2010. szeptember 3., péntek

Négy nap a német Aplokban

2006. augusztus 14 – 17. Négy nap a hegyekben

2006. augusztus 14-én négy napra indulunk az imádott hegyeimbe. Olyan érzés, mintha hazatérnénk. Ha lenne pénzünk, Garmisch-Partenkirchen környékére költöznénk. Egy hete rossz idő van. Reményt vesztve ülünk az autóba reggel. Szerencsére GAP-nél már előkerül a napocska is. Első célunk Mittenwald.

A víz tényleg tej színű volt a kioldott mésztől, amit szállított.
A faluból indul a túraösvény a Leutaschklamm-ba. A szurdok sziklafalába épített ősrégi fatákolmányokat tavaly bontották le és helyükbe modern acélszerkezetet építettek. Íly módon be lehet járni a szurdok egész szakaszát (felülnézetből).


Előbb bemegyünk a katlanba, a régi stégeken, de ott csak kb. 100 métert lehet menni, egy vízesésig. Ez a függőút szerintem olyan 2 km hosszú lehet a szurdok felett. Már a vége felé járunk, amikor elkezd esni az eső. Elindulunk egy ösvényen visszafelé, és éppen csak az utolsó pillanatban a zuhanyként ömlő eső előtt érünk oda egy vendéglőhöz, ahova bemenekülünk az eső elálltáig egy teára.




A Leutaschklamm nem nyűgözött le annyira, mint előzőleg már látott társai. Az acélszerkezet elveszi a természetes jellegét. Az eső csak enyhül, de nem akar elállni, ezért leteszünk a sátrazásról. Amúgy is hivatalosak vagyunk Eschenlohéba, a Samos szigeti nyaralásunkon megismert házaspárhoz, vacsorára. 6-ra megyünk hozzájuk. Jó a hangulat. A vacsora után elmegyünk sétálni Eschenlohéba. Még mindig erősen látható nyomai vannak a patak tavaly nyári pusztító megáradásának. A rossz idő miatt barátainknál alszunk.

2006. augusztus 15. Biciklis túra az Isar forrásaihoz

Barátaink edzett sportolók, különböző sportok arzenálját űzik. A mi tunya testünk kondíciója sosem érheti utol az övékét. Ezt hamar meg is tapasztaltuk Samoson, a Csalogányok-völgyében tett túrán. Ezek után nem is tudom, hogyan vállalkozhattunk arra, hogy a mai napon együtt biciklizzünk. Amikor ők egy napon 60 km-et is letekernek, és a hegymenet meg sem kottyan nekik, míg mi már a legkisebb dombtól romjainkban heverünk. Javaslatukra az Isar forrásainak völgyébe indulunk, mert ott viszonylag sík a terep. Ehhez Scharnitzba kell előbb elautóznunk. A kis falu a német-osztrák határon fekszik. A faluból kiindulva egy rövid szakaszon valóban sík a terep.




A felduzzadt kis Isar türkizkék, színű a kőzetből kimosott mésztől. Majd jön egy meredek szakasz, ahol én mér csak tolni tudom a bicajt. Ezután leereszkedünk a patak medre mellé és a hátralévő út végig itt vezet. A patak színei varázslatosak. Fenyvesek, legelésző tehenek, alpesi vadvirágok kísérnek utunkon. Teljesen el vagyok varázsolva tőlük. A 22 km hosszú út végén egy, a magas hegyek által körülzárt nagy zöld rétre érünk, Kastenalm-nak hívják. Itt van egy Hütte. Innen már csak gyalogosan lehetne továbbmenni. Nekünk mára ennyi is bőven elég volt.







Itt pihenünk úgy egy óra hosszát, megesszük uzsonnánkat, élvezzük a nap sugarait és az alpesi táj hangulatát. Visszafelé megállunk az Isarursrung-nál, azaz ott, ahol az Isar folyó három forrása egy természetvédelmi területen elkerítve található. Megnézzük az egyik forrást, majd elindulunk visszafelé. Scharnitzba érve búcsút veszünk barátainktól és GAP felé tartunk. A mi célunk (mint mindig) a grainaui kemping. Meglepetésünkre és örömünkre építettek a kempinggel szemközt egy nagy élelmiszeráruházat, így nem kell már GAP-be beautózni. Felállítjuk a sátrat, majd zuhanyozunk, vacsizunk. A lemenő nap megvilágítja a szemközti Elülső-Waxenstein falát, mely vöröses színekben játszik. Mit is kívánhat az ember magának többet, mint egy ilyen teraszt, ilyen kerttel és ilyen panorámával. Ma nem kell álomba ringatni minket. A biciklis túra kiszippantotta minden erőnket.



2006. augusztus 16. Hegyi túra az Alpspitze alatt

(A későbbi ferrátázásunknak az előzménye...)

Tegnap este nem tudtuk eldönteni, hogy ma hova is menjünk kirándulni. A reggeli közben beszéljük meg, hogy felmegyünk felvonóval a Hausbergre, de meglepetésünkre az egész felvonó szét van szedve darabokba és nem üzemel. Így gyors elhatározással a közeli Kreuzeckbahn-hoz autózunk. Ez 800 méteres szintkülönbséget megtéve 1650 m-re visz fel minket.

Ahol a hegyen a két fehér ház látható, az a Kreuzeckbahn felső állomása, lent pedig Garmisch-Partenkirchen.
A Keruzeckről nekivágunk az Osterfelder Hüttéhez vezető útnak. Előbb csak kanyargó ösvényen menetelünk, majd letérünk a hivatalos ösvényről és nekivágunk egy köves pásztorútnak, ami nagyon meredek és rövid idő alatt jó 300 méteres szintkülönbséget teszünk meg egy útelágazásig, majd onnan még 200 métert kapaszkodunk fel a kanyargós ösvényen az Alpspitzbahn hegyi állomásáig (2150 m).



Borús az idő és idefent nagyon hideg van. A felvonó teraszán uzsonnázunk és forró italt iszunk. Még mindig nincs konkrét tervünk, hogy hogyan is tovább. Innen le lehet látni a Höllentalba, ahol tavaly túráztunk. Fergeteges a látvány. Leereszkedhetnénk oda is…sokáig vacillálunk.


Innen rengeteg magaslati túraútvonal indul. Végül egy Klettersteig mellett döntünk. Ennek a szónak nem tudom a magyar megfelelőjét, ez egy kiépített sziklamászó terepet jelent, ahol felszerelés nélkül is lehet mászni a kifeszített és rögzített acélhuzalok segítségével. Nagy kihívás ez nekünk…és mert sokan felszereléssel és sisakkal vágnak a szakasznak neki, bizonytalanok vagyunk, hogy megbirkózunk-e vele. Abban maradunk, hogy csak addig megyünk, ameddig tudunk illetve nem érezzük túl veszélyesnek a terepet. Hamarosan elérünk egy pontot, ahol kettéágazik az ösvény. Az egyik Klettersteig az Alpspitzére (2628 m) vezet, de itt az áll a táblán, hogy csak gyakorlott mászóknak javasolják. A másikat könnyebb útnak írják le, ezért ez utóbbit választjuk (Alpsiptze-Nordwandgang: Osterfelder Wand, Bernadeinwände). Nagyon izgatott vagyok, kicsit félek is, de hajt a megismerés vágya. M. megy elől, én utána. Ösztöneinkre hallgatva, betartunk egy bizonyos távolságot kettőnk között, ha az első köveket görgetne le, nehogy a másikat fejbe találja.




A kezdeti szakasz rögtön olyan, hogy a falba szerelt acélkarikákba kapaszkodva kell magunkat felhúzni a kiszögellésekre. Majd ezután egy hosszú, a sziklafalban kivájt vaksötét alagútban mentünk. Véletlenül volt nálunk elemlámpa (azaz nem véletlenül, mert a lámpát és egy bicskát minden kirándulásra bepakolok). A sziklaalagútból kiérve egy kőhordalékkal teli lejtőn kell átmennünk, majd acéllétrákon mászva fel a sziklafalra. Ezt nagyon élvezem. Alattunk a mélység. Nem félek, fel vagyok pörögve és élvezem. A létrás rész után egy végtelennek látszó sziklafal áll előttünk. Először nem is tudom elképzelni, hogyan tovább. De az ember mindig megtalálja a következő lépést és az acélsodrony végig ott van kapaszkodónak. Már el is határoztam, hogy jövőre veszünk nyerget és karabinert. Ez a szakasz sokáig tart, néhol tényleg az az érzésünk, hogy nincs tovább, de visszaút sincs. Aztán csak megyünk tovább, míg elérjük a Klettersteig végét. Alattunk van minden, ahol eddig jártunk. Előttünk pedig a Schöngange nevű csúcs, amihez előbb le kell ereszkednünk egy füves hegyoldalba, majd felkapaszkodunk újra 2143 m-re, a csúcskereszthez. Majd’ lerepít a szél. Fergeteges érzés itt állni, egy csúcson, ahol csak mi ketten vagyunk és belátjuk hetedhét országot.


A füves hegyoldalban pihenünk jó fél órát, eszünk. Innen simán le lehetne ereszkedni egy másik Klettersteigon az útig, ami visszavezet a Kreuzeckbahnhoz, de mi nem akarunk kétszer ugyanazona helyen járni, a visszafelé úton valami újat szeretnénk látni, ezért elindulunk a hegy másik oldalán lefelé. Az út meredek, köves és végtelen hosszú. Hamarosan meglátjuk a Stuibensee-t. Egy tengerszem.


Onnan pedig egy iszonyatos nagy kerülővel, a fenyőerdőn át, majdnem három óra alatt érünk vissza a Kreuzeckbahnhoz. Az úton találkozunk tehenekkel is az erdőben, de másik két turistán kívül ember fia sem jár erre. Kimerülten érkezünk meg a Kreuzeckbahnhoz és mivel csak hegymenetre vettük meg a jegyet, gyalog vágunk neki a maradék 800 méteres szintkülönbségnek lefelé. A lefelé menet nagyon kikészíti a térdeimet, a vége felé már alig bírok menni és egy réten a fűbe roskadok. Aztán el is tévedünk. Beesteledik, mire az autóhoz érünk. Ma gyorséttermi vacsora mellett döntünk. Padlón vagyunk, alig bírjuk magunkat vonszolni is.


2006. augusztus 17. Egy kis Ausztria – Lermoos, Biberwier

Reggel lebontjuk a sátrat, de csurom víz a harmattól és a nap még nem süt be a kempingbe, mert a hegyek mögött jár. Sok idő elmegy a ponyvák szárításával, mert vizesen nem pakoljuk el. A mai napra nincs tervünk. Biciklizni szeretnénk valamilyen tó környékén, ahol még nem jártunk. Ezért Ausztria felé indulunk. A határ után Ehrwald következik, mely egybe van nőve Lermoos és Biberwier településekkel. Ezektől délre öt kis tó van. Errefelé biciklizünk, de az ösvény sajnos nem a legalkalmasabb kerékpárnak, meredek, köves és fagyökerek állnak ki belőle. Egy jó órányi tekerés után elindulunk haza.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Fontos adatvédelmi információ!!! Kérlek olvasd el!!!

Kedves Követő! Minden hozzászólásnak örülök és megpróbálok, amennyire időm engedi, válaszolni is mindegyikre. Gyűlölködő, politikai tartalmú vagy reklámcélt szolgáló hozzásólások, vagy amelyek egyáltalán nem tartoznak a témához vagy a blogba, automatikusan törlésre kerülnek.

Az EU Általános Adatvédelmi Rendelete (GDPR) szerint fel kell hívjam a figyelmét a megjegyzést hátrahagyó személyeknek, hogy aki itt megjegyzést hagy hátra, az annak nyilvánosságra tételével elismeri, hogy tudomásul vette, és egyetért vele, hogy adatai ezen a weboldalon (a Google és Blogger által) tárolásra és feldolgozásra kerülnek. Lásd: főcím: Felvilágosítás adatvédelmi irányelvekről