2020. Július 5.
Ismét onnan folytatjuk a felderítő körutazásunkat, ahol tegnap abbahagytuk. Tehát a Voudia part után következő földutakon megyünk tovább, az ezen az oldalon fekvő eldugottabb partokat felfedezni. A reptéren az autóbérlőtől kapott kis térképen a nő áthúzta ezt a területet, hogy ez autóval nem járható és ne menjünk oda, mert ha mégis megyünk és kár éri az autót, azt mi álljuk. De ilyet sokszor mondanak, ha nem így van akkor is és legalább meg akarjuk próbálni. Fent a sziget magasabb részén megy egy autópálya szélességű, a dömperektől ledöngölt salakos földút, ez jó minőségű, de életveszélyes, mert a kanyarok beláthatatlanok és tényleg nagy sebességgel jönnek a bányákból ezek a dömperek és iszonyú port is vernek, hogy utána látni sem lehet. A különböző partokhoz levezető nagyon keskeny kis földutak, már a katasztrófális kategóriába sorolhatóak. Nagyon hepe-hupásak, kövesek és hát úgye ne feledjük, a két első guminkon nem hogy nincs profil, hanem tele van repedésekkel is, simán kaphatunk defektet. De kezdetben hajt a látni akarás, a legszebb partok rejlenek ezeken a nehezen megközelíthető helyeken és pont azokat ne látnánk?
Az első part Kastana. Már az ide levezető kb. 2 km-es keskeny, borzalmas földúton a vége felé félek és szinte rosszul érzem magam. Ahogy odaérünk a strandhoz, a strand felett omladozó sziklás part van, lemenni nem is akarunk, mert bármikor leszakadhat egy adag köves part. Ráadásul nem is olyan szép. Szokás szerint iszonyú forróság van, de ma a szél is fúj. A tenger hullámzik, ezek itt nem olyan zártabb kis öblök, hanem hirtelen mélyülő víz és nyitottak a tenger felé. Nem éreznénk jól magunk, ha itt strandolnánk. Tovább is megyünk és már most meggondoljuk, hogy megéri-e az összes tervezett parthoz ilyen hosszú ideig eltartó és idegörlő autókázással odamenni, hogy ha a látány talán nem is olyan mesebeli. Elkezdek kihúzni a tervezett sok-sok strandból néhányat és csak azokat megtartani a napi listán, amik tényleg a képeken a legszebbek.
Következő a Tria Pigadia. Az ide vezető út nagyjából rendben van, de nagyon hosszú és a part csak fentről nézve szép, lent hatamas köves, semmilyen, ide sem érte meg lejönni.
Erődítmény szerű magán templom a papma közepén:
Lent a kis repülőtér:
Ezzel el is döntjük, hogy nem megyünk le a többi ilyen eldugott helyre, egyet kivéve: a Thiorichia strandot, ahol az Old Sulfur Mine (azaz egy régi, elhagyatott kénbánya van). Rengeteg képet láttam már róla és nem is az, hogy olyan szép lenne, hanem a bánya elhagyatott épületei, és egyéb rosdás segédeszközei, a sárgás sziklák, a zöld tenger, az összkép olyan fotogén, meg rengeteg kis részlet van, amiket egy fotós más szemmel lát és számára egy kincsesbánya fotógráfiailag nézve egy ilyen hely. Szóval elindulunk. A Tria Pigadiától keresztül-kasul a pampában, borzalmas utakon haladunk, míg a bánya előtti utolsó két km-től kezdve egyre rosszabb lesz az út, végül az alig járható kategóriát éri el. Ez az utolsó szakasz, egy meredek sziklafal alatt (omlások nyomaival), igen keskeny, jobbra a sziklafal felettünk, balra a szakadék alattunk, egy autónyi köves, és 30 cm-es mélységig terjedő vájatokkal teli út. Komolyan halálfélelmem van! Nagyon hamar megbánjuk és szeretnénk visszafordulni, de erre nincs lehetőség, mint ahogy hátramenetben sem lehet menni és azért csak imádkozni lehet, hogy nehogy szembe jöjjön egy másik jármű vagy éppen leomoljon valahol a szikla. Kiver a víz és elkezd a hasam is görcsölni a félelemtől. Nagyon lassan haladunk és csak azon jár az eszünk, hogy ezt éljük túl és a kocsinak nehogy baja legyen, nehogy ide kelljen hívni a kölcsönzőt segíteni, mert akkor pokoli bírságot kapunk. Folyamatosan nézem a mobilomon a térerőt, van-e egyáltalán. Végül nagy keservvel elérünk közvetlenül a bánya felett egy kiszélesedő kanyart, ahol le tudjuk parkolni a kocsit és meg is tudunk fordulni. Innen a bányába már csak egy 50 m hosszú meredek lejtőn kellene lemenni, de annyira rosszul vagyok az idegessétől, hogy már nem tud érdekelni az egész, semmi mást sem akarok, minthogy elmenni innen és megúszni ezt az egészet baj nélkül. Le is gyalogolhatnánk már innen simán, de olyan hőség van, hogy egy métert sincs kedvünk menni a napon, meg addig úgysem nyugszunk meg, míg nem tudjuk, hogy sikerül-e a horrorúton visszajutnunk baj nélkül. Szóval készítek fentről pár képet és elindulunk vissza. Én gyalog megyek az autó előtt egy darabon, hogy tudjam M-et irányítani, hol vannak a legveszélyesebb nagy árkok, amibe, ha bemegy a kerék, onnan ki nem jövünk többet. A 2 km-et, ahol ilyen rossz az út, halálra izguljuk és hatalmas a megkönnyebbülés rajtunk, amikor már valamivel jobb minőségű útszakaszhoz érünk. Abban maradunk, hogy eljövünk egy másik napon eddig a helyig és a 2 km-et gyalog túrázzuk majd le és fel, ha talán nem lesz ilyen hőség, de a hőség végig marad, így soha nem visz rá a lélek ebben a katlanban túrázni. Még azon is gondolkozunk, hogy halászt bérelünk csónakkal, aki ide elhoz a tenger felől, de ebből sem lesz semmi a hátrelévő időben fenááló szélvihar miatt.
Miután visszajutunk normális utakra, Paleochori partjai a következők, ahova megyünk. Az első partszakasz felett egy nagy elkerített, magánparkoló van, innen lépcsőkön lehet a keskeny strandsávhoz lemenni, az egész part egy bár tulajdonában van. Csodálatos! A színek leírhatatlanok. A jobb sarokban a kénes sziklaomlás, majd a zöldtől a kékig minden szín és kristálytiszta víz. Itt a víz alatt is kénes vulkáni források törnek fel és ezeket vöröses sárgás csíkok jelzik a víz alatt.
Innen ámegyünk a nagy Paleochori öbölbe, itt van egy hosszú napágyas rész és egy érintetlen rész is. Ki vagyunk tikkadva és a Pelagos Tavernában, ami a strand felett van és csodás kilátást kínál, iszunk egy nagyon finom frappét és eszünk joghurtot mézzel.
Úgy döntünk, a part előbb látott szakaszán szeretnénk standolni, így oda megyünk vissza. Lemegyünk a keskeny sávra, ismét nincs jó érzésünk, mert árnyék csak közvetlenül a szikla alatt lenne, de az omlik, kintebb, meg nincs árnyék és iszonyúan fúj a szél. Megpróbáljuk felállítani a sátrat, de nem lehet a szélben, így fogunk két napágyat és egy napernyőt (a part még nincs üzemben, fent most éíptik ki a kávézó terszait), és önkiszolgálásban felállítjuk őket, ha akarnak majd érte pénzt, okés, de árnyék nélkül mi nem bírjuk ki, M. így is 5 perc alatt mindig rákvörös, neki elég csak annyi, míg éppen leérünk egy partra, már leég, pedig be van kenve 50 faktoros krémmel. Én sem nagyon bírom 10 percnél tovább. A kék napernyő egy hálós anyagból van, tele apró lyukakkal, átsüt rajta a nap, szóval csak a lélelkenk jó, hogy van valami a fejünk felett, de nem sokat ér. Viszont olyan szél van, hogy amíg bemegyünk a vízbe, kiszedi a szél az ernyőt és viszi a part mentén magával. Rohanni kell ki a vízből érte, de nem tudjuk olyan stabilan leverni, hogy megmaradna, folyton kijön. Így igen rövid dühroham után összepakolunk és elmegyünk innen, mert árnyék nélkül esélytelen itt maradnunk. Pénzt nem kértek.
A következő partszakasz az Agia Kiriaki, amit egy fiatal, kis tamariszkusfákból álló sorocsaka szegélyez. Mivel vasárnap van, tele vannak a jobb strandok a helybéli görögökkel és úgy látszik, ez a strand a természetes árnyék miatt népszerű, mert tele van, egyetlen szabad árnyékos hely sincs, csak nagy nehezen találunk egyet, de ott meg elugat minket egy görög fickó, hogy nem vagyunk tőle 2 méter távolságra és menjünk innen, szinte nekünk esik majdnem, így pakolunk és végigjárjuk az egész partot és szénné égünk, mire végre találunk egy árnyákot magunknak. Csodaszép ez a part! A víz olyan kék , hogy hihetetlen és szürkés a homok, de a hullámok, ahova kijönnek, annak határában egy fehérkavicsos sáv van, hófehér, szép tojás alakú kavicsok. A víz kristálytiszta. Itt maradunk a nap végéig és elégedettek vagyunk a jó kis árnyékos helyünkkel.
Este lemegyünk Klimába naplementét nézni és vacsorázni. A két szirmatás rész között középen egy nagyobb téren van a falu egyetlen étterme, ami puccosabb, legalábbis az árak magasak és az ételek sem a szokványos görög dologok. De a kiszolgálók olyan bénák, hogy hihetetlen, képtelenek bármit is megjegyezni, meg mivel semmi szisztéma nincs az egészben, minden alkalommal egy másik jön oda hozzánk és fogalma sincs arról, hogy az előzőnél mit rendeltünk. De az étel nagyon finom és a naplemente itt valóban csodás.
