Tenerife 2006/3.

7-kor kelünk fel, az autókölcsönzős valóban pár perccel 8 után odahozza a szálloda elé a kocsit. Kicsit régi, lepukkadt, de jól megy. Amúgy egész Teneriffán ilyen fehér, ősrégi Citroenek járnak, meg kell jegyeznünk a rendszámot, hogy ha parkolunk, ne kelljen 20 autót végigpróbálgatni. Két évvel ezelőtt ugyanez volt, de akkor a Fiat Punto volt az egyenautó. Mára lazább programot terveztünk, mert nem akarjuk magunkat rögtön az első napon hullára túrázni, ez a bemelegítő nap. Masca irányába indulunk el. Nincs gyönyörűbb, mint végig az északi part mentén autózni, a meredek, zöld part és a hatalmas hullámok nagyon trópusias összhangot keltenek. 

Ahol a hullámok a sziklákba ütköznek, nem csak több méter magas fehér tajtékot vetnek, hanem apró szemű vízpermet is száll fel belőlük, így tulajdonképpen az egész part mentén fehér ködszerű függöny terül el. Lenyűgöző látvány. Amolyan tipikus atlanti-óceáni kép ez, az azóri-szigetekről lehet hasonló képeket látni. Oda is szívesen elmennék! Hamarosan a látóterünkbe kerül egy kisebb sziklasziget és mögötte egy lekerekedett vulkáni kúp. Ez az első (mármint vulkáni kúp), mit felfedezek a szigeten. Eddig azt hittem, a Teide az egyetlen vulkán. Hát nem éppen - van még egy jó pár. Az első ittlétünkkor egyáltalán nem is vettem észre őket. Készítek pár képet a vulkánról és a banánültetvényekről. Közben Garachicóba érkezünk, ahol most nem állunk meg, csak hazafelé majd. Los Silosban tele tankoljuk a kocsit 20 Euróért, majd irány a hegyek felé. Los Portelasban állunk meg. Kinéztem egy kisebb kirándulást a túrakönyvből. Az eredeti, 8 órás út Buenavistaból indult volna és Mascában végződne. Mi igyekeztünk kiválasztani ennek a legszebb, két órás szakaszát. A R. Wanderführer c. könyv annyira pontosan és részletesen írja le az utat, hogy azt nem is lehet eltéveszteni. Így leparkolunk és nekivágunk a hegyoldalnak. 

Los Portelastól a hegygerincig a legnehezebb szakasz, mert rendesen felfelé kell kapaszkodni és mivel eltötyörögtük az időt útközben nézelődéssel, így kicsivel 10 óra után vágunk neki a túrának, amikor már erősen tűz a nap. Itt érzem először azt a fejfájással és émelygéssel járó rosszullétet, ami az elkövetkezendő napokban végig kísérni fog. Olyasmi érzés, minta napszúrást kaptam volna, pedig még éppen csak, hogy kikerültem a nap alá, és sapka védi a fejemet. Sok folyadékbevitellel próbálom ellensúlyozni, de nem sokat segít. 

Ahogy letérünk az aszfaltútról az ösvényre, rögtön kaktuszok vesznek minket körül. Kutyacsaholást, ordibálást lehet hallani. Aztán eldördül az első lövés, majd mindig egyre több. Hajtóvadászat folyik. Nem mondom, az első lövésnél megáll bennem az ütő, kissé berezelek, hogy nehogy minket is lepuffantsanak. Egyre meredekebb lesz az út és egyre sűrűbb a bozót, és egyre közelebbről hallatszanak a lövések. Meleg van, de nem az a nagy hőség, mint pl. a görög nyaralásaim során, hanem elviselhető meleg, de mégis minden ruhátlan testrészünkön érezzük a nap perzselő erejét. Ágáve és fügekaktuszok erdején keresztül haladunk. Jó a rálátás El Palmar völgyére, ahol az a különös domb van, amit három vájat oszt fel, mi még mindig csak a „Godzilla lábnyomaként” emlegetjük. 

Innen igazán jó felvételeket lehet róla készíteni. Útközben találkozunk kecskékkel is, majd az első vadásszal. Látja, hogy bizonytalanok vagyunk az ösvény elágazásánál, így aztán útbaigazít. Érezni szavaiból a segítőkészséget és kedvességet, de egy kukkot sem értünk, ő meg csak hadar egyre többet spanyolul. Szó nélkül végighallgatjuk, majd úgy téve, mintha mindent érettünk volna, összes spanyoltudásommal megköszönöm és búcsúzunk tőle. Most már nyugodtabb vagyok, hogy a vadászok ilyen barátságosak. 

Mikor elérjük a hegytetőt, onnan csodálatos kilátás tárulkozik elénk, mind az El Palmar felőli részre, mind pedig a Masca felőli oldalra, valamint La Gomérára. Itt vesszük észre, hogy vadászok egész sora áll, puskával a kezében, végig a hegygerincen és mind minket néznek. Nem valami jó érzés. Vajon mire vadászhatnak itt? Innen már csak lefelé megyünk, egészen Mascáig. 

Az út valami csodálatos a növényzetet illetőleg. A tarajos sziklatömbök mind halványzöld színűek, valami mohaféleség nőtte be őket. Az egész táj abszolút olyan, mintha egy perui indiánfilmből vágták volna ki, mintha bármelyik pillanatban megpillanthatnám a Maccu Picchut. Ez az amit imádok ebben a szigetben, ez a sokféleség. Tegnap Las Vegas, ma Peru. Szép kis világutazás! Még egy vadásszal találkozunk szemtől szembe, beszél is hozzánk, de nem érjük, ő pedig nem érti az angolt. De nem barátságtalan. Masca egész környékét pálmaligetek veszik körül. Először még egyesével fényképezem a csodálatos pálmákat, aztán rájövök, hogy több száz is van belőlük, nem lesz annyi hely a kártyán Mascába érve már nagyon nagy hőség lett, pont déli 12 van. Eleinte nagyon lelkesek voltunk, de most már nem tudjuk elképzelni, hogy visszafelé is gyalog tesszük meg ezt az utat, főleg azért, mert a túlnyomó része lefelé vezetett, és azt a szakaszt most ugyebár felfelé kellene megtennünk, ebben a hőségben. 

Pár perc pihenő és kis nézelődés után azt javaslom, menjünk vissza busszal Los Portelasig. Meg is találjuk a buszmegállót, de nincs kitéve menetrend, a túravezető könyv szerint pedig csak Buenavistáig van menetrendszerinti járat. Hát fene se tudja, akkor mi jár ide, és milyen gyakorisággal, de mi még sok mindent szeretnénk ma csinálni, és nem pedig itt, órákig a napon aszalódni. Arra is gondolunk, hogy visszagyalogolunk az országút mellet, de az amúgy is nagyon keskeny, nincs a szélén hely gyalogosoknak. Jön egy taxi, kiszáll az utasa, na ez jó lesz nekünk, de kijelenti, hogy nem visz el minket, mert megvárja itt az utasát, míg az visszajön. Az egyetlen lehetőség, hogy el kell kapnunk autósokat, akik felvesznek. M. eleinte ódzkodik ettől, én erőltetem, hogy maradjunk a parkolóban, hiszen minden 5 percben jönnek-mennek emberek Mascából. A legtöbben viszont négyen vannak, vagy gyerekekkel. Úgy lessük az embereket, mint ragadozó az áldozatát, míg végre leszólítunk egy, az autójához érkező párt. Svédek. Minden további nélkül magukkal visznek, útközben beszélgetünk és hát mit ne mondjak, elég sokáig tart a kanyargós szerpentinen a 8 km-es út. Én mindenesetre rettenetesen örülök, hogy összejött ez a fuvar, nem sok lelki erőm lett volna visszatúrázni. A kirándulás jó lecke volt számunkra. Minden tapasztalatunk és hatalmas alpesi túrákkal rendelkező múltunk is kevés ahhoz, hogy megfeleljünk az itteni körülményeknek, a nap gyilkos ereje miatt. Hálás köszönetnyilvánításunk után beszállunk bérautónkba és útnak indulunk Garachico felé. 

Ismét megállunk pár fotó erejéig Los Silosban, majd útközben többször is a banánültetvények mellett, és lassan elérjük Garachicót. A fürdőzésnek lőttek, pedig csakis a természetes lávamedencék miatt hoztuk magunkkal a gumi fürdőcipőket. Az egész medencerendszer eltűnt. Helyén az óceán tombol, vadul tajtékozva. Szalagkorláttal le is van zárva a terület. Fel nem foghatom, mi történt. Talán dagály van? Nem úgy néz ki, mert a lezárás nem éppen csak alkalminak tűnik. M. szerint ez a pólusokon olvadó jéghegyek következménye. Lehetséges. Nem tudom, de elkeserítő a kép. Két évvel ezelőtt itt teljesen nyugodt volt a víz és szabadon volt az összes lávamedence, köztük kis betonutak, mólók, hidak, lépcsők vezettek. Ma mindennek nyoma sincs. Kicsit sétálunk a faluban, eszünk egy fagyit és irány Icod de los Vinos. 

Icodban sincs sok szerencsénk. Az ezer éves sárkányfa környékén mindenhol parkolási tilalom van és építettek egy parkolóházat a látogatóknak, ahol percenként ketyeg az óra, nem éppen olcsón. A lepkeház volt a célunk, de zárva van: felújítják. Eddigi nyaralásaink során nem volt még olyan hely, ahol ne renováltak volna valami fő attrakciót. Elsőre sajnáltuk rá a pénzt, másodjára zárva van. Nem tudom, miért emlékeztem olyan borzalmasan magas belépőre, 17 Euróra, mindenesetre csak 7-be kerülne. Így nem is értem, miért sajnáltuk akkoriban ezt a pénzt kiadni. Így aztán sétálunk pár percet. Fel a templom teréhez, ahonnan a sárkányfára látni. Akarok még pár képet készíteni róla, de trükkösek ám az itteniek, a kőfalra zászlókat tettek fel, hogy azok félig eltakarják a fát, így aztán ha teljes egészében látni akarnánk, csak be kellene menni a kertbe, 4 Euróért. Én inkább távolabbról rázoomolok. 

Most már hazafelé vesszük az irányt. Útközben meglátunk egy strand feliratot, letérünk hát amarra. Ez már csak pár km-rel Puerto de la Cruz előtt van. Socorrónak hívják ezt a csodaszép strandot, mely a banánültetvényekkel teli meredek part alatt húzódik, széles, fekete homokos sávban. Lassan mélyül a víz, de minimum két méteresek a hullámok. Tábla figyelmeztet a veszélyes hullámzásra és a még veszélyesebb áramlatokra. Csak combig merészkedünk be, de már ott is érezni a víz iszonyatos erejét, és a visszahúzódó hullámok hatalmas szívóerejét. Azt hiszem, ha itt beljebb mennék, az életben többet nem jönnék ki. Elég volt az életben egyszer hasonlót átélni Korzikán. 

A hullámokban való pancsolás után csak addig maradunk, míg megszáradunk. Úton hazafelé benézünk az Al...campo nevű bevásárlóközpontban. Ez a magyar „verebes” áruház megfelelője, ugyanaz az emblémája. Vasárnap este van, sajna zárva van. Gyors életmentőként veszünk ott a Mekiben egy szendvicset, amit az autóban eszünk meg, mert sietünk, hátha a Martianez még nyitva van. Ha nem, akkor ma vacsi nélkül maradunk, meg holnap üdítők nélkül kelhetünk útra. Megkönnyebbülés: az nyitva van. A mélygarázsban parkolunk. Ott aztán igen kacifántos rendszer van. Alig tudunk kijutni a parkolóházból. Először is kaptunk egy mágneskártyát. Azt viszont honnan tudtuk volna, hogy azt le kell adni a vásárlásnál a kasszánál. Ott kap az ember egy másik kártyát, majd egymás után mindkettőt be kell csúsztatni egy automatába, majd az újból kiköpi az egyiket és azt az egyet kell a kijáratnál betolni a sorompó automatájába. Már-már az őrület határán vagyunk, mire kijutunk a parkolóból. 

Ma két kisebb doráda a vacsora, garnélák és sült krumpli, meg saláta. Nagyon finom. A dorádából és garnélákból nekünk sohasem lehet elég. Kissé sok is lett, degeszre esszük magunkat, muszáj sétálni menni, különben rosszul leszek. Jó háromnegyed órát sétálunk hegynek felfelé a La Paz városrészben. A parti sétány környékére többet nem vágyom. Itt fent sokkal szebbnek találok mindent. Ma egész nap szép, tiszta idő volt, csak délután voltak felhők az égen, most is szép csillagos az ég és ami ritka, hogy este is látjuk a Teidét. Megint égnek a szemeim. Most már biztos vagyok benne, hogy nem eléggé véd a napszemüvegem az itteni erős UV-sugárzás elől. A szállodába visszatérve megint nagyon nagy zaj van az udvarban, de ezt már lassan megszokjuk. 

Hétfőn 8-kor ébredünk. Nagyon jól aludtam. Ránk jellemzően megint olyan sokáig vacakolunk, hogy csak 9:45-kor indulunk végre el, fel a Teidéhez. Kristálytiszta idő van, ilyen tiszta reggel még nem volt eddig, mert ha nem is volt felhős az ég, a pára miatt nem lehetett messze látni. De ma végtelenül messze ellátni. La Orotaván át vezet az utunk. Párszor megállunk az Orotava-völgyet és Puertót fényképezni. Látni lehet La Palmát is. Innen is észreveszek pár régi, lekopott vulkáni kúpot, most már tudatosan keresem őket a tájban, hiszen vulkánmániás vagyok. Izgatottan várom a második közeli találkozásunkat a Teidével. 

Felérünk a kaldera bejáratához, vakít a nap, egészen más minden, mint két évvel ezelőtt volt. Először is nincs hó, és ezáltal nagyon erősen kirajzolódik a sok szín kontrasztja, másodszor pedig nincs sem köd, sem pedig felhők, csak a sötétkék ég és körülöttünk a barna, vörös és sárga színek ezernyi árnyalatának keveréke.

Rátérünk a „kaliforniai” útra (ami legalábbis azokra emlékeztet) és eszembe jut, hogy annak idején errefelé, tőlünk bal kéz felé, érdekes sziklaformát fényképeztem, jó lenne újból megtalálni és közelebbről is megnézni. A két összeérő szikla egészen pontosan úgy néz ki, mint két csókolózó egérke. 

Lám, meg is találjuk őket és egy remek fotó készül róluk. Elkápráztat a táj minden szeglete szépségével. Hamarosan a lávamezőkhöz érkezünk, ahol egy parkolóban megállunk, ahol két évvel ezelőtt is. Az elszáradt terjőke (vagy más néven kígyószisz) nevű érdekes növényről megint lekéstünk, mert az tavasszal pompázik ciklámen színben. Ebben a pillanatban tudom, hogy muszáj lesz visszajönnöm a szigetre április-május környékén is. Na persze nem rögtön jövőre, de majd, egyszer. A Teidére nem megyünk fel még egyszer.

Tovább autózunk a Roques de Garcia sziklatömbjei felé. Elsőként az a szikla együttes tűnik a látómezőnkbe, amelyiken a (elnézést a kifejezésért) „nagycsöcsű gorillaasszony” ül. Egyszerűen ez a kifejezés illik rá a legjobban, mert pontosan úgy néz ki, mint aminek két éve elneveztük. Majd egy másik érdekes képződmény fekvő, nagyszakállas embert ábrázol, és végül oda érünk az „Isten újjához” (a Garcia sziklát az útikönyv nevezi így). Dél van.

A parkoló tele van, valósággal izzik a levegő a napsütésben, mint forró nyári napokon az aszfaltút felett látni. Pár fénykép a szikláról, a Teidével a háttérben és máris az ösvényen lépkedünk, ahol egy, két órás túra vár ránk. Meleg van, de nem olyan elviselhetetlen nyári nyomasztó hőség, mint a mediterrán országokban. Amint kiszállok az autóból, hirtelen megfájdul a fejem és émelygek. Mindketten vékony, hosszú nadrágban vagyunk, magunkra kényszerítjük a cipzáros vékonykabátkát is, nem mintha szükség lenne rá, de muszáj védenünk magunkat a naptól, baseball-sapka, hátizsák, elegendő innivaló és nekivágunk. Eleinte viccelődök, hogy milyen komolytalan, kis túrát választottunk, de hamarosan más lesz a véleményem. A kősziklák és lávafolyamok között rekettye és zsombor nő. Ezeket a növényeket csak később tudtam beazonosítani egy prospektus alapján, amiből kiderül az is, hogy tavasszal dúsan virágzanak, és az egész környék színpompában fürdik olyankor. Muszáj visszajönnöm ide, azt látnom kell! 

Egyik rekettyén egy Teidepinty (vagy legalábbis hasonló nevű madárka) ücsörög, sikerül lefotóznom. Odaértünk a „nagycsöcsű gorillaasszony” sziklaképződménye alá, most közelről is megszemlélhetjük. Szabályos, molett női alakját, csak a fejének formája teszi gorillaszerűvé. Még a vastag, afrikai nőkre jellemző ajkait is jól ki lehet venni. Érdekes szobrász a természet. A rekettyék erdejét elhagyva, buborékokban megkövült lávamezőre érkezünk, majd onnan felkapaszkodva a szakállas ember sziklájára, máris a hatalmas sziklatömbök másik oldalán vezet lefelé az út. Ott aztán 100%-osn ki vagyunk téve a napsütésnek. Egy cseppnyi árnyék sincs. Lehajtott fejjel gyalogolunk, hogy a sapka ellenzője minél nagyobb árnyékot vessen az arcunkra. De a bőröm ég, szinte fáj, valami egészen érdekes következtetésre jutok. Összegezve a fejfájást, émelygést, e különös égető érzést, az esti szemfájásokat és azt, hogy ruhán keresztül is megpirul a bőrünk, arra lyukadok ki, hogy: 1. Közelebb vagyunk az egyenlítőhöz, mint eddig valaha; 2. 2500 méteres magasságban közelebb vagyunk a naphoz; 3. Itt extrém erős a napsugárzás. Olyas valamit kell megfogalmaznom, amit alig tudok szavakkal kifejezni. Aki ezt olvassa, talán bolondnak tart, de ha átéli, hasonlóképp vélekedne. Azt gondolom, hogy ami itt velünk történik az a nap káros UV-sugarainak valóságos fizikai mivoltjukban való érzékelése. Azaz, amit az ember olvas, vagy hall ezekről a sugarakról, azt sosem érzi, csak tud róluk, de én most esküszöm, érzem a sugarakat, fizikailag érzem, hogy kikezdenek velem és megtámadják a testemet. Az arcom nem égett le, csak kicsit piros, mégis fáj és ég a bőröm, cserepesre szárad a szám. Szabályosan érzem a káros sugarakat. 

Mikor lefelé caplatunk a végtelen holdbéli tájban, és tudom, hogy még vagy egy órát menetelek, úgy érzem, egy percig sem bírom már ki a napon. A könnyűnek tűnő túra így lett megerőltetővé. Jó nagy kört írunk le a sziklacsoport körül, amikor a Garcia alatti részhez érkezünk, ahol a Katedrális nevű sziklacsoport áll. Itt lehetőség van felmászni a Garciához, vagy még egy órát gyalogolva, megkerülve a sziklákat, a másik oldalról térni vissza a parkolóba. Visszatekintve a már mögöttünk hagyott tájra, eszméletlen érdekesnek tartom, amit látok. Leghátul magasodik a Teide, előtte a „szakállas ember” és a „gorillaasszony” sziklacsoportja. A Teide oldaláról fekete lávafolyam indul erre felé, beleütközik e hatalmas sziklaképződményekbe, majd megtalálja a kettő között a szabad utat és egy megkövült vízesésként zúdul alá, majd buborékos szőnyegtakaróként fut végig az egész tájon, le az Ucanca-völgyig, ahol egy nyelv formájában végződik. Ilyen tökéletességgel csak egy reprodukált természetfilm adhatja vissza, mi is játszódott itt le az ősidők derekán. Nem győzöm a tájat csodálni, de közben haladnunk is kell, mert itt égünk szénné hamarosan.

A Katedrális árnyékában egy-egy kőtömbre leülve pihenünk és esszük meg szendvicseinket. A katedrális megannyi bazaltorgonából és görgetegkőből áll. A fene se tudja, mi tartja őket össze, mindenesetre úgy tűnik, bármelyik pillanatban összeomolhatna ez a fergeteges képződmény. Az árnyékban kifejezetten hideg van, fázunk. Innen nem messze van egy kiszögellés, ahonnan szép kilátás nyílik a Katedrálisra és innen látom először, hogy valóban három hajós templom formája van. Itt kell eldöntenünk, hogy továbbgyalogolunk, vagy felkapaszkodunk a Garcia alapzatára. Utóbbihoz is kell egy kis lelki erő, de ez tűnik a rövidebb megoldásnak. Jó tíz perc alatt fel is érünk. A parkolótól kicsit odébb áll a Parador de Canadas del Teide nevű információs ház, szálláshely és étterem. Itt eszünk (M. egy tojásos-krumplis lepényszerűséget, én meg egy hatalmas baguette-szendvicset, majonézes, tonhalas töltelékkel) és iszunk, meg pihenünk egy kicsit. 

Az információs házban van egy kisebb, ingyenes múzeum is, ami a Teide Nemzeti Parkot mutatja be. Ott kapjuk a kis brossúrát is, amiből sok érdekes dolgot megtudok. Nem csak az itt élő állatokról és növényekről, hanem a Teide történetéről, kitörésének fázisairól és ami a legmegdöbbentőbb tény, hogy minden eddigi útikönyv vagy leírás szerint a Teide inaktív, azaz nem működő vulkán, a brossúra szerint igenis az. Az utolsó kitörés 1798-ban volt, de nem a Teidéből, hanem a mellette magasló Pico Viejoból, amelyből 3 hónapon keresztül ömlött megállás nélkül a láva. Ez a lávamennyiség alakította ki a kaldera nyugati részének mai arculatát. Amúgy meg senki sem tudja pontosan, hogyan is alakult ki maga a 17 km átmérőjű kaldera, de egy biztos, hogy a valamikori 5-6000 méter magas vulkán, mely valaha itt állt a szigeten, nem kitörés által dőlt össze, hanem valószínűleg beomlott hatalmas kúpja, a saját súlya alatt. Így alakulhatott ki a kaldera, majd a kaldera belsejében az újabb vulkánok, melyek mind pajzsvulkánok, azaz a kitörések folyamán kibocsájtott láva rétegződése építette domború oldalukat egyre magasabbra. A Teide mai, 80 méter átmérőjű kráteréből időnként vízgőz száll kifelé. 

A Valle de Ucanca csodálatos panorámájában gyönyörködve érkezünk a Villaflor felé vezető kijárathoz. A vadul tekergődző szerpentinút fenyőerdőkön keresztül vezet. Egyszer csak meglátjuk az egyik alattunk fekvő völgybe betüremkedő fehér, habos felhőket, és azokon végigtekintve La Gomérát. Valami csodálatos kép ez. 

Ahogy lejjebb kanyargunk a hegyről, mi magunk is áthaladunk a felhőkön és Vilaflor felé már csak a szürkés, napfény nélküli ég marad nekünk. A Paisaije Lunar („Holdbéli átjáró”) –hoz vezető földutat keressük, ahol a túravezető könyv szerint 7 km-t kell megtennünk az autóval és onnan még 6-ot gyalog, hogy elérjük ezeket a mesebeli homokkő formációkat. Meg is találjuk az utat, de sorompóval van lezárva, ahhoz pedig nincs kedvünk, hogy ilyen felhőkbe vesző szellemerdőben 15 km-t gyalogoljunk oda és vissza. Szomorúan, de lemondunk a holdbéli táj látványáról. Majd talán legközelebb. Vilaflortól lefelé, a szigetnek ezen az oldalán különben semmi keresnivalónk nincs, így kissé csalódottan fordulunk vissza a kaldera felé. Visszaautózunk a bejárattól 6 km-t az információs házig, mert muszáj felkeresnünk a mellékest, majd az északnyugati útleágazásnál, a Boca de Tauce nevű pontnál indulunk el a kalderából lefelé vezető úton Santiago del Teide felé. Erre még sosem jártunk. 

A sokkal rosszabb minőségű autóút itt koromfekete lávafolyamok között kanyarog. Teljesen más oldalról lehet rálátni a Teidére és a Pico Viejóra, és ez utóbbinak az oldalából nyíló mellékkráterekre, melyeket a „Teide orlyukaiként” emlegetnek. Ezen kívül még számtalan horzsakő-vulkánkúp látható mindenfelé a tájban. Nagyon tetszik nekem itt, de ránk tör a hirtelen fáradtság, amit a napsugárzás rovására írunk, mert csak is az szipolyozhatta ennyire ki az erőnket, így most már sietősebb hazafelé. Az idő továbbra is tiszta, felhőtlen, a Teidét minden irányból látni, Santiago felől egész más a formája. 

A Tanque felé vezető úton haladunk, ahol még szintén nem jártunk korábban. Itt is szép a vidék, de nem bírom a szerpentint, és rosszul vagyok. Garachico és Icod felett is ott magaslik a Teide, amit e településeknél még sosem láttunk a felhőtakaró miatt. Hazafelé nagybevásárlást ejtünk meg az Al...campóban (innentől kezdve, általunk csak „Al Capone”). A szálloda feletti kereszteződésben veszünk képeslapokat, ideje már megírni őket. Ma zacskós levest és pizzát eszünk. Igaz mélyfagyasztott a pizza, amiről nem sok jó véleményem van, de ez ritka finom tényleg, és mivel túl sok paradicsomunk van (csak nagy hálós csomagban lehet kapni és nem kilóra), ezért összeütünk még egy jó nagy tál paradicsomsalátát is hozzá. Képeslapírás után M. tévét néz, lusták vagyunk esti sétára menni, én meg kicsit rendet teszek szétszórt holmijaink között.