Egy nap Velencében

2009. április 23. Velence

Még előző év novemberében foglaltuk le a repülőjegyeket, ezt szántuk egymásnak Karácsonyi ajándékképp…

Kelés hajnali 4-kor. Mindegy simán megy, az Air Dolomiti kis propelleres gépével megyünk odafelé. Reggelire kekszet adnak. Alattunk az Alpokat vastagon borítja a hó, és egyre sűrűbb a felhőréteg.

Mestre felett olyan sötétség van reggel 8-kor, amikor landolunk, mint a nagy zivatarok idején. Nagyon érdekes alattunk a mocsaras vidék, ahol a zöld sást ezernyi vékony, kígyóként kanyargó ér szabdalja fel, néha különleges alakokat formázva.

Leszállunk a velencei Marco Polo reptéren, pontosan reggel 8-kor és nagyon hideg van. Az épületben megvesszük a buszjegyet egy automatából és 8:13-kor már indul is velünk a busz Velence felé. A reggeli közlekedési káoszba csöppenünk. Sajnos nagy dugó van. 9 is elmúlik, mire beérünk a Róma térre, ahol a buszok végállomása van. Itt megvesszük az egész napos vaporetto jegyet, de csak a másodikra tudunk felszállni, mert eszméletlen tömeg van. Pont olyan, mint Budapesten a 7-es busz délután 5-kor. Borús az ég és erősen fúj a szél.

Elsőként szállunk fel a következő vaporettora és annak nyitott orrában ülünk le, hogy jól tudjak fényképezni, de nagyon tép minket a hideg szél. Úgy döntünk, hogy inkább kiszállunk és gyalogolunk. Így a Rialtonál szállunk ki és felsétálunk a hídra, majd át a túloldalra, ahol megkeressük a halpiacot. Nagy, nyitott csarnokban van ez, és hihetetlen választékát kínálja a tenger gyümölcseinek, elég kedvező áron. Be tudnánk itt vásárolni.

Vissza sétálunk a híd másik oldalára és elindulunk vakon a San Marco felé. Be kell térnem egy fizetős WC-re, amiről a fórumon sok szó esett. Valóban 1,50 Euro, de csillog-villog. Egy ilyen utazás során egyszerűen le lehet nyelni ezt a kellemetlen pénzkiadást.

A Szent Márk téren már rengeteg turista csoport van. Kétszer jártam már itt, valahogy mégis teljesen idegen. Körbesétáljuk és felmegyünk (8 Euro per fő, lifttel) a Campanilebe. A kilátás szép, de csak a négyzetrácsos drótkerítés tart minket vissza attól, hogy ne repítsen le a vad szél.

Kicsit még csellengünk lent a téren, egy pillanatra beugrik, hogy mi lenne, ha bemennénk a San Marcoba, de a kilométeres sort látva (min. 3 órás várakozási idő) hamar el is felejtjük ezt. Eleve nem terveztünk semmiféle épületet sem belülről megnézni. Szándékosan nem készítettünk tervet sem, úgy gondoltuk, minden zajlik majd a maga menete szerint, ahogy esik, úgy pottyan. Elindulunk a könyv szerinti 3-as túrára, a Márk-negyedbe. Ez kacskaringós kis utcákon vezet, száz meg száz hídon át, templomok rengetege között. Minden egyes üvegárus kirakatát megnézem, van már egy pár dolog, amiket kiszemeltem, nehéz lesz dönteni, mit vegyek meg és mit ne. Sok árut és sok éttermi árat egyáltalán nem tartunk drágának, ahhoz képest, amiket mondtak.

Hamarosan találunk egy rendes élelmiszerüzletet is, ahova betérünk üdítőt venni, mert a Róma téren a nagy izgalomtól elfelejtettünk boltba menni és nincsen semmi innivalónk. A Szent Márk téren még egy-egy pillanatra kisütött a nap is, akkor azt hittem, egyre szebb idő lesz, de időközben ismét erősen beborult és most már szemerkél is az eső. Kinyílnak az ernyők és két ernyős ember el sem fér egymás mellett a keskeny utcákban. Hamarosan már szakad az eső. Nekünk csak egy picike ernyőnk van, ami alatt összebújva mászkálunk, míg a hátizsákok teljesen beáznak és az ernyő alól kilógó karjainkon is egy idő után átereszti a széldzseki a nedvességet. A cipőnk már régen beázott, vizes zokniban és térdig szétázott nadrágban fagyoskodunk. Látszik a lehelet is, és mi nagyon vékonyan vagyunk felöltözve. Aggódom magam miatt, hiszen tegnap még jártányi erőm sem volt az influenzától, ma meg 10 órát kell gyalogolnom és 20 órát talpon lennem, miközben ázom-fázom. Végigjárjuk ezt a csodaszép útvonalat, az eső ellenére is rengeteget fényképezek.

Végül ismét a Rialtohoz lyukadunk ki. Elmegyünk megint a halpiac felé, mert ott rémlett ma reggelről egy olcsóbb étterem, de nem találjuk, így a végén egy másikba ülünk be. Reszketek a hidegtől és legszívesebben levenném vizes holmijaimat. A kiszolgálás nagyon lassú és egy kukkot sem beszélnek angolul. Két pizzát rendelünk, de meg kell mutatni a pincérnek az étlapon, melyik az olaszul. M. kólát kér, én pedig teát. Kihoznak egy 7 dl-es üveg iceteát és elém teszik. Én meg magyarázom, hogy nem ezt, hanem „hot tea”-t szeretnék, de nem értik, végül utánzok kézmozdulataimmal egy gőzölgő csészét, mire megértik. Mikor kihozzák, szeretnék hozzá citromot is, de azt sem értik, pedig az angol lemon és az olasz limone között nem nagy különbség van. Odamegyek a pincérrel a bárpulthoz és rámutatok egy citromra. Akkor megérti, hogy limone-t akarok. A pizza egyáltalán nem jó, semmi íze és mindent lespóroltak róla. Ez a második alkalom, hogy Olaszországban vacak pizzát eszünk. Nem tudnak pizzát csinálni, pedig azt hinnéd, ha innen származik, itt lesz a legjobb a világon.

Hiába, hogy a pizzák 7 Euro körül voltak, 30 Euros számla érkezik, de ezt most nincs kedvem már ennyire részletezni, hogy miért.

Úgy egy órát lehettünk az étteremben és egy egész picit sikerült felmelegedni és száradni, az eső is elállt.

Végigjárjuk az étterem és a Rialto közötti összes üvegárust és veszek jó pár apróbb muránoi üveget, amire egész életemben vágytam. A hídnál felszállunk egy vaporettora a San Marco felé és ismét szakadni kezd az eső. Nincs kedvünk ázni és fázni a jeges szélben, így abban maradunk, hogy vaporettozni fogunk mindenfelé a maradék időben. A San Marco állomástól elsétálunk a Zaccariáig és ott felszállunk egy másikra, ami átvisz a San Giorgo Maggiorera, majd a kinti, szélesebbik csatornán hajózik tovább.

Úgy tűnik, hogy eláll az eső, így kiszállunk a Zattere nevű megállónál és onnan csak menetelünk a végtelenségig. Nem nézünk a térképbe, nem tudjuk, hogy hova megyünk, de mindegy is, mert csak szeretnénk menni és magunkba szívni e város varázsát. Ebben a negyedben sokkal kevesebb a turista, sokkal kellemesebb errefelé. Nagyon fázunk, mindenünk átfázott, lefagyott már. Rám tör a heves szívverés is, be akarok ülni valahova átmelegedni. Találunk egy kedves kis kávézót, ahol én teát, M. latte macchiátót iszik. Nekem kis kannában hozzák a forró vizet, így jó sok teát tudok készíteni magamnak, ez segít is, sikerült felmelegednem. M. kávéja is sok és finom. A mellettünk lévő gyerekes család olyan forró csokit rendelt, ami nem is folyékony, hanem krémes, minta megolvasztott csokoládé. Egyszer csak meglátom a ragyogó napot és gyorsan elindulunk tovább, hogy élvezhessük még a késői napsugarak melegét. Ismét a Rialto környékén lyukadunk ki, és megint végignézem az összes üvegárust és veszek is megint valamit. :D

Ezután már célzottam indulunk el a Róma tér felé, még jó másfél óránk van.

Mire odaérünk, már ezer ágra süt a nap és nagyon sajnálom, hogy a mi napunk esőbe fulladt. Felülünk a 6 órás reptéri buszra és most, dugó nélkül 20 perc alatt oda is érünk a reptérre. Nem kell bechekkolnunk, megtettük előre online. Csak a hátizsákokat kell átvilágíttatni. Mikor leülünk, akkor érezzük először, hogy mennyire fáradtak vagyunk, hogy sajognak a lábaink, nekem a térdeim is. A gépünk kis késéssel indul Frankfurtba. Muris, hogy a mellettünk lévő váróban ülnek a magyarok és 5 perccel a miénk után indul a gépük Budapestre. A pultos lány elkéri az útleveleket. Egy német, egy magyar. Nem érdekli. Én meg azt hittem, átirányít majd a budapesti járathoz, mert azt hiszi, hogy eltévedtem.

A LH nagy Boeing gépéhez képest a ma reggeli propelleres csak egy játékszer volt.

A gépen leragadnak a szemeim és nagyon várom már, hogy otthon lehessek az ágyikómban.

Frankfurban akkor szállunk le, amikor a müncheni gépünkbe már megkezdődött elvileg a beszállás. Kilometer hosszú, folyósokon kell rohannunk az emberek számára szolgáló futószalagon. 20 perccel később érünk oda a beszálláshoz, de szerencsénkre ez a gép is késik és még ott ülnek az emberek a váróban. A rohanás nem tett jót nekem, rám jön a fulladásos köhögés. Nagyon rosszul leszek. Majd a gépen megint félálomban vagyok, míg 23 h-kor leszállunk Münchenben. Éjfélre érünk haza és zuhanyzás után máris zuhanok be az ágyba. 20 órát meneteltünk ma!! Csodálatos nap volt. Egy szerelmes, andalgós nap. Egy nagyon boldog nap, amit még az eső sem tudott elrontani. Örök emlék marad. Nagyon jól éreztük magunkat.

A "zsákmány":

Végezetül pár kép még Velencéről, ahova állandóan visszavágyom: