Mexikó - 3-4. nap

3. nap, 2009. november 7.

10 órás, (végre) minőségi alvás után fitten ébredünk 6:15-kor és 7-kor közösen indulunk reggelizni. Az étkezőig megtett gyalogút is maga egy élmény, mert mindig látunk érdekes madarakat, vagy növényeket. A reggeli is bőséges, bár nem európai ember szokásainak megfelelő, sajnos sajt nincs és amit én szeretek abból igen kicsi a választék. Azért sikerül minden reggel degeszre ennünk magukat.

Bármit és bárhol eszünk is reggelire, azonnal elkap utána mindegyikőnket a hasmars. Szerencsére ez nem maradandó, csak reggeli utáni, egyszeri eset és csak a hotelkoszt váltja ki.

Borús az ég és csepereg az eső, ezért Tulumot ismét elhalasztjuk, mert szeretnénk napsütésben látni az óceán mesés, képekről ismert színeivel.

A kertben fura (nyúl és patkány ötvözetének tűnő) állatkát látunk (latin neve dasyprocta punctata), amit sikerül is lefényképezni.

Cobá kisebb piramisán

9-kor elindulunk Cobába. Az út Tulum és Cobá között szög egyenes és jó minőségű, alig van tope. Cobá ásatási területe egy nagy, krokodilokkal teli tó mellett fekszik. Szemérmetlenség, hogy a parkolóért olyan árú díjat szednek, mint maga a belépő is az ásatáshoz. Félig napos, félig felhős idő van. Útközben eső kísért, mire kiszállunk az autóból, pont eláll. A bejárat közelében egy cenote is van, ahol lehet fürdeni is (ezt kihagyjuk). Idegenvezetők is biciklis kocsisok tukmálják magukat, akiket sorban elutasítunk. Párás, trópusi hőség van és millió szúnyog indul bevetésre ellenünk, de csak körbeszimatolnak, mert az Authan hatékony. Vigyorgunk, ahogy látjuk, hogy kóstolgatni próbálnak, de nem ízlünk nekik. Nem csípnek meg. Cobá az első maya város, amit látunk. Így még nagyon idegen érzés, hogyan viszonyuljunk ezekhez a hatalmas romokhoz.

A bejárat közelében fekvő nagyobb piramistól (24 m magas, La Iglesia – „a templom” névre hallgat) 1-2 km-t kell gyalogolni, trópusi fák övezte alagút szerű ösvényen a többi romhoz. Mivel lusták voltunk előre utána olvasni, a könyv pedig a kocsiban maradt, vakon, terv nélkül mászkálunk mindenfelé. Itt éleződik ki először a kölünbség az érdeklősési köreink miatt, mert U. minden kőre felmászik, minden bokorba beles, és minden lyukba is bemászik, ami rengeteg időt elvesz.

Elmegyünk a hosszú egyenes úton egész hátra, ahol sztélék vannak kiállítva. Útközben elkap egy pár perces zápor, majd a sztéléknél ér utol a véget nem érő trópusi zuhogó eső. Hosszú ideig ácsorgunk egy fedél alatt, közben elkezdenek felzabálni a szúnyogok, ekkor már nem hat az Authan és várunk- várunk, de nem múlik az eső. Így csalódottan, orrunkat lógatva és bőrig ázva (egy ernyő alatt kuporogva) ballagunk vissza a hosszú úton a bejáratig, míg V-ék úgy gondolják, ha már vizesek, akkor mindegy, ők továbbmennek megkeresni a másik nagy piramist, ami Calakmul után a Yucatan második legnagyobbika (Nohoch-Mul, 42 m, 120 lépcsőfok). Mi visszaindulunk és útközben töprengünk, mit csinálhatnánk az elállni nem akaró nagy esőben.

A Cenote Dos Ojosnál lyukadunk ki, ahol a drágábbik verziót választjuk, amikor egy vezetővel és elelmlámpákkal felszerelkezve beúszunk egy cseppköves barlangba, ahol az alúlról felfelé álló és plafonról lelógó cseppkövek között sokszor csak éppen, hogy egy úszó embernyi hely van és ott kell egy több méter hosszú alagúton beúszni egy zárt, fénytelen vizzel teli barlangba (ahol a fejünk kint van a vízből). Ezt be tudjuk világítani a vízálló elemlámpáinkkal és gyönyörűséges. Ekkor érzem először azt, hogy olyan dolog részese lehetek, ami nem minkdenkinek adatik meg, és amit eddig csak természetfilmekben láthattam. Egy óra hosszát vagyunk a hideg vízben. Vacogva és lilára fagyva jövök ki és míg a kocsihoz visszarohanunk az esőben, addig minimum 50 szúnyogcsípést szerzek be. Itt sem öltöző, se wc nincs. Átöltözés és authanozás után visszamegyünk a barlang bejáratához fényképezni, de sajnos túl gyenge a vakum ehhez és nem kedvezőek a fényviszonyok, nem születik érdemleges kép.

De a barlangban való snorklizás nagyon nagy élmény volt. Vizes ruhával ülünk az autóba és indulunk a szállodába vissza. Zuhanyozás után indulunk a vacsorához, és csatlakoznak V-ék is. Elmesélik, hogy felmásztak a nagy piramisra és fergeteges volt, mi meg sajnálkozunk, de szakadó esőben nem hiszem, hogy sok örömem leltem volna benne. Bőségesen bevacsorázunk. Ma mexikói élőzene is kíséri a vacsorát, ami zavaró, mert nagyon hangos és minden asztalhoz odamennek a zenészek, borravalót remélve. Összességében egy szép nap volt. 9-kor fekszünk le.

4. nap, 2009. november 8.

A tervezett 7 órai kelés helyett már 5-kor kinyílnak a szemeim és már nem bírok elaludni. Még mindig nem állt át a szervezetünk az itteni időre.

Borult az ég, de most legalább nem esik. Ez az utolsó napunk itt, így most már időjárástól függetlenül is Tulumba kell mennünk, mert különben nem látjuk.

Alaposan bereggelizünk, hogy szinte rosszul is vagyunk a mennyiségtől. Lemegyünk a hotelhez tartozó partra fényképezni. Óriás, freggatmadád (vagy micsoda?) száll le a stégre és nagyon közel enged magához. Kis napfény is előjön lassan.

A Cancunban vásárolt telefonkártya nem működik, mint utólag kiderül, csak Cancunból használható, másikat pedig nem kapunk. Nagyon bosszantó. A mobiltelkefonokon nincs térerő. Még nem tudtunk jelentkezni otthon, hogy mi van velünk, csak én e-mailben. Bár pont ebben a luxushotelben nincs Internet (csak saját lapotoppal).

9 után indulunk Tulumba, ha nem is tökéletes az idő, legalább szakadozott a felhőzet, talán nem lesz eső. Itt is fizetni kell a parkolóért és minden kísérő, árus lerohamoz, tukmálja magát. A parkolótól a romokig vezető út mellett mangrove van, és olyan mini szúnyogok hadai támadnak meg, mint nálunk otthon a muslicák. Ezek sikeresen össze is csípnek, az Authan sem nagyon használ ellenük. Vakarózunk, mint a bolhásak. De ha körbenézünk, látjuk, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek. Vicces jeleneteknek lehetünk a tanúi.

(a feje körül a sok kis fekete pont mind szúnyog)

Tulum lenyűgöző, mind fekvése, növény- és állatvilága miatt, kevésbé a romjai miatt. Rengeteg iguána (egy nagyobb méretű leguánfaj) látható itt és mivel megszokták az emberek itt létét, elég közel is engednek magukhoz. Az egyiket még meg is etetjük egy fának a gyümölcsével, aminek nagyon örül. A szúnyogok viszont az őrület határára kergetnek bennünket.

Kimászunk az egyik toronynál oda, ahol le van zárva kötéllel a romterület, mert csak innen tudom a két kiszögellés közötti csodás karibi öblöt lefotózni. Sajnos észrevesz egy őr és nem csak leszíd, hanem el is veszi a fényképezőgépet és törölnöm kell a szeme láttára a fent készült 3 képet. Nagyon felbosszant, de nem akarom magamra haragítani, ezért elnézést kérek az illetlenségem miatt és törlöm a képeket, amik számomra pótolhatatlanok.

Mikor felmegyünk a szemközti toronyba, onnan visszalátni az előbbire és látni az öblöt is, de nem olyan jó szögből, mint előzőleg. Rengeteget fotózunk. A türkíz színű tenger hiányzik, mert csak egy szürke, vadul hullámló lé van a helyén. Sajnos ezzel kell beérnünk, pedig rengeteg képen láttam már azt az álomszínt és egy éven át álmodoztam róla, hogy milyen jó lesz látni. A kevés napsütés ellenére is fullasztó, párás hőség van. Rettenetesen izzadunk. A szúnyogok meg annyira kikészítenek, hogy menekülésre adnak okot, azaz bármennyire is jó itt és érdekel minden, nem lehet már kibírni és hamar elmegyünk a romoktól. A parkolóba érve látjuk azt az „előadást“, amikor 4 kötélen ereszkednek le egy rúdról, körbecsavarodva a kis emberek. Lefotózom, erre rögtön ott is terem egy belőlük és pénzt akar a fotóért. Adok neki pár Pesot, de morog, mert kevesli.

Tulum romjai után szeretnénk már látni egy igazi karibi strandot, így elindulunk Tulumtól dél felé, a part menti földúton, mely bevisz a Sian Ka‘an Bioszféra Rezervátumba. A park elején van egy elhagyott ház, ahol régen belépőt szedtek, de most csak omladozik. Az úton végig, mindkét oldalról, vadon növő milliónyi pálma kísér. A földút minősége viszont borzalmas, félünk is, hogy baja esik az autónak. 6-7 méter átmérőjű, vízzel, sárral telt kátyúkkal van teleszórva. Csak nagyon lassan tudunk haladni.

Végre a sok elkerített magánbirtok után elérünk egy szép partszakaszt, ahol rögtön le is cuccolunk. Széles, világos homokos a part, a víz lassan mélyül és méteresnél is nagyobb hullámok tartanak felénk. Az ócánnak olyan erős a befelé húzó ereje, hogy deréknál beljebb nem igen merészkedünk. Itt fürdőzünk egy jó órát, miközben nagy termetű szürkepelikánok húznak el a fejünk felett és egyszer csak nekiered az eső. Gyorsan bedobáljuk a holminkat az autóba (legalább a ruhánk ne legyen vizes) mi pedig visszamegyünk a vízbe. Koromfekete az ég.

Később elindulunk még beljebb a parkba, de minél tovább megyünk, annál rosszabb lesz az út minősége, több a kráter, mint az ép szakasz és nagy pocsolyatavak állják utunkat, amiken mi egyszerűen keresztülhajtunk, minden alkalommal azon rimánkodva, hogy épségben ki is érjen a kocsi belőlük. Később áthajtunk egy mangrovés mocsár fahídján és innentől még vadregényesebbé válik a minket körülölelő táj. Lépten-nyomon felszálló, vagy halászó pelikánokat látunk, míg végül egy helyen megállunk és kiszállunk fotózni.

Itt a köves parton sétálva 20 cm-nél is nagyobb tengeri csigaházakat találunk, de rossz állapotban. Morbid, de egyszer a lábam alá nézve éppen egy repülőgép szárnydarabon állok, ami valamikor valószínűleg az óceánba zuhant. Sokáig nézzük, hogyan halásznak a pelikánok és kagylókat gyűjtünk, de érezzük, hogy lassan közeleg az este, ideje tovább indulni. Még egy kis darabon továbbautózunk a Punta Allen felé, de nem akarjuk, hogy ránkesteledjen itt. Úgy érzem e pillanatban, hogy életem legnagyobb élményében van részem, a vad természet és a terstközelből látható, élő, vadászó madárvilág – mintha csak egy természetfilm forgatásába csöppentem volna bele.

saját felvétel

Megállunk egy ferde pálmafás, igazi álomstrandnál. Napfényben ez lenne a megálmodott karibi kép, de most csak szürke, jellegtelen. Mégis agyonfényképezem, mert nekem még így is az álom maga. Innen visszafordulunk. Másodlagos kérdés csupán, hogy majd éhen halunk.

A vacsora ma erélyesebb hasmarsot eredményez, aminek kihatását még másnap is érzem, éjjel is erős hasgörcseim vannak. Ma már sikerült 10-ig ébren maradni, így napról-napra állunk lassan vissza az otthon megszokott életvitelünkbe.