Tenerife 2004/2.

2004. Február 

Az új nap programja teljes mértékben időjárásfüggő. Az időjárásteszt nem egyértelmű. Meleg van, de borús, felhős az ég, helyenként kikukucskál a nap. Órákig vacillálunk, mi lenne a legideálisabb program, míg a Loro Parque mellett döntünk. Ez egy gigantikus méretű területen elterülő állat- és növénypark, ahol egy kijelölt útvonalon kb. 6 óra alatt lehet körbejárni és megnézni mindent. Bár Papagájparknak hívják – és valóban számtalan papagáj él benne – én inkább egy hatalmas botanikus kertnek sorolnám be, pár állattal. A felemás időjárásban ideális ez az egész napos program, ha esne az eső, mindig van hova bemenni…

Már elmúlt tíz óra is, mire elindulunk. Lent a pálmafás sétányon lehet egy bódénál megvenni a jegyet, ami 20 Euróba kerül. Innen kerekes kis vasúttal visznek a parkhoz. Keleties jellegű kapukon lépünk be e dzsungelvilágba. A bejáratnál kapunk térképet, amin van egy javasolt útvonal, hogy mikor, merre is menjünk tovább, ha mindent be akarunk járni és nem akarunk eltévedni. Rögtön a park elején van egy tó, aranyhalakkal, flamingókkal és mögötte egy vég nélkülinek látszó pálmaerdő kezdődik. Itt lefényképeznek minket egy nagy papagájjal, hogy majd kifelé jövet meg lehessen venni a képet. A pálmadzsungelen át indul el az ösvény. Eleinte nem sok érdekesség van azon kívül, hogy még életemben nem láttam ennyi pálmát egy helyen. Hamarosan bemegyünk egy alagúton egy föld alatti világba, ahol igy mesésen eredetinek ható déli sark részlet van kialakítva. Az üvegfal mögött minden jeges a vízen is jégtáblák úsznak, és rengeteg pingvin tollászkodik mindenfelé. Ha némelyik beugrik a vízbe, közvetlenül láthatjuk az üvegen át, hogyan úszik, vagy ahogy etetik őket, hogyan kapkodnak a halak után. Közben mű hó is esik a plafonból. Majd egy több emelet magas és jó pár méter átmérőjű üveghengerhez érünk, amiben több tízezer ezüstös hal úszik körbe-körbe, mind egy irányban. Ez irtó jól néz ki. 

Amint innen kijövünk, máris a fókashow helyszínéhez érkezünk. Az előadás nagyon színvonalas és jópofa. Ezután csimpánzok mellett megyünk el, és hamarosan megérkezünk egy sűrű dzsungelbe. Az út mentén mindenütt nagy ketrecekben sok-sok különböző fajtájú, méretű, színű papagáj kísér. Engem a növények teljesen lenyűgöznek, sokkal jobban, mint bármelyik állat itt. Elérkezünk egy olyan részhez, ahol több emelet magas, faszerű kaktuszok vannak, majd sárkányfák és orchideák, és különleges pálmák, amilyeneket még sosem láttam. 

Mindent azért nem nézünk meg, hiszen arra szerintem nem lenne elég egy nap. Néhány dolgot kihagyunk. Bemegyünk egy moziba is, ahol földtörténeti filmet vetítenek az őskorról. Végül odaérünk a park csúcspontjához, a delfines medencékhez, amit már annyira vártam. A medencéhez vezető út melletti részen fehér tigrisek süttetik a hasukat. A delfinshownál sokáig várunk, míg elkezdődik az előadás. Jó nagy a medence és hihetetlen azúrkék vize van, legszívesebben beleugranék a delfinekkel együtt, de nélkülük is. A delfinshow színházszerűen kialakított üléssorai egy természetes emelkedőn vannak kiépítve. Ez a park legmagasabban fekvő pontja, innen végiglátni az egész pálmarengetegen, le az óceánig. Papagájrajok repkednek a pálmák felett. Négy delfin és két idomár játssza a showt. Nagyon élvezem, de rövidnek találom. Ezután már nem nézünk meg túl sok mindent, hihetetlen, hogy mennyire elrepült már az idő. Innen még jókora séta vár ránk a bejáratig. Már 5 óra van, mire végzünk a parkkal és úgy döntünk, hogy nem vesszük igénybe visszafelé a kisvonatot, hanem gyalog megyünk haza, ami kb. 3 km. 

Egy házsor után egy vad, sziklás part következik, majd utána a hosszú, széles, feketehomokos Playa Jardin. Meg is értem, hogy miért ez a neve: kert, hiszen a strand mögötti rész olyan, akárcsak egy dzsungel. Csuda buja zöld! Ezen a részen állnak a nagy kerttel és medencével rendelkező óriási hotelkomplexumok. 

Végigsétálunk a strandon a homokban, gyönyörű idő van, nagyon jó lenne most egy kicsit strandolni, de nincs nálunk semmi strandcucc, meg valószínűleg a vízbe nem is mennénk be, mert vadul hullámzik. Mások is csak a lábszárukat mártják meg az óceánban. Baktatunk tovább hazafelé, végig a tegnapi, hosszú kőmólón, majd megvesszük a vacsorához valókat a Martinaezben és fáradtan felkapaszkodunk a mi Gellért-hegyünkre. Mert olyan magasan biztos van, ahol lakunk! Ma már bátrabban vásároltunk egy nagyobb adag garnélát és szardíniát. Az étel hasonlóképp készül el, mint tegnap, a mai körítés csak saláta. A garnélákkal órákig el lehet vacakolni, míg az ember kibontja a páncéljából, de megéri, isteni finomak. Jól is lakunk. Csak egy valami van, ami nem éppen kellemes. A szemetesünk tele van a tengeri lények általunk mellőzött részeivel, és iszonyatos szaga van. Az egész szoba bűzlik a hal és fokhagymaszag keverékétől. 

Az éjszakák továbbra is nagyon hidegek. Nem értem, hogy miért nincs pokróc a szekrényben, Görögországban mindig van, pedig ott aztán sosincs rá szükség. M. mondta, hogy szóljunk és kérjünk, de valahogy mindig elhalasszuk ezt. Így minden éjjel tréningruhában alszom, de úgy is fázom. Csak a lepedő van, meg az ágytakaró. Reggelente kapar a torkom. 

Ittlétünk harmadik reggelén borongós idő vár rám az időjárástesztnél. Szemerkél az eső, meleg sincs éppen. Kicsit elkeserítő ez az egész. Még ha nem is strandolunk, a kirándulásokhoz sem ártana szép napos idő. Tanakodunk, mi legyen, míg végül úgy határozunk, hogy a közeli La Orotavába megyünk helyi buszjárattal. A busz a pálmafás sétány végénél a parton áll meg, pontosan jön, nagyon olcsó a jegy és talán 15 perces az út. La Orotava nem kicsi település, a busz egy szakadt, koszlott buszpályaudvarra fut be. Fogalmunk sincs, melyik irányba kell elindulni a látnivalók felé. Nincs külön térképünk erről a helyről. Közben elkezd szakadni az eső, és kis kinyitható esernyőm alatt kuporogva menekülünk be egy benzinkút épületébe. Ott találunk olyan Teneriffa-térképet, amin hátul rajta vannak nagyobb települések térképei is, így La Orotaváé is.  Itt várunk egy jó darabig, hogy elálljon az eső. Majd elindulunk a város régi negyedébe, ahol csodaszép hagyományőrző házak vannak. Némelyiknek az egész belső udvara fafaragású ganggal és lépcsőkkel van ellátva, egy-két ilyen házat látogatni is lehet, mint múzeumot. Hihetetlen mennyi munka lehet bennük, hiszen nem csak a korlátok vannak kifaragva, hanem a korlát alatti rész is kazettás módon van kialakítva és minden kazettának más és más mintázata van. Lenyűgöző! Ehhez társul még a belső udvarok trópusi növényzete. Az összkép nagyon megkapó. 

Elmegyünk a kis városi parkba, ami szintén botanikus kert is egyben. Itt áll egy jó öreg, hatalmas sárkányfa és vagy 8 méter magas banáncserjék, amikről valami modern csillárként lógnak le az ösvény fölé a banánvirágok. Strelizia is van bőven. Sokan papagájvirágnak nevezik e narancssárga virágcsodát, formája miatt. Ez a növény a banánnal áll valahogy rokonságban és Dél-Afrika a származási helye. Sajnos megint szitál az eső. Annyira szürke minden, hogy nem is érdemes fényképezni és ez fáj a legjobban, hogy nem lesz otthon kép a kezemben, hogy nézegethessem, és újra átéljem az egész pillanatot, mint most, ahogy e sorokat írom. 

Végül is örülök, hogy a rossz idő ellenére, ki tudtuk használni a délelőttöt. Minden itt töltött perc kincs, és nem akarjuk elkótyavetyélni. A kb. két órás la orotavai tartózkodás után visszamegyünk a menetrendszerinti busszal Puertóba. A busz ez alkalommal nem áll meg útközben egy számunkra alkalmas helyen sem, a végállomáson szállunk ki, ami a Playa Jardin irányában egy nagy mélygarázsban van. Innen aztán gyalogolhatunk haza. Az idő nem javul, illetve már nem esik. 

Eszünk valamit és gondolunk egyet, hamarosan újból lemegyünk a partra, ahol felszállunk egy buszjáratra, ami minden fél órában a Bananarea el Guanche nevű banánültetvényre viszi ingyen a látogatókat. A belépő itt is elég húzós árban van: 14 Euro. Ez a banánültetvény inkább botanikus kertnek nevezhető, mert mindenféle növény van benne, csak éppen banán nem sok. Az ösvényen körbejárjuk a nagy kertet, van külön kaktuszkert, narancsos, streliziás, pálmás, banános rész. Csodálatos növényeket látunk. Igazi különlegességeket.

Végül pedig leülünk egy szabadtéri moziba, ahol tévén játszanak le egy filmet, mely elárulja a banáncserjékkel kapcsolatos összes titkot. Végül a kis szuvenírbódéhoz érkezünk, ahol lehet vásárolni a kerámiától a banánlikőrön át mindenféle dolgot. Itt meginvitálnak egy banánlikőr kostolóra is. Kissé csalódottan távozunk innen, mert mi arra  számítottunk, hogy sűrű banáncserje erdőben fogunk mászkálni, ahol a fejünk felett lógnak a nagy fürtök. A belépőt is sokalltuk. A busz visszavisz ugyanoda, ahol felszálltunk rá. 

Ma nem a part felé sétálunk, hanem felfelé, a botanikus kert irányába. Ott is van egy nagy bevásárló központ, megvesszük, ami csak kell, meg a vacsorára valót is (itt is van halas pult) és tervezgetjük a másnapi programot. Este elmegyünk a legközelebbi autókölcsönzőhöz, kis kérdezősködés után rögtön ki is veszünk egy középkategóriás autót, egy kicsit széteső félben lévő Fiat Puntót kapunk. Nagyon korrekt a fiatal lány az irodában, mindent felír, benzin-, km-óra állást, átvizsgáljuk közösen az autót, bejelöli egy rajzon az összes sérülést. Három napra 60 Euróba kerül az autó, amit jutányos árnak tartunk mindketten. Elvileg másnap reggel vihetnénk el, de az iroda fél 9-kor nyit, akkor mi meg szeretnénk már úton lenni, így megengedi a lány, hogy már most elvigyük. Megyünk vele egy próbakört, kicsit kifelé a városból. Nincs vele semmi gond. Izgatottan várjuk a holnapi napot. 

Korán kelünk, de azért nem hajnalban, hiszen tél van, későn világosodik és a reggeli pára is későn oszlik el. 8 óra után indulunk útnak a sziget nyugati felére, a partvonalat követve. Kifejezetten hideg van ma. Az első hely, ahol megállunk, a Mirador de San Pedro nevű kilátópont. Innen az út és part között elterülő nagy banánültetvényre lehet látni és egészen a parton finkák vannak, azaz magánbirtokok, ahol hófehér, piros cseréptetős házak körül egész pálmaerdőt látni. Minden buja zöld, de nem csak a síkabb parti részek, hanem a hegyek oldala is teljesen zöld, maguk a sziklák is valami mohafélével vannak benőve. A banánültetvény közepén egy hatalmas sárkányfa ágaskodik az ég felé. Szürke, borús az ég, ma nem lesz szép napunk, úgy néz ki. Néha látni az útról a Teide havas csúcsát. Egészen érdekes, hogy ebből a látószögből, vagyis a szigetnek erről az oldaláról egészen másképp néz ki. Lapos félgömbnek hat, míg Puertóból nézve igazi hegyes vulkáni kúpnak.  

Hamarosan megérkezünk Icod de Los Vinosba. Mint ahogy a neve is mondja, valami köze lehet a borhoz. Ez a környék bortermelő vidék. Icodban van több látnivaló is, de nincs itt sok szerencsénk. Először is katasztrófális a helyzet a parkolóhelyekkel. Nagy nehezen a város, Teide felőli külső részén találunk valami helyet. Onnan visszagyalogolunk. Icod fő látványossága az 1000 éves sárkányfa, melyről valószínűleg senki ember fia nem tudhatja valódi korát, mert egyik tájékoztató pár száz évet ír, másik ezret, de a harmadikban már egyszer csak háromezer évesnek titulálják a fát. Hamarosan bele is botlunk egy csúf sárkányfába, ami ősréginek tűnik. Drótkötelek tartják állva, lombja ritkás, sárgás. Azt gondolnám, hogy az az öreg fa, amit keresünk, de annak egy kisebb virágos kertben kell állnia és nem itt az utcán. Útközben sok szép faerkélyes ház mellett megyünk el. Igazán falusias a hangulat. Majd odaérünk a város központjába, ahol meg is látjuk az ős öreg sárkányfát, a Drago Milenariót. Valóban felséges látvány. Buja zöld kert közepén áll, nagyon vaskos a törzse, hatalmas a koronája. Igazi monstrum.

A kert pillanatnyilag valamilyen okból zárva van, nem tudunk a sárkány közelébe férkőzni. A főtéren áll a szép San Arcos templom és elkerítve a tér közepén egy léggyökeres fikusz, mely nem sokkal kisebb a puertói botanikus kertben élő társánál. A teret szép házak díszítik, Icodban érdemes lenne több időt is eltölteni, de aggódunk az autó miatt és hideg szél is fúj, nincs kedvünk tovább nézelődni. Még egy látványosság van itt, a lepkeház, amiben különleges lepkefajokat tartanak szabadon. Az exotikus lepkegyűjtemény legnagyobb példánya nyitott szárnnyal van vagy 40 cm széles is. Egy fényképen egy kislány mellkasán ül a lepke és szélesebb a mellkasánál. Hú, nagyon szeretnék ide bemenni és egy ilyen óriási példánnyal fényképezkedni, de a 7 Eurós belépőt soknak tartja M., hát továbbállunk. 

A következő állomásunk Garachico. Egy falu az óceán partján, ahol a hegyekből lefolyó olvadt láva belefolyt az óceánba és különleges formákat alkotott. A lávafolyam alkotta partszakaszon természetes medencék keletkeztek. Itt hosszasan sétálunk. Az egyik ilyen lávastrand részt egy kis mesterséges hozzásegítéssel úgy alakították ki strandnak, hogy a láva tetején keskeny betonút vezet, lépcsőkön lehet leereszkedni a különböző szintekhez és a természetes medencéket meghagyták eredeti mivoltukban, azokban kristálytiszta víz van, lehet bennük fürdeni. Nagyon szeretném kipróbálni, de ebben az időben szóba sem jöhet, meg aztán a víz is jéghideg. Nyáron valószínűleg tele van ez a strand. El is döntöm, ha egyszer még az életben visszatérünk Teneriffára, akkor megfürdök itt. A medencéket a vad hullámok által behordott óceánvíz tölti ki. Apró, színes halacskák úszkálnak bennük. Amúgy Grachico nem nagyon érdekes város. Betérünk egy kacatos boltba, ahol rengeteg mindent lehet kapni, aztán indulunk is tovább. Garachico után elkanyarodik a főút a parttól, de mi egyelőre az alsóbb rendű parti úton maradunk, amin el lehetne jutni a sziget nyugati csücskében lévő fokon álló világítótoronyig. 

A következő falu Los Silos. Rövid időre megállunk itt, elsétálunk a templomig. A főutca melletti díszeses teret óriási babérfák díszítik. Innen aztán elindul a szerpentines, felfelé kapaszkodó út a Teno-hegységbe. Igazán lélegzetelállító tájon autózunk keresztül. Minden hihetetlenül zöld, a hegyek sziklafalai is. Különleges, óriás ősgyík lábnyomára emlékeztető domborulatot látni a mögöttünk fekvő síkságon. Majd egy kanyar után új kép tárul elénk. A síkságra már nem lehet visszanézni, bent vagyok szög egyenesen meredező hegyoldalak között, és nem győzök csodálkozni: a kanyargós út mellett mindenütt vadon nőnek az óriási kaktuszok, már kaktuszerdőnek is lehet ezt nevezni, a narancsfák, a pálmák. Egy szakaszon pálmaerdőn át vezet az út. Itt meg is állunk, muszáj jobban megnéznem, csak áradozok, szüntelen mondogatom, hogy ilyen nincs, ez valami csodálatos. Teljesen izgatott vagyok, fel vagyok pörögve, nem tudom feldolgozni a sok új benyomást. Ezek a kanári pálmák. Így nevezik ezt a pálmafajt, ami csak a szigeteken fordul elő. Igazából úgy néznek ki, mint az átlagos datolyapálmák, csak sokkal több levelük van, sűrűbb, tömöttebb a lombjuk és hatalmas csokrokban lógnak rajtuk a sárga datolyák. Maga az út is nagyon tetszik, mert az útszegély nem a szokványos szalagkorlát, hanem hófehér kőből készült, combig érő fal, mely kis bástyákból áll. Kilométereken át így van megcsinálva, és ha visszanézek a mögöttünk lévő szakaszra, úgy tűnik, mintha a kínai nagyfal egy kicsinyített mását látnám. 

Már a híres Masca falu előtt járunk, ahol újból megállunk, mert még sűrűbb pálmaoázis van az út mellett, egy valóságos sűrű pálmaerdő, amilyet én eddig csak filmekben láttam még. Masca egy kis falu, szintén pálmaerdőben fekszik, csak pár házból áll. Nem megyünk be a faluba. Itt kezdődik a Masca-szurdok, mely egy vadregényes völgy, ahol a túraösvény az óceánpartig vezet. Úgy érzem, muszáj, hogy végigjárjam ezt a szurdokot, de több, mint hat órás a túra, így persze erről szó sem lehet, de ez már egy biztos indok, hogy azt mondjam, vissza akarok még térni e szigetre. Végiglátni a völgy felett és még a szürkés, ködös időben is kirajzolódnak a szomszédos La Gomera sziget körvonalai. Oda is szívesen átugranék. Van is lehetőség hajókirándulásra. Ezt a programot is egy másik alkalomra halasszuk. 

La Gomerát megpillantva képzeletben most végigjártam a Kanári-szigetek mindegyikét. Elkapott a vágyakozás, mindet szeretném látni. El is határozom, hogy majd szépen beosszuk őket és az évek során sorba látgatjuk mindet. Közben Santiago del Teide falut érintve már lefelé vezet az út, a sziget déli részére. Hamarosan leérünk a parti sík részre, és elsőként Puerto de Santiagóban állunk meg. Ez a település számomra nagyon taszító. A hegyoldalba épült város összes háza, mondjuk inkább szállodája lépcsőzetes stílusban épült, úgy is mondhatnánk, hogy a parttól felfelé, mint egy piramis áll a város, mert nem csak a hegyoldalba építkeztek lépcsőzetesen egymás fölé, hanem magukat a házakat lépcsős emeletek, 5-6 ilyen szint képezi. Egyszerűen mű és csúnya. A nagy, mesterségesen kialakított kikötőben egymás- hegyén hátán állnak a vitorlás jachtok, katamaránok. 

Ez a gazdag turisták övezete, de semmi báj, semmi megkapó nincs benne. Itt végződik a várost északról határoló Los Gigantesnek nevezett sziklafal. Ez magas, meredek, vöröses színű sziklafal, mely belezuhan az óceánba. Dél felé szinte összenőttek az üdülő települések, így Playa de las Americas és Los Christianos között nem is érzékeljük a határt. Valahol e kettő, hosszan elnyúló, feketehomokos strandján tartunk egy órás pihenőt. Nem szép strand, és zsúfolt. A víz lassan mélyül, de a hullámoktól felkavarodott, átláthatatlan, szinte fekete, mint valami koszlé, és jéghideg, mindössze 16 fokos. Nem a legvonzóbb strand. De életem első nyaralásán az óceánnál, nem hagyhatom ki, hogy legalább egyszer meg ne mártózzak benne. Közben az ég elsötétedik, vészjóslóan korom feketévé változik, a távolban villámok cikáznak, ideje hazafelé vennünk az irányt. Most éppen a sziget Perto de la Cruztól legtávolabb eső csücskében vagyunk. A déli part mentén autópálya fut, az, amelyiken a repülőtérről is elindult a buszunk. Egy jó óra leforgása alatt hazaérünk innen. Este még sétálunk egyet Puertóban, és én rimánkodok, hogy holnap jó időt fogjunk ki, mert a hegyekbe készülünk.