Dolomitok 1.

Négy varázslatos nap a Dolomitokban

Rosengarten/Catinaccio

Öt szabadnapunk volt május közepén. Nem terveztük, véletlenül alakult így. Az elmúlt években is adódott néha ilyen alkalom májusban, hogy pár szabadnapot kaptunk, akkor mindig a Garda-tóhoz mentünk, ott azért már nagyon jó idő van ilyenkor. Az idén nem nyughattunk, nem hagyott minket békében a „vándorbabszem” a hátsónkban, túrázni vágytunk. A közeli Alpokat még hó borítja, kedvenc helyünk, a Wetterstein-hegység még 800 méternél is hófedett, az pedig nem magasság. 

Köztudott, hogy a bajorok megszállott hegyitúrás népség. Toplistájuk élén szerepel Dél-Tirol, a vándorparadicsom, ahová mi is nagyon vágytunk. Több ismerősünk is jár (vagy járt) oda rendszeresen vándorolni, őket kérdeztük. Dél-Tirol nagyon nagy tájegység. Mindenki más helyeket javasolt. Südtirol a németeknek német területként számít, hiszen az ottaniak inkább beszélik a német e tájra jellemző dialektusát, mint olaszt. De mindennek két neve ismert, ha nem éppen három, mert a németen és olaszon kívül itt még valóban él a latin nyelv egy változata is. 

A hallottak alapján nem voltunk képesek választani a rengeteg szépséges hely közül, de leginkább a Drei Zinnen/Tre Cime de Lavaredo, a Pustertal és a Grödnertal/Val Gardena között vaciláltunk. Szokásunkhoz híven sátrazni akartunk, így elkezdtem a neten kemping után keresni. Rátaláltam a Camping Vidor nevű helyre, Pozza di Fassában. Ez éppen egyik helyen sem volt az előbb felsoroltak közül, de nagyon megtetszett, nagyon szép volt a fekvése és luxusszintű a vizes egységeinek felszereltsége (ami nálam mindig nagyon fontos szerepet játszik a kemping megválasztásában). Árak, képek, minden rajta volta a honlapon. Ha rossz idő lenne, még faházuk is van, kiadó szobával. Ez a kemping döntötte el, hogy végülis ide, a Fassa-völgyébe, a Rosengarten Gruppe lábához megyünk. 

Május 14-én reggel indulunk Münchenből. Az útvonalat már bekötött szemmel is le tudnánk vezetni: Garmisch-Partenkirchen, Seefeld, Innsbruck, Brenner-hágó, Brixen (Bressanone), Bolzano (Bozen). Dél körül érkezünk Bolzanóba, ahol kb. két órát töltünk el városnézéssel. Innen rálátni a Rosengarten-csoportra és más havas csúcsú hegyekre. Ismerőseink két héttel előttünk jártak errefelé, azt mondták, hogy 1800 méterig hómentesek a hegyek. Azóta eltelt két hét, reménykedünk, hogy mi már 2000-re is feljutunk. Bolzano kedves, szép város, de hatalmas benyomást nem tesz rám. Innen az Eggentalban (Val d’ Ega) indulunk útnak. Rögtön, Bolzanot elhagyva mesébe illő, vadregényes szurdokon keresztül vezet az út, ahol a meredek, szűk sziklafalak alatt állandó az omlásveszély és ezért nem csak a sziklafalakat vonták be vaskos dróthálóval, hanem maga az országút felett is ilyen van kifeszítve és termetes méretű sziklatörmelékek láthatók benne. 

Igazából már nem Dél-Tirolban vagyunk, azt Bolzanóig számítják. Ez itt már a Dolomitok. A németek úgy beszélnek Dél-Tirolról, mintha az Németország része lenne, de ha azt mondom, hogy én a Dolomitokban jártam, akkor csak legyintenek, az már Olaszország, ott már más a hangulat. Ezt mi nem érzékeljük, még itt is sokan beszélnek németül és az itteni tájnak, falvaknak, embereknek sokkal több közük van Ausztriához, mint Olaszországhoz. 

Útközben megállunk a Karersee-nél (Lago di Carezza). Az valami hihetetlen látvány. Mögötte tornyosulnak a Latemar-csoport egekig érő havas csúcsai. A tó vize varázslatosan zöld, kristálytiszta, fenyőerdő veszi körül és a vízén visszatükröződik a Latemar-csoport. 

Itt csoportnak, és nem hegyláncnak nevezik az egyes hegységeket. Imádom az alpesi tengerszem tavakat, mindnek olyan varázslatos színe és hangulata van. Annyira beleszeretünk ebbe a helybe, hogy el is tervezzük, másnap ide jövünk majd túrázni. Ezután nem sokkal balkéz felé már látni lehet a Rosengarten nyugati oldalát. Már most lenyűgöz. Megérkezünk a Fassa-völgybe (Val di Fassa, Fassatal), hamar meg is találjuk Pozza di Fassa települést és benne a Vidor kempinget. A sorompó le van zárva és életnek nyoma sincs. Leparkolunk előtte és bemegyünk a sorompó mellett. Az információs ház is be van zárva és az égvilágon semmi sincs kiírva rá. Gondoljuk, szieszta idő van, vagy valami ilyesmi. Elmegyünk a városba körülnézni és hamar szembetűnik, hogy minden szálloda, minden kiadó szoba, sőt szinte minden ház színes zsalugáterei be vannak zárva, mintha az egész városka kihalt lenne, ember fia sem lakna itt. Egy információs bódénál begyűjtünk egy halom prospektust a környékbeli szállásokról és visszatérünk a kempingbe. Olyan idilli környezetben fekszik, annyira gyönyörű a táj, és olyan élénkek a színek, egyszóval csodálatos minden. Csak éppen az nem csodálatra méltó, hogy kempingnél még most sincs semmi mozgás. Ismét bemegyünk, körbejárjuk, rá kell jönnünk, itt senki sem kempingezik. De vajon miért??? A közeli vendéglő is zárva van. Egy szellemvárosba jöttünk mi, vagy mi a fene? Nagyon csalódottan indulunk el a városba, a kemping helyett valami kiadó szoba után nézni. De annyira szeretjük a kemping hangulatát, meg aztán ott van az a sok konzerves kaja, meg felszerelés... Egy szobának semmi hangulata sincs ezzel szemben. Előszedem a térképet. Nagyon komoly, (Hallwag, Südtirol, Alto Adige) apró sátrakkal jelöli a kempingeket. Pozzában van még egy. Azt is megnézzük, az is zárva. Lassan van egy olyan érzésem, hogy itt valahogy még nincs szezon, és máshol sem fogunk semmit sem nyitva találni. Kinézek még 3 másikat, valamivel délebbre, nálam van az ADAC nagy kempinggyűjteménye is, az is segít. Úgy határozunk, ha semmi sem jön össze, akkor lemegyünk a Garda-tóhoz és ott sátrazunk, ott már minden kemping nyitva van ilyenkor…csak éppen a túrák miatt egész másról szóló térképeket és túraleírásokat vettünk. A Garda-tóra felkészületlenek vagyunk vándorlás szempontjából. 

Leautózunk a Fassa-völgyben Moenát érintve Predazzo helységig, ott pedig lekanyarodunk a Travignolo-völgyébe. Bellamontenál van még kemping-jelzés. Az is zárva van.  :(  Nincs más, menni kell a Garda-tóhoz. Szomorúak vagyunk. Imádom a Lago di Gardát, de már kétszer voltunk ott, most valami újra vágyunk mindketten.

Az út magasan a szűk völgy felett fut és egyszer csak meglátunk egy kis tisztást, ahol két lakókocsi és egy sátor áll, meg egy nagy ház. Lehajtunk oda. Ezerrel dobog a szívem, ha ez a kemping nyitva van, csak legyen tiszta és rendes szanitér-felszereltsége. Leérünk. Az első utam a szanitérházba vezet. Csupa műmárvány, padlófűtés, szuper zuhanycellák, meleg víz vég nélkül. El sem tudom mondani, mennyire örülnék. Bekopogunk a házba, fiatal nő nyit ajtót, perfekt beszél németül. Pici irodahelyiségbe vezet, felveszi az adatainkat. Az érintetlen pázsiton mindenütt van hely, én lehetőleg a fürdőházhoz közel szeretnék lenni. Pillanatok alatt felverjük a sátrat. Szürkül. Mivel csak négy kempingező van itt, még nem nyitották ki a férfi vizes részleget, nők és férfiak most egy helyre járnak, de ez nem is baj. És milyen mennyei meleg van bent! Zuhanyozunk és addigra már hűl az idő. Nappal is csak 18 fok volt, most meg 1100 méteren vagyunk, egy katlanban. Nem is akarok arra gondolni, milyen hideg lesz éjjel. 

Felállítjuk a kempingasztalt, horgászszékeket, gázfőzőt. Megfőzzük egyik konzervkaját és egy termosz teát, jól felöltözünk és kint ücsörgünk. 9 óra felé már két pokrócba bugyolálva ülök kint és úgy érzem, megfagyok. Ezért sajnos már 10 órakor be kell fészkeljük magunkat a sátorba, mert kint már nem lehet megmaradni. Még sosem sátraztunk ennyire hidegben. Éjjel fagypontig száll le a hőmérséklet. Michael halálra röhögi magát, amikor a hálózsákba bújok: alul hosszú, pamut biciklis nadrág, rajta bélelt tréningnaci; felül póló, pulcsi, kardigán, a hálózsákban pokróc, hálózsák és kötött pomponos sapka.  :lol:  Michael le akar fényképezni, de minden értéktárgyunk az autóba van zárva. A pataktól csak egy sor sátorhely és a kerítés választ el, hallom ahogy zúg. Szintúgy a szél zúgását, ahogy a fák susognak és ahogy baglyok huhognak. Ez mindig olyan rémisztő. Eleinte nem fázom, de nehezen alszom el. Később arra ébredek, hogy reszketek, lefagy az orrom, elmegyek a kétbetűsre. Kristálytiszta csillagos az ég. Iszonyat hideg van. A házban kellemes a meleg, azon filózok, hogy a fürdőben kéne éjszakázni, mert ott padlófűtés van. De csak visszamegyek a sátorba. Hallom, ahogy valamilyen állat (nyestszerűség lehet) hangokat ad ki és motoszkál odakint. Mindenféléket képzelek medvékről és egyebekről. Már alig alszom, mert annyira fázom, hogy azt hiszem, nem is élem túl ezt az éjszakát. El sem tudom képzelni, hogyan bírják ki a Mont Everest hegymászói a sokszor mínusz 30-50 fok körüli éjszakákat kevés felszereléssel. Mint Reinhold Messner. Ő is Dél-Tirolból származik. Olvastam pár könyvét. 

A kempingünk a völgyben:

2006. május 15.

Az éjszaka csak eltelik valahogy, korareggel kelünk. A reggelihez és kávéhoz/teához is nagyon hideg van kint ülni. Tegnap este eldöntöttük, hogy mit csinálunk ma. Mivel a magasabb régiókban még nagyon sok hó van, nem mehetünk felfelé. De a túrák eleve 1300 méter körül indulnak, hát 1800-ig felmenni, az semmi, ennél többet akarunk. A Karerseenél pedig nagyon hideg van, mert a Latemar árnyékot vet rá. Így a részletes túratérképből kiválasztottuk tegnap a hosszú völgyek mentén haladó ösvényeket, mert ott sokat lehet gyalogolni, de nincs nagy szintkülönbség. Amúgy meg abszolút nem ismerjük ezt a környéket, így oly mindegy. Minden új és szép. A Vajolet-völgyét (Valle del Vaiolet) választjuk. Jól hangzik a neve és elég könnyű terepnek tűnik. 

Elautózunk a tegnapról már ismert Pozza melletti aprócska Pera nevű településre. Onnan indul a patakvölgy menti út, 1326 méternél. Jól felszerelkezve vágunk neki a túrának. Az út eleje a patakkal párhuzamosan, de meredeken felfelé indul. Majd olyan 20 perc gyaloglás után egy szélesebb, zöldellő domboldalban folytatódik. 

Ott jó darabig betonozott úton megyünk, ami nem is meredek már. Jobbra tőlünk a Larsec tornyai ágaskodnak az ég felé. A pitypangoktól sárgálló mezőkön pedig kisebb pajták ácsorognak. Annyira idilli a kép. Naptárokban látott alpesi gyönyör. Egy idő után az út kicsit jobbra kanyarodik. Nem tetszik nekünk, mert betonút és elveszi a természettel való harmónia hangulatát, ezért letérünk balra a patakvölgybe és ott megyünk tovább egy ösvényen a patak bal partján, ami egyszer csak végetér és nincs tovább. Valahogy át kell kelnünk az áradó patakon. Ez csak nagy nehezen, de sikerül. Itt a Gardeccia-kapuknak nevezett sziklák alatt haladunk. A hatalmas sziklafalak és az kanyargó út között kőgörgeteg terül el, jelezve a gyakori omlásokat. Itt már csak lapos fenyők nőnek. Gyorsan megyünk, nagyon zihálok, kicsit asztmatikus vagyok, mindig nagyon kimerít a felfelé menet, meg hamar leesik a cukrom is. De csak nyomulunk felfelé, míg egyszer csak elkap a reszketés és szédülés. Le kell ülnöm egy sziklára, azt hiszem, mentem elájulok. Betömök pár csokis kekszet. Abbahagyhatnánk itt, visszafordulhatnánk, de eszünk ágában sincs ilyesmi. Nyafogok, de mégis tovább akarok menni és nem értem miért, de valami odafent mágnesként vonz. Muszáj tovább mennünk, hajt a látni vágyás, és már nincs sok hátra a Gardeccia menedékházig (1965 m). De nehogy azt higgye valaki, hogy az nyitva van. Kihalt minden. Itt egy nagyobb tisztás található, leülünk egy padra, eszünk szendvicset, iszunk és pihenünk. Még legalább tíz percen át citerázok, de nem a hidegtől, hanem a hypoglykemiától és az izomkimerültségtől. Nem vagyunk tapasztalt túrázók, és legutóbb tavaly nyáron voltunk hegyi túrán, amúgy meg semmit sem sportolunk, nulla a fizikai kondíciónk. Ide feljön valami kisvonat féle, meg kisbuszok is, meg emberek is autóval. Ha ezt előre tudjuk, talán feljövünk mi is autóval, és először innen mennénk csak tovább. Összesen talán tíz emberrel találkozunk itt. Észrevesszük, hogy a Vajolet-tornyok alatt van még egy menedékház, addig mindenképpen el akarunk jutni. Eddig 600 méter szintkülönbséget tettünk meg alig két óra alatt. Kicsit visszább kell venni a tempóból, különben én kidőlök.

Ott kuksol fent a sziklán a menedékház:

De itt lesz csak az út igazán meredek! Most már lassabban kaptatunk felfelé és élvezzük a természet szépségeit. Elérjük a hóhatárt, de a házig még nagy magasságkülönbség vár ránk. Az egy sziklaszirten ácsorog. Előbb nem is látjuk, hol vezet tovább az út, de aztán rájövünk, hogy a hó alatt, ami kb. 30 centi mély. Óvatosan lehet a tetején haladni, mert eléggé össze van állva. Kicsit félelmetes érzés, hogy csak mi vagyunk itt a hegyekben. Az ember elkezd fantáziálni, mi minden történhetne. Az utolsó szakasz nagyon nehéz, hulla fáradtan érkezünk meg a Vajolet-tornyok lábához, a Rifugio Preuss-hoz és Vajolethez. 

Térdig süppedek a hóba, de másképp nem jutunk oda a kőlépcsőkhöz. Hogy itt nem fogunk meleg teát inni a házban, azt már régen tisztán láttuk. De van még sajátunk is elég. 2243 méteren vagyunk. Életem eddigi legmagasabb pontja (felvonó segítsége nélkül, önerőből) 1650 m volt. Így ma rekordot döntöttünk és megmásztunk majdnem ezer méter szintkülönbséget! Most érzem életemben először a meghódítás érzésének mámorát és ez örömujjongásban tör ki belőlem. Gyönyörű a környezet, de nagyon hideg van. A térkép szerint innen indulnak az igazi magashegyi túraútvonalak. Nagyon sajnálkozok, hogy ennyi hó van még és nem lehet továbbmenni. 

Felnézve a gigászi Vajolet-tornyok közé, látom a katlant, ahol a drótkötél-kapaszkodóval megerősített út (ferrata) vezet. Oda muszáj feljutnunk – de sajnos nem most. Ez most abszolút lehetetlen. Amúgy is odafent szürke felhők kavarognak, messziről égdörgés (vagy lavina) hangja hallatszik. Ideje lesz lassan visszafordulnunk. Úgy érzem, hogy ma tettem meg az első komolyabb lépést „hegymászó” (én így hívom a mezei ösvényen való felkapaszkodást is) jövőm felé.  😁  Most belekóstoltam, milyen érzés a meghódítás, rájöttem arra is, hogy miért akar az ember továbbmenni, amikor majd összeesik. Ezért a mámoros érzésért. Most már tudom és most már csak ennél magasabb helyekre akarok felmenni. Visszafordulunk.

Pozza mellett van egy nagyobb élelmiszerüzlet, minden nap ott vásárolunk kenyeret, innivalót, apróságokat. Az este hasonlóképp telik, mint a tegnapi. Megint korán a hálózsákba űz a hideg, pedig nagyon nehéz ilyen korán lefeküdni, főleg mert eleve éjjeli baglyok vagyunk. Ma éjjel már nem fázom, illetve csak a fejem, az arcom, de behúzom a homlokomig a pokrócot, így aztán totál klausztrofóbiám van a becipzározott hálózsákban, mintha csak egy múmia lennék.