Rio-Antirio Híd

"Egyszer csak meglátom a távolban elmosódva a Rio-hidat. Az útikönyv csak annyit ír róla, hogy 2004-re lesz kész. (A könyv 2003-as kiadás.) Így még azt sem tudom, hogy a hivatalos neve Harilaos Trikoupis Bridge. Mi csak Rio-Antirio hídnak nevezzük, mert e két település között köti össze a Peloponnészoszt és az északi görög szárazföldet. Csak a nyaralás után kezd majd el annyira foglalkoztatni, hogy vajon hogyan építhették fel, hogy mindent tudni akarok róla, és heteken át gyűjtöm majd az anyagot, és fordítom két nyelvről lelkesen. Régebben is nagyon érdekelt, hogyan építenek fel egy modern hidat, de még ennél is jobban, hogyan építhették fel a szépséges, régi szamárhátas, boltíves kőhidakat, ezer évvel ezelőtt? Hogyan építkeznek a víz alatt, és hogyan épült fel ez a gigantikus, fenomenális díva? Igen, engem egy császárnéra emlékeztet, egy nemes, karcsú uralkodóra. Kecsessége, szépsége ámulatba ejt, és alázatot követel. De én nem vagyok építészmérnök, honnan is tudnám ezeket a titkokat? Szeretek csodálatos épületeket, építményeket kívülről szemlélni, az építészeti stílusok és korok mindig is érdekeltek. Barcelona az én kedvenc városom, ahol a gótika oly gyönyörűséges épületei sorakoznak az óvárosban, és ahol a reumában szenvedő katalán építész, Antoni Gaudi munkásságának fő remekműveibe botlik az ember lépten-nyomon. Nála jobban talán már csak Bécset szeretem.

Nagyon várom már, hogy odaérjünk a hídhoz, mert tavaly olvastam valamit róla, hogy elkészült, és amikor Santorini felé keresztülrepültünk a Peloponnészosz felett, akkor láttam a hidat a repülőből. Gigantikusnak tűnt. Látni akartam már közelről is. Többször is megállunk fényképezni, de messziről a híd teljesen a reggeli párába vész. A rádióban Vangelis: A paradicsom meghódítása c. száma szól. Valahogy pont jókor, mert úgy érezzük, hogy mi is pillanatokon belül valami hatalmas lépést teszünk majd egy másik földrészre, ahogy átmegyünk a Rio-hídon és meghódítjuk magunknak a Peloponnészoszt. Izgatottak vagyunk.

Antirio előtt hatalmas kacsalábon forgó villák állnak mindenfelé, és ettől kezdve tulajdonképpen mindenhol látjuk ezeket. Már megint izzik a levegő, de erős a szél is. Tüsszögök, folyik az orrom, rosszul vagyok. Persze nem annyira rosszul, csak pontosan úgy, ahogy valaki a nátha első három napjában érzi magát: letaglózva.

Átmegyünk Nafpaktos városon, előbb azt hiszem, ez már Antirio. Igen nagy város. Egy hegyen várrom áll, fala lefut a kikötőig. Delphi-Antirio távolság: 107 km. Megérkezünk a hídhoz, 11 óra van, kifizetjük a 10 Euro vámot és felhajtunk a fenséges hídra, mely valódi nevét Harilaos Trikoupis, görög miniszterelnök emlékének szentelve viseli. Nagyon tetszik.

A görögöknek már réges-régi álmuk volt egy híd a Korinthoszi öbölben. Modern történelmükben elsőként Trikoupis állt elő 1889-ben a hídépítés ötletével. Persze az akkori technika adta lehetőségekkel lehetetlen volt a majdnem 3 km széles öblöt egy ilyen gigantikus híddal átívelni. Innentől kezdve viszont nem nyughatott a görög nép, újabb és újabb tervekkel álltak elő, gondolkoztak, hogyan is lehetne ezt a hidat megépíteni, de csak nem volt megoldás. Hiszen a kivitelezést nagyon megnehezítették a természet adta viszonyok, mint az öbölre oly jellemző erős tengeri áramlás, a 65 méteres vízmélység, és legfőképp a tektonikus mozgások, amik ahhoz vezetnek, hogy a Peloponnészosz évente néhány millimétert távolodik a szárazföldtől. Ráadásul a tengerfenék sem a legalkalmasabb alap, mert az előzetes vizsgálatok több, mint száz méteres mélységig nem mutattak ki szilárd kőzetet, csak vastag üledékrétegeket. A két parttól a meder meredeken zuhan a mélybe.

A görög állam 1991-ben és 1993-ban pályázatot írt ki, a híd megtervezésére. A pályázatot a francia-görög Gefyra S.A. cég nyerte meg, és miután a financiális alapokat megteremtették, 1997-ben nekifogtak a munkáknak. A híd elemeit szárazföldi dokkokban gyártották le. A legnehezebb munka a tengerfenéken való alapozás volt – ezt különösen érdekesnek tartom. Egy speciális uszálydarut építettek, ami a víz felszínén lebegve dolgozott, és levert a mélybe (a négy pillér helyén) 160 darab, 25-30 m hosszú és 2 m átmérőjű acélcsövet kör alakban. Majd ezek tetejét 3 m vastag kavicsréteggel fedték be. Ez a megerősített talaj szolgált a gigantikus méretű pillérek alapjául. A pilléreket betongyűrűkből építették meg a szárazdokkokban, majd a víz tetején úsztatva elvontatták a megadott helyig, és leeresztették a kavicságyra. A mindig keskenyebb gyűrűket így sorra egymás után eresztették le a víz felszínéről a mélybe, mindig egymásra, míg meg nem épült a pillér. Ezek a gigászok a lábuknál egy 90 m átmérőjű betonalapon állnak, száruk alul 38 m átmérőjű majd felfelé egyre keskenyednek. A fenéktől a csúcspontjukig kb. 220 m magasak. A pillérek nincsenek a tengerfenéken rögzítve, így egy nagyobb földrengés során, elmozdulhatnak a kavicságyon. Egy-egy oszlop elárasztott súlya kb. 70.000 tonna! A négy alaptartópillér felül egy-egy fejre fordított piramis formájú betonrészben végződik, amin négy-négy oszlop áll, melyek felül szintén piramisformában találkoznak és egy egyenes oszlopfőben végződnek. Ezen az oszlopfőn találhatók az útpályát felfüggesztő kábelek felső rögzítési pontjai.

Az útpálya alapját egy hatalmas acélkeret adta, erre helyezték el az előre legyártott paneleket. Ezeket mindig a tartóoszlopoknál kezdték el lerakni, és egyesével függesztették fel a tartókábelekre, majd mindig hozzáépítették a következő panelt. Mikor az útpálya darabjait összerakták, akkor aszfaltozták le. A pálya alatti acélkeretet a tartóoszlopokkal teleszkópos csuklók (lengéscsillapító berendezések) kötik össze. Egyetlen merev rögzítési pontja sincs. Magát a pályát 368 darab acélsodrony tartja. Így az útpálya egész hosszában úgymond lebeg, azaz csak az oszlopokon fekszik, de nincs azokhoz stabilan rögzítve, így egy földrengés során a híd szabadon elmozdulhat oldalirányba és felfelé-lefelé is, egy nagyobb rengés során a kábelek egy része elszakadhat, hogy ez biztosítsa a híd szabad lengését, így az nem dőlhet össze.

A sokáig alvó álom 2004-ben valóra vált: egy majdnem 2880 m hosszú álló-függőhíd íveli át a Korinthoszi-öböl legkeskenyebb helyét, Patras közelében, Rio és Antirio települések között. A Harilaos Trikoupis Híd hivatalos besorolás szerint nem a világ leghosszabb kábelfüggőhídja, mert e hidakat az útpályának, a híd egyes tartóoszlopai közötti egyetlen szakasz fesztávolsága alapján sorolják be, és eszerint a japán Tatara-híd a leghosszabb, viszont ha az egész útpálya hosszát vesszük figyelembe, akkor a mi hídunk győz, mert ez, pályájának 2252 méteres hosszával még a Golden Gate hosszát is meghaladja. A Rio-Antirio híd bár monstrumnak éppen nem néz ki, mert kecses, mint egy hófehér darumadár, mégis rettentő erős egy szerkezet. Statikai számítások szerint még egy, a Richter Skála szerinti 7,0-es fokozatú földrengést is elbír, vagy éppen a 250 km/h-ás szélsebességnek is sérülés nélkül ellenáll. Számomra ez a híd a világ legújabb csodái közé tartozik. Büszkék lehetnek a görögök reá. E csodás építményt a 2004-es Athéni Olimpiai Játékok megkezdésének estéjén avatták fel és bocsátották a nagyközönség, azaz a forgalom rendelkezésére.

Az egész rövidke idő alatt, míg áthaladunk rajta, félig kilógok a kocsiból és fényképezek. Mikor átérünk, még megállunk Rióban, hogy egy utolsó pillantást vethessünk visszafelé a fehér darumadárra és ebből a nézetből is lefényképezhessem, majd indulunk tovább Patrasba.

Hát itt vagyunk a Peloponnészoszon, a földön, ahol az istenek lakta magas hegyek emelkednek, amelyet a csillogó, kék tenger ölel körül, ahol számtalan kolostor bújik meg az olívaerdők mélyén, ahol lépten-nyomon antik emlékekbe botlik az ember. Ahol Hellász leghíresebb borait termelik, ahol a legtöbb olíva és füge terem, ahol az európai kultúra eresztett gyökereket és ahol mítoszok százai fonják körbe a rejtélyes emlékeket. Egy földrész, melyre, a legmagasabb csúcsán 2407 méteres Taygethos-hegység veti évmilliók óta őrző tekintetét. Mennyire élénken villan fel emlékezetemben a kép, amint a repülőgép keresztülszáll e földrész felett, és teljes egészében látni a platánfalevél alakú formát, a három félszigetet délen, a hegyvonulatokat, a városokat. Mintha csak egy atlasz képeit nézegettük volna. Most megvetettük lábunkat az akhájok földjén – ahogy Homérosz nevezte ezt az észak-peloponnészoszi tájat. A Peloponnészosz hét kerületből áll. Ezek: Achája, Elisz (Ilia), Messzínia, Lakonia, Árkádia, Argolisz és Korinthia. Achája a hegyek és völgyek, a szakadékok, szurdokok, a kilométer hosszú, végeláthatatlan homokos partszakaszok vidéke. E kerület központi városa: Patras."

Az idézett szövegrész a "Hellász rabságában" (Copyright! - fenti szöveg másolása, terjesztése, bármilyen módon újrafelhasználása tilos, illetve kizárólag az írásos az engedélyemmel lehetséges!) c. könyvemből származik. A fent felsorolt technikai adatokat a Gefyra S.A. cég bocsátotta rendelkezésemre, (eredetileg angol nyelven) és engedélyezte könyvemben való felhasználást.