2010. szeptember 30., csütörtök

Tenerife 2008/5.

10. Nap, Május 4. Vasárnap

8-kor ébredek. Nagyon tiszta, felhőtlen az idő. Eddig ennyire tiszta még nem volt, mert annyira párás volt, hogy a távolabbi pontokat csak elmosódottan lehetett látni, de ma nagyon erősek a Teide körvonalai a házunk felett. 10-kor elmegyünk sétálni a városba, és 12-kor érünk vissza. Pizzát ebédelünk és az egész délutánt a Martienez strandon töltjük. M. nagyon fehér bőrű ezért alapvetően ki sem megy a napra, mindig valami fa árnyékában kuksol. Ma elalszik ott, miközben az árnyék tovább vándorol és én is bóbiskolok, mire észreveszem, hogy kint alszik a napon, szegény nagyon leég, de foltokban, ahol érte a nap. Én is leégtem egy kicsit, de nem vészes. Míg M. este tévét néz, én lemegyek az alagsorba netezni.



11. Nap, Május 5. Hétfő
7:45-kor kelek, de minden ilyen (nekem) korai kelés ellenére is abszolút kipihentnek érzem magam. M-et és ébresztem és 9-kor készen, felpakolva állunk a szálloda melletti autókölcsönző előtt, ahol tegnap délután megegyeztünk, hogy két napra kapunk egy Puntót 38 Euróért, ki is fizettük előre. 9-kor nyit az üzlet, így beszéltük meg a tulajjal, hogy nyitáskor visszük el az autót. 9:15-kor már nagyon mérgelődök, hogy nem jön, hiszen máris 6-7 órás túrát terveztünk be és jó messze lakóhelyünktől. Elküldöm M-et a szállónk recepciójára, hogy hívják fel az ürgét. Valami nő veszi fel és nem tudja, hol a pasi, de szerinte, mindjárt itt lesz. Ezzel várakozunk tovább, míg 9:35-kor megjelenik egy 20 év körüli csaj. Katasztrofálisan néz ki, melegítő naci és top, a kettő között pedig úszógumi formájú vastag háj kukucskál ki, tonna bizsu ékszer és tonna smink kíséri a jelenséget. M. rögtön elnevezi Miss Piggynek. Reklamálásunkra a késés miatt flegmán odaveti, hogy az ő munkaideje csak fél 10-kor kezdődik és hogy hol a főnök, azt nem tudja. Odaad egy ősöreg Seatot, amiben sípol a benzinmutató, mert olyan üres. Előbb tankolunk, majd kedvünket vesztve vágunk neki az útnak Santa Cruz felé, az autópályán természetesen megint dugó van. 

Itt a képen már a dugó után...
A végén már csak közönyösen ülünk és semmihez sincs kedvünk. Azért persze belevágunk. San Andrés (a Teresitas strand) felől vágunk neki az Anaga-hegységnek. A táj elbűvölő minden tele van kaktuszokkal, egyéb különös növényekkel, és a sziklák formái is érdekesek. 


A hosszú, nagyon kanyargós hegyi út utolsó állomása Chamorga falu, 11:30-kor érünk oda. Innen indulunk egy hosszú túrára, a „Boszorkányerdőn” át El Bailaderóba, majd onnan vissza. A könyv szerint úgy 7 órát fog tartani. Rögtön a falu után sűrű páfrányosban indul az út. Az erdőben hideg van. „Páraerdőnek” is hívják, mert a szigetnek ez a része szinte állandóan a passzát felhőkben vész el. Nagyon érdekes látvány, amint nyugat felől belecsapódnak ezek a felhők a hegybe és azután úgy száguldanak fel a hegy oldalán, vagyis úgy száll fel a fehér pára, olyan sebességgel, mint a koncerteken, a füstokádó gépből a hangulatfüst. A hegygerincen ilyen eseményt saját szemünkkel is láthatunk. Nagyon hideg levegővel száguld felfelé a fehér köd és a hegy tetejét elérve szétterül a fák között, mintha füstbombát dobtak volna oda és a felhőben lévő nedvességet megfogják a növények, amelyeknek itt a 90%-a vastagon be van nőve mohával. Nagyon érdekes az egész. Szóval az erdőben elég hideg van, de nagyon nyirkos az idő. Eleinte több száz méter magasságkülönbséget gyalogolunk felfelé, szóval zihálunk, izzadunk, közben meg állandóan megcsap a jeges szél. Olyan, mintha leforráztak volna, mint forró napon álló növényt hideg vízzel meglocsolni. Mire felérünk a gerincre, már kivagyunk, mint a kutya. Ott kezdődik el az igazi szellemerdő. A fák nagyon ágas-bogasak, vékony ágaik levél nélküliek és a szélben úgy csattognak egymáshoz, mint a szarvasagancs, míg más fák ágai szabályosan nyikorognak, mint egy ezer éve be nem olajozott ajtó, a szél süvít a fák között, a fákról szakállként lógnak a mohacsomók. Azokon pedig cseppekben csillog a párából megfogott víz. 




Ha jobban belegondolunk, valóban félelmetes. Erre M. még elkezd rém történeket is mesélni, meg látunk az ösvény közepén egy nagy, döglött, kibelezett patkányt. Innentől kezdve mindenben rémeket látok és már félek ebben a végtelen, mesebeli erdőben. 2,5 óra múlva az ösvény az autóutat keresztezi. Innen már nincs kedvünk továbbmenni, mert még ugyanannyi táv van hátra, mint amennyit már jöttünk és aztán az egész még vissza is. Inkább visszafordulunk itt, de nem az ösvényen az erdőben, hanem a szerpentinúton, ahol 7 km-et gyalogolunk vissza Chamorgaig. Egyszer tűz a nap, máskor belegyalogolunk egy-egy felszálló ködfelhőbe és hideg szél tép. Nagyon érdekes. 
A faluba visszaérkezve leülünk szendvicset enni, aztán elmegyünk a másik úton Taganana felé. Ekkorra már nagyon megfájdult a fejem és a szerpentintől meg émelygek, úgyhogy már semmi kedvem az egészhez. A túra meg teljesen kiszipkázott. Úgy érzem, hogy még a Paisaje Lunarnál is brutálisabb volt. Megnézzük a partszakaszt, ahova ez az út vezet és azután hazaindulunk. 


6-ra érünk haza, zuhanyozunk. Ma csak 20 fokos az idő. Elmegyünk az "Alcaponéba" nézelődni és bevásárolni az élelmiszereket, amiket haza akarunk vinni. Ma két kicsi rózsaszín, dorádához hasonló halat veszünk vacsira. Kibontjuk a hoteltől ajándékba kapott üveg bort is. Ma ismét Sergio zenél odelent. Legszívesebben már ledobnék valamit, hogy kussban maradjon.

Tenerife 2008/4.

7. Nap, Május 1. csütörötök 

7-kor kelünk, ma megint túrázni megyünk. 9:30-ra sikeredik odaérnünk a Teide-Kaldera második menedékházához és egyben információs központjához: a Parador Nacional de las Canadas-hoz, mely 2150 m magasan fekszik. Innen indul a nagy túránk a Paisaje Lunarhoz, azaz a Holdbéli tájhoz. Szép tiszta idő van. Kicsit el vagyok kenődve, mert nem találunk egyetlen virágzó terjőkét sem, és emiatt, a kihaló félben, kizárólag Tenerifén honos növény miatt jöttünk ebben az időpontban ide, mert azt mondták, hogy ekkor nyílik. A Kalderát borító rekettyék virágzására is számítottunk, de ott sincs még semmi sem. Mégiscsak 2-3 héttel később kellett volna jönni.


A képen középen fut a "ranger" út azon jöttünk végig.

Előbb a parkőrök salakos autóútján gyalogolunk sokáig, majd jobbra rátérünk egy kis ösvényre, mely a kalderaperem legmagasabb hegyére, a Guajara-ra vezet fel (2715 m). A táj roppant változatos és érdekes. Az ösvény meredek, de viszonylag hamar felkapaszkodunk a Guajara-hegy (a lenti képen) derekára. Itt több vándorösvény ágazik szét, nagyon nehéz a tájékozódás, merre is kell továbbmennünk. Az előzőleg, a Google Earth-ön tanulmányozott űrfelvételekre próbálok emlékezni és egy kicsit rémlik már a fejemben valami, szerencsére rátalálunk a megfelelő útra. Bizonytalanságunkban egy jótét lélek útitársunk által egy sziklára szóróspray-vel felfestett „PL” betűk nyugtatnak meg, hogy mégiscsak jó úton kell, hogy legyünk. Előbb a hegyoldalában kanyarog az ösvény, majd meredeken ereszkedik alá a völgybe.

A képen a középső magasabb hegy a Guajara, mely egyben a kaldera falát is képezi. Ez a kép a Teide felől készült, tehát ott, a hegy lábánál túráztunk, majd fel rá, és a másik oldalán le, majd vissza:


A Paisaje Lunar (továbbiakban általam csak PL-nek rövidítve) kb. 1800-1900 m magasságban fekszik, tehát jókora szakaszon kell lefelé gyalogolnunk. Lenyűgöző a táj, mintha a Grand Kanyonban lennék. Mély, de tágas szurdokvölgybe érkezünk, melynek alját vulkanikus, fekete lávatörmelék terít be. Komolyan mondom, olyan érzés, mintha a Hold felszínén mászkálnánk! 






Aztán jön egy hosszú dombhát, ami kicsit lejt és világos kövekkel rakták ki valakik a fekete homokban vezető ösvény széleit. Ezután át kell kelni egy szurdokon és felkapaszkodni egy kisebb emelkedőn. Itt már kezdjük kicsit unni, hogy órák óta gyalogolunk lefelé és nem érjük el a PL-t, ugyanis ugyanezt az utat meg kell majd tenni visszafelé, azaz felfelé is. M. már nem is akar tovább menni, én érzem, hogy már nagyon közel vagyunk és nem akarom feladni. Egy sziklás pihenőhelyen találkozunk egy 50-es német párral, ők is filóznak, mennyi lehet még hátra. Mi már azon gondolkozunk, hogy valószínűleg nem fogunk tudni ma már itt visszajönni, ezért le kell ereszkednünk Vilaflor faluba (1466 m) és onnan taxival visszavitetni magunkat a Kalderába, a Paradorhoz (talán jár busz is?). Egyszer csak előttünk áll egy bizarr lejtő, ami minimum 45 fokos szögben lejt és fekete vulkáni törmelék, homok fedi, a könyv szerint itt kell lemenni. Lemenni – ez a szó nem létezik. Leszánkázni. Most jól jönne egy snowboard!




A lejtő jó 200 méter hosszú és aljánál már látni lehet a PL szikláit. Rájövünk, hogy ha sarkunkat mélyesztjük bele a sóderbe és hagyjuk magunkat lefelé csúszni, akkor kis egyensúlyozással simán le lehet szánkázni. Így robogunk lefelé, magunk mögött nagy porfelleget hagyva. A középkorú pár minket látva, még odafent tétovázik. Azért meg kell hagyni, nyaktörő egy hadművelet. Ha itt kellene visszamennem felfelé, biztosan nem jöttem volna le. A Paisaje Lunar elbűvölő, lélegzetelállító, fenomenális…minden fáradozást megért!!! 








Fél órás pihenőt tartunk itt és vagy 50 fotót készítek, meg is hülyül a fényképezőm,  mert nem akar kinyílni az objektív ablaka, csak egy kis résre, és félek, hogy éppen be akarja mondani az unalmast, de aztán mégis helyrejön. Körbejárom a sziklákat, amennyire csak lehet. Baromi veszélyes, mert itt is vagy 45 fokos szögben lejt a talaj, amit úgy képzeljetek el, mintha beton lenne, de nem sima felületű, hanem mintha apró tüskéket szórtak volna bele. Egyszer el is csúszok és négykézlábra esek, máris felhorzsoltam a tenyerem és térdeim. Szerencsére nem annyira, hogy vérezne. Van egy alsóbb rész is, ahova még vagy 50 méternyit kellene lemászni, a sziklákhoz, de annyira meredek, hogy már nem vállaljuk be. Itt uzsonnázunk, pihenünk, erőt gyűjtünk a továbbhoz. Velünk egyidejűleg ér ide vagy 10-20 másik ember is, akik Vilaflor felől kellett, hogy jöjjenek, mert amerről mi jöttünk, csak az az egy pár volt úton. Mindenki fotózik, mint az őrült, aztán elszállingóznak és csak mi maradunk. Ez hiba volt, mert most nem tudjuk, merre tovább. Ugyanis túl sok ösvény keresztezi egymást és fogalmunk sincs, melyik vezethet Vilaflor felé, illetve melyik lehet B-variánsként, a felfelé, a Parador felé, az Ucanca völgyön át vezető út. Ahhoz elég beszariak vagyunk, hogy elkezdjünk itt az ismeretlen vadonban kísérletezgetni, így csüggedten vesszük tudomásul, hogy csak egy út van, amit ismerünk visszafelé: az, amelyiken jöttünk.


Előbb elképedünk mindketten, aztán összeszorított foggal nekiállunk a törmeléklejtőnek, ahol előzőleg leszánkáztunk. Borzalom, maga a pokol, de egyetlen szót sem nyikkanunk meg, itt nincs helye a nyavalygásnak, egyikünknek sincs kedve elveszetten, az idegen vadonban éjszakázni. Fel kell mászni tehát. A lejtő úgy áll előttünk, mint egy fal, kapaszkodni semmibe sem lehet, néhány kiszáradt növénycsonkon kívül. A poros salak minden lépésünk alatt megindul velünk visszafelé. Iszonyatosan zakatol a szívem és reszketnek az izmok a lábamban az erőlködéstől. Már a lejtő felénél úgy érzem, hogy kifogyott minden energiám és nem fogok feljutni. Pedig ez csak a visszaút kezdete. Szótlanul kapaszkodunk felfelé, siralmas látványt nyújthatunk. Néha meg kell állni és sípolva kapkodok levegő után, csurom víz vagyok az izzadtságtól. És egyszer, végre felérünk. Elvánszorgok az első szikláig, ahol le lehet ülni és inni akarok, de nem bírok nyelni, mert annyira zihálok, meg kell várni, míg normálisan lélegzem. Itt megesszük az utolsó egy darab csokit elfelezve és nekivágunk a hosszú, de már nem olyan borzalmas útnak.


A második utálatos szakasz a fekete lávahomok domb, ahol meséltem, hogy világos kövekből van kirakva az út széle. Lefelé fel sem tűnt, hogy ez lejtős lenne, kb. 5 perc alatt lementünk ott. Felfelé meg fél órája jövünk már és mégis olyan érzésünk van, hogy csak egy helyben toporgunk. Már-már azt hallucináljuk, hogy az út egy mozgólépcső szerű szállítószalag, ami visszafelé halad, mi pedig az ellenkező irányba menetelünk, de a valóságban egy helyben állunk. Ennek a borzalomnak a végénél szembetalálkozunk egy szintén 50-es német párral, kérdezik, mennyi van még a PL-ig. Esélyük sincs már itt visszajönni, mert túl késő van már. Javasoljuk nekik, hogy menjenek le Vilaflorig és onnan taxival vissza az autójukhoz. Kijelentik, hogy eleve így tervezték. Közben tetőzik a délutáni hőség, ismét nagy meleg van. Szétolvadva érkezünk fel a Guajara-gerincre, ahonnan ismét le kell ereszkedni a Kalderába, ahol már a kényelmesebb ranger-úton mehetünk. 

Itt a Guajararól megyünk lefelé a kalderába, szemközt a Teide.
Ekkor már alig bírjuk magunkat vonszolni. A kajánk már a PL-nél elfogyott, a 4,5 liter vizünk is nem régen, fel vagyunk hevülve a naptól. Az utolsó pár száz méteren már csak cammogunk és a kocsihoz érve leroskadunk a földre. Vagy tíz percig moccanni sem bírunk. Nagyon éhes vagyok, leesett a cukrom, szédülök, nem érzem jól magam. De tele vagyok dicsőségérzettel!! És ez mindennél többet ér!!! Kicsivel 18 h előtt indulunk vissza, Puertoba. A mai vacsora gyorsan összedobott tészta, konzervgombával és csomagos quattro formaggio szósszal. Elég gyenge mű, de reszelt sajttal azért laktat. Zuhanyozunk, tévézünk és jajgatunk, mert mindkettőnknek leégtek a fülcimpái, M-nek még hólyagos is, zuhanyzásnál le is jön róla a bőr. 

8. Nap, Május 2. péntek

7:45-kor ébredek, M-et hagyom még 9-ig aludni, én addig olvasok. A tegnapi túra után – bár nincs izomlázunk – ma nincs kedvünk újabb nagy kiránduláshoz. Délelőtt elmegyünk megérdeklődni a közeli masszázs szalonban, hogy mennyibe kerül egy hátmasszázs. Ez az a hely, ahol két évvel ezelőtt kaptuk azt a „varázslós” masszázst (amit sacro-valaminek hívtak). Sokáig azt hittem, becsaptak, de azóta olvastam a neten már erről a dologról és megtudtam, hogy akupunktúrás végpontokra fejtenek ki kis nyomást, az által masszíroznak. A nőt megismerem. Csak ma délre van időpont, így belemegyünk. 30 perc hátmasszázs 25 Euro fejenként. Elmegyünk kaját venni, eszünk otthon szendvicset és megyünk vissza a masszázsra. Előbb engem masszíroz a nő, de ez megint nem az a tipikus erélyes masszírozás, hanem abszolút professzionális hátizom-masszázs ezzel a sacro-izével kombinálva. M. addig ott ül mellettem és nézi, azután fordítva, míg őt masszírozzák. Jól esett és jót tett. Ezután összepakolunk és elindulunk a Las Teresitas strandra, de a főváros felé dugó van az autópályán és már fél 4 van, mire odaérünk. 


(Ez 2006-os kép, ezért nem látni a tömeget. Az idén, mivel fürdeni akartunk sokat, nem mertük elvinni a fényképzőt, nehogy lába kéljen a strandon.)

Az aranyhomokos, pálmafás strandon ma nagyon sok ember van. Ismét szembesülök a „húsgombóc-effektussal”, azaz a kövér fiatal lányokkal, akik nem ismernek szégyenérzetet és nem is tudják felmérni azt, hogy mit illendő, és mit nem viselniük. Az is feltűnik, hogy minden ötödik nő terhes, ők sem zavartatják magukat hatalmas pocakjukkal monokinizni…Bhhh. Nekem ez valahogy eszméletlen visszataszító. Letelepszünk egy pálma alá és napozunk, úszunk az Atlanti-óceánban (jó hideg). Egyszerűen kikapcsolódunk, nagyon élvezzük. 

2 óra múlva már el kell indulni haza, beugrunk pénzért a szállásra, majd felmegyünk az "Al Caponéba" bevásárolni. Mikor kész vagyunk, nem tudunk kihajtani a mélygarázsból. Nem csak mi, mások sem. Előbb fél órát ácsorgunk mozdulatlanul az autóval a sorban, azután araszolva még egy óra hosszát töltünk el itt. A dugó okát nem tudjuk meg, de 2 órába telik innen hazamenni, és mivel már este tíz óra van, nem állok neki halat sütni, hanem eszünk hideget és a biztonság kedvéért beteszem a halat a fagyasztóba, holnap esszük majd meg. Fájnak a tegnap leégett fülcimpáim. Szokás szerint tévézünk, odalent pedig élő zene szól (minden második nap ez van).

9. Nap, Május 3. szombat

Ma legszívesebben délig aludtunk volna, de fel kell kelni 8:15-kor, mert 9-re vissza kell vinni az autót. M. rögtön rákérdez, hogy mennyibe kerülne, ha még jövő héten is kivennénk két napra. Erre az 5 nap árát megközelítő összeget mondanak, amit nem értek, de úgy látszik, hogy csak 3-nál több napra olcsóbb az autó, annál kevesebbre sokkal drágább. Ezért otthagyjuk őket. Ezután kedvet kapunk az elmaradt Botanikus Kerthez, ami most, harmadszori megnézésre sem okoz csalódást, sőt…a tavasznak köszönhetően ismét másfajta növények virágoznak éppen, mint legutóbb októberben. Hosszú időt töltünk el itt, és legalább száz fotót készítek. 











Ebédre betesszük a sütőbe a tegnap vett hatalmas nagy halat. Ez a legfinomabb hal, amit itt valaha is vettünk, omlós, vastag hófehér húsa nagyon ízletes. 


Lemegyünk a Martianez strandra. 31 fok van, szuper az idő, az egy hete feltöltött medencében a víz is kellemesebbé vált. Ismét nagyon sok ember van itt és zárásig maradunk, hiszen csak 3-kor jöttünk le és 6-kor már zárnak is. Kár, mert most annyira jól esett itt henyélni. Ma csak szendvicset vacsizunk és tévézünk. Ezt a nyaralást igazi pihenésnek szántuk, hat nagyon kemény otthoni hónap után, és úgy érezzük ez alkalommal sikerül is ennek a vágyunknak eleget tenni, valóban sokat lustálkodunk..

2010. szeptember 29., szerda

Tenerife 2008/3.


A képen a Teidétől balra, annak derekánál, az a laposabb, széles, világos kúp, a Montana Blanca.

5. Nap, Április 29. kedd

8-kor kelünk, 9-kor indulunk a hegyre, ma túrázni fogunk. Kitört rajtam a napallergia, az egész testem tetőtől talpig tele van millió piros kiütéssel és viszket. A túrát 10:20-kor kezdjük El Portillonál. Ez a hely a hatalmas őskaldera egyik oldala felőli bejárata, ahol egy vendéglő és információs ház áll. A kirándulást pontosan leírja a túrakönyv, így különösebben nem félünk, hogy valami félresikerülne. A Montana Blanca-ra fogunk felmenni, mely a Teide egyik kisebb, öregebb mellékvulkánja. 2050 m-ről indulunk és 2750 m a cél. Tehát kereken 700 m magasságkülönbség oda és vissza is. Az út eleje egyhangú, rekettye bokrokkal teleszórt, dombos sivatagi tájon vezet keresztül. A Teide és a Fehér Hegy folyamatosan a szemünk előtt vannak, mi meg csak menetelünk, az út meg nem akar elfogyni. 



Amikor végre elkezd az ösvény felfelé kanyarogni, M. kipurcan, nem kap levegőt és hirtelen erős fejfájása támad. Általában mindig fordítva van: én szoktam kidögleni és siránkozni, hogy nem bírom tovább, de most látszik is rajta, hogy szinte rosszul van. Keresek egy árnyékos helyet egy kisebb szikla mögött és megesszük a szendvicset és iszunk, majd nagy nehezen rátukmálok egy ASS 100-as tablettát, amit én már 2 napja szedek megelőzésképp. Mivel ez hígítja a vért, azaz gátolja a véralvadást, a vörösvértestek több oxigént képesek felvenni és szállítani, ezáltal kicsit megkönnyíti a ritkás levegőben való normális lélegzést. Legalábbis nekem ezt mondták a fórumon. Az biztos, hogy a levegő nyomása itt már sokkal alacsonyabb, mint odalent, mert ahogy elővesszük a csokikat, úgy néznek ki, mint a lufi, a csomagolás szinte pukkanásig fel van fújódva, mert hiányzik a külső nyomás. Én is bekapok egy ASS-t és M. kedvéért lassabban menetelünk felfelé. Nem tudom, mi van, de én tele vagyok energiával, meg se kottyan a meredek út és semmi bajom a lélegzéssel. Az ASS-nek tudom be, és hálás vagyok a teneriffa-fórumon kapott ötletért. Útközben találkozunk 5 franciával, akik már itt annyira ki vannak, hogy alig vonszolják magukat, folyton pihenőt tartanak, pedig ahogy kinéznek, arra tippelek, hogy a Teide csúcsa a célpontjuk, mert nagy csővázas hátizsák és hálózsák is van náluk. Szinte fogadni mernék, hogy nem sikerül nekik, nem élik túl a mai napot. Közben valakinek eszébe jutott bekapcsolni a napot is, megint egy kályhában érzem magam. Eszembe jut, amikor 2004-ben itt télikabátban fagyoskodtunk a hóban. Hihetetlen a különbség. A út második fele meredek, de elég jól bírjuk, már M-nek sincs baja. A Montana Blanca maga nem egy nagy szám, de csodás a rálátás a Teide oldalára fagyott lávaömlésekre és van egy nagyon érdekes rész is, ahol a „Teide-tojásokat” lehet látni. 




Egy világos salakos területen, hatalmas, teherautó méretű, majdnem szabályos gömb formájú lávabombák hevernek szerteszét. Kicsivel a csúcs előtt ágazik le a másik ösvény, ami még ezer méterrel feljebbre vezet, a Teide csúcsára. Ez a nagy álmunk, de kételkedünk benne, hogy egy nap alatt végrehajtható terv lenne, két napot meg nem szánunk rá. A Fehér Hegyen nagyon erős és jeges a szél, csurom vizesen izzadtan álldogálunk ott, majd elindulunk vissza. 


Már vagy 200 métert ereszkedtünk lefelé, amikor találkozunk a még csak szembejövő franciákkal, akik alig vonszolják magukat, arcuk vérvörös, karjuk pedig annyira leégette már a nap, hogy nem is piros, hanem ijesztően bíborvörös, már-már lilás a színe. Annyira könnyelműek ezek az emberek, nem számolnak az erős napsugárzással. Mi majd megpusztulunk a hosszúujjú pólókban, nadrágban, sapkában, de muszáj védeni magunkat. M-nek a nyakára tekertem a kendőmet, mert tudom, hogy a póló félkörív-vonalában nagyon le szokott égni, csak egy centis rés marad ki, és az is borzalmasan leég. Ebből is látszik, mi lett volna, ha nem bugyoláljuk magunkat be beduinnak. Ja, és reggel tetőtől talpig bekentük magunkat a 30 faktoros krémmel a ruha alatt is mindenhol. Még így is megfogott a nap, mert a ruha alatt egyenletesen vagyok piros, és nem látszik a bugyim körvonala, alatta is piros!!! De közel sem annyira, mint védelem nélkül lett volna! Lefelé nagyon gyorsan haladunk, most már ismerjük az utat, de valahogy mégis végtelennek tűnik. 


A vége felé olyan érzésünk támad, hogy elkanyarodtunk a céltól bal kéz felé és elkezdünk pánikolni, hogy mi van, ha eltévedünk. Egy idő után már biztosak vagyunk benne, hogy valahol letértünk a főösvényről, mert egyre jobban ismeretlen a vidék. Ezért merészen letérünk az ösvényről és átvágunk a sivatagon jobb kéz felé, amerre a távolban már látni lehet kőházakat. Ott kell legyen El Portillo, ahol az autónk áll. A végén kilyukadunk házak között a főútra. Nem tudunk mit kezdeni a helyzettel, mert a Kalderában nincsenek házak. Munkások állnak egy teherautónál, megkérdezzük angolul, merre van El Portillo. Előbb csak bámulnak minket, majd az egyik jobbra mutat. Jó 2 km-et megyünk az országút mentén, amikor nekem egyre gyanúsabb, hogy felismerni vélem a Kaldera képződményeiről, hogy nem El Portillo, hanem a Parador irányába (másik végpontja az útnak) megyünk. Jön egy Ranger (parkőr) autó, leintem és megkérdem ismét, merre. Ők az ellenkező irányba mutatnak. Szétvet a méreg, hogy miért vágtak át minket a munkások. Jó 4-5 km-et gyalogolunk vissza a forróságban az út mellett, mire El Portillohoz érünk. 16:10-kor állunk az autónk előtt. Még lenne idő akár egyet csobbanni is a medencében, ha most hazamegyünk. Mikor hazaérünk, a medencénél túl sokan vannak, nincs kedvem lemenni. Zuhanyozunk, kicsit pihenünk és később lemegyünk a nagy Martianez áruházba halat venni. Két nagy dorádával jutalmazzuk magunkat.


6. Nap, Április 30. szerda

Már 7:45-kor felébredek magamtól, pedig ma csak 9-kor akartunk felkelni. M-et hagyom is addig aludni. Olvasok az erkélyen. Egy jó könyvett hoztam magammal, amit csak úgy falok, annyira jó, de muszáj türtőztetnem magam és spórolni az oldalakkal, mert a hosszú repülőútra hazafelé is akarok hagyni valamit. Félig felhős az ég, és az elmúlt napok kazánház-hőmérsékletéhez képest kellemesen lehűlt a levegő az éjjel. Mára csak lazább programot terveztünk. Így délelőtt elmegyünk a közeli Oasis de Valle nevű kis parkba, ami tulajdonképpen egy privát állatkert, és éppen családias hangulata teszi sokkal kellemesebbé, mint a Loro Park féle nagy parkokat. A nagy meleg napok után, jó lazán öltöztem fel, erre ma meg majd megfagyok, erős szél is fúj. 12 Euro fejenként a belépő (a parkot a Puerto de la Cruz feletti autópályáról a 33-as kijáratnál lehet elérni). Az állatok fele háziállat, de vannak egzotikusak is és alig van látogató, így bőven van időnk mindenütt bámészkodni, nincs tolongás. 




Alig várom már, hogy láthassam a tukánt, mely madár hosszú évek óta a kedvenc exotikus állatom, titokban vágyakozom rá, hogy egyszer otthon tarthassak egyet. Van is otthon egyem, plüssből.  :) Amikor a cicám gyerek volt még félt is tőle, aztán játszott vele. 


Nem csak csodálatosan szép ez a papagájhoz hasonló madár, hanem intelligens és barátságos is. Magányosan kuksol a nagy ketrecben és érdeklődve jön oda hozzám a rácsokhoz, ahogy fényképezgetem. Játszik velem a csőrével. M. alig bír elrángatni onnan, egésznap siránkozok, mint egy óvodás, hogy jöjjünk vissza éjjel és szabadítsuk ki a tukán barátomat. 😁

Hazafelé veszünk egy mélyfagyasztott pizzát. Van egy "Spóarolós" közért, minden termék benne német és osztrák és kétszer annyiba kerül, mint máshol. A legolcsóbb kis pizza 4 Euro!!! Otthon még rápakolunk pluszban tonhalat és szardellákat, meg zöldséget és megsütjük. Finom és jól is lakunk vele. Most van olyan idő, amilyet az eddigi kettő, itteni nyaralásunk során megszoktunk, olyan 24 fok körüli hőmérséklet. Szóval az elmúlt napok hőséghulláma csak egy kivételes esemény volt. Kicsit ejtőzünk, majd elmegyünk a San Christobal de La Laguna város mellett fekvő bevásárlóközpontba, egészen pontosan a D-betűs sportüzletbe üzletbe. M-nek nagyon kellene már egy sportcipő. Három órán át vagyunk ott és egy csomó márkás holmit vásárolunk, összesen 100 Euróért, amik itt, Németországban vagy 300-ba kerülnének. Veszünk komoly napszemüveget M-nek, pólókat, (sajnos neki nem találunk cipőt) nekem márkás cipőt (29-ért!), nekem is pólókat, tréningnacit, túrához „lélegzős polót”, kis hátizsákot bringázáshoz…Nagyon elégedettek vagyunk a „zsákmánnyal”. Eredetileg utána még meg akartuk nézni La Lagunát, amit az eddigi két nyaralás alatt nem sikerült, de most is elmarad, mert már késő van. Az autópályán baleset volt, egy órát állunk a dugóban. A sportüzletben amúgy meg szétfagytam 3 óra alatt az erősen klimatizált levegőben, örülök, ha nem leszek beteg. Minden nyaralásom megrontója a klímaberendezés okozta megfázás. Végre sikerül egy lila fát is fotóznom... Az "Al Caponéban" vásárolunk be, vacsira kedvenc garnélás rizottónkat készítem el. A tervezett esti séta is elmarad, mert már egész késő lett, így ismét itthon ragadunk.