Négy nap a német Aplokban

2006. augusztus 14 – 17. Négy nap a hegyekben

2006. augusztus 14-én négy napra indulunk az imádott hegyeimbe. Olyan érzés, mintha hazatérnénk. Ha lenne pénzünk, Garmisch-Partenkirchen környékére költöznénk. Egy hete rossz idő van. Reményt vesztve ülünk az autóba reggel. Szerencsére GAP-nél már előkerül a napocska is. Első célunk Mittenwald.

A víz tényleg tej színű volt a kioldott mésztől, amit szállított.

A faluból indul a túraösvény a Leutaschklamm-ba. A szurdok sziklafalába épített ősrégi fatákolmányokat tavaly bontották le és helyükbe modern acélszerkezetet építettek. Íly módon be lehet járni a szurdok egész szakaszát (felülnézetből).

Előbb bemegyünk a katlanba, a régi stégeken, de ott csak kb. 100 métert lehet menni, egy vízesésig. Ez a függőút szerintem olyan 2 km hosszú lehet a szurdok felett. Már a vége felé járunk, amikor elkezd esni az eső. Elindulunk egy ösvényen visszafelé, és éppen csak az utolsó pillanatban a zuhanyként ömlő eső előtt érünk oda egy vendéglőhöz, ahova bemenekülünk az eső elálltáig egy teára.

A Leutaschklamm nem nyűgözött le annyira, mint előzőleg már látott társai. Az acélszerkezet elveszi a természetes jellegét. Az eső csak enyhül, de nem akar elállni, ezért leteszünk a sátrazásról. Amúgy is hivatalosak vagyunk Eschenlohéba, a Samos szigeti nyaralásunkon megismert házaspárhoz, vacsorára. 6-ra megyünk hozzájuk. Jó a hangulat. A vacsora után elmegyünk sétálni Eschenlohéba. Még mindig erősen látható nyomai vannak a patak tavaly nyári pusztító megáradásának. A rossz idő miatt barátainknál alszunk.

2006. augusztus 15. Biciklis túra az Isar forrásaihoz

Barátaink edzett sportolók, különböző sportok arzenálját űzik. A mi tunya testünk kondíciója sosem érheti utol az övékét. Ezt hamar meg is tapasztaltuk Samoson, a Csalogányok-völgyében tett túrán. Ezek után nem is tudom, hogyan vállalkozhattunk arra, hogy a mai napon együtt biciklizzünk. Amikor ők egy napon 60 km-et is letekernek, és a hegymenet meg sem kottyan nekik, míg mi már a legkisebb dombtól romjainkban heverünk. Javaslatukra az Isar forrásainak völgyébe indulunk, mert ott viszonylag sík a terep. Ehhez Scharnitzba kell előbb elautóznunk. A kis falu a német-osztrák határon fekszik. A faluból kiindulva egy rövid szakaszon valóban sík a terep.

A felduzzadt kis Isar türkizkék, színű a kőzetből kimosott mésztől. Majd jön egy meredek szakasz, ahol én mér csak tolni tudom a bicajt. Ezután leereszkedünk a patak medre mellé és a hátralévő út végig itt vezet. A patak színei varázslatosak. Fenyvesek, legelésző tehenek, alpesi vadvirágok kísérnek utunkon. Teljesen el vagyok varázsolva tőlük. A 22 km hosszú út végén egy, a magas hegyek által körülzárt nagy zöld rétre érünk, Kastenalm-nak hívják. Itt van egy Hütte. Innen már csak gyalogosan lehetne továbbmenni. Nekünk mára ennyi is bőven elég volt.

Itt pihenünk úgy egy óra hosszát, megesszük uzsonnánkat, élvezzük a nap sugarait és az alpesi táj hangulatát. Visszafelé megállunk az Isarursrung-nál, azaz ott, ahol az Isar folyó három forrása egy természetvédelmi területen elkerítve található. Megnézzük az egyik forrást, majd elindulunk visszafelé. Scharnitzba érve búcsút veszünk barátainktól és GAP felé tartunk. A mi célunk (mint mindig) a grainaui kemping. Meglepetésünkre és örömünkre építettek a kempinggel szemközt egy nagy élelmiszeráruházat, így nem kell már GAP-be beautózni. Felállítjuk a sátrat, majd zuhanyozunk, vacsizunk. A lemenő nap megvilágítja a szemközti Elülső-Waxenstein falát, mely vöröses színekben játszik. Mit is kívánhat az ember magának többet, mint egy ilyen teraszt, ilyen kerttel és ilyen panorámával. Ma nem kell álomba ringatni minket. A biciklis túra kiszippantotta minden erőnket.

2006. augusztus 16. Hegyi túra az Alpspitze alatt

(A későbbi ferrátázásunknak az előzménye...)

Tegnap este nem tudtuk eldönteni, hogy ma hova is menjünk kirándulni. A reggeli közben beszéljük meg, hogy felmegyünk felvonóval a Hausbergre, de meglepetésünkre az egész felvonó szét van szedve darabokba és nem üzemel. Így gyors elhatározással a közeli Kreuzeckbahn-hoz autózunk. Ez 800 méteres szintkülönbséget megtéve 1650 m-re visz fel minket.

Ahol a hegyen a két fehér ház látható, az a Kreuzeckbahn felső állomása, lent pedig Garmisch-Partenkirchen.

A Keruzeckről nekivágunk az Osterfelder Hüttéhez vezető útnak. Előbb csak kanyargó ösvényen menetelünk, majd letérünk a hivatalos ösvényről és nekivágunk egy köves pásztorútnak, ami nagyon meredek és rövid idő alatt jó 300 méteres szintkülönbséget teszünk meg egy útelágazásig, majd onnan még 200 métert kapaszkodunk fel a kanyargós ösvényen az Alpspitzbahn hegyi állomásáig (2150 m).

Borús az idő és idefent nagyon hideg van. A felvonó teraszán uzsonnázunk és forró italt iszunk. Még mindig nincs konkrét tervünk, hogy hogyan is tovább. Innen le lehet látni a Höllentalba, ahol tavaly túráztunk. Fergeteges a látvány. Leereszkedhetnénk oda is…sokáig vacillálunk.

Innen rengeteg magaslati túraútvonal indul. Végül egy Klettersteig mellett döntünk. Ennek a szónak nem tudom a magyar megfelelőjét, ez egy kiépített sziklamászó terepet jelent, ahol felszerelés nélkül is lehet mászni a kifeszített és rögzített acélhuzalok segítségével. Nagy kihívás ez nekünk…és mert sokan felszereléssel és sisakkal vágnak a szakasznak neki, bizonytalanok vagyunk, hogy megbirkózunk-e vele. Abban maradunk, hogy csak addig megyünk, ameddig tudunk illetve nem érezzük túl veszélyesnek a terepet. Hamarosan elérünk egy pontot, ahol kettéágazik az ösvény. Az egyik Klettersteig az Alpspitzére (2628 m) vezet, de itt az áll a táblán, hogy csak gyakorlott mászóknak javasolják. A másikat könnyebb útnak írják le, ezért ez utóbbit választjuk (Alpsiptze-Nordwandgang: Osterfelder Wand, Bernadeinwände). Nagyon izgatott vagyok, kicsit félek is, de hajt a megismerés vágya. M. megy elől, én utána. Ösztöneinkre hallgatva, betartunk egy bizonyos távolságot kettőnk között, ha az első köveket görgetne le, nehogy a másikat fejbe találja.

A kezdeti szakasz rögtön olyan, hogy a falba szerelt acélkarikákba kapaszkodva kell magunkat felhúzni a kiszögellésekre. Majd ezután egy hosszú, a sziklafalban kivájt vaksötét alagútban mentünk. Véletlenül volt nálunk elemlámpa (azaz nem véletlenül, mert a lámpát és egy bicskát minden kirándulásra bepakolok). A sziklaalagútból kiérve egy kőhordalékkal teli lejtőn kell átmennünk, majd acéllétrákon mászva fel a sziklafalra. Ezt nagyon élvezem. Alattunk a mélység. Nem félek, fel vagyok pörögve és élvezem. A létrás rész után egy végtelennek látszó sziklafal áll előttünk. Először nem is tudom elképzelni, hogyan tovább. De az ember mindig megtalálja a következő lépést és az acélsodrony végig ott van kapaszkodónak. Már el is határoztam, hogy jövőre veszünk nyerget és karabinert. Ez a szakasz sokáig tart, néhol tényleg az az érzésünk, hogy nincs tovább, de visszaút sincs. Aztán csak megyünk tovább, míg elérjük a Klettersteig végét. Alattunk van minden, ahol eddig jártunk. Előttünk pedig a Schöngange nevű csúcs, amihez előbb le kell ereszkednünk egy füves hegyoldalba, majd felkapaszkodunk újra 2143 m-re, a csúcskereszthez. Majd’ lerepít a szél. Fergeteges érzés itt állni, egy csúcson, ahol csak mi ketten vagyunk és belátjuk hetedhét országot.

A füves hegyoldalban pihenünk jó fél órát, eszünk. Innen simán le lehetne ereszkedni egy másik Klettersteigon az útig, ami visszavezet a Kreuzeckbahnhoz, de mi nem akarunk kétszer ugyanazona helyen járni, a visszafelé úton valami újat szeretnénk látni, ezért elindulunk a hegy másik oldalán lefelé. Az út meredek, köves és végtelen hosszú. Hamarosan meglátjuk a Stuibensee-t. Egy tengerszem.

Onnan pedig egy iszonyatos nagy kerülővel, a fenyőerdőn át, majdnem három óra alatt érünk vissza a Kreuzeckbahnhoz. Az úton találkozunk tehenekkel is az erdőben, de másik két turistán kívül ember fia sem jár erre. Kimerülten érkezünk meg a Kreuzeckbahnhoz és mivel csak hegymenetre vettük meg a jegyet, gyalog vágunk neki a maradék 800 méteres szintkülönbségnek lefelé. A lefelé menet nagyon kikészíti a térdeimet, a vége felé már alig bírok menni és egy réten a fűbe roskadok. Aztán el is tévedünk. Beesteledik, mire az autóhoz érünk. Ma gyorséttermi vacsora mellett döntünk. Padlón vagyunk, alig bírjuk magunkat vonszolni is.

2006. augusztus 17. Egy kis Ausztria – Lermoos, Biberwier

Reggel lebontjuk a sátrat, de csurom víz a harmattól és a nap még nem süt be a kempingbe, mert a hegyek mögött jár. Sok idő elmegy a ponyvák szárításával, mert vizesen nem pakoljuk el. A mai napra nincs tervünk. Biciklizni szeretnénk valamilyen tó környékén, ahol még nem jártunk. Ezért Ausztria felé indulunk. A határ után Ehrwald következik, mely egybe van nőve Lermoos és Biberwier településekkel. Ezektől délre öt kis tó van. Errefelé biciklizünk, de az ösvény sajnos nem a legalkalmasabb kerékpárnak, meredek, köves és fagyökerek állnak ki belőle. Egy jó órányi tekerés után elindulunk haza.