Mexikó - 10-11. nap, Campeche, Palenque

10. nap, 2009. november 14.

Hajnalban megint erre a csodálatos dzsungelbeli madárfüttyre ébredünk, és nagyon hideg van, még a lehelet is látszik. A reggeli előkelő és finom, bőséges. Reggel U. ideges, mert tegnap este óta próbál folyton letölteni az internetről egy programot a navigációs rendszeréhez, de nem sikerül neki. Én ennek kifejezetten örülök, mert nagy ellenzője vagyok a navinak…Mivel nem enged oda engem az internethez, miközben szeretnénk már tovább is indulni, diplomáciai készségem hiányában alaposan beszólok neki, ami után pár órás mosolyszünet áll be kettőnk között.

8:45-kor elindulunk délnek. Mindig U. akar elől menni, mert nem bírja ki, hogy ne hajtson gyorsan, mi pedig nem csak betartjuk a megengedett sebességeket, hanem szeretünk lassabban menni, hogy nézelődhessünk, fotózhassak az ablakból. Egy helyen jelzem a walky-talkyn, hogy meg kell állnunk technikai szünetre, mire ők annyit mondanak: „jó, mi megyünk tovább”. Fordított esetben mi mindig megvártuk őket. Így aztán Edzna bejáratánál találkozunk.

Edzna romjai nincsenek különösen nagy hatással rám, akár ki is hagyhattuk volna. U. persze bebújik itt is minden lyukba, benéz minden kő mögé, felmászik mindenhova, ahova csak lehet, benéz a lezárt ösvényekre is, így aztán dupla annyi időt töltünk itt, mint amennyi szükséges lenne.

Edznából egy null-forgalmú úton tartunk Campeche felé, és többször is szántóföldek mellett haladunk el, amit első alkalommal látunk itt. Teljesen más a táj jellege, mint eddig volt.

Egybehangzóan úgy döntünk, hogy strandra vágyunk, és tudatosan nekiindulunk keresni egyet Campechetől délre. Sajnos nem találunk, mert az út nem vezet le a partig, ha mégis, akkor köves, vagy privát területek vannak elkerítve. Végül találunk egy „playa akármi” feliratot , ahol egy nagy, betonozott parkoló fogad, fizetni kell a parkolóért, a wc-ért és a strandra való belépésért is, valamit a napernyőért is. A strand nevetséges. A tengerpartot fal veszi körbe, lépcsőkön lehet lemenni, a derékig érő, nagyon koszos, hínáros vízbe. Én nem megyek be, a többiek megmártóznak és szárítkozás után tovább is indulunk innen. Hát ehhez nem kell 11 és fél órát repülnöm, ezt megkapom a Balatonon is:

Campeche

Campecheben is könnyen megtaláljuk a szállodánkat. Szép, modern, tiszta, előkelő. A hotel mögött ipari park van, sok üzlettel, így rögtön az első gyorsétterembe be is ugrunk, de nem jó a kaja. Utána a naplementét fotózzuk a parton, ami direkt a szállodával szemközt van.

Majd elmegyünk a Walmart-ba, bevásárolni. Ott nagyon erős a klíma, mindannyian didergünk. Nekem felizzítja a már lecsengőben lévő hólyaghurutom, U-nak pedig belobbantja rendesen a középfülgyulladását.

U. sokszor olyan, mint egy kisgyerek. Minden nap nyavalyog már fél 8-kor, hogy le akar feküdni és közös esti programokhoz sosincs kedve. V. szívesen csinálna velünk programot, de jó feleség lévén, férjére hallgat és elmennek lefeküdni, mi pedig besétálunk a közeli városközpontba, ahol éppen valami helyi ünnep miatt a főtéren koncert és egyéb előadások folynak és hömpölyög a tömeg.

Campeche városmagja a felújított, színesre festett, kockaházakkal, kovácsoltvas lámpásokkal teli utcáiról híres. Ezekről sikerül egy pár igen jó esti fotót készítenem. Itt ismét veszünk ki bankból pénzt. A hotelben még kicsit internetezek és későn fekszünk le. Holnap külön utazunk, mert U. a fejébe vette, hogy Palenque-be már 4-kor el kell indulni. Mi nem akarunk ilyen korán felkelni, inkább kényelmesen akarunk utazni és útközben valahol egy strandon fürdeni egyet. Rossz érzésekkel alszom el. Az első alkalom, hogy ilyen hosszú szakaszra különválunk és pont ott, ahol veszélyesnek írják le az utakat. Láttam V-n, hogy neki sem tetszik U. makacs ötlete, meg is mondja a véleményét, de sosem ellenkezik férjével.

11. nap, 2009. november 15.

Ez az egyetlen szálló, ahol már fél 7-kor lehet reggelizni, ezt ki is használjuk és 7:45-kor már az autóban ülünk, útban Palenque felé. Kezdetben a tengerparti utat választjuk. A víz nyugodt, sima a felülete és így a színe is gyönyörű világoskék. Rengeteg a vízimadár, állandóan fotózok az autóból és különösen erős színe van mindennek, a reggeli fény másféle kontrasztokat varázsol a képekbe, mint a későbbi. Miután Rio Lagartos óta szüntelenül végtelen madárhadakat látunk, az egész Yucatan egy vízimadár rezervátumnak tűnik és ezáltal lassan, de biztosan egyre többet veszít a rio lagartosi kirándulás az értékéből. A fehér kócsagok állandóan az út mellett kísérnek, de lehetetlen őket lefotózni - néha azért sikerül. A széles, szög egyenes országúton nincs forgalom, csak néha jön egy hatalmas teherautó szembe. Később keskenyebb lesz az út és egyre erősebb a hőség.

A Champoton és Sabancuy közötti szakaszon keresgélünk strandlejáratot, míg egyszer egy csodaszép helyen érjük el a tengert. Ott fürdünk is egyet, az opálos, erősen kénszagú vízben. Ez a kénszag Rio Lagartosnál is ott volt és kékes feketére színezte az ezüst lábujjgyűrűmet (amit fogkrémmel újból ezüstre tudtam varázsolni). Itt ugyanez történik meg. Nem tudjuk, miből ered a szag, de szinte fojtó. A strand fehér homokos, keskeny, megannyi vízimadár ücsörög a közelünkben, és halmokban áll a kagyló. Mivel árnyék nincs, és nagyon éget a nap, miután megszáradunk, tovább indulunk.

Sabancuy falu után egy olyan úton autózunk, melyet mindkét oldalról egy folyószerűség, vagy inkább ingovány vesz körül. Alig látni a vizet a sok tavirózsától és madarak arzenálja kísér végig minket. Elérjük Campeche és Tabasco államok határát, ahol katonai ellenőrző pontba ütközünk. Most már tudjuk, mi a teendőnk: a spanyolt nem értve, bambán nézni; ha kérdeznek valamit és abból kihallani az „español” szót, akkor válaszolni spanyolul: Aleman. Ezután többnyire benéznek a hátsó ülésre és mosolyogva továbbintenek. Semmiképp nem ajánlatos angolul beszélni, mert az amerikaikat nem csípik, és sokkal jobban rászállnak az angolul beszélő turistára. Egyetlen alkalommal sem kérnek papírokat, útlevelet, jogosítványt, vagy a bérautó papírjait. Amint kimondjuk a bűvös szót „Aleman”, „amigók” vagyunk és mehetünk.

Az ellenőrző pont után széles, autópályaszerű út következik, ahol rajtunk kívül csak a madarak járnak. Unalmas szakasz. Majd elkeskenyedik az út és nagyon rossz minőségűbe vág át.

Még átmegyünk Tabasco és Chiapas államok ellenőrző pontján. Itt kérdezik angolul, hogy hova megyünk, mi mondjuk, hogy Palenque-be. Kérdezik, hogy a romokat nézzük meg. Hülye kérdés. („Nem, rokonokat látogatunk.” 😁) Mondjuk, hogy igen. És mehetünk. Az egész szakaszon egyetlen tábla sem jelzi Palenque-t. Akármennyire is koncentrálok, keresem a faluneveket a térképen, egyik sincs rajta és az a falu, amelyiknek a neve rajta van a térképen, ahol a leágazás van Palenque felé, na pont az meg nem tett ki táblát, így nem tudjuk, hogy éppen áthajtunk rajta. Így sikeresen továbbhajtunk és autózunk Villahermosa felé, amikor nekem valahogy gyanús lesz, hogy a belső határtól számolt 45 km, ahol le kellett volna kanyarodnunk, már rég mögöttünk van. Úgy 15 km-rel hajtottunk tovább. Visszafordulunk. Itt minden fekvőrendőrnél egy csomó helybéli ácsorog, zacskókba csomagolt, szeletelt (már erjedő) gyümölccsel, vagy süteményfélékkel és próbálják rád tukmálni, ami nagyon idegesítő.

Megtaláljuk a leágazást (ebből az irányból van tábla) és 3 óra tájban érkezünk meg a hotelhez, amit egy kis bóklászás után, véletlenül találunk meg. A szoba lehangoló az eddigiek után. Nagyon régi, lepukkadt a berendezés és bár tiszta, de nekem nagyon ellenszenves. A földszinten van és az ajtó alatt 5 mm-es rés van, ahol ki tudja, milyen rovarok és egyebek másznak majd be éjszaka.

Éppen pakolászunk ki az autóból, amikor jönnek V-ék. Ők a Misol-Ha vízesésnél voltak, mi már nem tervezünk programot mára. Eszünk egy kis kenyeret és kimegyünk a medencéhez fürdeni. Zuhanyozunk és arra leszünk figyelmesek, hogy a közelben bőgőmajmok ordítanak. Ha nem tudod, mi ez, akkor nagyon félelmetes hang. Elmegyünk együtt Palenque városba, ami nem is kicsi. Vacsorázni szeretnénk és a fő utcán van jó pár étterem. Ezek közt egy olyan büfészerűség is, ahol gyrosnyárs forog. Ide megyünk be. Isteni kaját eszünk, nagyon olcsón. A leszabdalt gyros húst vagdalják apróra és még egyszer átsütik serpenyőben, különböző dolgokkal, amit kérsz bele (sonka, gomba, ananász…), leöntik valami szósszal és sajttal szórják meg, hozzá tortillákat és nachot, meg csípős szószokat adnak. Mennyeien finom, és hatalmas adag (fejenként 80 Peso). Ezzel úgy belakunk, hogy szinte rosszul is vagyunk. Lenne még kedvünk sétálni Palenque-ben, de U. megint rákezd (fél 8 van), hogy ő már le akar feküdni. Mivel az ő autójukkal jöttünk, így most nekünk kell igazodnunk és egy tíz perces séta után sajnos visszatérünk a hotelbe. Nekünk nagyon hiányzik az esti élet, mivel sokáig fent vagyunk, nem valami felemelő csak a hotelszobában, vagy kint, előtte üldögélni és inni a dobozos sört. Amúgy Palenque-ben az egész főutca árusokból áll, és minden második üzlet cipőbolt, milliónyi féle cipővel.

U. már nagyon kiborító, azon morfondírozik, hogy ő már reggel 8-kor a romokhoz akar menni, nem fogja fel, hogy csak 9-kor nyit a romterület. Mivel a romok közel vannak, ezt kihasználva, mi szeretnénk éppen egy órával tovább aludni, a sok koránkelés már nehezünkre esik. Jól alszunk.