Mexikó - 7-8. nap Merida környéke

7. nap, 2009. november 11.

Hajnalban szélviharra ébredek, csapkodja a rosszul záró ajtót. Mivel étkezőhely nincs, a tulaj a nyílt erkélyen szolgálja fel a szegényes, de odafigyeléssel elkészített reggelinket. Ma jól nem lakunk, de nem bánjuk, kárpótol a kilátás és a percenként az orrunk előtt elhúzó, halászó pelikánok.

Összepakolunk, kifizetjük a szobát és ma már 8:15-kor úton is vagyunk. Előbb kerülőt téve érjük el az északi part mentén haladó utat. Erős a szél, de tűz a nap. A keskeny országutak megint „szavannákon“ vezetnek keresztül. Dzilam de Bravo falu után az út mindkét oldalát mocsaras terület veszi körül, tele vizimadarak százaival.

Ugyanazt látjuk vagy 100 km-en keresztül, mint tegnap a csónaktúránál. Minden percben meg tudnánk állni fotózni, amit V-ék nem értenek meg, őket ez az egész nem hatja meg, és gázt adnak, szépen otthagynak bennünket, minden megbeszélés nélkül. (Ez nagyon idegesítő, hiszen sosem tudhatjuk, összefutunk-e véletlenül még valahol, egyáltalán ugyanazon az úton megyünk-e mindketten? Egyáltalán, számunkra ez egy nagy belső stresszhelyzetet jelent, egész nap azon szorongani, megtaláljuk-e még egymást?) Az ártéri részek mellett különösen lassan autózunk, mert minden érdekel, amit csak láthatunk, bámészkodással megy el az idő. A jobb kéz felé fekvő Mexikói-öböl strandjai (hogy csak ma a széltől, vagy mindig?) barna, felkavart vizűek, sehol sem találunk szép strandot, pedig a mai terv, az ideális karibi strand meglelése volt.

Ilyenekben laknak a szegény helybéliek:

Egy helyen hosszú kilométereken át kókuszpálmaültetvény mellett haladunk. Milliónyi kókuszpálma, minden féle irányban elferdülve, egy valóságos pálmadzsungel, úgy állnak össszevissza a kecses, vékony törzsek, mint a széltől felborzolt hosszúszálú fű a mezőkön. Leeesztett ablaknál nyomkodom megállás nélkül a fényképezőgép gombját menet közben. Lélegzetelállító. Sajnos nem találunk szép strandot, fel is adjuk a keresést.

Egyszercsak egy mellékútról U-ék fordulnak ki elénk és ismét együtt autózunk. Mi már régebb óta várjuk, hogy jöjjön egy benzinkút, mert egyre apad a benzinünk. Arról ők nem szólnak (illetve valahogy álítólag elmegy a fülünk mellett), hogy ahol ők jártak, egy faluban, ott meg is tankoltak.

Később vagy 50 km-en át Progreso előtt, pompás villák sorakoznak a tengerparton, így azt gondoljuk, itt már csak szép lehet a strand, lemegyünk két villa között. Bár fehérhomokos, de a víz felkavart, szürke, nagyok a hullámok, meredeken mélyül, nem alkalmas fürdésre. Viszont itt találjuk a nyaralás során a legszebb kagylókat. Mint a sóder a bányában, úgy hevernek itt vastag szőnyegtakarókban a part végtelen vonulatán a nagy méretű kagylók, csigaházak. Hozok a kocsiból egy zacskót és pár perc alatt telepakolom.

Közben szépen leapad a benzinünk nullára és erősen kétségbe esünk, mi lesz, ha kiürül a tank, mielőtt benzinkútra lelnénk. U-ék totál idegesek, hogy velünk kell keringőzniük a kisvárosban. Sok helybélit megkérdezünk, sokszor spanyolul is, de nem tudják, hol van benzinkút. Hihetetlen. Vagy fél óra elmegy a bolyongással, mire az utolsó pillanatban végre tankolni tudunk. Feladjuk az álomstrand megkeresését, mert a szeles időtől valószínűleg mindenütt felkavart a tenger. Pótprogramot keresünk helyette és Dzibilchaltunra esik a választás.

A kisebb romterület útba esik Merida felé. A parkolóban ránk támadnak máris a szúnyogok, de itt nem az eddig ismert minik, hanem lovak (majdnem légy méretűek). Ezek olyan agresszívak, hogy az Authan nem zavarja őket.

Mivel az ásatási területen van egy nyitott tetejű, azaz tó kinézetű cenote, ezért összepakoluk a strand és búvárholmit is és így indulunk el a romokhoz. Megvesszük a belépőt, és onnan még egy jó darabot megyünk a bejáratig. Ott viszont leszerelnek: tilos bevinni hátizsákot. Hiába magyarázzuk, hogy ha akarják, kifelé kiborítjuk nekik, de csak nem engedik. Hiába kérdezgetjük, hogy hova tegyük a sok holmit, nincs mese, vissza kell menni az autóhoz, és kipakolni. Dühösen és málhás szamár módjára caplatunk vissza. M. felteszi a búvárszemüveget az arcára és így megy el az előbbi mérges őr előtt, mi meg majd meghalunk a röhögéstől. Vállunkon törölköző, kistáska, snorkli, kezeink tele Authannal, napozókrémmel, miegyébbel. Így másszuk meg a piramisokat is, a fiúk fejükön a snorklival. Annyira vicces.

A cenote csalódás. Kicsi, koszos és sok ember fürdik benne. Mivel nagy meleg van és elmaradt a tengerparti strandolás, jó fél órát hűsölünk a vízben. Kimászva egy pillanat alatt felzabálnak a lószúnyogok. U-ék elindulnak egyik irányba, mire mi meg beauthanozzuk magunkat, már sehol sincsenek, így elindulunk arra, ahol a legérdekesebb romokat sejtjük. Többé nem találkozunk a romoknál. Mérges vagyok, hogy nem vártak meg és hogy miért nem kapcsoljuk be ilyenkor a rádióadóvevőt.

Miután megnézünk pár romot és lassan elfogy a vérünk, mert Dzibilchaltun összes moszkítója mi belőlünk tankol, elindulunk a parkoló felé. Arra számítunk, hogy V-ék már ott lesznek, de nincsenek. A szúnyoginvázió elől csak az autóba lehet menekülni, de ott meg kemencehőség van. Így járatjuk a klímát és kereken egy órát várunk társainkra és majd szétvet a düh. Mikor odaérnek hozzánk, alaposan összeszídjuk őket, hogy miért lépnek le szó nélkül. Ők pedig minket hibáztatnak, mert mi nem kiabáltunk utánuk, míg ők állítólag kiabáltak nekünk, merre mennek. Duzzogva indulunk el Meridába. Mivel V. tud kicsit spanyolul, nekem meg van Merida térképem, a kezébe nyomom az enyémet és menjenek csak ők előlre, ha kérdezni kell, akkor ők kérdezősködjenek.

Merida pokoli. Egyenes utcák mértani hálózatából álló lepukkadt, koszos város. Az utcaneveket számok helyettesítik és nincs felépítésükben sok logika. A házsorok az eddig látott városokból megszokott egyszintes, színes kockaházakból állnak. Minden utca teljesen egyformának tűnik. Bolond módjára bolyongunk a sötétedő városban. Nagyon nehezen találjuk meg a szállodát, ami bár külsőségekben próbál nemességet, úrias finomságot sugározni, valójában egy lapukkadt szeméthalom.

Merida éjjel

Zuhanyozás után elindulunk bankot keresni, amit hamar találunk is és veszünk ki pénzt, majd egy BK-be esünk be vacsorázni, mert már kopog a szemünk az éhségtől. „Két menü, egy árán“ akció van, így olcsón és bőségesen megvacsorázunk. Jó lenne már képeslapokat venni, de eddig sehol sem láttunk egyet sem. Itt sem találunk. Kicsit sétálunk, nézelődünk a város központjában, de húz az ágy, fáradtak vagyunk. Ma már többször olyan érzésem volt, hogy hólyaghurutom van, de most már egész biztos jelei vannak. Az erre való gyógyszer valahogy otthon maradt, így nem tudom, mi lesz. Ekkor veszem észre, hogy a Margitka által javasolt antibiotikum is otthon maradt valahogy, pedig mindent ellenőriztem. Remélem, nem leszünk nagyon betegek, mert akkor nincs nálunk rendes antibiotikum.

Egész éjjel a wc-re járok, míg végül véres a vizeletem. Nálam van egy félig beszedett doboz régi antibiotikum, kínomban ezt kezdem el szedni. A hotel nagyon hangos. Az utca zaja miatt is, de főleg azért, mert a mi emeletünkön egy mexikói legénytársaság lakik és a folyósó végén lévő teraszon piáznak, ordibálnak egész éjjel, sőt még az ajtókon is bekopogtatnak poénból. M. persze alszik, mint a mormota, nem hall ebből semmit sem, én alig alszom.

8. nap, 2009. november 12.

Reggel émelygek, ráz a hideg és erős alhasi görcsöm van. Reggeli után M-el elugrunk a sarki boltba útravaló kaját venni és látjuk, hogy sok gyógyszertár van mindenfelé. V. megígéri, hogy este segít nekem valami gyógyszert szerezni.

A bulizó pasik széttört vodkásüvegeket hagytak a folyóson maguk után.

Fél 9-kor indulunk kirándulni. Könnyen megtaláljuk a városból kivezető utat Uxmal felé. Sokszor látjuk a gépfegyveres rendőröket a pick up-okon. Rendesen be lehet a látványuktól rezelni. Az utak errefelé jó minőségűek, pár kamiont leszámítva, szinte teljesen forgalommentesek is.

A cenote Kankirixche-t szeretnénk megtalálni, ami a látott képek alapján az én favoritom, de a leírás alapján nem találjuk meg. Elkeveredünk egy kicsi, alig lakott faluhoz, V. ott kérdezősködik, de amerre többször is elirányítanak, arra csak egy két kerék nyomatú vörös agyagos földút vezet. A két keréknyom közötti füves rész pedig olyan magas, hogy néha fennakad a kocsi alja. Az autóink lassan már terepjáró kinézetűek, már ami a koszt illeti, a motroház is csupa vörösagyag. Az út egyre szűkebb és végül a sűrű bozótdzsungel karicstolja a kocsi oldalát.

Én már nem akarok továbbmenni, félek, hogy itt lerobbanunk kígyók-pókok között, a többiek viszont nem akarják feladni a keresést. Elméletem szerint, itt valami tévedésnek kell lennie, mert egy cenote, ami az interneten ismertnek van bemutatva, az nem lehet ennyire eldugva a dzsungel mélyén. U-val nem lehet bírni, mindenáron tovább akar menni, így elindul az úton a walky-talkyval gyalog, mi pedig várjuk, hogy mit fedez fel. De jó negyed óra múlva úgy jön vissza, hogy semmit sem talált, így két órát elvesztegetve a kereséssel továbbindulunk, spontán ötlettől vezérelve a közeli Mayapan romterületéhez.

Itt egyetlen ember sincs rajtunk kívül. Egy vaskos könyvbe kell beírni a nevünket (ezután minden kisebb romterületnél bevett szokás ez) és nemzetiségünket. Ekkor látom meg, hogy az előttünk ott jártak magyarok voltak! Jó érzés, és ismét kicsi a világ.

Mayapan Chichen Itza kicsinyített mása. Kicsit modellváros szerű, azaz mminden jóval kisebb az eddig megszokottaknál, de mindenhova fel lehet mászni. Sűrű zöld fűben sütkérező iguánák között járjuk be a romterületet. Én elég vacakul érzem magam, de nincs mit tenni. Mayapan a kevés látogató ellenére is nagyon gondozott terület.

Mayapan után fürdésre vágyunk és érdekes cenotékat találtam a közelben az interneten még otthon, amikről senki eddig egy szót sem ejtett sem fórumon, sem beszámolóban, pedig tényleg tök nagy szám. Aki erre jár, ki ne hagyja ezeket!!!

Meridától 40 km-re délkeleti irányban fekszik a csepp Cuzamá falu. Mi ide egy nagyon keskeny, dombos tájon át vezető úton keveredünk. Az út egy igazi hullámvasút. Ha kicsit gázt adsz, repülhetsz a kocsival.

Cuzamába érve azonnal meglátjuk a kis síneket és a vicces kinézetű fakocsikat az utak szélein, magányosan. Hát arra gondolunk, biztosan befuccsolt már ez az üzlet, nem lesz szerencsénk. De egyszer csak egy parkolóféleséghez érünk és ott meglátjuk az első kocsit, ami a sínen megy, azaz húzza egy szegény, gebe ló, és turisták szállnak le róla.

Megkérdezzük, mennyibe kerül és felszállunk négyen a bizarr kinézetű, egy sok évvel ezelőtti komédia filmbe illő díszletre emlékeztető, széteső félben lévő fakocsira. A kocsis elől űl egy padon és ostorral hajtja a lovat, az pedig szalad a sín mellett és húzza a kicsi kocsit, mi pedig zakatolunk vele és állandóan azt képzeljük, hogy egy vicces álomba cseppentünk. Ha szembejövő forgalom jön, kocsisunk megáll, letessékel minket, leakasztja a lovat a kocsiról és két karjával felemeli a kocsit, egyszerűen leemeli a sínekről és oldalra tolja, majd amikor a szembejövő kocsi elmegy, visszateszi a sínre. Komolyan, annyira valószerűtlen az egész, hogy még most sem hisszük el, hogy ez valóság, nem álmodunk-e. Hol kaktuszerdőn, hol a bozótdzsungelen át, de hosszú kilométereken át kocsikázunk, míg megérkezünk az első cenotéhez, mely cenote Chelentun névre hallgat. Fél órát fürödhetünk benne. Széles bejáratához egy falépcsőn lehet lemenni. A víz eszményi színekben pompázik és hátrafelé fedett az elől nyitott barlang, ott már koromfekete a víz. A többiek bemennek, én nem merek a hólyagom miatt, hiszen eddig minden cenote hideg volt. Csak őrzöm a holminkat és fényképezek, de majd belehalok, hogy nem mehetek be a gyönyörű színű vízbe, mikor vízmániás vagyok. Végül legyintek egyet és bemegyek. Nem is hideg a vize. Csodálatos színekben úszik a tavacska. Nagyon élvezzük a benne lévő úszkálást.

Ismét kocsira szállunk és nagyon hosszú utat teszünk meg a harmadik, utolsó cenotéhoz (cenote Bolonchoojol), ahol egy alig egy méter átmérőjű, hosszú, függőleges kürtőbem vezet le az út. A kürtőben rögzített falétrán kell lemászni a lyukba. Odalent előbb semmit sem látunk. A mennyezeten csak fél méter átmérőjű lyukon jut be fény a barlangba, annak útját is elterelik a vízfelületig lelógó fagyökerek. Amikor szemünk megszokja a kevés fényt, látjuk, hogy ez is azúrszínű, kristálytiszta vízű tavas barlang. Nagyon jó benne úszkálni.

Újabb fél óra elteltével, megint a vicces kicsi kocsin ülünk és mostanra valaki szólt a szúnyogoknak is, mert eddig nyugton voltak, de most agyoncsípnek. Állandóan figyelem a sínpálya melletti részt, hogy nem látok-e madárpókot, de sosem látok egyet sem. (A youtube-on láttam innen videót, amiben volt madárpók.)

Visszaérünk a középső barlanghoz (cenote Chansinic‘che). Ebbe is falépcsők vezetnek be, hasonlóan, mint az elsőbe, de szűkebb bejáraton át. Felül jó, másfél méteres lyukon át árad be a fény és lógnak be a szokott módon a gyökerek. A barlang szabályos kör alakzatú, víze nagyon kék és kristálytiszta és a legmelegebb a többi után. Ha átúszunk a meredek sziklafal alatti vízszélhez, akkor kis kőpadkákra lehet kiülni. Nagyon nagy élmény mind a három cenotében való úszás és maga a kocsikázás is.

Mikor innen elindulunk visszafelé, már esteledik, nagyon csípnek a szúnyogok és fázunk is.

A parkolóban egy asszonyság pénzt akar szedni tőlünk, mondván, hogy az ő földjén pakolunk. Mivel nem tudjuk levakarni, adok neki 15 Pesot, de kevesli és elkezd szitkozódni. Otthagyjuk. Sajnos hamar ránk esteledik és nagyon nehéz megtalálni a megfelelő utat. Sokszor hajtunk át bolond falvakon, ahol a falu népe ellepi este az utcákat és mint egy hangyabolyban, olyan fejetlen nyüzsgés van mindenütt. Biciklikre szerelt háromkerekes kocsija van mindekinek és ezekkel furikáznak, mint a részeg bolond, kacskaringózva az úttesten. Nagyon kell figyelni, hogy nehogy elüssünk valakit. Ismét nagyon nehezen találunk vissza Meridába és a szállodához. Belátni a falvak házaiba. Picikék, romosak. Általában egy függőágy lóg a szoba közepén és tévéje mindekinek van. Az iskolás gyerekek az esti órákban is, amikor az utcán játszanak, még az iskolai egyenruhájukat hordják, ami fiúknál többnyire lila nadrág és fehér ing, lányoknál kockás szoknya és fehér blúz.

A szállodánk közelében beugrunk egy véletlenül talált nagy szupermarketbe és veszünk pár élelmiszert. Próbálunk a gyógyszertárban valamit szerezni nekem és U. fülére is (mert neki meg az van begyulladva), de nem értik meg, mit akarunk, nem sikerült elérni semmit sem.

Csak tapasztalatképp másoknak: Mutatom körkörösen az alhasam, egész lent, ahol a hólyag van. A gyógyszertáros menstruációs görcsre akar valamit adni. Nem! Mutatom újból. Most hasmenésre gondol. Nem! Mondom neki „cistitis“ – latinul a hólyaghurut,, hiszen a spanyol is latin nyelv – de csak bambán néz. Mondom neki: „urina“ – latinul a vizelet. De csak néz. Erre mutatom neki, mintha egy csíkban vizelet folyna ki és hozzá „pssss“ hangot adok ki. V. ekkor már szakadtra röhögi magát az előadásomon. Na ezt megérti a drágám, mert felírja egy papírra kérdőjellel: „inflamación orina“. Inflammatio latinul is gyulladás, orina meg biztosan urina. Erre adni akar valami gyógyszert, aminek azonban a hatóanyagát nem ismerjük, így nem kockáztatom meg. Mondjuk neki, hogy cranberries-re lenne szükségünk (vörösáfonya), ez a legjobb, természetes gyógyszere a hólyaghurutnak. Nem érti a szót. Tovább már nem megy a rejtvény játék. Gógyszer nélkül maradunk és reménykedek, hogy a 6 szem Sumetrolim segít.

Kenyeret és tonhalkonzervet vacsorázunk a szálloda tetőteraszán, alattunk a lapos város fényei.

Ma éjjel is tombonak a részeges pasik, M. kimegy és leordítja őket angolul. Azután csend lesz.