Hellász rabságában

Az elmúlt 15 év minden napjának minden percében ott volt Görögország a fejemben, verekedtek egymással a gondolataim, mert annyi hely van, ahol már jártam, amikről hivatlanul is előjönnek az emlékeim, és annyi hely van, ahol nem jártam és szeretnék eljutni oda, de túl rövid hozzá az életünk…

„Az imént még az afrikai regényt olvastam az erkélyen. A nap égette a csupasz lábszáramat és fecskék vijjogtak az égen. A frappém már elfogyott.

Ha behunyom a szemem, állandóan egy tengerparti tavernát látok (leginkább Samoson, Kokkarira emlékeztet). Az árnyadó ponyvája alatt ülünk, hangosan szól a görög zene, elnyomja a kristálytiszta vízű tenger hullámainak halk moraját. M. szokás szerint vegyes grilltálat rendelt, én meg grillezett polipcsápokat - a kedvencemet. Mindez nem történt meg, csak ábrándozás, de az utóbbi napokban, napjában többször is megjelenik előttem ez a kép.

Annyira hiányzik Hellász. A szabadság. Mert ez a fő érzés abban, amit ott érzek. Végtelen szabadság, hagyni magunkat sodróni a nap folyamával. Amikor nem megyünk kirdnulni, hanem sokáig alszunk, majd egy órát babrálunk a reggelivel az erkélyen, ahol reggel 9 és 10 között már nem lehet megmaradni a forróságtól. A kabócák üvöltenek, mi pedig lassan szedelődzködünk, elslattyogunk a strandra, csak döglünk egész nap. Testünket hol a sós víz cirógatja, hol a nap gyilkos sugarai. Nem lenne szabad többet a napra mennem. Minden évben tizessével nőnek rám a bazi nagy anyajegyek és foltok. Örülhetek, ha öregként megúszom bőrrák nélkül. De teszek rá. Annyira jó érzés. A napernyő alatt csak a fejem van, hogy éppen ne kapjak hőgutát és olvasok valami vicces vagy izgi regényt, miközben rámtör az álmosság és elszunnyadok. A gyomrom korgására ébredek, elszaladok gíroszért. Döglünk. 6 körül hazacammogunk. Újra transzba ejt a hibiszkuszok, bougainvilleák, citromfák, fügekaktuszok, leadnererdők, kínai selyemfolyondárok és egyéb növénycsodák arzenálja. (Ismét Samos jár a fejemben.) Zuhanyzunk. Görög salátát készítek. Bekajálunk pukkadásig. Kicsicsázzuk magunkat és elindulunk a faluba sétálni. Hiába, hogy kívülről fújom már minden szuvernírárus portékáját, azért kétezredszer is megnézzük. Egész biztosan veszek valami apróságot. Esteledik. Ülünk a parton, nézzük a naplementét. Hazamegyünk. Nyakaljuk a Mytost és társasjátékozunk. Egy szál tirkóban, este 11-kor. De szakad rólunk a víz. Zuhanyzunk. Szeretkezni lehetetlen. Testünk tűzforró kályha, elviselhetetlen a forróság, nem viseljük egymás érintését. Szerelmesebb vagyok, mint valaha. Minden nyaralás alatt szászor erősebb lesz a szerelmem. Mégis szeretkezünk. Megint zuhanyozni kell. Nem vagyunk álmosak. Újból kiülünk az erkélyre. Álmodozunk, hogy szeretnénk itt egy házat…“

Ehhez az álmélkodáshoz hasonlóan szoktak telni a görög nyaralásaink, e sorok között rejlik valahol az a megfoghatatlan varázs, ami Görögországhoz láncol.

Van, aki így magyarázza (egy kedves ismerősöm, aki Görögországról íródott könyvemhez adta e gondolatát):

„Miért?!? Szerelemből! Abból a szerelemből megnyugvás fakad, -élsz! Igazán élsz! Ha látod a tenger kékjét és a szélben érzed a só illatát, ha a hegyről nézed e tájat és átjár a régmúlt és jelen, sodor magával az idő végtelen, lassan, lustán hömpölygő folyama, akkor tudd, Görögországban vagy és már semmi sem számít abból, amit magad mögött hagytál és azt hitted fontos, mert itt vagy és ezt akartad.“ /Richter Csaba/  - az idézetet a szerző engedélyével használom fel.