Tenerife – bevezető gondolat

...és szembeötlik velem a hófödte Teide. Megmerevedve bámulom. Nem is fehér, hanem ezüstösen csillog a reggeli napfényben, csak a csúcsa látszik, mert a testét eltakarja a régi vulkán beomlott hegye. A régi hegy leírhatatlanul zöld és úgy fest, mintha egy éles borotvával skalpolták volna meg. Szög egyenes vonala felett emelkedik ez a hófödte istenség: a Pico del Teide, a 3718 méter magas, régóta szunnyadó csúcsa. Sok képen láttam már, de sosem ennyire fehérnek. Nem tudom megfogalmazni, azt az ámulatot, azt a mámort, amiben ott állok és bámulom megrökönyödve vagy két percen át. Aztán berohanok, ébresztgetem M-t, aki mindig nehezen kel fel. Nem érti mitől vagyok így felpörögve, álomittasan, egy szál gatyában ráncigálom ki az udvarra, és neki is leesik az álla. Előbújt a misztikus hegy, ami tegnap nem akarta mutatni magát, hogy szinte már azt képzeltük nem is létezik. Most bezzeg ott dagasztja mellkasát, hiszen ő a sziget ura, belátja annak minden szegletét, vigyázó tekintetét veti ránk. Én nem hiszek istenben, semmilyenben sem. Számomra isten maga a természet, annak hatalmas pusztító és építő ereje, és ezen a szigeten most 9 napon át élvezhetem ő istensége társaságát. Tiszteletet érdemel, pedig csak egy hegy, de ott trónol a felhők közé nyújtózva, gyomra mélyén még ma is magma forr. Végig az az érzésem a nyaralás alatt, hogy valaki figyel minket, valaki olvas a gondolatainkban, és ha valami rossz szót merünk szólni istenségének lénye ellen, akkor nagyon megjárhatjuk, tűzfelhőt és forró kőbombát hajigálhat ránk, ha éppen úgy tartja kedve. Így hát tiszteljük őt. Még talán áldozatot is bemutatnánk neki – mint ahogyan azt a régi tenerifei lakosok is tették – csak maradjon kedves mihozzánk. A Teide most is aktív vulkán!

„Itt érint meg igazán a tegnap már felettem körözgető érzés: hogy e szigeten minden földrész együtt van:

30-40 centis hó fogad itt minket, amit pedig a teraszról félretoltak az jó két méter magas falat képez. Vakít a hó a tűző napsütésben. Pár másodperc alatt úgy érzem, hogy szénné ég az arcom. Süvít a szél és mínusz 10 fok van, itt, a világ tetején, a legmagasabb ponton, ahova életemben feljutottam, itt ahonnan ha körbenézek, fehér tejfelhő szőnyeg borít mindent alattunk. Fent vagyunk az égben, a felhők felett, repülő nélkül, fent ennél az istenségnél! Kimondhatatlan érzés itt állni. Nekem mindenképp olyan, mintha a Himaláját hódítottam volna meg. A felhőtakaró lyukain keresztül látni közvetlenül alattunk a lávamezőt, ahol az imént még hegyi zerge módjára ugrándoztam. Egy pillanatra belátni az egész kráter területét és valami hihetetlen, amit látok. Látom lelki szemeim előtt a földtörténeti korok derekán lejátszódó drámát. De hogyan is tudná emberi agy elképzelni azt a színjátékot, amiben egy legalább 5000 méter magas hegy kúpja szétrobban, teteje beomlik és ilyen hatalmas nagy kráter keletkezik. Ez valami hasonló méretű kataklizma lehetett akkor nagyon régen, mint a Santorini vulkán, vagy a Krakatau kitörése. Csak egy dolgot nem értek igazán ekkor és itt, hogy hogyan lehetséges az, hogy kívül van a kráter és azon belül áll a vulkán, holott ennek fordítva kellene lennie. Később erre is megkapom a magyarázatot.

A Teide játszik velem. Egész biztosan volt valami konkrét célja velem, amiért felcsalogatott ide és megvilágította agyamnak azt a szegletét, ahol mostanáig csak az érdeklődés csírája rejtőzött a vulkáni működés iránt. Itt fent beindított egy láncreakciót, egy gondolatmenetet, a végtelen kíváncsiságot, a vágyakozást a régmúlt megismerése felé. Most már tudom, itt és ekkor lettem a vulkánok megszállott szerelmese.”

„Összegezve a gondolataimat, elképzelni sem tudtam volna, hogy idefent, 3000 méteres magasságban egy külön világ tárulkozik majd elém. Most már kristálytiszta a gondolat, aminek szikrája tegnap pattant ki, hogy ezen a szigeten valóban megtalálható minden földrészből egy kis darab. Idefent találkoztam ma kanadai fenyőerdővel, sztyeppével, sivataggal, vulkáni tájjal, havas heggyel, sarkköri hóval és hideggel, és ha a tegnapi napra gondolok, állandóan az a kép villan az agyamba, amikor valahol Los Realojos közelében megálltunk egy pillanatra az út szélén fényképezni. Egy végtelen banánültetvény terült el balra tőlünk, ami eleve Dél-Amerikát idézte, de a banánról rögtön forró, egyenlítői éghajlat jut az eszembe, viszont a hátteret a Teide hósipkája alkotta, ami megint egy másik világ. Valahol Puerto Ricoban lehet hasonló a vidék, ahogy ezt egyszer egy bemutató filmben láttam: trópusi dzsungel és havas csúcsú vulkán. Aztán később a Masca körüli pálmaligetek…Így már tegnap kimondtam egy párszor, hogy úgy érzem magam, mintha a kontinensek között ugrándoznánk. Állandóan csak azt mondogatom, hogy nem kell nekem az életben már olyan távoli, nagyon drága utazásokról álmodoznom, ha eljövök ide, itt megtalálom az egész földkerekséget egyben. Egész biztosan tudom már, hogy ide még vissza kell térnem! Talán többször is.”

A hófödte Teide Puerto de la Cruzból nézve