2010. augusztus 30., hétfő

Mauritius, a vihar után

2007. február 26. nyolcadik nap, hétfő

7-kor kelünk, esik. De már nem akarunk több időt elvesztegetni, ma már nekivágunk valamit megnézni. Utunk ma északra vezet. Szinte minden kirándulás előtt megállunk a tamarini nagy szupermarket pékjénél, ahol fincsi sajtos pogikat lehet kapni, ezt visszük útravalóul. Mellette van egy bank is, ott váltunk némi pénzt. Aztán beugrunk Flic en Flacon az autókölcsönzőbe, mert szeretnénk egy nappal meghosszabbítani. A kölcsönzős fickó nagyon kedves, de még nem tudja, hogy lehetséges-e. Utánajár, majd üzenetet hagy a szálláson és ha sikerül, megkapjuk az autót egy napra ingyen, a vihar miatti kárpótlásként. Ez aztán a gesztus! Lenézünk a strandra is, mert óriási hullámok vannak még mindig és fényképezni akarok. Majd Bambous falun át vezet az út, ahol készítek pár fotót is.





Elképesztően sok ronda kóbor kutya lebzsel az úttest közepén. Az albioni világítótorony a célunk, amiről nem is tudtam volna, ha szomszédaink nem mesélik, hogy ők jártak ott. A torony egy sziklás magaspart tetején áll. Az odavezető úton sártengereken és az egész utat beterítő 20 méteres pocsolyákon kell keresztülbirkóznunk. A toronynál kiszállunk az autóból, ezerrel tép a szél. Azonnal odajön egy fickó és felajánlja, hogy megmutat nekünk mindent. Mezítláb van és holt koszos, az angol, amit meg folyékonyan beszél, hát annak valami nagyon idegen hangzása van. Szinte egy szavát sem értjük meg. Ettől függetlenül érdekes a toronyban fent. A vad, sziklás partot ostromolják a nagy hullámok. Itt nincs korallzátony. Mire Port Louisba érünk megint ömlik az eső és már többet el sem áll. Mintha csak előző ittlétünket látnám újra. Húzzuk az időt az unalmas plázában, talán enyhül az eső. De nem. Nekivágunk vakon (térkép nélkül) a városnak, egyetlen kis esernyő alá kuporodva. A bazár negyedre nem nehéz rátalálni, de ez életem egyik rémálma. Mintha csak egy thaiföldi film forgatagába csöppentem volna bele. Az utcán bódék végtelen sora árul kacatokat és az árusok hangosan ordibálnak. Megtaláljuk a zöldséges csarnokot.




Ott kicsit fellélegezhetünk, mert nincs akkora tömeg. A felső szinten bazárosok vannak, itt járunk körbe, mert innen jól lehet látni és fotózni az alsó igazi piacrészt. Olyan zöldségeket és gyümölcsöket látunk itt, amikről meg nem mondanám, hogy micsodák. E csarnok mellett áll a másik bazárcsarnok, ahol a kendőket, pólókat, csecsebecséket, ezerféle turistacsalogató vackot árulnak. Nem áll szándékomban bármit is venni, de azért benézünk. Az "utcák" túl szűkek és a szag...azt nem tudom leírni, de olyan förtelmes, penetráns testszaggal keveredett ürülék és tömjénbűzt még nem éreztem. Rögtön hányingerem van és kapkodok levegő után. Az árusok mosolyogva próbálnak minket minden egyes standnál egy vásárra bírni, én meg rázom a fejem, kezemmel az orrom előtt legyezve, grimaszos arccal törtetetek át a végeláthatatlan soron, hogy mielőbb kiszabaduljak a szabad levegőre. Brrrrr....ennyit erről, ide többet nem jövünk. Az esőben semmit sem lehet csinálni, az ernyőt kifordítja a szél. Mind ez elég volt Port Luisból. Tele van a hócipőnk. Még ebédelünk a pláza éttermeinek egyik kis büféjében, ilyen zöldséges-tésztás-húsos dolgot. Finom és jó sok. Kettőnknek üdítővel együtt 5 Euro!!! Ha most az autóhoz mennénk, megint totál eláznánk, ezért kínunkban újra végigjárjuk az üzletet. A könyvesboltba is benézünk, nagyon szép könyvek találhatók itt Mauritiusról. De egyre csak esik. Rohanunk az autóhoz, most kevésbé ázunk el, mint legutóbb, Pamplemousses a következő cél. Óriási csalódottságomra a botanikus kert zárva van és még nyoma sincs annak, hogy valaki ott dolgozna, elkezdenék a kidőlt fákat eltakarítani. Mondjuk szakadó esőben nem lett volna élvezhető program. Majd visszajövünk pár nap múlva. De ha az idő ilyen marad, akkor lassan már semmi esély rá, hogy a szigetből még bármit is láthatunk. Hiszen az autóból már nem lehet kiszállni, olyan vihar van. Északnak tartunk. Megnézzük Triolet káprázatos hindu templomát. Nagyon érdekesnek tartom ezeket az építményeket, de egyben ízléstelennek is a rengeteg felmázol minta és színek keverékét. Na, itt jól megázunk.




Nagyon unjuk már az esőt és főleg csurom vizesen az autóban ülni. Ezután Trou aux Biches megnézzük strandját, ami még a szürkeségben és felkavarodva is szép látvány.






Majd Grand Baie következik. Félúton odafelé egy hihetetlen szép hindu templomba ütközünk, amibe mezítlábasan be is mehetek és körbefényképezhetem. Amúgy meg minden faluban van egy érdekes építészeti stílust képviselő zöld ház is, ami a helyi mecset. Grand Baien meg sem állunk, megnézzük még Pereybere strandját. Itt fürdenek páran a szakadó esőben, és az első strand, ahol kókuszpálmák állnak a homokban. Közben alaposan megfáztam, állandóan fújom az orrom, meg úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger. Ennyi elég volt mára, fél 6-kor elindulunk haza. Grand Baieből kifelé találunk egy hatalmas Auchan-szerű áruházat. Itt még bevásárolunk és veszünk 170 Rupiáért mauritiusos pólókat, ami sokkal olcsóbb, mint a bazárokban. Minden utat megtalálunk és amire meg külön büszke vagyok, hogy Port Louison belvárosán át is megtaláljuk a helyes utat. 8 körül érünk haza. Hideget eszünk, zuhanyozunk. A sors rosszindulatú iróniája, hogy mire hazaértünk, elállt az eső, kitisztult az ég. Ebből kiindulva, felcsillan bennem megint a remény. Amúgy meg itt az a módi, hogy ha esik az eső, úgy mászkálnak az emberek ernyő nélkül, mintha mi sem történt volna. Az, hogy csurom vizesek, látszólag nem zavarja őket. Na azt hiszem, én ettől fáztam meg. Annyira párás, nedves a levegő, hogy minden friss ruhánkat is nedvesen vesszük elő a szekrényből. A könyvem, jegyzetfüzetem lapjai is nedvesek, szinte elkenődik az írás, a csúcs pedig az édesítőtabletta, ami egyszerűen egy folyós masszává változott. Nincs már egyedi tabletta a dobozban, csak ez a porcukorkrém. A kekszekről, chipsekről ne is beszéljünk. A törülközők, és csurom vizes ruháink átlag száradási ideje 4 nap. Mondjuk nincs is hova teregetni őket. Most eső helyett megint vad szél tombol. Sokáig kint ücsörgünk a teraszon.

2007. február 27. kilencedik nap, kedd

7 után kelünk, tombol a szél, most éppen nem esik. Az ember lassan depressziós lesz az időtől. 9-kor indulunk délnek. Előbb veszünk útravaló croissant, meg egy telefonkártyát, feladjuk a képeslapokat (amik most, mikor két hétre rá ezt írom, még nem jöttek meg). Le Morne felé megyünk, néhol megállunk fényképezni. A La Vanille krokodilpark a célunk, amit alig lehet megtalálni, mert St. Aubinban van egy tábla, de ha ott lekanyarodsz, utána a cukornádültetvény labirintusában autózol és magadtól kell kitalálnod, hogy melyik leágazásnál forduljál le.




Szerencsénkre, annyira jó a térképünk, hogy ki tudtuk számolni, hogy balra- jobbra hányadik út. Ide is mindenki taxival jön. A bevezető utat itt is pálmafasor szegélyezi. Örömünkre éppen akkor kezd el szakadni az eső, amikor kiszállunk az autóból. A belépő 195 Rupia/fő. A park teljesen felvillanyoz. Rengeteg állat van, krokodil, teknős, de ez szinte hidegen hagy. Növényrajongóként teljesen felpörgök a part dzsungelszerű mivoltától. Akárcsak egy trópusi esőerdő. Nekem ez az egyik legnagyobb élményem a szigeten. Viszont megint nem gondoltunk a szúnyogokra, itt aztán annyira agyoncsípnek, hogy úgy nézünk ki, mint a bárányhimlősök. Míg itt vagyok, az eső hol erősebb, hol alábbhagy. De már nem érdekel, ha megázok, látni akarok mindent. A parknak van egy olyan része, ahol nincsenek állatok, hanem csak a dzsungel. Itt szinte minden növényt egyenként lefényképezek. A bambuszok égig érnek és karvastagságúak. Ami pluszt kapunk itt, az egy kaméleon, amit véletlenül fedezünk fel, amint egy lyukba bújik befelé. Kipiszkáljuk, erre felfújja magát és megváltoztatja a színét. Mikor kijövünk a parkból, függönyként hullik alá az eső. Hosszú percekig várunk az eresz alatt, hogy legalább az autóig eljuthassunk, de nem enyhül. M. elszalad az ernyővel és a bejárathoz hozza az autót. De még az 5-6 méteres odarohanás során is megázok.






Curepipe felé indulunk tovább. Valahol félúton, az út szélén nagy hindu templom áll, olyan, mint egy cirkuszi díszlet. Megtaláljuk a Trou aux Cerfs krátert, ami az esőzéseknek köszönhetően jól megtelt vízzel. Innen nagyon jó kilátás nyílik a szigetre, de ezt nem élvezhetjük a szürke köd miatt. Arra gondolunk, hogy ha már nem jutunk el a pamplemoussesi botanikus kertbe, akkor legalább nézzünk meg egy másikat, ugyanis Curepipében is van egy, egész közel a kráterhez. Ide autóval is be lehet hajtani. Nem túl nagy a kert, és annyira romokban hever, hogy az valami siralmas látvány. Legalább 50 munkás szedegeti az ágakat, vágja a félig lelógó gallyakat. Egy tó is keletkezett a kertben a sok esőtől. Belebotlunk ezután egy Kent ucky Ch. gyorsétterembe, és ott eszünk.




Innen a véletlen segítségével minden probléma nélkül megtaláljuk a Tamarin-vízeséshez vezető utat. Mauritius a fekvőrendőrök országa!!! A vízesés közelében egy parkolóban állunk meg, ahol nagyon, de nagyon idegesít, hogy három biciklis helybéli mindenáron oda akar vezetni minket a vízeséshez. Elutasítjuk a díszkíséretet, de az egyik mégiscsak velünk jön. Pedig aztán nem nagy dolog megtalálni a kilátópontot. Az ember csak magyaráz, mindenáron le akar minket fényképezni (megengedjük neki, de csak mi leszünk a képen, a vízesés nem). Ez a hat szintből álló vízesés a legnagyobb a szigeten. A sok esőtől felduzzadt folyó barna léként ömlik alá a lépcsőkön a völgybe. Ha tiszta lenne az idő, innen ellátnánk Flic en Flac partjai felé. A fickó visszakísér minket az autóhoz és pénzt vár el tőlünk, de nem adunk neki. Nagyon felidegesített, mert ha az ember nemet mond, akkor hagyjon minket békén és ne akrjon pénzt egy félresikerült fotóért és azért, amit magunktól is láthatunk. Innen már könnyen hazatalálunk. Nem csak nagyon náthás vagyok, hanem a fülem is fáj. Már fél 5-kor otthon vagyunk és nincs üzenet az autókölcsönzőtől, aki mára ígérte. Mondjuk ezen nem is csodálkozunk, mert a recepciónak nevezett helység itt állandóan zárva van és senki sincs ott, ki is vehetné át az üzenetet? Sétálunk az esőben a strandon, hagyjuk magunkat elázni, kagylót gyűjtök. Lassan már nincs hova tenni őket, ezért zuhanyzás és vacsi után nagy szelektálásba kezdek. Legalább a felét ki kell selejtezni, mert most úgy 5 kg lehet a zsákmány. Ma hazatelefonálunk, majd beszélgetünk a teraszon, de hamar elálmosodok. Már napok óta minden nap azzal a jeligével fekszem le, hogy holnapra szép idő lesz. M. nem érti, honnan szedem az optimizmust, pont én, aki hamar kiborul mindenen. Muszáj, hogy jobb idő legyen, muszáj, az nem lehet, hogy elvész az egész nyaralásunk a szürkeségben.

Mauritius - A ciklon napjai

2007. február 23. ötödik nap, péntek

8-kor kelünk, esős, szeles idő van, a nap is előbújik néha, lezajlott éjszakai viharnak nyoma sincs. Ma is mehetünk kirándulni. A reggelinél megjelenik az idegenvezető és nagy fehér lapot ragaszt ki az üvegajtóra. A szomszéd apartmanban lakó velünk egyidős pár éppen jön a reggelitől, megkérdjük őket, mi van a papíron. Azt mondják, hogy ciklon-riadó 2-es fokozat van. Ami azt jelenti, hogy bezártak az iskolák és be fognak zárni az üzletek is (ezért ajánlott, hogy vásároljunk be). Ha 3-as fokozat lesz, az azt jelenti, hogy kijárási tilalom van az utcára. 10-ig vacakolunk, hogy mit is csináljunk, beszélgetünk a szomszédokkal. Többen azt mondják, hogy ne menjünk el félórás járásnál messzebb, mert ha 3-as fokozat lesz, valahol ott ragadhatunk napokig is. Szóval elmegyünk a közeli Flic en Flacra, ahol eredeti szálláshelyünk lett volna, amit aztán megváltoztattunk, mert ott éppen építkeznek. Az idő percenként változtatja arculatát. Flic en Flac nagyobb település, de abszolút kihalt, érezni a ciklon-figyelmeztetést, itt komolyan veszik. A part végtelen hosszú és a "public beach"-től messze el lehet sétálni. Ezt tesszük, majd M. snorklizik egyet, én meg vigyázok a holminkra.


Egyre lehangoltabb vagyok a szürkeségtől. Egy óra múlva hazamegyünk. A szomszédainknak ma jár le a két hetes nyaralása, holnap reggel repülnek haza. ők mesélték, hogy nyugodtan ússzunk pár száz métert a zátony irányába, mert ott sokkal tisztább a víz, mint partközelben és sok látnivaló is van. Mivel elmenni messze nem merünk a riadó miatt, ezért kiúszunk snorklizni. Sok érdekeset nem látunk, mert mindenütt vizifű fedi az aljzatot. Pár behemót koralltömb és apró fekete-fehér csíkos halacska minden. Kint is ugyanúgy zavaros a víz, alig 2 méter a látótávolság. Miről beszéltek a szomszédok? Vagy mi rossz irányba úsztunk? Na, ebből is elég volt, viharnak nyoma sincs, csak az eső, nem akarunk itthon ülni, elmegyünk a pár km-re fekvő La Casela madárparkba, melyet szintén a szomszédok javasoltak. A belépő 150 Rupia. Pálmafasorral díszített bevezetőúton érünk oda a hatalmas park bejáratához. Egy dzsungel közepén állnak a madárházak, mindenféle trópusi madárral. Itt is van teknőskert, egy hatalmas elkerített részben vagy 50 teknős eszeget. A park létrehozójának volt esze, ugyanis a tekiket nem kell etetni, mert avokádó, mangó és narancsfákkal van a terület teleültetve, percenként potyognak a gyümölcsök az égből. Itt megint szétcsípkednek a szúnyogok. Egyszerűen nem is gondoltunk rá, hogy bekenjük magunkat, pedig most a spray az autóban van.





A parkot tavacskák, dombok szabdalják különböző szintekre, és minden csodálatos növényekkel van beültetve. A legnagyobb domb tetején kilátó van, de valamiért be van zárva. A domb másik oldalán, háziállat farm, majmok, tigrisek, teknősök, kenguruk és egy vizimadarakkal teli nagy tó látható még. Már nagyon unjuk, hogy állandóan esik az eső és aztán hirtelen feltámad a nagyon erős szél. Arra gondolok, ez a ciklon előszele és örülök is neki valahol, mert azt remélem, ma éjjel már tényleg lezajlik a vihar és mehetünk megint kirándulni. Hazafelé bevásárolunk, de főleg csak innivalót. Teljesen biztosak vagyunk benne, hogy holnaptól szép idő lesz, így azt sem vesszük komolyan, hogy élelmiszert is be kellene vásárolni. Veszünk ananászt is, amiket otthon rögtön be is kebelezünk. M. olvas a teraszon, én zuhanyozok. Lehangoló az idő. Eszünk egy zacsis levest, beszélgetünk a szomszédokkal, akik savanyúan közlik, hogy törölték a gépüket a viharjelzés miatt, ugyanis már hármas fokozat van, mostantól nem szabad kimenni, de mi nem érzékeljük, hogy erősebb lenne a szél, mint a Casela parknál volt. Megint bolognait vacsizunk, a maradékot felelőtlenül kidobjuk. A vihar mostani erőssége, egy otthoni nyári balatoni viharnak felel meg kb. Nem értjük, minek ez a felhajtás. Fél 12-ig a teraszon beszélgetünk a szomszédokkal. A vihar ekkor is változatlan, de éjjel felerősödik.

2007. február 24. hatodik nap, szombat

Tombol a szélvihar, de most sem tűnik nekem erősebbnek egy balatoni viharnál. Ma nem jön a személyzet, nincs reggeli, nekünk meg alig van kajánk. A szomszéd pár bizonytalan időre itt ragadt. A biztonsági őr most már a nappalokat is itt tölti. Csak tudnám, hogy bírja. Kimenni nem lehet. Beszélgetünk, olvasunk délelőtt. Morgolódok párszor, hogy milyen idegesítő, hogy az autónk ott áll kihasználatlanul. Majd később bele törődünk sorsunkba, ez van, nem lehet változtatni. Holnap egy hete, hogy ideutaztunk és alig csináltunk még valamit. Azt sem látom, hogy hova lettek az elmúlt napok, mert nekem olyan, mintha csak kettő, és nem hat napja lennénk itt. Tegnap még azt jósolták, hogy éjjel továbbáll a vihar, ezért nem is készültünk, nem is vásároltunk be. Nem vettük komolyan. Főzni valónk csak 4 zacskós leves van, kenyér meg max. 4 szelet. Így ebédre levest eszünk, a többivel spórolni kell. A vihar, hol erősebb, hol gyengébb.

Egy 8 másodperces mini videó (saját!) az apartman udvarából, a Gamede nevű ciklonról:
saját felvétel


Igazán kitombolhatná már magát, de csak húzódik, mint a rétes tészta. A biztonsági őr rádiót hallgat, a hírek szerint estére megjön a ciklon és el is vonul. Egész nap csak olvasunk, lassan telik az idő, de legalább ki lehet menni a teraszra. Előkerül a ház tulajdonosa, kérünk tőle kenyeret, hoz a konyhából egy szeletelt mélyfagyasztott kenyeret, ebből és két tojásból csinálok bundás kenyeret. Gyümölcsöt is kapunk. Egész nap reménykedünk, hogy véget érjen már szobafogságunk és kisüssön a nap. De a lelkem mélyén sírni tudnék. Kicsit beszélgetünk a szomszédokkal, aztán vacsorázunk. A vihar kicsit felerősödött és lehűlt az idő. Borzasztó hosszú ez a nap. Este átmegyünk a szomszéd párhoz társasjátékozni, 11-ig maradunk. A vihar megint erősödött.

2007. február 25. hetedik nap, vasárnap

6-kor ébredek. Kinézek, kevésbé fúj a szél, de a kert romokban áll. Ezek szerint itt volt az éjjel a ciklon. Hála az égnek, hogy vége van. Még vissza akarok feküdni, de annyira izgatott vagyok, látni akarom a károkat, hogy felöltözök, felkapom a fényképezőgépet és körbejárom az egész udvart. Nem én vagyok az egyetlen korán kelő, a szomszédaink a biztonsági őrrel beszélgetnek, aki elmondja, hogy éjjel kettőkor volt a vihar a legerősebb. Jól aludtam, csak néha hallottam, ahogy süvít a szél, és csattog valami. Azt gondoltam, menten berepül a nagy üvegajtón egy faág. Nos, a látvány több, mint lehangoló - siralmas. A csodálatos, gondozott trópusi kertből alig maradt valami. A nagyobb fák fele a földön hever, egyszerűen kettéhasadtak, a kisebb fákat gyökerestől tépte ki, a 15-20 méter magas kókuszpálmának alig maradt levele és az összes hatalmas kókusz a földön hever. A banáncserje egy az egyben kidőlt. Leszakadt a villanyvezeték, a kerti lámpák egy része egyszerűen eltűnt, a medence tele van gallyakkal, falevéllel, a virágbokrokon se virág, sem levél nem maradt, megsemmisültek. Az óceán feljött az éjjel majdnem a medencéig. A sűrű zöld fűnek nyoma sincs, vastag homokréteg, kagylók, korállok, kövek borítják a kertet. A strandra vezető két lépcsőfok alsó betontömbje lent áll a parton, kb. 3 méterre eredeti helyétől. A szomszédos ház előtt volt a parton egy kb. másfél méter magas betonnal kevert földfal. Ez elé rakta le korábban az óceán a hordalékát, itt gyűjtöttem kagylókat. Ez a rész komplett megváltozott, a méter magas koralltörmelék eltűnt és a betonnal kevert földfal úgy néz, ki minta másfél méter kiharapott volna belőle az óceán, sokkal hátrébb van most.

A félkör alakú betonkarikákból volt a kertből a partra vezető lépcső építve.



A parton döglött halak, nagy húsos testű tengeri csigák, tengeri uborkák fekszenek. Az óceán barna, vadul hullámzik, de pillanatnyilag visszahúzódott és odakint a zátony felett tölcsér alakú forgószél szippant vizet fel. Előbb sokkol a kép, de aztán rájövök, hogy sokkal erősebb is lehetett volna a vihar. Az eső még mindig zuhog, de a szél enyhébb lett. Míg én végigfotózom az udvart, M. még alszik, de annyira izgatott vagyok, hogy felkeltem. Hát totál ki van bukva, hogy én nem vagyok normális, hogy 6-kor felébresztem. Közben a biztonsági őr egy machétéval csapkodja a lehullott kókuszdiókat, amik még egy focilabdánál is nagyobbak, és minden lakónak odavisz egy meglékelt kókuszt, ami még éretlen, de legalább egy liter lé van benne. Abból iszom is. Azt mondja, hogy még most is érvényes a kijárási tilalom, de a vihar csak 120km/h erősségű volt, míg a pár száz km-re fekvő La Reunion szigetén 220 km/h-val tarolt a szél, ott komoly károk vannak. Szóval örülhetünk, hogy nekünk csak ennyi jutott. Azt viszont nem értem, hogy lehet ilyen felelőtlenül közel a parthoz építkezni, mert a tengerre néző földszinti apartmanoknak felvertek a hullámok a teraszukra. Hát én biztosan féltem volna az éjjel, ha mi laknánk ott. Sokszor a cunami jut az eszembe. Annak idején ragaszkodtam hozzá, hogy a nyugati parton legyen a szállásunk, Afrika felé nézzen és ne az India-óceán medencéje felé. Annyi félelmem volt az utazás előtt, betegségtől, cápától, kőhaltól, de viharra nem is gondoltam. Azt mondogatom, hogy nagyon kellett, hogy utáljanak az irígyeink, hogy ezt kaptuk. Azt mondják, a sziget északi felén jóval erősebb volt a szél. A szerencsétlen szegény emberek, akik bódékban laknak, mihez kezdenek most ők? Azt is mondja az őr, hogy még nincs vége, mert van egy másik ciklon is a közelben, lehet, hogy pár nap múlva ideér, lehet, hogy nem. De még nincs vége. Hát ez az a pillanat, amikor már sírhatnékom lenne, mert oda van az egész nyaralásunk. A személyzet persze ma sem jön, ma sincs sem reggeli, sem takarítás. Már alig van ételünk. Ma már a teraszra sem tudunk kimenni, mert vastagon tele van sárral, levéllel és bevág az eső. Az egyik székünk félig összerogyott, a bambusz "rolók" (a teraszokat választják el) egyike leszakadt, szétmállott. A szobában olvasunk. Az idő nagyon lassan telik és odakint minden változatlan.






Jön a tulajdonos fickó, kinyitja a konyhát, vizet, gyümölcsöt és müzlit oszt ki. Dél felé csendesedik a vihar. Eláll az eső is. Megjelenik a tulaj felesége egy másik nővel és elkezdik összeszedni a gallyakat. Kisüt a nap és egyszer csak nyüzsög a kert, az összes lakó ágakat gyűjt és pakol halomba. Előkerül a kertész is, fűrész, balta, a férfiak levágják a combvastagságú lógó ágakat. Egy óra leforgása alatt egész szépen rendbe tesszük a kertet. Utána elmegyünk vásásrolni a szomszédokkal, szegények még mindig nem tudják, mikor jutnak haza. A szupermarketet ellepik az emberek. Mintha mi sem történt volna. A vásárlás után eszünk és sokáig sétálunk a parton. Most aztán van, mit gyűjteni, amit kivetett magából az óceán. De korai volt az öröm. Csak egy jó óráig sütött a nap. Most megint szakad az eső, és feltámadt a szél is. Később egy konzerves ételt eszünk, ami elég finom, itt vettük. A személyzet is megérkezik, a kertet rakják rendbe. Eltelik a nap. Szomszédaink új hírt kaptak, ma éjjel repülhetnek haza. Ránk sózzák, amiket ma még bevásároltak. M. alszik két órát délután, én is szundizok, olvasok. Mikor kimegyünk, ugyanolyan az idő, mint egy nappal ezelőtt. Nem is értem, hogyan repülhet ma már egy gép. A kertben és parton töltött napos óra már csak emlék. Beszélgetünk még a szomszédokkal, címet cserélünk, társasozunk. Éjjel tele vagyunk szúnyogokkal, pedig eddig egy sem volt.



Vizet felszívó tölcsér az óceán felett

Első napok Mauritiuson

Mauritius 2007. február 18- március 5.

Előző év augusztusában, azaz fél évvel korábban foglaltuk le az utat. A versenyt a régi álom megvalósításában, hogy láthassak egy igazi trópusi szigetet, különböző okokból (amiket itt most nem részletezek) Mauritius nyerte meg. Vágyak, álmok, izgalommal vegyes várakozás, sok kutakodás és félelmek töltötték ki ezt a fél évet. Rengeteg előzmény volt még, ami szerepet játszott abban, hogy Mauritiusra utazhatunk, de ez egy külön (unalmas) regény lenne. Szóval fogjunk neki a mesének.

2007. február 18-19. Utazás és az első nap

Eljött a nagy nap, amelyre kerek fél évet vártunk. Életemben először szállok be egy ilyen hatalmas méretű repülőgépbe, mint amilyen az Airbus A 330-200-as típusa. Középen négy ülés és a két szélen kettő-kettő. Hátul ülünk egy négyes sorban. Alig tudom elhinni, hogy egy ekkora behemót képes lenne a levegőbe emelkedni velünk. A repüléssel nincs semmi gondunk, a kiszolgálás perfekt, a személyzet figyelmes, gyakran kapunk inni, a vacsora is elég jó. A vacsora után kiosztanak mindenkinek egy fél literes vizet, mert 4 órán át pihen a személyzet, és hogy addig legyen mit innunk. Ezt nagyon figyelmes gesztusnak tartom. Aludni nem tudunk. A vicces csak az, amikor az este 8 órai vacsora után hajnali egykor elkezdik felszolgálni a reggelit. Lassan pirkad odakint, a vörös színek hihetetlen színarzenálja kúszik az Indiai-óceán fölé. Nem egy szokványos európai napfelkelte. Ami érdekes, hogy ha kelet felé nézünk ki, már világos az ég, a nyugati oldalon pedig még vaksötét. Pontosan a nappalt és éjt elválasztó sávon repülünk.

2:25-kor, azaz helyi idő szerint 5:25-kor landolunk. Kábán masírozunk ki a gépből, hogy ökölcsapásként érhessen bennünket a 27 fokos hajnali hőség és a 90%-os páratartalom. Az útlevél ellenőrzés iszonyú lassan zajlik. Hat pultnál tömörül jó 300 ember. A csomagok is lassan jönnek ki, a miénk az utolsók között. Váltunk száz Eurót - így kezdetnek. Végre kint állunk a szabadban, a bárányfelhős mauritiusi ég alatt, és az utazási iroda képviselete tökéletes némettel fogad minket, és irányít a buszunkhoz. Ez egy kilenc személyes minibusz, létrával a hátán. Ott vonszolják fel a bőröndöket a kis tragacs tetejére, majd spárgával megkötözik őket és ponyvával takarják be.


A buszban irtó szűk a hely, nyomorgunk, a háttámla is csak hátközépig ér, és nincsenek ülések, hanem padokon ülünk kettesével. Levegő egy szál sincs. Az útitársaink kókadoznak, el is alszanak, csak mi nem. Álomittasan szippantjuk magunkba a végeláthatatlan zöld táj csodáit. Nem európai zöld ez - valami más. M. sokszor mondta, hogy "ilyen helyeken" (ő járt már Jamaikában, Dominikai Köztársaságban - itt meg kell jegyezzem, hogy én az utóbbiba akartam utazni, csak ő nem akart, mert már volt ott) sokkal élénkebb a föld színe. Valóban, mint a vörös agyag. És mindenfelé zöld hegyek ágaskodnak. Már a buszból meglátom az első ismeretlen fákat, növényeket, amiket előtte még sosem láttam és növénybolondként, mindet ámuldozva csodálom. Aztán átkecmeregve Phoenix város reggeli diliház-forgatagán kíváncsian fürkészem az arcokat. Rögtön szembetűnik a sokféle nemzetiség keveredése, és főleg az öltözködésben megjelenő sokféleség. Az iskolás gyerekek egyenruhát viselnek, amint gyülekeznek a buszmegállóban. A hindu nők csodaszép ruhákban bugyolálva sétálnak az utcán.


Fél 9-re érkezünk a szállásunkhoz. A nagy, virágokkal teli kert egyik felén áll a 3 kétszintes házikó, mind 4-4 apartmannal. Középen egy kacsaúsztató méretű medence. A másik oldalon egy kisebb ház, még két apartmannal és a reggeliző terasszal. Ide ültetnek le minket, a szobára várni kell. Azt hiszem, menten elpusztulok farmer nadrágban ebben a hőségben. A kert vége az óceán felé nyitott, a füves részről csupán két lépcsőfok vezet a parti homokba. Álomszép fekvése van a szállásnak. Jó órát, másfelet várunk itt, miközben jönnek a vendégek reggelizni.




Végre megkapjuk a szobát, amely a földszinten fekszik, és jó nagy terasza van. Nagy szoba, akkora hatalmas ággyal, hogy akár 6 ember is alhatna rajta. De a bútor ősrégi, egyszerű, ronda fa. Pici, de jól felszerelt konyha és szép fürdőszoba tartozik még hozzá. Kipakolunk, lezuhanyozunk és elindulunk a part mentén sétálni. Jó 2-300 méter után már vissza is fordulunk, mert nem bírjuk elviselni a perzselő napot. Ezen a rövid szakaszon is két maroknyi csigát gyűjtök. Nem tudok nekik ellenállni, mániákusan szedegetem fel az összeset, ahányat csak látok. Egy újabb frissítő zuhany után vásárolni megyünk. Előbb rossz irányba indulunk, majd amikor megtaláljuk a hatalmas szupermarketet, ami az országút mellett áll, kiderül, hogy zárva van, mégpedig 4 napon át, mert a kínai újévet ünnepelték a hétvégén. Most mi lesz? Itt vagyunk a semmi közepén, étterem sehol, nincs innivalónk, ami a legfontosabb lenne. Több embert is megkérdezünk, mind azt mondja, hogy a boltok csak szerdán nyitnak újból, de talán Tamarinban lenne valami...Én a repülőn ittam valamit utoljára, most délután 1 óra van és caplatunk a tikkasztó forróságban. Beállunk a buszmegállóba, de nem jön semmi. Végül sikerül taxit fognunk. Elvisz egy nagy szupermarkethez és meg is vár, majd haza is visz minket, mindezt 500 Rupiáért. Mind a taxiban, mind az üzletben nem normális erősségen ment a légkondi. Most már van bőven innivalónk. Eszünk valamit, majd strandolunk, többnyire a parton álló nagy fa árnyékába menekülve, ahol csúcsidőben valóságos harc indul az emberek között az árnyékos helyekért. A víztől csalódottak vagyok, mert zavaros, homályos, egy méternél tovább nem igen látni és a feneket vizifű borítja. Jócskán vannak kövek is, ráadásul nem látni, hova lépsz, itt örülök a gumicipőnknek. Többet nem is snorklizunk, nincs értelme.





Veréb méretű és formájú, tűzvörös kíváncsi kis madarak repkednek a fára, és galambkinézetű, de rigóméretű madarak "búgnak" egyenletes ritmusban, hangosan egész nap. Zeng a kert az éneküktől, mely különös trópusi hangulatot áraszt. Egy óráig bírjuk a nap alatt, azaz a fa alatt is. Újabb zuhanyzás (szerintem itt megdöntjük a zuhanyzás újabb napi rekordját) és evés után koraesti sétára indulunk. Előbb a környező utcákat járjuk körbe, ahol lenyűgöz a növényzet sokfélesége. Az egyik sarkon irdatlan méretű, léggyökeres fikuszmonstrum áll, mely minden este több ezer veréb találkozóhelyéül szolgál, csivitelésük pedig messze elhallatszik. Elképedek, hogy ez a fa, ami Teneriffán a botanikus kertben állt ilyen méretekben, itt az országút mentén minden kilométeren előfordul. Innen a partra megyünk, és addig sétálunk, pár száz méter, amíg lehet, azaz ahol el van zárva a további út, mert egy villa kőfala áll előttünk. Megint sok kagylót és koralldarabot gyűjtök. A naplemente "mezei" semmi extra, semmi izzó trópusi tűzgolyó. Talán lesz majd ilyen is egy másik estén a két hét alatt. Később a teraszon sörözünk. Nincs szúnyog, csak a fülledt meleg, mely még estére sem enyhül meg. Jól alszunk. Van légkondi is (azt én nem bírom), meg ventillátor is (az megy állandóan).

Léggyökeres fikusz
Koralldarabkák

2007. február 20. második nap, kedd

Másnap a reggelinket a teraszon fogyasztjuk el. Az apartman kínálta reggeli még a legjobb indulattal is számomra egyenlő a nullával (csak lekvár, vagy celofánba csomagolt sajtszeletek, ill. müzli a választék). Mi amúgy sem szeretünk másokkal reggelizni. Jó ez így. A teraszt körbeölelő növényeken hatalmas csigák ücsörögnek. Hosszúkás, csavart, barna házuk van. Szépek. Körbejárom a kertet: a roskadozó banáncserjétől, a magas, kecses kókuszpálmán át, minden féle és fajta trópusi növény és virág megtalálható. Már Teneriffán beleszerettem abba a kis virágba, ami Mauritius jelképe: a trochetia (vagy másnéven frangipani). Nagy, hosszúkás sötétzöld levelek tövében bújnak meg csokrokban a húsos, viaszos, fehér szirmú virágok, melyeknek közepe vaníliaságra. Fél 10-kor jön az utazási iroda képviselője, egy német hölgy, aki 14 éve Mauritiuson él. Csak mi ketten vagyunk jelen a találkozón. A rendkívül kedves hölgy elmondja a szokásos dolgokat, amikor észreveszi, hogy mindenben jól tájékozottak vagyunk, illedelmesen abbahagyja a fárasztásunkat és csak a kérdéseinkre válaszol. Azt mondja, hogy 15 perces sétával elérjük az éttermeket és az üzleteket. Így nekiindulunk az embert nem kímélő napsütésben (helyi példát követve, esernyőt tartva a fejünk felett) hogy felfedezzük, mivel kecsegtet a környék. Kitartóan menetelünk az országút mentén, csodálkozom is saját magamon, hogy-hogy nem hisztizek már? Ugyanis 15 perc helyett két óra hosszán át gyalogolunk Tamarinig! Mint utólag kiderül, ahol mi lakunk, azt a helyet La Preneuse-nak hívják. De nem is tűnik fel a végtelen menetelés, mert útközben teljes mértékben leköt a növényzet tanulmányozása és fotózása. A lángfák arfikai hangulatot árasztanak. Ezek novemberben virágzanak, akkor tűzvörös a koronájuk és az út menti fasorok vörös baldachinként ölelik át az utat. Istenem, de bánom, hogy nem novemberben jöttünk. Annyira reméltem, hogy még virágozni fognak ezek a fák. De már elvirágoztak. Azt gondolom, aki nem ennyire nyitott a növényzet és egyéb természeti csodák magába szippantása iránt, az sokkal szegényebb élményekkel, benyomásokkal tér haza. Nekem már emiatt megérte idejönni. Az avokádófák, kókuszpálmák, léggyökeres fikuszok és ezernyi színes virág között mindig akad újabb és újabb felfedezés, ami elkábít.

Lángfa (Flameboyant)
Papaya
Ravinal pálma
Egyszer csak elered az eső. Hirtelen jön és hirtelen megy is, mint ahogy mondták mások, talán 3 percig tart, de ahhoz éppen elég, hogy az ember bőrig ázzon. Ilyenkor ernyő nem segít, de mi egy eresz alá húzódva szárazon maradunk. Látnia távolban a Montagne du Rempart hegyet - nekem csak Matterhorn, mert egy az egyben olyan a formája. Csak éppen totál zöld, pedig kőszikla, mégis megtelepszik rajta a növényzet. Na meg ezek a legyezőpálmaszerű izék. A levelei olyanok, mint a banáncserjéé, de a virágja meg olyan, mint a strelízia. Már a buszból láttam, hogy rengeteg van belőle a szigeten: Ravinal-pálmának hívják. A cukornádföldeken kívül rengeteg pálmaföld van. Ezek alacsony pálmák, amelyeket azért termesztenek, mert a száruk belsejében van egy ehető rész, ami a csillagos egek árait súrolja, ez a luxushotelek vendégeinek kuriózuma. Az uralkodó növényzetet pedig a casuaria-fenyők képezik. Van valami fa, amin grapfruit méretű és formájú zöld golyóbisok lógnak. Arról nem derül ki, hogy micsoda.

Végre elérjük a hatalmas folyótorkolatot, ahol a River Boucan belefolyik az óceánba és tőle kicsit északabbra szintúgy két másik folyó. A folyó feletti híd vasszerkezetes építészeti stílusa (az egész szigetre tipikus) egyből a vietnami háborúról szóló filmekben látott hidakra emlékeztet, csak éppen Chuck Norris hiányzik róla. A folyó vize barna, a sűrű lombozatú fák, buja zöld koronája közvetlenül a víz fölé hajlik, leírhatatlan trópusi összképet sugározva.


Tamarinban vásárolunk és egy péknél 10 cm átmérőjű mini pizzákat eszünk ebédre. A helyi buszjárattal utazunk vissza, de ekkor még nem tudjuk, hogy La Preneusban lakunk, csak azt, hogy Tamarin peremén. A jegyvételnél meg valamit csak kell mondani, így aztán az egyedi hangulatú busz, félreértések végett nem áll meg ott, ahol lakunk. De kérésünkre megáll nekünk extra kicsit később az út szélén, mi pedig visszagyalogolunk. A hátralévő időben strandolunk, de a délután folyamán beborul az ég és háromszor is elered az eső. Én állandóan kagylószedéssel foglalatoskodok, ami nem csak az én bolondériám, hanem egy idősebb férfi is végigvizsgálja a partot, mindennap, műanyag dobozzal a kezében. Lassan már kagylógyűjtő vetélytársakká válunk.



Érdekes érzés a zuhogó esőben zavartalanul ázva gyűjtögetni vagy a medencében úszkálni. Később zuhanyzás után a teraszon pihizünk, vacsoránk mélyhűtött krokett és cordon bleu. Később elmegyünk újból az esőben a parton sétálni, de most nem a szabad strand felé, hanem a másik irányba, ahol kőfal zárja le a partot, és az előtt csak a vízből kiálló sziklákon lehet átjutni a következő partszakaszra. E sziklák közé beszorulva találunk 2-3 darab, 15-20 cm nagyságú félbetört csigát. Nem lehet őket kiszedni, úgy beszorultak. De teljesen el vagyok ámulva tőlük. Mint megtudtuk, a híresztelésekkel ellentétben, szabad kivinni az országból kagylót és korallt is egy bizonyos méreten alul. Esténként érkezik az apály, ilyenkor visszahúzódik az óceán 5-6 métert, míg nappal a dagálynál a víz a kert szélét nyaldossa. A magánvillák kertjei az óceán felé nyitottak. Az egyiknél vérszomjas boxer rohan felénk, így inkább visszafordulunk. Az idegenvezető szerint itt nincs olyan (joga valakinek), hogy a partszakasz egy részét kisajátíthassa. Természetesen bőrig ázva érkezünk vissza. Késő este is lenézünk a partra, elemlámpával. Ekkor vakondtúrásszerű homokkupacokat veszünk észre, és mellettük 4-5 cm átmérőjű, 20-30 cm mély lyukakat. Rák lakik bennük. Más rákok a szárazföldi csigák, barna, csíkos házába költöztek, és fel-alá rohangálnak, zavarodottan a lámpánk fényében. Nagy ám az éjszakai parti élet. Este 6 körül jön minden nap egy biztonsági őr, aki egész éjjel a kertben ül és figyel. Minden nap ugyanaz az ember. Az eső elálltával hatalmas, (10 centis házuk van) csigák mászkálnak a kertben. Annyira sok új benyomás van, alig bírjuk feldolgozni a sok újdonságot. A teraszunk előtt meg dagadt béka kuruttyol. A terasz falán pedig érdekes, fehéres színű, áttetsző bőrű (én albínónak hívom) gyíkok vadásznak az apró éjjeli lepkékre.


2007. február 21. harmadik nap, szerda

Újra süt a nap. 10 órára (percre pontosan) hozzák a bérelt autónkat (még otthon, az irodán keresztül foglaltuk le). Új típusú Nissan Micra - minden simán megy. Tötyörgünk még egy órát, merre is menjünk ma, addig, amíg esni kezd az eső. Esőben talán egy városnézés a legjobb megoldás: irány Port Louis. Szinte esti sötétségbe burkolózik a táj.



Port Louisban a kikötőt keressük, pontosabban a "Le Caudan Waterfront" nevű üzletközpontot, ahol őrzött parkolóban, sokáig és olcsón lehet parkolni. Mire ezt nagy nehezen megtaláljuk, addigra erős szélvihar támad és ömlik az égből a víz. Így aztán a városnézés szóba sem jöhet, ehelyett megnézzük ezt az üzletközpontot, ami amolyan plázaszerű hely, nem túl érdekes. Már elmegy a kedvünk mindentől. A szél tépi a pálmafák lombját és szakad a víz odafentről. Sokáig várunk, hogy enyhüljön az eső, de nem hagy alább, így nekiindulunk az autóhoz. Még az alsóneműnk is csurom vizes lesz. Sebaj, van törülköző és "pótruházat" is nálunk - készültünk. Gyors sztriptíz az autóban, szárítkozás, néhány kelletlen szó és indulunk haza. A hazamenetel kissé félresikerül. A Le Caudanból egyből a dél felé vezető autópályára keveredünk, majd lekanyarodunk arról Phoenixnél. Örvendek, amikor ráismerek az egyik körforgalom szobrára, és a város utcáira, hogy a reptéri kisbusz is erre hozott minket. Ez jó jel. Viszon Phoenixben nem találjuk meg a leágazást, és összesen 3,5 órát körözünk az egybenőtt városok: Phoenix, Vacoas, Curepipe és Quatre Bornes és a körülöttük fekvő teaültetvények között, mire többszöri megkérdezés után, végre egy benzinkutas el tud irányítani Flic en Flac felé. Így az odafelé fél órás utat hazafelé több, mint 4 óra alatt tesszük meg. 5-re érkezünk La Preneusbe, mire hazaérünk, eláll tíz percre az eső, utána szünet nélkül esik tovább. Ma bolognai tészta a vacsi. Ahol Vacoas felé eltévedtünk, ott hihetetlen pompás magánvillák álltak óriási birtokok közepén...és még sosem látott méretű fák. 6 órakor teljes erőből tombol a vihar. Ekkor még nem sejtjük, hogy mi vár még ránk. Mikor eláll az eső, egy órán át kagylókat gyűjtünk. Besötétedik. Zuhanyozunk és a teraszon beszélgetve nézzük a szűnni nem akaró vihart. Nyugtalanul alszom, izgulok az időjárás miatt, hajnali 3-kor felébredek, felkelek, kilesek - még mindig nem jobb. Már nem tudok aludni, mert félek, hogy ilyen időben nem tudunk sehova sem menni, csak jár az agyam.

2007. február 22. negyedik nap, csütörtök

8-kor kelünk fel. Tombol a szél, de felhős-napos az ég. Fél 10 körül útnak indulunk dél felé. Hamarosan egy nagyon hangulatos útra érünk, melyet nagy lombozatú majomkenyérfák ölelnek át, és a két oldalán magas agávé-kaktuszok és kisebb pálmák alkotnak dzsungelt. Az út olyan, mint egy hullámvasút, fel-le. Majd egy öbölhöz érünk, ahol éppen apály van még, és kis mangrovefák állnak a mocsaras talajban. Nagyon érdekesek, ilyet még csak természetfilmben láttam (Everglades), rögtön krokodilokkal párosítom őket, amik persze itt nincsenek.



Legalább kilométerenként feltűnik egy-egy hatalmas léggyökeres fikusz az út mellett. Grande Case Noyale településből indul el az út a hegynek felfelé. Azt meg kell itt említenem, hogy ebben a faluban szörnyű szegénységben, hullámalumínium lemezekből tákolt, düledező viskókban élnek az emberek. Az út mentén minden buja zöld, csodás a rálátás a partra, a Le Morne sziklára, a Bénitiers szigetecske körüli ezerszínű lagúnákra. A színek arzenálja tárul elénk. Amint elkezd az út felfelé kanyarogni, nekiered az eső is.


Az út mentén végtelen Ravinal-pálma dzsungelek fednek be egész hegyoldalakat. Szerencsére, mire a Chamarelhez érünk, eláll az eső. Az egész olyan, mint egy nagy birtok. A bejáratnál sorompós bódé áll, belépőt kell fizetni (75 Rupia/fő). Majd egy pálmafa-allén keresztül vezet a bevezető út, utána pedig pálmák és másfajta trópusi növények alkotta dzsungelben tekereg az út. A földnek lángvörös színe van.




Néha cukornádföldbe vált át a táj, és itt-ott majomkenyérfák ágaskodnak az ág felé, mintha csak egy dél-afrikai szafarin vennék részt. Leírhatatlana trópusi növényzet sokfélesége és a színek kavalkádja. Első állomás a Chamarel-vízesés. Nagyon párás az idő, és hátulról világíja meg a nap, így sötét, homályos fotót tudok csak készíteni.


Innen továbbautózunk a kanyargós úton a hét színű föld felé. Útközben jó pár taxival találkozunk. Egyetlen privát autó sem jár erre. A Chamarel-földnél újabb bódé vár, ahol ellenőrzik a belépőjegyünket. Pár méteren át igazi dzsungelen keresztül vezet az ösvény a látványossághoz. Csepereg az eső. Nagyon kívánom, hogy kisüssön a nap, hogy a színeket éles kontrasztjukkal láthassam. Ki is süt szerencsénkre, így itt tökéletes fotósorozatot készítek. Gyönyörű látvány ez a dombos talaj, mely a barna, lila, sárga színek keverékeit mutatja és erős kontrasztot alkot a hátteret képező őserdővel.




A terület szélén, kis elkerített részen négy nagy teknős található. A parkon belüli egyik leágazás egy élményparkhoz vezet, ahol külön belépő van. A fák között kifeszített függőhidakon lehet az őserdei hangulatot élvezni. De mivel el kezd esni az eső, és már a többi helyen is halálra csíptek a szúnyogok, most ezt inkább kihagyjuk. Az Authant a szálláson felejtettük.


Grand Bassin felé vesszük az irányt. Kilométereken át Ravinal-pálma dzsungelen át vezet az út. Azután egy pihenőhelyhez érkezünk, ahonnan 50 méteres séta után rálátást nyerünk a Black River vízesésre. Esik az eső. A kilátóban kis tavon világoskék tavirózsák virítanak. Az egész Black River szurdokon végig lehet látni és ha nem lenne ilyen párás az idő, akkor a partig is ellátnánk innen. Kicsivel később elágazás következik, ahol le lehet térni a max. 1 km-re lévő újabb kilátóponthoz, ahonnan az Alexandra-vízesésre lehet rálátni. Itt szakad az eső. A környező fákon vadon élő majmok ugrándoznak. Sikerül is párat lencsevégre kapnom.




A parkolóban veszünk ananászt az árustól, rögtön meg is esszük, valóban sokkal ízletesebb, mint az eddig evett ananászaink. Innen a Grand Bassinig vezető út megint olyan, mint egy hullámvasút. Éjszakai sötétség borul ránk és sűrű köd. A tónál már csak pár méter a látótávolság. Negyed órát várunk az autóban a jobb időre, majd kiszállunk és kicsit körülnézünk, de elázunk. Továbbautózunk Suillacba. Útközben nem javul az idő. Nagy szerencsénkre viszont, amint odaérünk a Gris Gris nevű helyhez, egyszer csak hétágra süt a nap, de a szél tombol. Nagyon szép a partszakasz.



Útközben a La Vanille krokodilparkot sehogy sem találtuk meg, így azt kihagyjuk a mai programból. Az ezáltal megmaradt időt egy késői ebédre szánjuk rá, a Gris Grisnél, egy picike étteremben, melyet Moonwalker ajánlott. A teraszon ülünk le. Fiatal, indiai nő szolgál ki minket. M. grillezett garnélarákokat eszik, amik valami isteni finom szószban úsznak. Az én csirkémmel melléfogtam, mert pont valami olyan fűszer van rajta, amit ki nem állhatok, de M. testvériesen elcseréli velem az ételt, amikor mindketten a felénél tartunk. Ömlik az eső közben. A két bőséges étel és két üdítő kereken 400 Rupiába kerül (10 Euro). Ezután eláll az eső és lemegyünk a partra és a sziklás rész eldugott szegletében - ahová senki sem megy - gyűjtünk szebbnél szebb csigákat, amilyenek máshol eddig nem fordultak elő. Innen hazaindulunk. Útközben rengeteg gyönyörű szép part mellett haladunk el (déli part, Le Morne irányába). Néhol meg is állunk, letérünk a fák közé és sétálunk pár percet az álomstrandokon.



A legszebb Bel Ombre település előtt fekszi, ahol kilométereken át ember fiát sem látni és szinte fehér a homok. Itt rögtön találok is egy tenyérnyi méretű két részes kagylót, meg hosszúkás, hófehér, lyukacsos korallokat. A fák között meg 10-15 centis csavart házú csigákat. Ezután kisebb falvak következnek, ahol rémes körülmények között élnek az emberek, és ami feltűnik, hogy mind az utcán vannak, ücsörögnek az út szélén, csoportokban állnak, a gyerekek pedig a parton játszanak. Rengeteg kóbor kutya van. Állandóan arra kell vigyázni, hogy nehogy elgázoljunk egyet. Egészen Le Morneig csodaszép partok mellett haladunk. A félszigetet most nem nézzük meg, mert megint esik az eső. Itt már a ma reggelről ismert úton haladunk tovább. A reggeli mangrovék most vízben állnak, az egész, reggel kiszáradt öblöt most víz telíti ki.


Hazafelé még bevásárolunk a helyi szupermarketben. Van ami nagyon olcsó, de van ami aránytalanul drága. Itt rögtön veszek is három csomag teát ajándékba, csak 19 Rupia egy csomag. Hazaérve a kertben a biztonsági őr azzal fogad, hogy nem parkoljunk fa alá, mert az éjszaka egy ciklon érkezik és baja eshet az autónak. Azt is mondja, hogy este 10-től nem menjünk sehova, mert veszélyes lehet, de az is lehetséges, hogy a ciklon kikerüli a szigetet és semmi sem lesz. Azt gondoljuk ekkor, hogy ha éjjel jön egy vihar, az nem baj, a lényeg, hogy holnapra legyen megint jó idő. Úszunk a medencében, zuhanyozunk, vacsizunk, szokás szerint a teraszon ücsörgünk, a mauritiusi Phoenix söröcske mellett. Még nem esek kétségbe, hiszen az éjjel elmegy a vihar és még marad jócskán időnk mindent megnézni. Terveink szerint mindent bejárunk az autóval, és ami a legfontosabb, hogy átmegyünk magánszervezésben Ile aux Cerfs-re és a tengerfenék sétára is. Ezeket már nagyon várom...nem sejtem, hogy mindez csak álom marad.