez benne olyan nehéz. Bár még szeptember végére is tervezhetném, de akkor már nem bízom a jó időben. Szóval akkor az idén vagy nem nyaralunk többet, vagy ismét csak az az időszak marad, ahol senki más nem akar menni, azaz október-november, amikor is csak a Kanári-szigetek jönnek szóba. Az is igaz, hogy az idén Tenerife éve lenne ismét, de már nincs kedvem minden második évben odamenni. Akarok még, de már nem ilyen sűrün. Akkor viszont Fuerteventura! Igen, most azt gondolom, oda megyünk, de egyelőre ehhez sincs még semmi érdeklődésem utánanézni. Szóval senki sem tudja még mit hoz a jövő év második utazásnak.

És még mindig nincs vége

2011-12-16T19:54:00.002+01:00

Ma eljuttattak az idegroncs állapotába. Ilyen ideges már évek óta nem voltam, jobban mondva minimum 3 éve, amióta rendben van a pajzsmirigyem.

Miután megírtam az előző bejegyzést, küldött az a szemét cég egy mailt, hogy mégsem lehetséges a repülőjegyen változtatni, csak a törlése és egy új foglalás lehetséges. Ez arra ment ki, hogy egy csomó pénzt elveszítsünk és sokkal drágábban új jegyeket vegyünk. Ennek az egésznek a híre, és gondolata és minden lehetséges verzió átgondolása is csak azt lebegtette a szemem előtt, hogy vége, ennyi volt, egy ilyen szemét cég miatt odavész az egész utunk. Majdhogy nem már önkényesen törölni akartak mindent. Felhívtam újból őket (ezt a közvetítő céget, akiktől a jegyet vettük) és kértem az előző nőt, akivel beszéltem, de nem tudták, ki az. Félórán át kiabáltam egy selypegős meleg pasival, de szinte csak röhögött és ismételgette, hogy ő megért, de nem tehetnek semmit. Élből hazudott, mert azt mondogatta, hogy a Lufthansa nem hajlandó nekünk átteni a jegyet az ő kérésükre, míg a LH nekünk mondta a telefonba, hogy azonnal átteszik. Végül felhívtuk az etiópokat szinte már könyörögve, én már sírtam, hogy segítsenek és mondják meg azt, hogy ha ezzel a kibszott géppel megyünk, amivel nem elég az idő az átszállásra, megvárnak-e az etiópok (mert ez sokszor úgy van, ha össszefüggőek a járatok, akkor az átszálló utasokat megvárják a késő gépről). Nagy szerencsénkre egy rendes fickót fogtunk ki, az megsajnált és mondta, hogy ők tényleg nem tehetik át, csak ez a szemét cég, akiknél foglaltunk, de ő beszél velük. Közben felhívott a szemét cég minket, hogy törölni akarják az egész jegyünket, mert nincs mit tenni. Közben szerencsére felhívta őket az etiópos pasi és kiderült, hogy nagyon lebszta őket, mert még vissza is hívtak elnézést kérni és végre átteték a jegyünk. Az etiópok és nem a német internetes cég. Annak a pasinak még a kezeit is összecsókolgatnám, mert ha ez a lehetőség nem lett volna, odaveszett volna ezek miatt a bunkók miatt az utunk, mert lekésették volna velünk az etiopiai gépet. Három órát telefonáltam, egy órán át üvöltöztem velük és annyira kiborultam, de annyira, hogy hiába, hogy ez órákkal ezelőtt volt és a kezemben van az új jegy, a belsőm még reszket.

Tanúlság: soha többet nem foglalunk közvetítőnél repülőjegyet, csak direkt a légitársaságoknlál.

Repülőjegymizéria

2011-12-16T13:11:00.000+01:00

Nehogy bárki is azt higyje, hogy Németország e téren más lenne, mint Magyarország. Hát nem. Komolyan mondom, már nagyon felhúztak ezek a légitársaságok.

Csak hogy megértsétek: az összes repülőjegyet egy internetes közvetítő oldalon vettük, kész csomagként, e csomagban szerepel a Lufthansa és az Ethiopian Air. Utóbbi előre tolta a járatát, így mi nem érnénk azt el előbbivel. Mind a két légitársaság készséges volt bármi felár nélkül a jegyünkön változtatni, hiszen a menetrendbeli változás nem az ügyfél hibája, így az átfoglalózás sem az ő szívkívánsga, hanem egy muszáj, tehát természetes. Viszont mégsem tudott rajtunk egyik sem segíteni, mert az egész ügy e harmadik, internetes cég keze alatt folyik, és az ő általuk megadott foglalási számon egy csomagnak számít, azaz az összes repülési szakasz egy egybefüggő útnak és ez esetben ők nem tudják ennek csak egy kis részletét kiragadni és azt megváltoztatni, mindent törölni akartak és foglaljunk újra. Hát persze, ami augusztusban annyiba került, az most annak a kétszerese lenne, ha egyáltalán lenne még hely.

Na, ma felhívtam őket ismét, végre hajlandók voltak e-mailben egy nem emelt djas telefonszámot adni. Egy kedves, törve németül beszélő hölggyel csevegtem (megjegyzem, az én németem is ma katasztrófálisan szégyellnivaló volt, de annyira ideges voltam, hogy csak makogni tudtam). Először is elmondtam neki ugyanolyan kedveesn, amilyen ő is volt, (mert én nem vagyok bunkó ügyfél, aki ne lenne megértő és mondjuk ordítozna a telefonban, na szóval, igazából kedvesen, most nem irónikusan értem), hogy ennél nagyobb pofátlanság nincs, mit amit ők akarnak velünk művelni most, hogy nem teszik át a jegyünket korábbra, mikor a menetrendváltozásnál ezt mindkét légitársaság megtenné és ezen kívül még három nappal ezelőtt kb. 20 Eurónyi telefonálás után volt pofája annak a macának azt mondani, hogy lejárt a munkaideje és letette a telefont segítség nélkül, ezért minimum valami kiengesztelést várok el tőlük. Ezen kívül még sok másik dolgot is mondtam, nem gorombán, de kihangsúlyozva és erélyesen, nagyon eltökélten. Végül tíz percnyi latin-amerikai zene hallgatása után visszajött a lengyel telefonos nőci és főnökkel való eszmecsere után valahogy mégiscsak lehetséges volt a változtatás, de azt még nem tudja megmondani, hogy rá kell-e fizetnünk a különbséget, mert hogy augusztus óta drágább lett a jegy. De nekem már az is mindegy, ha most még 20-30 Eurot ki kell fizetnünk, mert (azt is megmondtam neki), hogy itt több ezer Euroval játszadozunk éppen és egy komplett készre szervezett utazást akarnak tönkretenni valakinek, ez mindennek a teteje, főleg így, hogy a világ legtermészetesebb dolga, hogy a légitársaságok segítenének, és csak azért, mert az összes jegyet náluk vettük, most ekkorát szívjunk. Hatmillió elnézést kért, én pedig erélyesen célozgattam valamiféle engesztelésre, pl. hogy ne legyen pofájuk már azt a különbözetet kifizettetni velünk, amit a Lufthansa nem kért volna el. Tehát, akiktől van a jegyünk, azok nem fizettetnek, aki meg eladta nekünk, az akar érte?????

Éjjel meg már mindenféle baromságot összeálmodtam a repülésről.

Már sokszor volt, hogy menetrendváltozás lépett fel, ez benne is van a pakliban, főleg, mert mi 6-9-12 hónappal korábban foglalunk már. Amikor Velencébe repültünk, ott is nagy gabalyodás volt, mert megszüntette a LH azt az esti járatot, amivel visszajöttünk volna, felkínáltak egy korábbit, de mi nem akrtunk a napunkból veszíteni és így felkínáltak egy későbbit, ami ugyan Frankfurtbament München helyett, így megkaptuk még onnan hozzá a münchenit is ingyen. Sőt még egy éjszakát is felkínáltak neves hotelben Frankfurtban. Azt hiszem, ez kellene legyen a normális eljárás. Na, ennyit errről.

Repülőjegy

2011-12-15T19:49:00.000+01:00

Sajnos nem oldódott meg semmi sem. Ma jött e-mail a cégtől, akiknek az internetes oldalán foglaltunk, hogy nem tehetik át korábbi gépre a jegyünket, mert az felárral jár. Hanem a stornitozást javasolják és menjünk ahogy akarunk. A vonat Münchenből Frankfurtba - vicces, de - majdnem a duplája árba kerül, mint a repülő. Akkor inkább már ráfizetem a 30 Euro felárat a repülőjegyre. De a legrosszabb, hogy most már nagyon közel az utazás, és nagyon ezeketől az emberektől függünk és egy nyamvadt e-mail kontakton kívül semmi más nincs, ahol valakivel beszélhetnénk. Mondanom sem kell, hogy kissé (nagyon) idegesít a dolog.

Itt tartunk most

2011-12-13T18:12:00.000+01:00

Hat hónapon át gyűjtögettünk, vásárolgattunk, valami elképesztően sok dolgot (elemektől kezdve a nagyobb tárhelykártyákig, gyógyszerektől a különleges helyzetre való tisztálkodási szereken át a túlélési energiaszeletekig, esővédőruházattól a homloklámpákon át mindenféle rovarűző szerig…és még sorolhatnám itt akár egy oldalon át is, az bizony tény, hogy hat hónapon át folyamatosan vettük a dolgokat, és folyamatosan egyre jobban kétségbe estünk, hogyan fogjuk mindezt elvinni. Aztán leesett egy-egy nagy kő a szíveinkről, mert az Ethiopian Air-nél 46 kg a fejenkénti csomaghatár, azaz a duplája a máshol megengedettnek és ami mégjobb, hogy a Lufthansa járatunk is, mivel „odavivő” járatnak számít (azaz egyben foglaltuk), ezért még az is megengedi ugyanezt a súlymennyiséget (amúgy náluk is 23 kg). Így már csak a belső, tanzániai légitársaság kis propelleres gépén kell számolnunk nagyobb túlsúlyráfizetéssel, amin semmi sem tud segíteni, mert nem tudjuk a hálózsákokat vagy egyéb nehéz dolgainkat kidobni, ezeket bizony haza kell hozni és az utazásunk első szakasza után mindenütt magunkkal vonszolni.

Elmondhatom, hogy simán ment minden, az oltásoktól kezdve, a vízumintézésig, de olyan utazás nincs, ahol ne lenne valami bakker, úgyhogy persze, hogy kapnunk kellett ma, 3 héttel előtte egy mailt, miszerint totálisan összekutyulták az összes járatunk indulási időpontjait, ezáltal a Münchenből Frankfurtba tartó gépünkről már esélyünk sem lenne elérni az etióp csatlakozást, ezért azt át kell tetetni egy korábbi időpontra, amire az érvényes, hogy a légitársaságok hibájából történő változásnál ingyen és bérmentve át kell tenniük minket korábbi gépre. Nincs annál vacakabb dolog, mint amikor a saját országodban fel kell hívnod valakit, a saját ügyed intézni, és az illető külföldi és olyan szinten töri csak a nyelved, hogy nem érted meg a telefonban, mit makog és 250-szer vissza kell kérdezned és a végén nem is ő az illetékes, majd megadja az illetékes telefonszámát, amit mi bőszen felírunk és csak a telefonálás után esik le a tantusz, hogy a saját számunkat adták meg nekünk!!! Végül gyötrelmek árán eljutunk az illetékeshez, egy emelt percdíjú számon (42 Eurocent/Min.!!), amiben x gombot nyomkodni kell és x idejű zenét játszanak közben és az illetékes sosem jelentkezik. Majd amikor jelentkezik és végigmondatja a mondókánkat, kikérdezi elhunyt rokonaink adatait DNS-ekre lebontva, a végén kijelenti, hogy ez a speciális osztályra tartozik, neki nincs fogalma, kapcsolja, de azok sosem veszik fel. Végül letesszük, újra felhívjuk, újra el kell mondani az egész mesét, DNS-ekkel együtt, és az előző maca bejelenti, délután 4-kor, hogy ma már nem segít, mert lejárt a munkaideje, míg a honlapon az áll, hogy 19 óráig lehet őket hívni. Felhívjuk a Lufthansat - mert, hogy szóbanforgó repülőjegy tűlük van, ő azt mondja, az Etiopian illetékes, mivel ő a főszervező, felhívjuk az etiópokat, azt mondják, hogy az a közvetítő oldal illetékes, ahol foglaltuk a jegyeket. Ezt a közvetítő oldalt pedig ha elérjük, fogalmuk sincs és levakarnak. Másfél óra hossza emeltdíjas telefonálás után végre felveszi egy valóban segítőkész maca, aki átfoglalózza a LH járatunkat kettővel korábbira, ami túl korán van, de a biztonság kedvéért ezt választjuk, mert januárban ugye hó is lehet és amiatti fennakadással is számolni kell.

Mi legyen 2011-ben?

2011-12-04T21:32:00.000+01:00

Ez is eltelt. Mármint a legutóbbi nyaralás, meg ez az év is. És 2011 valahogy iszonyatos tempóban száguldott el, hogy fel sem fogtuk a hónapok változását és hogy hova lettek a napok, a hetek, a hónapok. Így eljött az az idő is, hogy tervezni kell a jövő évi utazásokat és mivel januárban a nagy afrikai utazás elviszi a legtöbb szabinkat és pénzünket is, így nagyon spórolósan kell kigazdálkodni a maradék szabiból valamit.

Szinte biztos az évek óta vágyott és halogatott Barcelona, amit úgy gondoltunk, hogy páros év lévén (ami mindig Tenerife - Családi Törvénykönyv §5.3 :D) összekötnénk Tenerifével. Azaz 3 nap Barcelona és egy hét Tenerife. De akkor ennyi volt a szabi és megint egész nyáron a munkában esz a fene, ami pedig nagyon rossz, mert a nyári forróságban mindketten nagyon vágyunk a tengerparti nyaralásra. E téren pedig csak is Görögország jöhet szóba, de milyen szabiból??? Így a cél érdekében hajlandó lennék a szinte kötelező Tenerifét elhalasztani és inkább mennék júniusban Görögországba. Na igen, de a szabi ettől még nem lesz több. Egy hét jutna rá, vagy maximum, szabadnapokkal kitoldozgatva, 10 nap. Az pedig nagyon kevés. Ezért olyan hely nem is jöhet szóba, ahol sok a látnivaló, mert pihenni szeretnénk és így ki vannak lőve azok a szigetek, ahova egyébként mennék, de azokra két hetet szánnék, ezek pedig Chios és Milos. Maradnak Kefallonia, Ios vagy Paros és egy esetleges Chalkidiki vagy Thassos, egy thessalonikii repüléssel. A Chalkidikiről szinte semmit sem tudok, de eddigi olvasmnyaim alapján nagyon tömött, túristás helynek gondolom. Thassoson meg jártam és imádtam, visszavágyom, M-et is érdekli, úgyhogy erősen esélyes, de magánszervezésben Thassalonikiből bérautóval nem fog olyan jól működni, vagy igen?

Ezek még csak gondolatok, nem tervek, abból is csak az enyémek, M-nek csak elmormogtam ezeket még Lanzaroten valahol. Egyelőre ezek csak az én agymenéseim, mert M-nél komoly gondok vannak a munkahelyén és most még az is kérdőjeles, hogy tudunk-e egyáltalán bárhova is menni Afrika után.

Lanzarote - 7. rész

2011-11-24T09:18:00.000+01:00

2011. november 18.

Az utolsó teljes napunk és kék égre ébredünk, örülünk a strandnapnak. Persze mire összekészülődünk, jönnek a szokásos nagy felhők. Ettől függetlenül 10 körül lemegyünk a helyi szép strandra, a Playa Grande-ra és kibérelünk két napozóágyat egy ernyővel, 10 Euroért (a megszokott görög 6 eurós árhoz képest ez is nagyon sok…ha valaki minden nap kifizeti ezt a nyaralás alatt, az nem kevés pénz). Gyönyörű, gondozott a strand, finomszemcsés homok fedi, amiben olyan a járás, mintha selyemkendők között lépkednénk. A színe is nagyon érdekes, mert feles arányban keveredik aranysárga és fekete szemcsékből, de a sárga a dominánsabb, összességében sötétnarancssárgának, barnásnak hat.

Vannak strandfelügyelők, akik folyton járkálnak és ellenőrzik a napozóágyakra felírt számokat, és kis halkifogó hálóval szedegetnek fel a homokból mindent, ami csak szemétnek tűnik. Ha végignézünk a strandon, sehol, még egy morzsa nagyságú szemét sincs, olyan tiszta a homok, mintha egy takarítónő minden reggel átszitálná, adnak a színvonalara, míg Görögországban mindig iszonyat szemetesek a strandok. Valahogy egy magasabb komfortérzést ad ez a tisztaság. A strandon van egy étterem és nyilvános wc-k, öltözők és zuhanyzók is. A víz itt sekély, talán ezért nem olyan jéghideg, mint máshol volt. Csodálatosan kristálytiszta, smaragdszínű. Az egész strand hosszában lehet úszkálni, nem veszélyeztet semmilyen hullám, vagy áramlat, nagyon kellemes. Sajnos az első fürdésünk után befelhősödik és úgy is marad az ég, így egyre jobban fázunk, végül már fel kell öltöznünk és összekuporodva fagyoskodunk az ágyon, így 3-ig bírjuk ki és sajnos nem tudunk mégegyszer a vízbe menni, hazamegyünk. Elmegyünk egy pár utolsó apróságot megvenni és becsekkolunk egy számítógépen, de nyomtató nincs, sajnos nem tudjuk kinyomtatni beszállókártyákat. Utána futni megyünk és közben látunk egy egész raj, elég nagy testű zöld papagájt repkedni és rikácsolni. Olyan trópusi a hatás, kár, hogy nem tudtam őket lefotózni.

Megsütjük a garnélákat, ismét istenit kajálunk és utána elkezdek összepakolni.

2011. november 19.

Reggel még sokáig pakolok, mert még sok vizes cuccunk most sem száradt meg az éjjel és előbb ki kell tennem az erkélyre a napra, hogy el tudjam pakolni. 12-ig maradhatunk a szobában, ami éppen ideális, mert akkor akarunk elindulni a reptérre. Elszaladok még boltba, hozok friss baguettet és csinálunk finom helybéli sajttal a hazaútra szendvicseket (mert az Iberián nem adnak kaját). Kicsekkolunk és bepakolunk a hotel mellett álló kocsinkba, amit két napja nem használtunk. Észreveszem, hogy hiányzik az első rendszámtáblánk. Nagyon felidegesítem magam, mert félek, hogy fizetni kell valamit a kölcsönzőnek, de amitől jobban félek, az már csak az én agyszüleményem, de hát mindig agyalok. Szóval arra is gondolok, hogy a rendőrök vették le korruptságból. Hallottam róla, hogy a mediterrán országokban szokás a tilosban parkolók rendszámtábláját leszedni és majd csak magas bírság kifizetése után kapják vissza. Bár mi nem parkoltunk tilosban, mert teljesen normális parkoló volt, de ha valóban rendőrök szívattak volna, akkor mi úgysem tudjuk utólag bebizonyítani, hol is parkoltunk.

M. szerint túl erős a fantáziám és a megszokott magyar mentalitásból indulok ki. Lehetséges.

A kölcsönzőnél nem, hogy nem csodálkoznak, hanem azt mondják, ez normális, gyakran előfordul, de oki magyarázatot nem adnak hozzá. Kicsit megnyugszunk, de azért még van egy hátsó gondolatom, hogy majd pár hét múlva nehogy jöjjön valami számla.

A hazarepülés hosszú és gyötrelmes, mindkét gépünk kb. fél órát késik és valahogy szinte kibírhatatlanul hosszúnak tűnik az út. Éjfélre érünk haza.

Lanzarote - 6. rész

2011-11-24T07:49:00.000+01:00

2011. november 16.

Hol kék az ég, hol felhős és hideg szél fúj. Szerettük volna az utolsó két napot strandon tölteni, de ez ki van zárva, a szigetet pedig már bejártuk, csak egy része maradt ki, a közepén, ahol az első kirándulásnál rossz úton lekeveredtünk a hegyekből, ott a Los Valles szakasz kimaradt. Ma ide indulunk és útközben érintünk még falvakat, ahol még szintén nem jártunk. Így elsőként San Bartoloméban állunk meg, és ennek központjában betérünk a Néprajzi Múzeumba. A jegyszedő bódéban nem ül senki, és nincs is kiírva az ár, de ilyen kis múzeumra nem igen szoktak elkérni 3-4 Eurónál többet, így bemegyünk. Igazából nem tartjuk nagyon érdekesnek a kiállítást, minden féle kacat, használati tárgy van kiállítva és éppen csak fordulunk, mennénk is már ki, amikor belebotlunk a jegyszedőbe és lefejnek fejenként 6 Euroval. Ezt roppantul zokon is vesszük, mert már csak kevés kp-nk maradt és nem akarunk az utolsó napon bankautomatából leemelni.

Los Valles és Haria között fenségesen gyönyörű a táj, itt a legzöldebb a sziget és tele van pálmákkal, meg lépcsőzetesen megmunkált oldalú hasadékokkal. Sok helyen megállunk fotózni és erősen elgondolkozunk, hogy ha holnap sem lesz strandidő, akkor idejövünk túrázni (a nehéz túrabakancsok is velünk utaztak, eddig csak dísznek).

Végezetül a Jameos de Aqua lávabarlangoz megyünk, amit nem akartunk megnézni, mert a könyvünk azt írta róla, hogy hasonló, mint a másik, ahol már voltunk, csak itt még koncerttermek is vannak, amik aztán végképp nem érdekelnek. De mivel az egész szigeten nem sikerült megtalálni azt a nevezetes Manrique-medencét és egy képeslap hátáról beazonosítottam, hogy az pont itt van, muszáj volt ide is eljutnom. A belépő persze itt is 8 Euro, ami egy medencéért igen sok (mert hogy más innen nem érdekelt). Viszont érdekes a barlangban a tó az apró albínó rákocskákkal és van egy kiállítás is a vulkáni működésről, ami szintén érdekes, de ebből a szigeten már másik kettőt is láttunk, ezért nem ad újat.

Szerencsétlenségünkre velünk egy időben érkezik egy tursitabusz, teli oroszokkal, akik megszállják a „medencém” környékét és nem mozdulna onnan, így rengeteget kell várnom, hogy fotózni tudjak, addigra meg hol előjön, hol elbújik a nap. Nagyon szeretnék belemenni ebbe a csodás kék vízbe és úszkálni.

Hazafelé elnézünk Costa Teguisébe, a sziget legnagyobb és legrondább üdülőhelyére. Ennek szélénél egy sólepárlót keresünk, de nem találjuk meg, a hazaúton viszont megtaláljuk azt az ipari telepet, ahol egy Ikea és Lidl is vannak. A Lidl-t végig szerettük volna megtalálni, mert innivalókat itt lehet a legolcsóbban bevásárolni, legalább fele annyiért, mint máshol. Meg is vesszük a szükségeseket és hazamegyünk.

Ma vacsorázni megyünk, mert pár napja kiszúrtunk már egy mexikói éttermet, és Mexikóban istenieket kajáltunk, így már nagyon vágyunk rá. Hideg van és nincs kedvem a fényképezőgépet is cipelni, így elzárom a széfbe. Persze nagyon megbánom, mert ma van a leges legszebb naplemente, amióta csak itt vagyunk, apró vattaszerű felhőfoszlányokkal van teli az ég és előbb arany, majd piros, majd lilás színűek a csodálatos parti sétány pálmáival az előtérben. Minden ember itt fényképezget, én meg hoppon maradtam.

A mexikói étterem egy álom. Egy kellemes teraszra ülünk ki, a part fölött, ahonnan még továbbra is láthatjuk a neplemetét. Csupa iszonyú helyes spanyol fiú szolgál fel és valami hihetetlen, mennyire udvariasak, kedvesek, nagyon szívélyes a hangulat. M. egy nagy serpenyő fajitas-t eszik (hús, mindenféle zöldség fűszerezve, ráolvasztott sajttal és az egész grillezve van, hozzá pedig hatalmas torillák), én pedig quesadillast, ami végeredményében ugyanaz, csak nekem ugyanezek a dolgok már készre bele vannak töltve tortillákba. Ismét nagyon bánom, hogy nem tudom lefényképezni ezeket. Minden isteni finom, és hatalmas adagok, de mindent nyom nélkül elpusztítunk. Utána joghurtos, gyümölcsös fagyit eszünk és kapunk búcsúzóul valami mexikói likőrt. Csodálatos vacsora és este volt.

2011. november 17.

Borús, hűvös idő van, sokáig itthon ücsörgünk és mivel nincs sok ötletünk, mit is lehetne ma csinálni, úgy döntünk, egyszerűen csak egy lustálkodós nap lesz. 11 körül elmegyünk Arrecifébe bevásárolni az utolsó két vacsorához. Ismét halat és garnélákat veszünk. Aztán otthon olvasunk, az erkélyen kockázunk és 2 körül elmegyünk egy hatalmas nagyot sétálni, egészen a kikötőig, ami messze van és ott kisüt a nap is.

4-re érünk haza és rögtön el is megyünk jó fél órát futni, majd utána úszunk és nekiállunk vacsorát csinálni. Ma egy óriási Sama van kettőnknek, amit a helybéli tengeri sóra fektetve sütök meg (készen csomagolva vettünk egy olcsóbbat, mint a janubioi). A hal isteni finom és mint mindig, kevés rizs és saláta van hozzá. Tulajdonképpen egy ekkora hal egymagában, köret nélkül is elég. Utána még sokáig ülünk az erkélyen, kockázunk és sörözünk.

Lanzarote - 5. rész

2011-11-23T13:24:00.000+01:00

2011. november 14.

Ma reggel borult az ég és 9 körül elkezd esni az eső. Otthon várakozunk, hogy elálljon és lemegyek a bárba negyed órát netezni (50 Cent vagy saját géppel ingyenes). Az egész sziget felett kövér esőfelhők tanyáznak, csak egy irányban van egy nagy kék folt, így egyértelmű, hogy mi arra indulunk el. Nagy szerencsénkre, a kék ég alatt pont a Timanfaya Nemzeti Park van, ami mára eredetileg is a tervezett célunk volt. Odaautózunk a Park központjához, ahonnan a buszok indulnak, mert a parkban sajnos nem megengedett a saját autóval való kocsikázás és a kiszállás is tilos. Itt egy nagy étterem van, aminek ételeit egy vulkáni kürtő melegében grillezik, valamint másik kürtők, amikbe vizet locsolnak és az egy másodperc múlva hatalmas puffogással, gejzírként tör fel az ég felé.

A buszos körút 45 percet tart és magnóról megy a duma, előbb mindig spanyolul, aztán angolul és végül németül, ez így tökéletes. A Nemzeti Parkba a szokásos 8 Euro a belépő, ebben a buszos út is benne foglaltatik. Én ülök az ablakhoz, alaposan megpucolom az ujjlenyomatos üveget és a legtöbb fotómhoz oda kell nyomjam az objektívet az üveghez, hogy a visszatükröződések ne látszanak. Az érdekesebb helyeknél megáll a busz rövid időre, hogy lehessen (az üvegen át) fotózni. Kár, hogy csak így működik ez az egész, de még így is roppantul érdekes.

Mire visszaér a busz a központhoz, máris befelhősödött a park felett is az ég, így tényleg szerencsénk volt.

Ezután leautózunk a másik irányba, a Mancha Blanca felé, ahol a park információs háza található és itt kb. egy órát töltünk el, két 20 perces természetfilm megtekintésével és a kiállítás megnézésével.

Utána még bejárjuk a szigetnek ezt a szegletét, Tinajo és La Santa érintésével a Famara strandhoz megyünk, ami a szörfösök paradicsoma.

Hazafelé bemegyünk Arrecifében a nagy Eurosparba. Veszünk mára egy kisebb dorádát és egy nagyobb lepényhalat kisütésre, és 400 g garnélát lefagyasztani, holnap vacsorára. Istenit vacsizunk és 8 körül elmegyünk sétálni. Estére mindig nagyon lehűl az idő, alaposan szétfagyunk, de utána még sokáig az erkélyen ücsörgünk.

2011. november 15.

Kék az ég, de nem sokáig. Ez gyakori, hogy a reggelink kezdetekor észlelt időjárás a reggelink végére már egészen más lesz.

Tegnap este megtelt dugig az apartmanház, rengeteg hangos angol érkezett (rajtunk kívül csak angolok laknak itt és érdekes módon egytől egyik mind kövérek, ami alapján muszáj levonnunk a következtetést, hogy az angolok nagy százaléka túltáplált) és az egész napot az apőartman belső udvarában töltik el. Napoznak, a medencébe sosem mennek be és nyakalják a sört már reggelire. Két gyerkőc szórakozik gumikarikákon vagy egy órát a medencében és alig bírom kivárni, hogy eltűnjenek már, hogy lemehessek úszni. Le is megyek és fél 11 körül elindulunk a tegnapelőtti naturista strandhoz és úgy tervezzük, hogy az egész napot ott töltjük el. 11-re oda is érünk és gyönyörű kék az ég, de sajnos egy órán belül befelhősödik és egyre jobban felhős lesz az ég, ilyenkor pedig meztelenül meg lehet fagyni. Így csak 2-ig maradunk sajnos, pedig igazán jó itt.

A háttérben Fuerteventura

A naturista standunk

Írtam, hogy érdekes fazonok is akadnak itt. Van egy család, akiket az első itteni látogatásunkkor is láttunk, azaz mellettünk voltak akkor is és hát elég feltűnő jelenségek voltak. Egy nő, úszógumikkal a karjain, egy 3 éves szerű kisfiúval, egy csontsovány pasi, aki a férjének tűnik, és mindig meztelenül mászkál, majd neoprén ruhában úszik, egy fura testalkatú nő, aki egy fazekat hurcol magával és abból valami fekete dolgot ken az egész testére és még másik, kevésbé feltűnő alanyok. Mind meztelenek, de egyszer csak felöltöznek, nem csak úgy rendesen, hanem mind vastag, kapucnis kabátokat vesznek fel és leülnek a homokdűne oldalába, a tengert bámulják és a fura vézna fickó elkezd mormogni valamit és közben a felső testével balról jobbra köröz és egy rózsafüzér szerű láncot pörget. A többiek csak ülnek és hipnotizálva bámulják a tengert. Ezt kb. egy órán át teszik, beleértve a mormogást és körözést is (én már 3 kör után elszédültam a napon, mert hogy leültünk mögéjük meztelenül, a szendvicseinkkel és evés közben utánoztuk őket – ez a környezetünkben hatalmas röhögéseket váltott ki és a fél strand a fura szerzeteket bámulta). Végül egy órás szeánsz után kipurcantak, hanyatt vágták magukat a dűne oldalában a homokba és aludtak.

Mivel a pasi úgy mormogott, mintha a távolban egy jetski pattogott volna a vizeken, azóta szállóigénk lett a „mormog, mint egy jetski” kifejezés.

2-kor hazaindulunk és otthon zuhanyozunk, eszünk sárgadinnyét és sziesztázunk, majd később elmegyünk futni. Vacsoráa elkészítjük a garnélákat, isteni finomat vacsizunk és sokáig az erkélyen kockázunk.

Lanzarote - 4. rész

2011-11-22T18:45:00.001+01:00

2011. november 13.

Ma reggel felszakadozott ég köszönt, most már jó lenne pár órát valami szép strandon eltölteni. A Papagayo-öblökhöz akarunk menni, de előbb a La Geria-nak nevezett szőlőtermelő vidéken autózunk át, hogy láthassuk az érdekes „lávatölcséreket”, amikben a kis szőlőtőkék meglapulnak. Az itt átvezető főutat borútnak is nevezik. Ennek a földművelésnek a titka, hogy a porózus, lyukacsos, szivacsszerű lávakavicsok felveszik a hajnali harmatot és a nedvességet az alsóbb rétegek humuszába engedik le. Így az egész évben száraz tájon is biztosítva van egy természetes vízellátás. A tölcsérek vagy a lávakőből emelt félkörív alakú falak nem csak a gyakori erős szelektől védik a növényeket, hanem lefelé vezetik a nedvességet is.

Nagyon tetszik a vidék és valahol mesebeli is az ezer és ezer újabb lyuk, vagy szűnni nem akaró kőfalacska látványa. Kinek volt energiája mindezt puszta kézzel megépíteni egy ekkora területen??

Femés falun át megyünk fel egy hegyre, majd onnan le a túlsó oldal síkságára, melyen az út Playa Blanca felé vezet. A Papagayo-öblőkhöz csak egy földút vezet és ez a vidék 1988 óta természetvédelmi terület, ezért autónként 3 Euro belépőt kell fizetni (gyalogosnak, biciklisnek semmit). A Papagayo-öblök onnan kapták nevüket, hogy annyira színesek, mint egy papagáj tollazata. Ez az öblök összefoglaló neve és minden kis öbölnek külön neve is van. Három öbölnél van parkoló és onnan számtalan, a sivatagi tájat keresztbe-kasul szelő ösvényen lehet gyalogosan eljutni a többi öblöcskéhez. Akad itt tágasabb, nyitottabb, ahol erős a hullámzás és zártabb, eldugottabb, nyugodtabb is. Egy, ami biztos, mindegyik öböl tele van, ezernyi parkoló autó lepi el a parkolókat és a számukra legkedvezőbb strandot keresgélő emberek, masírozó hangyákat idézve menetelnek a meredek horzsakőhátakon, utópikus látványt nyújtva.

Előbb mi is megnézünk gyalogszerrel több öblöt is. A nap kegyetlenül tűz és ehhez erős széllökések párosulnak, így az ember nem érzékeli a nap égető erejét, könnyen le lehet égni. A széllükések pedig veszélyesek is lehetnek a sziklaszirtek szélein. A legnépszerűbb strandok nekünk túlságosan teli vannak emberekkel, valami meghittebbre vágyunk, így beszállunk az autónkba és továbbmegyünk a legkiesőbb öblök felé. Egy hatalmas nagy, percellákra felosztott parkoló fogad, ami korábban egy lakókocsis kemping volt, de már csak a nyomai ismerhetők fel. Itt található a Playa de Puerto Muelas, ami a mi tetszésünket leginkább elnyerte. Egy kisebb, félig nyitott öböl, hátsó zugaiban a sziklák árnyékot adnak, a selymesen finom homok csodálatos, a tenger színe is különös zöldes és ami abszolút plusz pont: ez nudista strand. Azonnal le is vetkőzünk és felszabadultan élvezzük a meztelenkedést. Az óceán vize rettentően hideg, de színei mágnesként vonzanak és a sima vízben gondtalanul lehet úszkálni az öböl két vége között oda-vissza.

Pont dél körül telepedünk ide le és jó 2-3 órát maradunk, amikorra megjön a dagály és hatalmas hullámokat a partra bocsátva fal fel mindig többet és többet a strand homokjából, míg végül csak a sziklafal alatt húzódó kis homokdűnén maradunk szárazföldön. A hullámok veszélyesek és alig hihető, hogy a kicsivel korábban még oly nyugodt víz most így tombol.

Sok kisgyerekes család van itt és fiatal párok és pár különös szerzet is.

Egy fura hasadék támad a fátyolfelhős égen:

Mikor eljövünk, még letérünk a legtágasabb strandhoz is, melyet hatalmas nagy hullámok ostromolnak, majd veszünk Playa Blancan egy nagyobb boltban pár dolgot (mert, hogy vasárnap van és sok üzlet nincs nyitva).

Majd elautózunk az El Golfo-hoz, naplementét nézni és közben természetesen többször is megállunk Los Hervideros szikláinál a lemenő nap fényével átitatott hullámokat csodálni.

Ezen a parton megint nagyon erős a szél és a hullámzás, ahogy ereszkedik le a nap, rohamosan hűl is le az idő. Amikor megérkezünk, a nap alacsonyan jár és egészen rövid ideig olyan szögben világítja be a Lago Verdét, hogy annak aranyszínű a vízfelülete. A legjobb pillanatban érkeztünk ide, mert kicsivel később már jelentéktelen színekkel bír a varázslatos tó. A tó felüli végéből sétálunk be és végigsétálunk a másik véghez, ott fel a kilátóhoz, onnan végignézzük a naplementét (közben totálisan szétfagyunk shortban), majd visszasétálunk lent a tengerparton a kocsinkhoz.

Otthon kisütjük a maradék apró halakat és ismét ez a vacsink, nagyon finom. Én ismét kidőlök tízkor. Érdekes. Minden nap 8-kor kelünk, így napi 10 órákat alszunk és mégis estére hulla vagyok.

Lanzarote - 3. rész

2011-11-22T09:32:00.000+01:00

2011. november 11.

A szállásunk a nyüzsgő városmagban van, csak egy házsor választja el a parti sétánytól és ezek az épületek is többnyire bárok, üzletek, éttermek és éppen velünk szemben egy disco. Ez utóbbiban hajnali 3-4-ig szokott menni a dajdajozás, iszonyatos hangerővel. De mi mélyen alszunk a hátsó hálószobában, csak néha halljuk pár percre a dübörgést és visszaalszunk ismét. A nyaralás első hetében minden nap 8-kor kelünk fel. Ma borult ég fogad, de fülledt meleg van. Elindulunk a sziget északi fele felé, hogy megnézzük, ami tegnap kimaradt.

Szinte minden település bír ilyen "utcai konditeremmel". Ez itt Punta Mujeresben van és minden gépét ki is próbáltam. Nagyon jó ötletnek tartom.

Elsőként Arrieta faluban és Punta Mujeresben nézünk körül, majd a Cueva de los Verdes barlanghoz megyünk, mert ebben remélem megtalálni a Martianez féle medencét, ami a rögeszmém. (8 Euro belépő/fő)

Ez egy összességében 7 km hosszú földalatti barlangrendszer, melyet a friss lávafolyás alakított. A folyó láva felszíne nagyon hamar megdermed, míg a felszín alatt a forró réteg továbbfolyik és légbuborékokat tol maga előtt. Hogy ebből pontosan hogyan lett egy kanyargós alagút, azt még nem látom tisztán át, de érdekes benne mászkálni. Néhol úgy dermedt meg a láva, mintha csokicseppek lógnának a plafonból. Itt várni kell az idegenvezetésre, mert csak vezetővel lehet bemenni. A férfi előbb spanyolul, majd angolul mond el mindent. A spanyolok képtelenek angolul beszélni! Tudni tudnak, csak éppen ugyanazzal a spanyol kiejtéssel mondják, mintha a saját nyelvüket beszélnék, így az angolnak is teljesen spanyol hangzása van a szájukból. Alig értünk meg valamit. Itt rengeteg ember van, legalább százan vagyunk a csoportban és néhányan hangoskodnak, lökdösődnek és amit végképp nem értek, néhányan kisbabával is jönnek, miközben néhol keskeny vájatokon kell átbújni, a gyerek meg időnként üvölteni kezd és ezt a vísszhangzó barlang persze felerősíti.

Azért érdekes az egész és az egyik részében van egy kis tavacska is, aminek mozdulatlan vizében úgy tükröződik a fény, mintha lefelé is egy nagy kerek, sárgás fényű alagút lenne.

8 Eurót viszont ez sem ért meg!

Innen Orzolába megyünk, megnézni a hajók menetrendjét és árát La Graciosára. Maga a falu nem túl érdekes. Meglátunk egy tapas bar feliratot. A tapasról csak annyit tudok, hogy kis adag, különböző előételeket takar e szócska és jó lenne kipróbálni párat, így beülünk, de borzasztóan csalódunk, mert minden tapas egy előételként van megadva és mind 10 Euro körül van, én pedig azt hittem ezért kapunk egy olyan vegyes tányért, mint a görögöknél a meza (? vagy hogy is hívják). De ha már itt ülünk, rendelünk. M. grillezett garnélákat, én pedig bébitintahalakat, amik tényleg annyira kicsik, hogy ilyet még sosem láttam, 1-2 cm-esek csak és nagyon finomak. Ehhez elfogyasztunk még két helyi előállítású, prill izű Sprite-ot és én rendesen át is fagyok, mert hevesen tombol a parti szél.

Felmegyünk a Mirador del Rio irányába a hegyekbe, itt elhaladva ismét jó pár fotót készítek a Graciosa előtti partokról. Majd megállunk Maquez és Haria falvakban. Utóbbi egy pálmaliget közepén fekszik, amiről azt mesélik, hogy több ezer pálmából áll. Sajnos egyre szürkébb az ég, amit nagyon sajnálok, mert a környék valóban csodaszép és hiányoznak az élénk színek belőle. Benézünk a temetőbe is (szintén új építésű, tiszta, rendes wc!). A faluban egy rossz leágazásnál térünk le, és míg azt hisszük, hogy Teguise felé haladunk, egyszer csak meglátjuk a tengert és ismét Arrietában landolunk, onnan pedig már hazamegyünk.

Puerto del Carmenben egy nagy sétára indulunk, most a másik irányban, mint az első napon és ugyanaz fogad: számtalan étterem, bár, disco, kacatárus. Végül totálisan fáradtan érünk haza és ma is csak 10-ig bírunk ébren maradni.

2011. november 12.

Ma is borult égre ébredünk. Reggeli után úszom úgy negyed órát és lassan készülődünk, így csak 11 körül indulunk útra. Ma a sziget másik felét vesszük célba, elsőként Uga és Yaiza falvakat, amik szintén hangulatosak, mint a szigeten minden falu.

Elhajtunk a Timanfaya N.P. bejáratánál is, de oda majd napsütésben akarunk ellátogatni, így most, egy kis fényképezkedés után a „Tűzördöggel”, továbbhajtunk el Golfo felé.

Előbb az itteni falut nézzük meg, ami igazán hangulatos, tele haléttermekkel és kint ücsörgő idős bácsikkal, akárcsak Görögoszágban. A falu végében kimegyünk a lávasziklákra a hullámtörést nézni és fotózni.

Itt rengeteg turista van. A beomlott vulkánkráterhez buszokkal hordják őket. Sajnos itt is nagyon szürke az ég, a fotók csak egy különleges beállítással lesznek élénk színűek. Ezt most először használom és nagyon tetszik, bár való igaz, nem a valóságot adja vissza és szinte még napfényt is varázsol a képeimbe. Előbb bejárjuk a vulkáni sziklákat, azaz az egykori kráter tenger felé kinyúló peremét, addig is fogyatkoznak a turisták a másik ösvényről, mely a Lago Verde (zöld tó vagy lagúna) kilátójához vezet.

Itt egy vulkán állt, mely robbanásszerűen omlott be, a tenger felé eső oldalai a vízbe zuhantak és az idők során az erős hullámzás lemarta őket, hogy a vulkáni kráternek csak a szárazföld felőli fél karéja maradt meg. Belsejébe tengervizet hordott az ár, ami elalgásodott, ennek köszönheti különleges méregzöld színét. (Másnap napfénynél nem is zöld, így ennek most jól jött a felhős idő!) A tó lenyűgöző látvány fentről, a fekete és vöröses lávakövek között tündöklik, mint a smaragd. Egy lakója is van, egyetlen egy fehér kócsag, aki a tóból halászik táplálékot, nekem jó fotóalanyt szolgáltatva.

egy kis torna senkinek sem árt :-)

Felmegyünk a kilátóba, majd utána a krátert kívülről megkerülő úton, annak másik feléhez autózunk és onnan egyenesen a tóhoz gyalogolunk és a tengerpart fekete kavicsában olivint kereseünk. Az olivin egy smaragdszínű féldrágakő, amely a Földön csak ritkán fordul elő. Többek között itt és Dél-Amerikában (Brazíliában és Argentínában). A lanzarotei olivin nem értékes, mert nem szilárd, nem megmunkálható, szétmorzsolódik, ezért szabad belőle gyűjteni is. Mi találunk a strandon kb.10-15 darab 3-5 mm-es kis darabkát és találunk kb. 1-2 cm-es fekete lávakavicsban lévő nagyobb foltokat is. Az üzletekben gyünyörű olivinékszereket lehet kapni, bőrszíjon vagy damilon 9-12 Euro között, és ezüstből persze sokkal drágábban. Nagyon szépek az olivin-fekete lávakő kombinációk, ilyenre nagyon vágyakozom, de nem merem megvenni, mert a lávakövet nem szabad kivinni a szigetről (oké, mi is viszünk, amit a strandon olivinnel együtt gyűjtöttünk be), meg mert e láncok némelyikének lávakőrésze csak utánzatnak (azaz műanyagnak) tűnik. Az egész utazás alatt szemezek velük, de M. persze morog, mint mindig, sosem tudja megérteni, mi a fenének kell egy nőnek huszonixedik ékszer is, így sokszor, amikor ezeket nézegetem valahol, ő galád módón hipp-hopp eltűnik onnan (persze a pénztárcával együtt). Így végül sehol sem veszek, de sajnálom. Nagyon szépek és természetes hatásúak az ezüsttel kombinált lávakőékszerek (itt vannak fotók egy oldalon).

két különböző megvilágításan, amiket mi gyűjtöttünk

Rengeteget fotózok itt és közben néha csepereg egy kicsit az eső is. Sajnálom, hogy hiányoznak a nappali fények, de amikor másnap majd neplementekor jövünk imét ide, akkor szebbnek ítélem meg utólag a színeket a mai borús ég alatt.

Innen a közeli Los Hervideros szikláihoz megyünk, ahol ismét a hullámtörést nézzük egy darabig.

Ezután pedig a Las Salinas de Janubio következik, azaz Janubio elhagyatott sólepárlótelepei. Ahogy meglátjuk ezeket az útról, azonnal félreállunk fotózni, míg ki nem találom, hogy miért is ne mennénk le oda, és néznénk meg az egészet közelebbről. Úgy tűnik, nincs ott őr féle, lemászunk a domboldalon, át a vízhordó csatornán, le a sókupacokhoz. Nagyon érdekes az egész. Ha lenne egy nejlonzacsink, elhoznék vagy egy kiló sót, hogy halat süssünk sóágyon. De csak az autóban lenne uzsonnás zacsi, oda pedig már nem mászunk fel újra, majd újra le és vissza.

Ez a sólepárló telep 1920 és 1945 között élte a fénykorát, ekkor a „fehér aranyat” nagy mennyiségben termelték itt ki, de a hűtőszekrények megjelenésével elmaradozott a sóval való konzerválás korszaka és már nem ment olyan jól az üzlet. Ezekben a sikeres években évi 100.000 tonna sót termelt ki a janubioi lepárlótelep. A majdnem 2 négyzetkilométer nagyságú telep ma műemlékvédelem alatt áll. Szétesőfélben lévő szélmalmai és épületei érdekes hangulatot árasztanak. Az útikönyvünk szerint itt a mai napig is 2.000 tonna sót termelnek ki, bár ezt nagyon nehéz elképzelni, mert a széthullott, romos épületeken kívül, semmi modernkori infrastruktúrának nyomára nem akadunk. Tény, hogy a boltokban látunk janubioi sót, egy kilót 7 Euróért.

Nekem nagyon különleges élmény itt ezt az egészet közelről tanulmányozni.

Végül még elmegyünk Playa Blancara, ahol már nagyon éhesek vagyunk és egy, az utunkba eső Burger Kingben falatozunk be két életmentő hamburgert. Innen már nem lennének messze a Papagayo-öblök, de kezd esteledni és ezért inkább hazaindulunk.

Mivel még nincs túl késő, mikor hazaérünk, és rám jön a futhatnék, rábeszélem M-et, menjünk el együtt a parti sétányon futni. El is megyünk és nagyon élvezzük. Igazi élmény pálmafák, csodás naplemente fényei és zöld, szabadonélő papagájok csivitelése közepette futni, ráadásul a sós, tengeri levegő valahogy jót tehet, mert semmiféle légzési problémánk nincs, mint itthon szokott lenni. Nagyon jól bírjuk és elégedetten és büszkén (meg jól kiizzadva) érünk haza és vetjük bele magunkat a jeges úszómedencébe, ahol még egy nagy adagot úszunk is.

Úgy érezzük, ez egy tökéletes és gyönyörű nap volt. Ma az apró, mélyfagyasztott szardellák (mint a görög gavros) felét sütjük ki vacsorára, és nagy adag salátával jól is lakunk velük. Végezetül az erkélyen ücsörgünk, ahol esténként már elkel a tréningruha, néha még széldzseki és zokni is.

Lanzarote - 2. rész

2011-11-21T09:08:00.004+01:00

2011. november 10. – a születésnapom

Második alkalom, hogy kellemes nyaralás során ünnepelhetem a szülinapom. Mi ebből nem szoktunk nagy ügyet csinálni, nem nagyon ünnepelünk otthon sem, max. elmegyünk kettesben vacsorázni, itt ezt egy itthon elkészített halvacsora múlhatja felül.

De kezdjük a napot a reggellel és nem a vacsorával. 8-ra állítottam be a vekkert, de 7-kor már felébrdek és kiülök az erkélyre teázni, reggelizni. M-et hagyom még egy órát aludni. Végigkísérhetem a szép napfelkeltét és azt, ahogy a medencét kitakarítják. Alig várom, hogy befejezzék, mert azt tervezem, hogy még míg M. alszik, lemegyek úszni. De csak tovább tart.

Fél 9-kor megyek le úszni, de a víz iszonyúan jeges. Az óceán is nagyon hideg, de a medence vize, még sokkal hidegebb. Mégis úszom úgy 20 percet és mikor felmegyek, jégkockává vagyok fagyva, hogy még a forró zuhany sem olvaszt ki. Mire elindulunk Arrecifébe várost nézni, már tüsszögök és folyik az orrom és a lábaim még mindig jéghidegek.

Sajnos borult az ég, szürkeség van, nincsenek fények a fotózáshoz, de a levegő párás meleg, 24-25 fok van.

Viszonylag könnyen találunk parkolót, a városmagtól kicsit kijjebb, (amit egy csöves őriz és benavigál a helyre, így kap 1 Eurot, aminek nagyon örül). Kb. két óra hosszát sétálunk a városban keresztül-kasul, megnézzük az afrikai piacot is, ahol rengeteg csecsebecsét lehet kapni, veszünk is nekem egy egyszerű és olcsó bizsuláncot (elvégre születésnapom van – ami aztán pár nappal később az első felpróbáláskor szét is hullik). Arrecife nem a legszebb város, de vannak szebb szegletei is.

Ami pozitív meglepetés mindenhol, hogy mindig, mindenhol van nyilvános wc valahol (általában a városházán vagy máshol), ami mindig nagyon tiszta és rendbentartott. Ez a rendezettség az egész szigetre érvényes, nagyon ügyelnek, hogy ne legyen szemetelés és minden közterület nagyon szépen rendben van tartva, mindenütt vannak szemetesek és mindenütt gondozott a növényzet, a körforgalmakat szépen bekertesítik…

Itt rátettem a gépre azt a lencsevédő, vagy napellenző micsodát, amiről azt hittem, van valami értemle, de az értelmét nem láttam semmiben, viszont bezoomolás nélkül belelógnak a szélei a kép sarkaiba, így baromira idegesített és el is pakoltam mindörökre.

Délre kisüt a nap és igazán nagyon meleg lesz. A fővárosból Manrique házához megyünk, amit most Fundación César Manrique-nek hívnak és itt láthatók a különös gondolkozású művész festményei, tervrajzai és néhai szobáinak berendezései. Sajnos egyik útikönyvemben sem találtam meg, hol található az a csodás azúrkék színű medence, ami a sziget minden fotóján látható és amit sok évvel ezelőtt Tenerifén egy képeslapon fedeztem fel és azóta látni akartam. Teljesen biztos voltam benne, hogy ebben a házban van, de itt csak egy kicsi medence van, ami szintén lélegzetelállítóan kék vízzel van telítve, de igazából csalódunk itt, mert a belépő magas (8 Euro/fő – es standard a szigeten) és ezek az elvont művészeti alkotások minket nem érdekelnek, maga az épület sem érdekes, így tíz perc alatt végzünk is vele és sajnáljuk, hogy ennyi pénzt kiadtunk rá.

Innen a közeli Teguisébe megyünk, mely falu a sziget korábbi fővárosa volt. Kis központjában akad pár látnivaló, templom, park és a városka felett egy vulkáni kráter szélén a Castillo Santa Barbara (erőd). Itt már nagyon erősen tűz a nap. Sétálunk, megnézzük, ami érdekes és felhajtunk a várhoz, ami igen kicsi, és belül nem sok érdekeset nyújthat. 6 Euro fejenként a belépő, de nem megyünk be, mert igazából főleg a kilátás miatt jöttünk ide fel. Innen a sziget elég nagy részét be lehet látni.

Több méter magas, virágzó mikulásvirág a házak kerjében.

A távolabbi felvételen látszanak a méretei jobban.

Teguise a várból bezoomolva

Innen a sziget északi részét akartuk bejárni, de meglátunk egy táblát, ami a Kaktuszkerthez irányít és mivel az igazán nagyon érdekel, előbb oda akarunk menni, így átalakítjuk a napi tervünket.

A Jardin de Cactus szitén Manrique alkotása. A nagy, kör alakú és bentről kifelé centrikus körlépcsőkben emelkedő kert tele van mindenféle kaktuszkülönlegességekkel és látogatókban sem szegény. A környező földeken pedig fügekaktuszt termesztenek, így kívül is mindenütt kaktuszt látni. 5 Euro a belépő fejenként. Hosszú időt töltünk el itt, mert mindent megnézünk egyesével és rengeteget fotózom is. Nagyon tetszik az egész.

Férfi WC jelzése :-)

Ezt kb. 3 méteres távolságból zoomoltam!!!

Innen aztán a Mirador del Riohoz megyünk, ami egy lávahasadékba beépített kilátó, szintén Manrique műve és van pofájuk ezért is 4,50 Euro belépőt szedni, miközben a környéken bárhonnan lehet élvezni a kilátást. Egy csodálatos naplemente készülődik, de hát még túl korán van, még egy óra van addig körülbelül, annyit nem akarunk itt várni, de azért sokat elidőzünk. Nagyon szép a kilátás La Graciosa szigetére és nagyon érdekes a jobbra látható vulkánikus kráterfal, befelé homorodó fala, ahogyan az lemegy a tengerig, elvész benne képzeletbeli vonalát követve La Graciosa központi vulkánjához jut el a szemünk. Ahogy elnézzük Graciosát, nem tudjuk elképzelni, hogy sok újat adhatna nekünk, és a tűző napon órákat gyalogolni homokban nincs kedvünk, így már itt el is döntjük, hogy nem tartjuk szükségesnek a szigetre való áthajózást.

Végül elindulunk haza és útközben látjuk a vulkáni kúpok között, hogy csodálatos színekben játszik a naplemente, bánjuk, hogy nem vártuk meg.

Arrecifén átmegy egy központi nagy út, ennek mentén találunk egy nagy EuroSpar nevű üzletet, itt mindent lehet kapni, így alaposan bevásárolunk több napi élelmet és ma estére két közepes Sama halat és egy kiló apró mélyfagyasztott szardellát másnapra, meg egy üvegtálat, a halak sütéséhez (4 Euro).

Otthon megsütjük a halakat és risz meg saláta van köretnek, nagyon finomat vacsorázunk. Ma 11-ig bírjuk a strapát.

Lanzarote - Érkezés

2011-11-20T17:05:00.034+01:00

Bevezető

Árak

Repülőjegyek

Iberia legitársaság: Münchenből madridi átszállással Lanzarotére, oda-vissza, fejenként 336 Euro

Szállás

Apartamentos Elena

Calle Nicaragua 3. Puerto del Carmen

35510 Lanzarote

Tel: +34 92851 3661

www.apartamentoselena.com

A booking.com-on foglaltunk egy, egy szoba+hálószobás apartmant, de egy, egy szoba+két hálószobásat kaptunk, amire nem volt szükségünk, de ugyanazért az árért volt, így egy kényelmes öltözködőszobánk is lett. :D 10 éjszakára összesen kettőnknek 290 Eurót fizettünk.

Az apartman első látásra katasztrófálisan lepusztultnak tűnt, mind kívülről, mind belülről, de aztán láttuk, hogy igaz, minden öreg, elhasznált, de nagyon tiszta és élhető, így tökéletesen megfelelt a célnak.

Autó

Az Autoreisen nevű cégnél foglaltuk le neten, előre nem kellett egy vasat sem fizetni. 11 napra kaptunk egy Peugeot 207-t 154 Euroért, teljeskörű biztosítással. Az autóval és a kölcsönzővel is élégedettek voltunk (leszámítva, hogy nagyon kevés lóerővel bírt az autó és emelkedőn éppen hogy csak nem gurult vissza velünk).

Első nap, érkezés – 2011. November 9.

A repülőutat nem részletezem, fárasztó volt, mert reggel 4-kor keltünk és minden hosszúra nyúlt, így 14 órára értünk oda (ottani idő szerint - a Kanári-szigeteken egy órával kell visszaállítani az időt a középeurópaihoz mérve).

A bőröndöket gyorsan megkapjuk, az autóbérlés is flottul megy, leszámítva azt, hogy a legtöbb velünk együtt érkezett utazó az Autoreisennél áll sorba és így egy hosszabb sort kell kivárnunk. Közben látjuk, hogy kint vakítóan süt a nap és a reptér bejárata előtt hatalmas kaktuszok állnak. A kölcsönzősök kedvesek, beszélnek angolul és németül is, a bérautók egy nagy garázsban állnak rögtön a kijárattal szemben. Egy tűzpiros Peugeot-t kapunk, bepakolunk és alig negyed órát autózunk a közeli Puerto del Carmenbe, ami a sziget fővárosával, Arrecifével szinte egybeolvad. Igazán nagy kiterjedésű város és az autókölcsönzőben kapott térkép alapján hamar meg is találjuk az apartmanunk utcáját. A gond csak az, hogy szinte minden utca egyirányú és alig akad szabad parkoló, így jó néhány kört kell megtennünk a környéken, mire végül egy helyet találunk a közelben.

Az apartman utcai képe sokkol elsőre, ugyanis nem csak lepukkadtnak néz ki, hanem ahol egy üvegezett iroda kinézetű helyiség van, (ezt gondoljuk recepciónak), az be van fedve kartonokkal és kiadó tábla lóg rajta. Megdobban a szívünk az izgalomtól, hogy az apartman nem is létezik már, átvertek és nagyon nem jó érzésekkel közeledünk és keresgélünk továbbra is recepció után. Közben arra gondolok, hogy ha tényleg zárva van, találunk itt eleget helyben, végül is előre nem kellett pénzt fizetni, de azért akkor nem hiszem, hogy írt volna 3 nappal korábban a tulaj e-mailt, hogy hány órakor érkezünk, mikorra legyen kész a szoba.

Végül rátalálunk a keskeny kapualjra, ami a bejárat és a belső udvarba vezet, ahol a recepció zárva van, így a bárba megyünk érdeklődni. Ott a báros fiú nagyon kedvesen fogad és egy borítékban lezárva megkapjuk a szobakulcsunkat és üdvözlő kártyát. Recepció csak délig és délután 17-19 óráig van. Felmegyünk a szobába, meglep, hogy ekkora nagy. A berendezés rendben, a tisztaság is, a fürdőszoba kicsit kanális szagú és a ruhásszekrények nagyon dohos szagúak, ezért rögtön a második hálószoba duplaágyát választjuk öltözőnek.

A konyha nagyon rosszul felszerelt, a szokásos tányérokon, evőeszközökön és poharakon kívül csak egy nyeles fazék, egy nagyobb fazék, egy kis serpenyő, egy salátás tál, egy vízforraló és egy merőkanál van benne. Sem egy szűrő, sem egy üvegtál a sütőhöz, sem salátakiszedő kanalak…De azért választottuk ezt, mert szinte sehol máshol nem volt sütő, az pedig kell nekünk a halsütéshez.

Kipakolunk és elmegyünk egy rövid sétára, felmérni a környéket, milyen a tengerpart, hol lehet bevásárolni. Hazatelefonálunk. Érdemes fülkéből, mert 1 Eurót bedobva, sokáig lehet beszélgetni.

A tengerpart nagyon szép, hosszan elnyúlik, nagyon gondozott. A parti sétány tele van üzletekkel és egy utcával feljebb egy nagyobb szupermarket is van. Itt meg is vesszük rögtön az első szükséges dolgokat, innivalókat, kenyeret, reggelire valót. Az árak magasabbak, mint Németországban.

Amikor visszajövünk, már nyitva a recepció és becsekkolunk, elkérjük a széfkulcsot is. Eszünk friss kenyeret sajttal és halkonzervvel és elindulunk egy nagyobb felfedező sétára, a hosszú strandsétány mentén. Egymás után jön a rengeteg étterem, bár, büfé, iszonyat nagy a választék és drágák a németországi árakhoz képest.

Tetszik a hely és elégedettek vagyunk. Egyetlen, amiben csalódunk, nincs olyannagy áruház, mint Tenerifén, amiben halpult van, nem lehet friss halat kapni sehol. Fél 8-ra már haza is érünk és elég hullák vagyunk, nem bírunk sokáig fent maradni, kicsivel 9 után már ki is dőlünk és nagyon jót alszunk.

Lanzarotéról pár mondatban

2011-11-20T10:25:00.000+01:00

Megérkeztünk Lanzaroteról, és minden tökéletes volt. De mielőtt elkezdeném a beszámolóm és a képeket ontani magamból, előtte muszáj pár sort írnom a szigetről, azaz egy kis bemutatót. Akit ez nem érdekel, átugorhatja ezt az első beírásom.

Lanzarote a Kanári-szigetek legészakibb tagja (illetve tőle északra fekszik a kis La Graciosa szigete is, melyet nem szoktak megemlíteni a hét nagy Kanári-sziget felsorolása mellett). A 835 négyzetkilóméter nagyságú vulkanikus sziget egész évben meglehetősen állandó klímával (hőmérséklettel és vízhőmérséklettel) bír, így szép strandjai és érdekes vulkanikus tájai miatt egész évben kedvelt cél a turisták körében.

A sziget délnyugati részén fekszik a 174 négyzetkilóméter nagyságú Timanfaya Nemzeti Park. Itt találhatók az ún. Tűzhegyek, melyek egy sorozatos hosszú (6 éven át tartó) vulkánkitörésfolyamat részeként jöttek létre, 1730 és 1736 között. A hosszas vulkanikus tevékenység nagyban megváltoztatta a sziget geológiai képét és az itt élő emberek életét is.

Lanzarotét 1993-ban az UNESCO Bioszféra Rezervátumnak nevezte ki. Ez olyan életteret jelent, amiben a természet és az ember harmonizáló kapcsolatban él. Ezt az elvet támogatta a sziget szülötte, César Manrique, szobrász, aki építészeti alkotásaival próbálta a természetes környezetet és az ember lakóhelyét olybá formálni, hogy a sziget ne veszítsen eredetiségéből. Így 1992 óta Manriqe elvei szerint kell építkezni a szigeten, azaz nem építhetők magasra kinyúló épületek, az épületeknek követniük kell a sziget eredeti építészeti stílusát, azaz ezek alacsony, fehérre meszelt épületek, a tipikus zöld, barna és kék ajtókkal, ablakokkal.

A sziget nem rendelkezik természetes ivóvízforrással, így az ivóvizet egy hatalmas szűrőrendszer segítségével (megy Arrecifében, a sziget fővárosában található) a tenger sós vizéből szűrik ki. Az ehhez szükséges energiát egy hegyháton sorakozó szélkerekek által termelt áram oldja meg. A víz drága kincs, spórolni kell vele, erre már a repülőtér épületében táblák hívják fel az ide érkező figyelmét, mint ahogy arra is, hogy a vendég ne hagyjon szemetet maga után, és ne vigyen el semmiféle vulkáni kőzetet magával!

Elöljáróban nagyjából ennyit akartam a szigetről mesélni, a többi részlet majd a beszámolómba beépítve jön. A beszámolóm ezennel nem lesz hosszú, nem történt sok érdekes velünk, viszont annál több gyönyörű fotó van, amiknek webes tárolásával jelenleg gondjaim vannak, mert betelik a picasawebem. Mivel ez a szolgáltatás automatikusan együtt dolgozik a bloggal, azaz a blogképek egyenesen onnan jelölhetők ki (link megadása nélkül), ezért nem akarok másik tárhelyet keresni, így még megfontolás alatt áll, hogyan is legyen tovább, de megeshet, hogy a lanzarotei képeim már nem férnek fel ide.

Mindjárt Lanzarote

2011-10-07T13:15:00.001+02:00

32 nap! Mondhatjuk egy hónapnak is. Az idő múlását tekintve pedig nevezhetjük semminek is. :D Mindjárt utazunk!

A nagyon hamar rendezett foglalások hátulütője ez, hogy az ember lefoglalja az utazást, mint mi, ha jól emlékszem, januárban talán, és utána meg utazgat még máshova, meg már tervezi az azután következőt is és közben egy csomó más dolog is van, és az egyik utazás szőnyeg alá söprődik. Na, így volt ez Lanzarotéval. Eddig nem foglalkoztatott. Most viszont elkapott a gépszíj és folyton rá gondolok, örölük neki, libabőrös leszek és elkezdtem végre az útikönyvet is olvasni, mert hogy eddig fogalmam sem volt még, miket fogunkott csinálni és valamikor azt is ki kell találni. Repülőjegyek és a szállás év eleje óta megvannak, autót úgy két hónapja foglaltunk. Már csak egy flakon naptejet kell venni, semmi mást.

Vágyakozom a nyári meleg után, a mediterrán növényezt és a tengerben fürdés után. Örülök, hogy ismét ehetünk finom halakat és remélem, hogy sikerül egy gyalogos vulkántúrát is beszerveznünk. Várom és nagyon örülök neki.

Lanzarote, Döme fotói:

El Golfo

Martianez kaktuszkertje

Timanfaya Nemzeti Park

Koppenhága

2011-10-01T13:14:00.001+02:00

Kis csalás ez most, mert (sajnos) nem én jártam e szép városban, hanem M. a bátyjával két napra ezen a héten, de ízelítőnek és kedvcsinálónak pár fotó:

Én kedvet kaptam, de M. nem utazik kétszer valahova, csak ha nagyon beleszeretett a helybe, úgyhogy nekem már csak barátnővel lenne esélyem odautazni.

Tervek 2012-re

2011-09-22T13:20:00.000+02:00

Úgy gondoljuk párommal, hogy a nagy afrikai utazás után kicsit szünet lesz ezekkel a nagyokkal. A következő években szeretnénk Európát jobban bejárni. Régi vágy volt Portugália, nekem Dél-Olaszország (amiről M. hallani sem akar), tíz éve halogatjuk a barcelonai kiruccanást, Svájc és az észak-olasz tóvidék...

Jövőre "páros" év van, azaz a "családi törvénykönyv" szerint Tenerife éve.:-) Már most nagy szeretettel, vágyakozással gondolunk arra, hogy késő ősszel ismét oda utaznánk. Bár így újra kiesne Görögország, az én nagy szerelmem, ami nagyon fáj. Tegnap hallgattam görög zenét és iszonyúan elfogott a vágyakozás. Az illatok, a hangok (kabócák és zenék), az ízek és azután a gyönyörű tenger után. Talán egy évet kibírok még nélküle.

Szóval a jövő évi felállás: Tanzánia, Barcelona és Tenerife (esetleg, ha nem, akkor a görög Chios).

Túra Ehrwaldból a Knorr Hütte-ig

2011-09-16T14:37:00.002+02:00

Ide is beteszem a beszámolóm, mert ebbe a kategóriába is tartozik...
2011. Szeptember 15.

7-kor elindulunk. Előbb keresztül kell mennünk egész Münchenen, és a reggeli munkaforgalomban ez több, mint egy órába telik. :-( Úgy terveztük, hogy fél 9-re odaérünk Ehrwaldba, ehelyett fél 10-re érünk oda sajnos. Ez nagyon bosszant, meg az is, hogy útközben egyre sűrűbb lesz a köd és már látni is alig lehet valamit.

Ehrwald a német-osztrák határon van, osztrák oldalon. Rengeteg, nagyon szép túraútvonal indul a kis hangulatos faluból. Már többször is jártunk errefelé. Ehrwaldból kabinos felvonóval megyünk fel az Alm-ig (azaz legelőig), amivel egy 500 méteres szintkülönbséget spórolunk meg egy nagyon meredek ösvényen. A felvonó drágább lett. Pár éve (asszem 2007-ben voltunk utoljára) 6,50 volt, ha jól emlékszem, az egyszeri menet, most 10 Euro és oda-vissza 13,50. Otthon még úgy terveztük, hogy ha a tervezett időpontban odaértünk volna, akkor csak a felfelé jegyet vettük volna meg, és felmásztunk volna a Zugspitzere, majd onnan másik felvonóval (ami egy menetre 20 Euro!) jöttünk volna le, de ebben az esetben teljesen máshova jöttünk volna le, mint ahol a kocsit hagytuk. Szóval mivel későn értünk ide, és már nem akarunk eszelősen nagy túrát, így megvesszük az oda-vissza jegyet. A köd olyan sűrű, hogy max. 5 méterre látni el. Amikor kiszállunk a felvonóból 1500 méteren, ott még csak az ösvényt sem látjuk, így szinte tapogatózva kell lépkednünk. Mindenütt tehénkolomp és bőgés hallatszik. Egyszer csak három tehén húz el mellettünk ezerrel. Nagyon megijedünk, mert egy hete megtámadtak és agyontapostak tehenek valakit valahol (én csak fél füllel hallottam a rádióban). Nagyon rossz ebben a sűrű ködben menni és a tehenes dolog még kétszer megtörténik, bika kergeti a csajait és éppen csak hogy nem taposnak el bennünket. Őszintén szólva nincs bennem jó érzés, vagy még őszintébben, parázok a tehenektől! :D

A természet alkotta gyémántok:

Aztán elérünk egy kanyart, ami után feloszlik a köd és már távolabbra el lehet látni, bár egész nap úgy marad, hogy hol ködbe kerülünk, hol napsütésbe. Nagyon érdekes, ahogy a hegyoldalakon nyomul felfelé a völgyeből ezerrel a ködfelhő, és másodpercek alatt bekebelez mindent, és aztán semmit sem látni, csak pár métert az ösvényből.

Később egy egész tucat megvadult tehén mellett kell elmennünk, ami szinte életveszélyes. Aztán menetelünk felfelé és a ködtől semmit sem látni, mikor egyszer csak eltűnik és gyönyörű kék ég fogad, szép zöld lejtők és egy csomó legelésző hegyi zerge, ami ritkaságszámba megy, de itt egy egész csordányit látunk, kb. 100 méterrel feljebb a meredek, sziklás lejtőn felettünk, sokáig fotózom őket.

Kicsivel ezután elérünk egy hegygerincet és utána egy egész más kép tárul elénk. Ragyogó napsütés, leírhatatlanul zöld völgyek és bennünk megszámlálhatatlan sok hegyi zerge legelészik, mormoták füttyentenek és nagyon erősek a színek, ámulatba ejt az egész.

Aztán felmászunk egy meredek ösvényen, majd sziklákon és elérjük a német-osztrák határt, amit egy drótkerítés, két tábla és egy egy átjáró kapu jelez. Tök vicces, Németországból jöttünk át Ausztriába túrázni és most meg visszatúrázunk Németországba. Itt átfordulunk a hegy háta mögé és átláthatatlan köd fogad ismét. Az ösvény kölavinákon át vezet, nagyon rossz itt menni és semmit sem látni. Jóval később kitisztul az ég és előttünk áll a Zugspizt Massiv, látni a csúcskeresztet is. Elérjük a mai napunk célpontját, a Knorr Hütte-t, ahol üldögélünk egy fél órát, eszünk, iszunk és ugyanazon az úton elindulunk lefelé.

A hegyi határátkelő

A Zugspitze távolról, enyhe ködön át

A ház ott, a Knorr Hütte

Ködből jöttünk, köddé leszünk...avagy köd előttem, köd utánam.

A köd-napfény-játék végig kísér. Itt már kezdünk kimerülni és a Knorr Hütte óta a fejem is fáj, M-nek pedig a tavaly műtött térde egyre jobban, hogy már alig bír menni. Nagyon megszenvedjük a lefelé utat, nekem is nagyon fájnak a térdeim. Éppen csak 5 perccel az utolsó előtt érjük el a kabinos felvonót és beleroskadunk, eszünk, iszunk, míg leér és alig élve indulunk el haza. Ma négyszer léptünk át a német-osztrák határt. :-)

Ilyenen keresztül meneteltünk egy órán át és eleinte átláthatatlan ködben

Ezüstbogáncs

Csodálatosan szép kirándulás volt, megérte a szenvedést is.

Kompszerencsétlenség Sansibarnál

2011-09-11T11:50:00.002+02:00

Tegnap egy kompszerencsétlenség történt a tanzániai Sansibar szigetének közelében. Az utazásunk megszervezésekor előbb ragaszkodni akartam, hogy hajóval menjünk át a szigetre, "azzal nem lehet baj" címszó alatt, míg ezek a kis, propelleres, öreg, afrikai légitársaságok repülői, biztos hamarabb zuhannak le. Végül a Precision Air-t választottuk, mert pozitív kiértékelése volt a neten, sőt még M. repülős magazinjában is volt pozitív cikk róluk. Most úgy érzem, jól döntöttünk.

A hírek szerint több mint 1000 utas tartózkodott az erősen túltelített és túlrakodott komphajón, mely Sansibar és a tőle 80 km-re fekvő Pemba szigete között vitte utasait péntekről szombatra virradó éjszaka. Eddig 190 holttestet találtak meg, 610 fő a túlélő és több, mint száz embert keresnek még. Több helybéli elveszítette a szerencsétlenség során az egész családját.

Előkészületek

2011-08-17T20:59:00.003+02:00

Úgy érzem, a nagy utazásig egyetlen napon sem fogunk unatkozni. Ma is (és ez már két hete így megy minden nap) x órán át kellett e-maileket bogarásznom, számolnom dollárból euróba, angolul válaszolni e-mailekre, pénzeket számolgatni, egyeztetni, 5 különböző helyről foglalunk különböző dolgokat, ezek iratait kinyomtatni (ki fog fogyni a nyomtatópatronunk! :D), csoportosítani, órákig nyomozgattunk utazás visszalépési biztosítások után (hogy ne egyenként kelljen mindenhol az egyedi építőkövekre megkötni, hanem egyben az egész utazás összegére - mert így olcsóbb, de így is rohadtul sok pénzbe kerül ez a nyavalyás biztosítás, de muszáj, mert ha valami közbejön, odaveszne a sok pénz), telefonálgattam a betegbiztosítóval oltások miatt, mit fizetnek, mit nem, de semmit sem tudtak...ezer dolog van és akármit intéztem is el már, mindig marad még tennivaló, minden napra, és azt hiszem az utazásig nem fogunk untkozni. :-)

Elhatároztuk, hogy minden nap mozgunk valamit egy kicsit, mert a hegymászásra fel kell készülni, és így ma este elmentünk biciklizni egy órát, jól beletapostunk, hogy csak úgy izzadtunk. Amíg lesz biciklizésre alkalmas idő, ezt szeretnénk és utána meg úszni menni, a konditerem még kérdés, mert iszonyat drága. Aztán M-nek kicsit le kellene redukálnia a napi cigiszámát...

Most egy kicsit sajnálom, hogy az idén nem leszünk Tenerifen. Két okból. Egyik, hogy ott van csak Decathlon (tudom, Magyarországon van, de Németországban csak az északnémet részeken, nálunk sehol, nem beszélve arról, hogy Tenerifén sokkal olcsóbb) és kellene még venni pár praktikus sportruházati cuccot, vagy egyéb felszerelést. Másik, hogy ott a Teide, a maga közel 4.000 méterével, amit igen csak meg kellene az idén mászni, hogy lássuk, hogy bírjuk a magasságot és a megerőltetést.

Szeptemberben, ha jó idő lesz, le kell ugarnunk Garmischba is mindenképp, és felmenni mégegyszer vagy az Alpspitzére vagy végigmenni a Karwendel Höhenweg ferratán.

Végül is egész jó kis feladatokat és motivációt a mozgáshoz adott ez a Meru mászás.

Rengeteg dolgot kell vennünk, esővédő cuccokat (magunknak és a csomagoknak), vízfertőtlenítő tablettákat, speciális szúnyogűző szereket, homloklámpákat, energiaszeleteket...sorolhatnám, már akkora lista van, hogy rosszul vagyok tőle. El nem tudom képzelni, hova fogjuk ezt a sok cuccot bepakolni. Na meg kilóban hogy fog passzolni, nem lesz egy könnyű menet ezt mind kitalálni.

Javasolt oltások

kezdeném a gyerekkoriak felfrissítésével (míg ezek nálunk kötelezőek voltak - nem tudom, még most is azok-e - addig a németeknél nem, csak 1-2 belőlük, ezért nem is egyértelmű nekik, mikről beszélek én)

- Tetanus

- Diphteria

- Polio - ez az első három mindenképp javasolt

ajánlott még:

- kanyaró

- meningococcus meningitis

- hepatitis A+B

- veszettség

- tífusz

- cholera

Ajánlott és vitatottan kötelező is (egyik hely ezt mondja, másik amazt):

- sárgaláz

és természetesen nem árthat a malária megelőző tabletta sem (mi esetünkben Malarone)

mára ennyit, majd jön még ehhez a témához sok dolog

Hogy is van ez a szafari?...meg az anyagiak

2011-08-16T13:46:00.002+02:00

Hát először is, qrva drága!

Aztán sok-sok oldal nézegetése közben meg-megörültem néha, hogy akad köztük olcsóbb is. Igen ám, de ha az árat megnéztem, mindig 6 főre szólt (ez a max csoport) és akkor lett volna olcsó. Mivel majdnem minden fajta szafari minden nap indul, és eredetileg két főre tervezik, ezért szinte esélytelen, hogy az ember valaki mással együtt foglalja le ugyanarra az időpontra. Az irodák azt javasolták, hogy foglaljuk le a magas árral és majd csak jön hozzánk valaki még és akkor visszadják az árkülönbözetet, mert hogy 2-4 és 6 főre is különböző árak voltak. De én erre nem alapozhatok. Mondjuk nem értem, ez hol befolyásolja igazából az árat, mert hat főt ugyanúgy egy landroverrel visznek, mint kettőt, ugyanúgy egy szakács főz rájuk és egy ember a sofőr, aki egy személyben az idegenvezető is. A szobáját pedig mindenki külön fizeti. Így tényleg nem értem, milyen elv alapján lesz 6 főre olcsóbb, mint 2 főre, de hát ők tudják. Persze mindeki próbálkozott bemagyarázni nekünk, hogy ha a magas áron foglaljuk le két főre és nem jön hozzánk plusz ember, akkor milyen jó lesz nekünk, hiszen csak mi ketten leszünk egy privát szafarin. Megmondom őszintén, ilyen uraságok mi nem vagyunk és minket egyáltalán nem zavar az, hogy ha 2 vagy 4 másik emberrel együtt szafarizunk, ha ez több száz eurós (akár 7-800!) árkülönbözetet produkálhat.

Hát próbálkoztunk hátulról. Ők azt akarták, hogy foglaljunk és majd talán jön hozzánk valaki (erre tök kevés az esély) és persze, hogy ez nekik jó taktika, mert ha nem jön (vagy jobban mondva, nem is hirdetik, hogy hozzánk csatlakozva valaki jöhet olcsóbban), akkor a nagy pénzkülönbözet megmarad nekik, tehát nem érdekük nekik sem összecsoportosítani minket másokkal. Azzal próbálkoztunk, hogy mondják meg, ha valaki már foglalt, adják meg azokat az időpontokat és akkor mi csatlakozunk. Na de ezt sem akarták, illetve azt mondták, még senki sem foglalt. Aztán végre (az amúgy is legszimpibb iroda) hajlandó volt megmondani ezt, azaz náluk már négy januári időpontra foglalt egy-egy pár, és így ott már nekünk fejenként 500 Euróval kevesebbet kell befizetnünk. Így kiválasztottuk a legjobban passzoló időpontot és aköré terveztük meg az egész utazást. Viszont most van egy zsákbamacskánk, kikkel is leszünk majd x órát 5 napon át egy dzsipben összezárva? Azért annyira nem mindegy, mert lehet valami pökhendi, beképzelt idős pár is, vagy arrogáns fiatal, de lehet a mi fajtánk is, nyílt, barátkozó és alkalmazkodó. Hát ebben reménykedünk.

A szafarik szállásai között 3-féle lehetőségből lehet választani: kemping, nagy státras kemping vagy lodge. Lodge-ot akartam, és amiket kínáltak, eszméletlen gyönyörűek, már-már úriasok voltak, de olyan árakkal, ami nekünk már semmiképp nem fért volna bele. Így fájó szívvel, de erről is képes voltam lemondani és ez is csak fokozza az utazás izgalmát, mert most a nagy sátras kempingben fogunk lakni, készen, berendezett sátorban és semmivel sem tartom rosszabbnak, mint a lodge-t, csak hát optikailag nem olyan szép, de ez az ok nem vezethet horribilis összegű különbségekhez. A sátrazást kizártam, mert egy percet sem tudnék aludni a félelelemtől éjjel, ha hallom az állatok hangját, meg azért bőröndökkel egy kis iglusátorban elég nehéz lenne, meg basszus sátraztunk már eleget, most már öregebbek vagyunk, azért egy stabil ágyat megkívánunk a hátunk alá.

Az árat mindenhol le kellett faragni és ehhez nem csak eszesnek, de erőszakosnak, sőt még ravasznak is kellett lenni, mert a független irodásokat lehet manipulálni a másoktól kapott kedvezőbb árajánlat orruk előtt való lebegtetésével, mert hogy ezek láttán, egyszer csak ők is tudnak egedni.

Le kellett vágni annyit a repülőjegyből, amennyit csak lehetett. Így lemondtam a kényelmes közvetlen járatról, a megbízható német szabványokról, de azért megerőszakolni sem akartam hagyni magam egy nagyon színvonalon aluli, vagy túl sok átszállásos repüléssel, így a középutat választva, rábíztuk magunkat az ismeretlenre.

Hasonlóképp zajlott a többi építőkő kiválasztásánál is a dolog.

Végül pedig a zanzibári szállásnál is, ahol előbb végignéztem az interneten talált kínálatot, azok képeit, értékeléseit. Hamar összegeztem, hogy vannak nagyon olcsó, de ennek fejében totál lepukkadt helyek és vannak nagyon színvonalas, de ennek fejében bazi drága helyek és köztük meg semmi. Ekkor ugrott be, hogy van nekem egy "barátom", a német FTI utazási iroda, akik a legolcsóbbak a távoli utazások terén, de az olcsóság nem jár színvonalvesztéssel, mert nagyon korrektek és jók az útjaik (velük voltunk Mauritiuson, tőlük volt a mexikói szállások egy része és tőlük volt a meglepően olcsó luxushotel Thaiföldön is). Gyorsan beszereztem egy katalógust és ismét nem csalódtam, színvonalas szép szállás, nagyon jó áron, mögötte a német garancia, nem kell egy vadidegen országba pénzt kiutalnom, utazási iroda áll mögöttem, ha bármiben is panaszom lenne - sokkal jobb így).

Végül egy észrevétel levonása az egész szervezésből. Ha ilyen helyre utazol, ahol minden ilyen drága, az luxusútnak számít és akivel csak szóba állsz, luxusutazóként kezel és nem fog igyekezni, hogy a legjobb árajánlatot adja ki neked.

Nekünk meg vannak szabva az anyagi határaink, és van minden utazásnál egy felső határ, ami még belefér, illetve amit a józan ész elfogad. Tehát, attól, mert van rá keretünk, még nem jelenti azt, hogy annyi pénzünk van, hogy zsákszámra szórjuk ki az ablakon, és mindenféle, számunkra nem is fontos luxust hozzáfoglaljunk az úthoz, mert az utazási irodások ahhoz vannak szokva, hogy aki odautazik, csöpög a pénztől. Még ha rohadtul gazdag lennék is - de nem vagyok - akkor sem látnám szükségesnek, hogy luxuskörülmények között utazzak, akkor is azt nézném, hogyan hozhatom ki az adott utat a lehető legolcsóbban és ami pénz így megmarad különbözetként, az már egy biztos alap a következő utazáshoz. De hát volt rá példa, mint ahogy előzőleg is írtam már, hogy leírtunk egy összeget, hogy ebből szeretnénk összehozni az utat és elküldtek röhögve melegebb éghajlatra, vagy a kapott ajánlatokból eme összeg sokszorosa jött ki mindig. De nem adtuk fel, sok és fáradalmas keregéléssel az ember mindig megtalálhatja, amit keres.

A fórumokon is vannak olyan résztvevők, akik elutaznak, amikor kedvük tartja ilyen drága helyekre, kifizetik a drága luxushotelt, és aztán meg leugatnak engem a fórumon, hogy milyen ember vagyok én már, hogy ilyen menő helyre akarok utazni és büdös nekem a drága szállás. Hát igenis büdös, mert mi a frásznak adjak ki egy luxushotelért horribilis összegeket, mikor mi egy szép kis apartmannal is boldogok szoktunk lenni, sőt sokkal jobban szeretjük, mint a hotelt...

Tanzánia - Útiterv

2011-08-15T19:27:00.002+02:00

1. nap: este repülés Frankfurtba, átszállás, majd reggel érkezés Addis Abebába (Etiópia), átszállás

2. nap: délben érkezés Tanzániába, a Kilimanjaro reptérre, ott eljön értünk a szállodás, szállás Arushában

3. nap: Pihenés a szállodában Arushában

4. nap: A Mount Meru megmászásának kezdete: valaki elvisz a nemzeti park bejáratához, a Momella Gate-hez, ott kapunk vezetőt, csomaghordárt, szakácsot és puskás parkőrt és kb. 1000 m szintkülönbséget megyünk fel, szavannákon át a hegyre. Itt nagy valószínűséggel lehet zsiráffal találkozni. Éjszaka a hegyen (Miriakamba Hut) egy fakunyhóban, egy közös teremben másokkal, emeletes ágyakon

5. nap: Újabb 1000 méter szintkülönbség őserdőn át (lehet elefánttal, bivallyal találkozni) és éjszaka egy újabb kunyhóban (Saddle Hut)

6. nap: pár óra alvás után ébresztő éjjel 1-kor és 6 órányi menetelés a csúcsig, fagyban, sötétben, sziklákon át, csúcs: 4566 m. Napfelkelte kivárása a csúcson, majd le a Saddle Hut-ig, ahol ebédet kapunk (tíz órányi menetelés után kaja nélkül - kizárt, hogy túlélem!), majd még 4 óra menetelés le a Miriakamba Hut-ig, ott alvás

7. nap: lemegyünk a hegyről és visszavisznek Arushába a szállodánkba

8. nap: pihenés a szállodában

9. nap: Jönnek értünk és elindulunk egy másik német párral (akiket még nem ismerünk, de nekik köszönhetjük, hogy kb. 500 Euróval olcsóbban mehetünk - erről majd később) egy privát szafarira, ahol csak mi négyen leszünk (rizikófaktor, vajon ők milyenek???), első nap: Lake Manyara Nemzeti Park, alvás telepített sátorban (ami szobaszerűen van megcsinálva, van benne zuhany is)

10. nap: továbbutazás a Serengeti Nemzeti Parkba, és szafari, alvás ugyanolyan sátorban

11. nap: Serengeti NP szafari

12. nap: Kirándulás a Ngorongoro Kráterhez, szafari (alvás egy lepukkadt lodge-ban)

13. nap: Kirándulás a Ngorongoro Kráterbe és szarafi annak belsejében, este visszavisznek a szállásunkra, Arushába

14. nap: elrepülünk belföldi járattal Zanzibárra

15-20. nap: pihenés, strand, kirándulások Zanzibáron

21. nap: éjjel 3-kor repülés Zanzibárról Addis Abebába

22. nap: reggel átszállás és repülés Frankfurtba, este érkezés Münchenbe

Fotókönyvek

2011-08-14T12:48:00.000+02:00

Utazási fotókönyv minták, érdemes megnézni, gyönyörűek.

Tanzánia

2011-08-13T16:41:00.001+02:00

MUC - FRA - ADD - JRO - ZNZ - ADD - FRA - MUC :-)
csak éljem túl

A tervezés kezdete

2011-08-13T10:41:00.005+02:00

...végül úgy döntöttem (igen, egyedül), hogy eljött az idő (köszönöm Mama!), hogy megvalósítsam életem álmát.

TANZÁNIA!

Régóta tudtam, hogy ha Afrika, csak is Tanzánia lehet, és hosszú évek óta meg volt bennem a konkrét, elképzelt terv is. Egy hetes Kilimandzsáró túra, egy hét szafari, egy hét Zanzibár... :-)
Épp most olvastam Georg Küpfler: Mesélj Afrikáról c. könyvét és ez adta a döntő lökést, hogy feladjam az álmodozást és kézbe vegyem a szervezést, valamit, hogy teljesen ésszerűen lemondjak életem ex-álmáról, a Kilimandzsáróról. Küpfler Úr sem volt sportoló előtte, de egy évig edzett rá, minden nap futott, lépcsőzőtt, konditerembe járt és előtte egy hétig hegyet mászott az Alpokban, mégis vért izzadt, amíg felszenvedte magát a Kilire, húga pedig, aki rendszeresen sportolt, nem bírta ki, vissza kellett fordulnia a hegyről. Na, én egy dekát nem sportolok és 2600 magassági méteren már elkezdenek mutatkozni rajtam a hegyi betegség első enyhébb jelei.

Nem akarok egy álom után vakon rohanni úgy, hogy akár bele is halhatok, vagy kiadom azt a rohdt sok pénzt érte és a felénél visszafordulok. Ráadásul, amiket olvasok mindenhol, hogy micsoda tömegturisztikai hisztéria zajlik ott a Kilin, az már nem az én világom. Nem is fájt annyira, hogy elbúcsúztam egy életen át tartó álomtól, simán belenyugodtam.

Na, de nehogy már hegy nélkül jöjjek haza Tanzániából. Akkor megmászom az 5ezres Mount Meru-t, a Kili kistesóját. Sokkal kevesebb ember megy oda, sokkal szebb túra, sokkal több természeti szépséggel és általában mindeki kibírja és nincs az a rohadt -20-40 fokos hideg sem fent, mint a Kilin, amit nem tudom, hogy bírnék ki sátorban aludva. Szóval Meru - máris belédszerettem!

Egy hét alatt átbogarásztam az összes utazási honlapot, akik Tanzániával foglalkoznak, kijegyzeteltem mindent, padlót fogtam az áraktól, végül közöltem M-mel, hogy oda akarok utazni januárban, ennyi pénzbe fog kerülni és állom a sarat, menni akarok.

Az utazás mozaikjainak összerakása

Először is megrendeltem a neten két nagyon profi Tanzánia útikönyvet. Az egyiket nevezhetem a Tanzániautazók Bibliájának is, mert a fickó, aki írta, mindent bejárt, végigcsinált saját maga és nagyon öszintén megírja a saját véleményét, tapasztalatait és emelett iszonyatos profi módon összegyűjt minden infót, ami csak kellhet, még pakolólistákat is írt, külön a hegymászáshoz, külön szafarihoz és külön csak nyaraláshoz. Egy délután alatt kiolvasom a vastag könyvet, és közben már jegyzetelek is egy papírra, hogy miket kell majd megvennünk. Hát megmondom őszintén, ettől jobban kétségbe vagyok esve, mint az utazás bármi más részétől, mert eszméletlen sok cuccot kell beszereznünk és ezeknek az anyagi vonzata sem lesz éppen kevés. Ezenkívül, ami még utálni fogok elintézni, az a vízum és a rohadtul sok oltás lesz. Ezeknek többsége a gyerekkori oltások felfrissítése. Ezekről majd fogok írni, ha valóban ott tartunk, hogy utazunk és elkezdődik a mostani álmodozás-tervezgetés fázisból a megvalósítás fázisa.

Írtam 10 német, direkt Tanzániára szakosodott utazásszervezőnek, hogy mikre kérek árajánlatot. Az egy hét alatt kettőnek sikerült egyáltalán nem válaszolnia, kettő iszonyatosan tukmálta magát, három áltagosan kedvesen válaszolt, egy pedig iszonyat tapló volt - azt elküldtem a fenébe. Volt pofája a lekérdezésemre olyat visszaírni, hogy az általam elképzelt árból lehetetlen Tanzániába utazni és eleve már az egyes építőkövek is mind jóval ezer Euro felett lennének, értve ezt mind a Mt. Merura, mind a szafarira, mind Zanzibárra és még a repülőjegyre is. Csak annyit mondtam neki, hogy köszönöm kedves válaszát, de a szafarin kívül minden más építőkőre van már fele annyiért is ajánlatom, sőt kihozom az egész utazást a tervezett pénzből, amit szerinte lehetetlen. Tovább nem is kommentálnám a dolgot.

Egy héten át megnéztük az összes létező direkt és átszállásos repülőjáratot, írtunk tanzániai szafariszervezőknek is (na ezek meg vannak hibbanva, háromszor annyit kérnek, mint a németek! Totálisan csak a fejős tehenet látják a turistában! - vagy lehet, hogy jobban jártam volna, ha .hu-végű e-mail címről írok és nem .de végűről?? :-)

Attól mert az ember álmodozik és keresi a lehető legolcsóbb megoldást, meg mert már egy ilyen utazás gondolatával foglalkozik és próbálja a legjobb árakat begyűjteni, máris milliomosnak nézik ezek az irodák és próbálják palimadárra venni.

De hát mik a lehetőségek?
Kimehetünk és elkezdhetünk ott heyben is szervező után kajtatni, bár nem ajánlott, sokan vannak fekete listán és becsapnak, csalnak, lehúznak, a német precititásban bízunk inkább és biztosítási szelvénnyel (azaz utazási garanciával) aláírt szerződésnek jobban örülnénk. Nem beszélve arról, hogy nem szeretek vadidegen embereknek külföldre pénzeket utalni át, ezt nyugodtabb szívvel teszem meg egy belföldi, elismert cégnél. Amúgy meg jelen eset arról árulkodik, hogy nem mindig igaz, hogy a helyi választék a legolcsóbb, mert két kinti cégtől sokkal drágább ajálatot kaptunk, mint a legdrágább némettől és a német nem csak garanciát ad, hanem minden egyéb plusz dolgot is, amit az ottani nem biztos.

Aztán volt egy szerdai szabadnapunk, amikor is - még ha hihetetlenül/vagy éppen elmebetegnek is hangzik - 12 óra hosszát ültünk mindketten a számítógép előtt. Néztük együtt a repülőjáratokat, szállások képeit és értékelését, árait, excel táblázatot gyártottunk, bele tettünk keresztbe-kasul mindent, osztottunk-szoroztunk, még mindig az egekben jártunk az árakkal, de iszonyat jó nap volt. Mindketten nagyon élveztük és M. többször is mondta, hogy olyan jó már a szervezés láza, és olyan jó, hogy mindkettőnket egyformán izgat fel az egész, hogy már erről álmodunk és nappal is egész nap minden gondolatunk Tanzánia, hogy ennyire bele tudjuk élni magunkat, mikor még csak álmodozás szintjén van a dolog. Mikor még simán elbukhatjuk. Már pár nap alatt drágultak a repülőjegyárak, de addig nem tudunk venni repjegyet, míg valaki végre nem ad egy normális (kibírható összegű) szafari ajánlatot és akkor annak az időpontjához kell majd igazítani a repüléseket is.

A konkrét útvonaltervünket majd csak akkor írnám le, ha már tutira utazunk és minden le lesz foglalva.
Az árakat sikerült lenyomnunk odág, amennyiértt utazni tudunk, most az első lépés a repülőjegyvásárlás lenne. Az éjjel nem tudtunk aludni az izgatottságtól és ma reggel még a "mars" is elkapott kétszer. :-) Nem kis döntés és nem könnyű meghozni. Ma el fog dőlni. Ha ma estére repjegytulajdonosok leszünk, folytatódik ez az írás, ha nem, akkor ki tudja...

Repülőjegyvásárlás

Az egyhetes kétségbeesett repülőjegy után való kutatás eredményei:

1. Condor: az általam kedvelt közvetlen járat, 1.000 Euro oda-vissza

2. Emirates: előkelő légitársaság, és ami a legnagyobb dolog lenne és M. bármit megadna ezért, az új Airbus 380-800-assal repülnénk Dubai-ig...731 Euro - igazán barátságos ár, de a fene sem fog 10-14 órát ülni egy reptéren a két gép között

3. KLM: a legolcsóbb verzió, és nagyobb szabadcsomagsúly, mint máshol, 636 Euro, de nem vagyok hajlandó 3-4-szer átszállni, tekintve, hogy Amsterdam nagy mestere a bőröndeltüntetéseknek (München-Amsterdam-Nairobi-Kilimanjaro, vissza ugyanez Rómával Amsterdam helyett) és hogy szakadjon le a pofájuk, nincs ellátás a gépen, na de ezért a pénzért ne is várjak semmit alapon, értehtő. Amúgy sincs jó hírük, nagyon ellenkezik a belem ellene, nem akarom.

4. Ethiopian Air: 700 Euro körüli jegy...nehezen tudom elképzleni, hogy egy ország, ahol szegénység van és éheznek az emberek, hogyan tud egy ekkora légitársaságot fenntartani, még nehezebben tudom elképzelni, hogy a csontsovány elképzelésű etióp pilóta hol szerezte meg a baromi drága kiképzését, így levonom azt a következtetést, hogy valószínűleg nem tartják karban a repülőket és túl nagy a lezuhanás esélye, nem akarok velük repülni, de az utazási irodák rájuk esküsznek és M. szerint sem rosszak - márpedig ő ugyebár minden hónapban kiolvassa a repülős szaklapot a legújabb hírekkel. Plusz pont: 23 kilo szabadcsomag!

Szóval mindegyiknél van valami, ami nem igazán jó. Még mindig a Condor lenne a legjobb, csak hát bazi drága és nekünk most oda kell figyelni, hogy mindenhol annyit faragjunk le, amennyit csak lehet.

5. Egyptair: Egy átszállással, jó hírnévvel (Star Alliance Member = minőség), komforttal, és 23 kg szabadcsomag fejenként ~~inkluzív egy esetleges bombarobbanással a reptéren?~~, csupán 595 Euróból....ő nyerhetett volna...csak így meg még három belföldi repülést kellene hozzávennünk, és akkor már majdnem a Condor áránál vagyok.

Végül az Ethiopian mellett döntöttünk, de amikor ellenőrizni akartuk újból az egy nappal korábbi szuper árakat, másnap már 200 euróval drágább lett a dolog. Ennél az utazásnál pedig minden Cent számít, hogy mit faraghatunk le.

Egyéb tényezők:
Mivel a Kilimanjaro reptértől indulnak a programjaink, jó lenne oda repülni, de oda csak a Condor, KLM és az Ethiopian repülnek. Az Egyptair és Emirates Dar es Salaamba, de onnan kellene akkor egy egyszeri belföli út a Kilimanjarora, majd egy egyszeri Zanzibárra, majd egy egyszeri Dar es Salaamba (két belföldi cég van, akik szerencsére jó hírnek örvendezhetnek, azaz nem esnek le a gépeik idő előtt az égből: Precision Air és Fly540). A két belföldinek jó áraik vannak, de főleg return menetre és nem pedig az egyszeri útra. Így ez nagyjából el is döntötte, hogy a Kilimanjarora kell repülnünk, mert akkor csak egy Kili-Zanzi-Kili oda-vissza jegy kelle még. Addig, míg megvolt az Ethiopian olcsó jegye. De most már nincs, most már csak az Eyptair maradt.

Amúgy meg van még nagyon olcsó jegy a Turkish Airlines-nál és a Qatar-nál is, de azoknál nagyon durva átszállási idők vannak, részben 16 óra várakozással, és mondjuk Dohában még csak a váróból sem mehetsz ki a nemzetközi területre, mert ahhoz vízum kell (ez érvényes Dubaira is).

Aztán az ember végre kitalálja, hogy mit is akar, és csak egy nyavalyás hét telt még el azóta, amióta elkezdte nézegetni, most már tudja, hogy mit akar, csak még egy pár napot várnia kell egy árajánlatra, mert utazási irodás maca lusta volt már pénteken délután 4-kor ajánlatot gyáratni, és hétvégén nincs ott, hétfőn ünnepnap van, keddig várni kell, és az ember már ég a vágytól, hogy megvehesse a repülőjegyet, hiszen onnantól már biztos az egész...és mégegyszer végig akarja zongorázni a lehetőségeket és halálos csalódottság uralkodik el rajta, amikor a tegnap még létező olcsó árak mind eltűntek egy nap alatt és ma már csak 200 Euróval drágábbakat dob ki ugyanaz a légitársaság. Az ember össze tud roppani és minden kalkulálás kezdődik előlről.

Rejtvény

2011-08-10T08:33:00.000+02:00

1+1=2
2x3=6
MUC - CAI - DAR - JRO - ZNZ - JRO - CAI - MUC = ?
:-)