Alpesi kalandjaim 4. - Túrák Garmischból, Ehrwaldból és 5 tó

2005. május 16. Ehrwald

Már türelmetlenül vártuk, hogy tavaszodjon, lehessen kirándulni menni. Tapasztalatlanságunk szülte komikus helyzetbe kerülünk. Sebaj, az ember hibáiból tanul.

Ezen a szép, langyos Pünkösd Hétfőn Ehrwald felé vesszük az irányt. Február óta nem hagyott nyugodni minket, merre visznek onnan a túra utak. Ehrwald faluból drótkötélpályás lanofkával utazunk fel az Ehrwalder Almra, mely 1500 méteren fekszik. Már itt megijedünk egy kicsit a hófoltok láttán, mert célunk az 1874 méteren fekvő Drachensee. Sáros, olvadt hólétől tucsogó ösvényen indulunk el felfelé. Előbb meg kell kerülnünk egy hegyet, hogy a Geißbach folyamát követve eljuthassunk a Seeben Almra, onnan pedig majd tovább.

Alig megyünk pár száz métert, amikor az előttünk álló széles ösvényt egyszer csak hó borítja, méghozzá jó vastagon. Nem baj, átmegyünk rajta, arra gondolunk, hogy ez csak egy kisebb havas rész, majd megint eltűnik a hó. Edzőcipőben vagyunk, nincs túrabakancsunk, még nagyon kezdők vagyunk. Az úton utolér bennünket három fickó, azaz a harmadik egy nő. Síruhában, snowboarddal menetelnek. A cipőnket nézik és viccelődnek velünk, hogy ugye nem gondoljuk komolyan, hogy innen bárhová is tovább megyünk. Jól kiröhögnek, mikor bevalljuk, hogy de igen, mi tovább megyünk. Még most sem értjük, hogy miért. Egy idő után már szünet nélkül hó borítja az ösvényt. Lassan elkezd beázni a sportcipőnk, de mi csak menetelünk. Egy helyen elágazás van, itt lefordulnak a keskenyebb útra a síruhások, mi is arra megyünk tovább. Ők nagyon gyorsan mennek, pillanatok alatt eltűnnek a szemünk elől. A sűrű erdőben egyre mélyebb a hó. Normális ember itt nem menne tovább, hát még így öltözködve, ahogyan mi vagyunk. Mi is belátjuk, hogy nincs tovább, de határtalan vágyakozás van bennünk, hogy láthassuk a katalógusképeken látott tengerszem tavat. Mindig azt gondoljuk, hogy már nincs sok hátra és tovább küzdjük magunkat az egyre mélyebb havon. Itt már ösvénynek nyoma sincs, csak tévelygünk az erdőben, megpróbáljuk követni a „kollégák” nyomait. Ha azok tudnak itt menni, mi is tudunk – és kész! Nem csak a cipőnk ázott be, és a zoknink tucsognak, hanem a nadrágunk szára is vizes már térdig. Elvakultan megyünk. Nem tudom megmondani, hogy mi az ami hajt. Valahol félelem is lappang bennem, kihalt az erdő, fogalmunk sincs, hol járunk, hova lyukadunk ki, néha rejtélyes hangok visszhangzanak. Kiérünk az erdőből egy tisztás szerűségre. Ott egybefüggő a hómező, nem tudhatjuk, mi van alatta, mégis átkelünk rajta. Egyszer térdig belesüppedek. Nem tudom, mit várunk el a tovább menettől. Hogyan is lehetne még feljebb kevesebb hó, mint itt? Ép eszű ember már régen visszafordult volna. A tisztás után most lejtőn haladunk és egyszer csak kunyhó tetejét pillantjuk meg. A Hütte. Ott majd leülünk, felmelegszünk, eszünk, iszunk. Alig tudjuk megközelíteni, mert itt még mélyebb hó fedi a talajt. Hogy is lehettünk ennyire naivak? A Hütte zárva van, ajtaja előtt mellkasig érő hó van felhalmozódva, a faasztalok és padok éppen csak kilátszanak a hó alól. Itt találkozunk ismét a három síruhással. Megint gúnyosan viccelődnek velünk. Szendvicset eszünk, iszunk és még mindig hiszünk benne, hogy feljutunk a tóhoz. A Seeben Almon vagyunk, 1575 méter magasan. Persze a lanofkától nem csak 75 méter szintkülönbséget tettünk meg, hiszen sokat mentünk lefelé is. A síruhások továbbmennek, röviddel utánuk pedig mi is a nyomukban. Innentől kezdve már szinte járhatatlan a terep. Mély és összefüggő a hó, de mégis menetelünk, sokszor combig belesüppedve. Néhol állatok lábnyomait látjuk, patásét, nyúlét, hatalmas kutyáét. Utóbbi lábnyoma ijesztően nagy, igazság szerint én már félek itt, mégis nyomulunk tovább. Amíg mi lassan haladunk, a „kollégák” már a meredek hegyoldalban piroslanak síruhájukkal. Nyögve, keservesen megérkezünk a félig befagyott vizű Seebenseehez, 1700 méteren járunk.

Be kell látni, nincs tovább. Keseregve ülünk le egy padra, lehúzzuk cipőnket, kicsavarjuk belőle és a zoknikból is vizet, majd visszahúzzuk és csalódottan elindulunk visszafelé. Közben találkozunk két kutyát sétáltató emberrel is. Megnyugtat az érzés, hogy nem csak mi vagyunk ilyen eszementek, hogy ide feljöttünk. Közben a síruhás kollégák már lefelé snowboardoznak a szinte egyenes hegyoldalon. A lefelé menet során már nem hajt semmilyen vágy, ezért még sokkal gyötrelmesebb és kínokkal telibb, mint felfelé volt. Cuppog a cipőnk és lefagy a lábunk. Kicsit gázt kell adni, mert igencsak megfázunk, ha húzzuk itt az időt. Lefelé menet megtaláljuk a helyes utat és széles, letaposott havas ösvényen haladunk. Egy elágazásban tábla mutat az Igelsee felé. Nincs messze. Oda még elmegyünk. Megint nagy havon kell átküzdenünk magunkat. A tó pici, zöld színű. Partján foltokban van még hó, közte pedig krókuszokkal teli mező. Még sosem láttam az életben vadon növő krókuszt, hát még ilyen sokat egyszerre.

Az északi parton vagyunk, itt már alig van hó, mert dél felől ide süt a nap. Az déli part egész másképp néz ki, és mögötte havas hegyoldalak magaslanak. Kőre ülve uzsonnázunk itt, amikor dübörgésre figyelünk fel. Fogalmunk sincs, mi az, csak a zaj felé fordulunk. A szemközti hegyoldalban lavina száguld lefelé. Most érzek csak igazi pánikot. Nem azért, mert nekünk most bajunk eshetne, a lavina távol van tőlünk. Hanem azért, mert jó 2-3 órával ezelőtt, az alatt a fal alatt bóklásztunk az erdőben. Akkor is hallottunk hasonló dübörgést. Beleremegek a gondolatba. Nagyon mérges vagyok magunkra. Csak most látom be, hogy mennyire felelőtlenek és eszetlenek voltunk, ott is maradhattunk volna. Utólag már tudom, hogy nagy veszélybe is kerülhettünk volna. Hogy lehettünk ennyire felelőtlenek?

Visszaérünk a lanofkához, nem mintha ezzel bármi is megoldódott volna, mert jegyet csak felfelé vettünk, a lift már nem üzemel. Le kell mennünk még jó 500 métert gyalog. Az út nagyon meredek és végtelennek tűnik. A vizes lábaink állapotáról meg már inkább ne is beszéljünk. Végre az autóhoz érünk, zokni és nadrágcsere, majd indulás haza.

Másnap hólyaghurutom van.

2005. június 19. Öt-tó túra: Tegernsee, Schliersee, Spitzingsee, Achensee, Sylvenstein Speichersee

Biciklis kirándulást tervezünk valamelyik felső-bajor tó körül. Hogy melyiknél, még nem tudjuk. A Tegernseehez indulunk. Szép napos idő van. Szép a környék, előbb a tóparti településeket nézzük meg. Aztán mégsem tetszik itt. Bár jó kerékpárút van kiépítve az egész tó körül. Mi olyan útra vágyunk, ami kicsit vadregényesebb, nem ennyire a szabadban halad, hanem inkább egy kicsit erdőben. A Tegernsee kilőve.

Egy kis térképnézegetés után az újabb célunk a 12 km-re fekvő Schliersee. Itt lekapjuk a bringákat az autó tetejéről és körbebicajozunk a tó körül. A tó aprócska, kb. 6-szor kisebb a Tegernsee-nél, hamar végzünk vele. Majd Bayrischzell felé vesszük az irányt. Nem tudjuk eldönteni, merre felé nézelődjünk még ma. Itt még kitérőt teszünk a Spitzingsee-hez, ugyanis tómániás vagyok, mindet látni akarom. Az apró Spitzingsee fekszik az eddigiek közül a legszebb környezetben. Itt lehetne jókat túrázni, de a parkolóban kemény díjat szednek. Inkább továbbállunk az osztrákok felé. A következő állomás Kufstein. Elragadó város, de ez alkalommal nem állunk itt meg, már voltam többször is. Innen a kb. 30 km-re délnyugatra fekvő Jenbachba autózunk és onnan pedig északnak az Achenseehez.

Az Achensee nagyon szép környezetben fekszik és vízének színe is különösen szép. Itt egy helyen leparkolunk és újabb biciklis túrát követünk el a tó déli szeglete körül. Nagyon tetszik itt, azt hiszem, ide még vissza fogunk térni kirándulgatni. A német határ felé szűk hágón, az Achenpaßon megyünk keresztül és a Sylverstein-víztározó felé vesszük az irányt. Ez se kutya – mármint szépségben. És ezen a környéken is van jócskán látnivaló. Bad Tölz felé indulunk el haza. Szép nap volt.

2005. június 28. Barmsee, Finzbachklamm, Wallgau, Grubsee

Újabb egynapos kirándulás. Ezeket általában úgy tervezzük meg, hogy előveszem a Freytag&Berndt vándortérképet, melyen a Wetterstein- és Karwendel-hegységek által közrezárt terület van rajta 1:50000-es felbontásban. Szuper térkép! Csak lassan már elrongyosodik. Szóval, előveszem és addig nézegetem, míg olyan útvonalat nem találok, ahol lehetőleg a céltól, nem ugyanazon az úton kell visszemenni a kiindulási pontra, ahol jöttünk, hanem egy másikon, hogy ezáltal is fokozzuk a látnivalók sokaságát. Ja, és persze tó is legyen a közelben, mert imádom a tavakat. Garmisch-Partenkirchentől keletre több kis tó is fekszik. Első célunk a Barmsee. Ennek közelében parkolunk az autóval és a tóig biciklivel megyünk, illetve még a tó mellet is egy szakaszon. Azt tervezzük, hogy ma nagyobb biciklis túrába vágjuk a fejszénket. A Finzbach patak felett vezető sóderes út ideális is lenne erre. Csakhogy mi előbb látni akarjuk a szurdokot. Keskeny, meredek, gyökerektől kusza erdei ösvény következik. Egy kis idő múlva már járhatatlan biciklivel. Visszafordulni már nem akarunk, ezért az erdőben egy kisebb fához lakatoljuk a bringákat és nekivágunk a gyalogos túrának. Szűk szorosban, a patak partján haladunk, de csak pár száz métert, mert utána fel kell kapaszkodni a hegyoldalba.

Sokáig tart a felfelé út, és igen meredek. Kifulladva érkezünk meg egy vadászleshez, ahonnan már a murvás úton gyalogolunk tovább. Innentől egy kicsit unalmas az ösvény, kilométereken át csak kanyarog, míg csak egy legelőre érünk, ahol két patak találkozik össze és tarka tehetenk legelésznek. Egy helyen átkelünk patakon és másik parton indulunk el visszafelé, de az út elkanyarodik hegynek felfelé, egész más irányba, mint amerről jöttünk. Nem is tudjuk már, hogy jó irányba gyalogounk-e. Közben elered az eső is. Kicsit ázunk, de szerencsére hamar eláll. Az út végtelen, sokkal hosszabb ideig menetelünk, mint felfelé jövet. Az egyetlen útmutatónk, hogy halljunk a motoros láncfűrész hangját az erdőből, amit az út elején is hallottunk. Végül megérkezünk egy farakásokkal teli kisebb tisztásra, ahol fogalmunk sincs már merre tovább. De szerencsére az út kiválasztásánál jó a megérzésünk. Mert hát akárhol is vagyunk, innen a biciklik nélkül nem megyünk haza, az biztos. Nehezen, de rájuk találunk az erdőben.

Innen még egy jó hosszú biciklizést ejtünk meg Wallgau faluba, ami az igazi alpesi falvak minden bájával és jellemével bír. Végül pedig fáradalmas vándortúránkat egy fürdőzéssel koronázzuk meg. A kis tó, a Grubsee, mesterséges tó. Zöld, zavaros víze van, hosszúkásan nyúlik el a völgyben. Belépő is van, de csekély. A víz kellemes hőmérsékletű. A tavat körülölelő meredek domboldalban lehet letelepedni, ahol magas fű és vadvirágok vesznek körül. Nekem paradicsomi az egész. Az idillt csak az rontja el, hogy van egy vizicsúszda is, ahol gyerekek visítoznak. De ha az ember messzebbre úszik, akkor megtalálja a romantikus harmóniát a természettel.