2011. március 20., vasárnap

Magyarország 2005/2.

A Hortobágyi kiruccanás után egyet megint Budapesten alszunk anyunál, és egy ki-és bepakolás után másnap reggel a Balatonhoz indulunk. A már előzőekben emlegetett szocializmus-kori vállalati üdülők egyike, ahol gyerekkori nyaraimat töltöttem, Balatonszárszón volt. A gyár (ahol anyu dolgozott) privatizálása után a nyaralókat eladta. A szárszói nyaralókat a gyár régi dolgozói közül vették meg és felújították. Anyu még jóban van az egyik volt kolléganőjével, aki minden további nélkül odaadta nekünk a nyaraló kulcsait. Délre érkezünk Szárszóra. A nyaralóra – így több, mit 20 év távlatából – nem ismerek rá.


Csak a hosszú stégre, mely a sűrű nádas közt vezet a tó vizéhez, annak képe még mindig erősen él bennem. Nevezhetjük ezt az egész magyarországi körutazást részemről akár egy nosztalgiautazásnak is.


A szállásunk szuper, kicsi de otthonos és a nagy udvar a lényeg nekünk, ahol esténként kiülhetünk majd egy sör mellé beszélgetni. Egy órán belül megérkeznek barátaink is, akiket két éve ismertünk meg a korzikai nyaraláson. Lejöttek hozzánk a mai napra. Kimegyünk együtt a hosszú stég végére. Itt nincs igazi vízpart, mert mindenhol széles sávban, sűrű nádas van. A stég kiszélesített végén lehet napozni. Fürdünk, napozunk, élvezzük rég nem látott barátaink társaságát. Majd egy-két óra elteltével elmegyünk a közeli büfék egyikéhez ebédelni. A réges-régen áhított hekk mennyei élvezetet nyújt, majd palacsinta és még fagyi is. Utána alig bírunk mozdulni. Visszamegyünk a nyaralónkhoz és hosszan beszélgetünk, majd ők este visszamennek Budapestre, mi pedig az erősen szeles időben elmegyünk Siófokra egy kellemes esti sétára. Az idő lehűlt, de reméljük, holnap ismét szép lesz.

Másnap rossz időre ébredünk. Így elindulunk kirándulni. Szárszóról nyugat felé indulunk. A közelben van Szántódpuszta. Ha nem jártunk volna a Hortobágyon, akkor a Szántódpusztai Idegenforgalmi és Kulturális Központ (nyaralóházak, kiállítások, akvárium, Ménes-csárda és Öreg-csárda, lovasbemutatók, kocsikázás, kutyavásár, Jakab-napi vásár...) megtekintését is programba vettük volna, de így most inkább valami mást szeretnénk látni. Elsőként Balatonbogláron állunk meg. A jelentős bortermelő város egy bazalttufa vulkán oldalába épült, ahol egy vaskori település maradványait lehet megtekinteni. Ezt meg is találjuk, miközben sétálunk, már csepereg az eső. A közelben vannak az ún. „kék és vörös színű” kápolnák is. Boglár után Fonyódon állunk meg, ahol állítólag a Balaton legszebb mólóját építették.


Erre ki is sétálunk és pontosan a badacsonyi tanúhegyekre látunk rá. Ezek láttán abszolút hihetővé és elképzelhetővé válik az itteni egykori vulkanikus működés.
Balatonszentgyörgynél megkeressük a Csillagvárat. Remekül ki van táblázva az odavezető kanyargós út. A Csillagvárat Festetics László építtette és csodálatosan fel van újítva és minden helyiségében a hajdani végvári vitézek hétköznapjait bemutató panoptikum látható. Nagyon élethű és nagyon tetszik minden.


Az idő közben egyre rosszabb, mi pedig Hévízen kötünk ki, ahol a tavat még sosem láttam. Úgy döntünk, hogy ebben az időben nyugodtan fürdőzhetünk, így megvesszük a 3 órára szóló jegyet és bemegyünk a záptojás szagú fürdőbe.


Itt egy kissé kiakadok az öltözőkön. Egy ilyen ismert hely, ahova rengeteg külföldi turista is látogat, ahova ilyen magas a belépő, ennyire lepukkadt állapotban… Minden ősrégi, valószínűleg az építéssel egy idős, lerobbant, koszos és undorító. Még öltözőkabinok sincsenek, csak közös öltöző, olyan nyirkos, nedves fapaddal, amin már szinte mikroszkóp nélkül látni vélem az ott ugráló különböző candida-gombákat. Brrrr. Gyors öltözködés után irány a záptojáslé, azaz a tó vize.  Kb. egy óra hosszát vesz igénybe, hogy teljes egészében körbeússzuk a tavat. A meleg vízben való úszás nagyon megerőltetető, sokszor erős szívdobogást idéz elő. Ami érdekes, hogy a testünk apró szőrszálain mindig apró buborékok tapadnak meg és ha végigsimítok a combomon, fehér ködfelhőként szállnak fel a buborékok a bőrömről, majd egy selymes érzés marad utánuk hátra. Kifejezetten hideg van, ezért a 3 óra alatt ki sem jövünk a vízből. Azután lassan kisüt a nap, és mi elmegyünk még Keszthelyre, megmutatom M-nek a kastélyt, és sokáig sétálunk a kertjében.


Hazafelé megállunk Balatonmáriafürdőn és kisétálunk a hosszú móló végéig, ismét a vulkáni hegyeket bámulom.


A naplementét a szárszói mólónkról nézzük végig, de majdnem belerepít a szél minket a vízbe. Hideg este van, csak rövid ideig tudunk kint ücsörögni a kertben. A hatalmas keresztes pókok még mindig ugyanúgy szövik hálójukat és üldögélnek bennük a fejünk felett a lámpa fényében, mint ahogy arra  gyermekkoromból emlékszem.

Másnap szép időre ébredünk, így strandolás mellett döntünk, de mire összeszedjük magunkat és kivonulunk a stégre, már be is borul az ég, tehát strandolás kilőve, újabb kirándulásra indulunk. Első célpont Sümeg.




Itt középiskolai osztálykiránduláson jártam már anno. Igazi mesefilm-vár-feelingje van a kis hegyen trónoló erődítménynek. M-nek is nagyon tetszik, meg a kilátás is szép. Innen a Badacsony irányába autózunk tovább. A vulkáni tanúhegyek környéke tájvédelmi körzet és ismert bortermelő vidék. Szeretnénk megtalálni a hírhedt bazaltorgonákat és a Rózsakőnek nevezett bazaltképződményt, ezért a Szent György-hegyhez megyünk elsőként. Meg is találjuk a parkolót, ahonnan egy séta során körbe lehetne járni az egész hegyet és így ezáltal megtekinteni annak bazaltképződményeit, de nem ehhez vagyunk felöltözve és őszintén, ennél egy kicsit egyszerűbbnek képzeltem el a bazaltorgonák lefotózását.




A hegyen lévő telkek rengetege között kacskaringózó földúton tévelygünk sokáig, míg végre lejutunk onnan. Magán Badacsony  városán csak átautózunk, pedig itt akadna több látnivaló is, de az időjárás kedvünket szegi mindentől. Már délután 3 felé jár az idő és megéheztünk. Egy vízparti hekkárúsról álmodozunk, de valahogy Badacsony után egy ilyennel sem találkozunk. Majd valahol megállunk egy útszéli csárdánál és igazi magyaros ételt rendelünk - a német nyelvű étlapból. Mire fizetünk, megint eltelik egy csomó idő és mikor a nagyvázsonyi Kinizsi várhoz érkezünk, azt már sajnos zárva találjuk.


Külső falára felmászva, onnan bámészkodunk befelé. Én már jártam itt gyerekként, de M-nek szívesen megmutattam volna. Ezután céltalanul autózunk tovább a Balatonfelvidék falvai között. Megkeressük Dörgicsét, ahonnan az egyik budapesti barátnőm származik. Hű, itt aztán vannak olyan villák, amilyeneket még Magyarországon tán nem is láttam! Mind Alsó- és Felső Dörgicsén is egy-egy 13. századi templomromot lehet megtekinteni. A kettő között pedig tanösvény van. A nagyobbik templomrom körül szalonnasütő helyek vannak kialakítva. Itt ücsörgünk és nézzük az alattunk elterülő Balatont. A pillanatnak van valami romantikája, és ezért nincs is kedvünk innen továbbindulni.



Kis üldögélés után azonban muszáj elindulnunk. Rátalálunk az örvényesi vízimalomra és annak múzeumára, de mivel már hat óra is régen elmúlt, ennek megtekintéséről is le kell mondanunk sajnos. Pár fotót azért sikerült készítenem a kerítésen át.



Megnézzük a tihanyi apátág környékét még, majd elindulunk haza, tovább az északi parton. Már sötétedik, mire az egész Balatont megkerülve újra Szárszóra érünk.


Másnap hideg, esős időre ébredünk. Még ma és holnap lennénk itt, de az időjárás elveszi kedvünket mindentől. Ilyenkor talán várost nézni a legalkalmasabb, ezért elmegyünk Veszprémbe. Nem hoztunk magunkkal dzsekit, nem hogy a balatoni nyaralásra, de eleve Magyarországra sem, kötött kardigánban fagyoskodok a 15 fokos időben. Mindezt június 7-én! Városnézésünket a várnegyed sziklatömbjén kezdjük (majd ott is fejezzük be). 



Itt látható a Tűztorony, a Fecskendőház, mely egykor tűzoltószertár volt, ma ipartestületi székház (falfülkéjében Szent Flórián, a tűzoltók védőszentjének szobra). Falán Veszprém címere és különböző iparágakat jelképező szerszámok láthatók; a Várkapu, a piarista templom és a copf stílusú püspöki palota. Amúgy meg a várnegyed majdnem minden épülete műemlékvédelem alatt áll. Itt van még a Gizella kápolna, a várkút, a ferences templom és kolostora, egy barokk szentháromság szobor, a Szent Mihály székesegyház…és még sorolhatnám. Rettenetes szél tombol és néha az eső is csepereg. Azt hiszem, nem kell magyarázkodnom, hogy a város összes szépsége sem tud minket most boldoggá tenni. Keresünk egy plázát, ahol megebédelünk és orrunkat lógatva megyünk vissza Szárszóra, hogy összepakoljunk és egy nappal hamarabb visszatérjünk Budapestre.
Ennyi volt a magyarországi nyaralásunk, melyre valószínűleg hosszabb ideig nem kerül ismét sor. Kár, hogy az idő elrontotta és megrövidítette.

2011. március 19., szombat

Magyarország 2005/1.

Magyarország 2005. Május 30- júnus 5. 
Szilvásvárad - Balaton

Most azon érdekes helyzet áll fent, hogy nem Magyarországról külföldre utazunk, hanem Németországból Magyarba…nyaralni. 
Egy napot Budapesten töltünk anyukámnál, majd másnap reggel indulunk Szilvásváradra. A szállást jó előre lefoglaltam. Neves szállás :-) – mégpedig azért, mert a volt munkahelyem kb. 20-30 dolgozója járt már ott, belterjesen terjedt a cím. Délelőtt meg is érkezünk a Bükkbe, a régi parasztházhoz, melynek udvarában a nyárikonyha épületét alakította át a P. család egy apartmanná.


A bútor 60-70-es évekbeli, van pici konyha és fürdőszoba is hozzá. Így sem laktunk még, ráadásul ilyen olcsón! Kipakolunk és elindulunk a Szalajka-völgybe sétálni. A vadregényes patakvölgy az államosításig Pallavicini Alfonz Károly őrgróf bekerített vadászterülete volt. A 60-as években megalakult Bükki Nemzeti Park és a fogathajtó világbajnokság megrendezése hazánk egyik jelentős turisztikai központjává alakította. Hol egy-egy pisztrángkeltető medence mellett haladunk el, vagy éppen egy vízesést látunk, majd megnézzük az erdei szabadtéri múzeumot.


Felsétálunk a patak mentén a Fátyol-vízesésekhez, majd a nagy rétre és onnan az istállóskői ősemberbarlanghoz (959 m). Az utóbbi szakaszt nem nevezném sétának, hanem kemény kiképzésnek – olyan meredek az út. A barlang hatalmas nagy és felhevült, izzadt testünknek nagyon hideg a levegője. Az erdőben látunk mókust is. A rétre visszaérve felszállunk egy, már amúgy is iskolás gyerekekkel agyontömött kisvasútra, azzal zakatolunk vissza Szilvásváradra. A település neve a hajdani hámorokra vezethető vissza, mivel azokban szilíciumdús nyersvasat, szilvasat gyártottak. Manapság Szilvásvárad nevét a Pallavicini-kastéllyal, a Lipicai ménessel és reformátustemplommal hozzuk összefüggésbe.

Kicsit később elindulunk Egerbe, Heves megye székhelyére. Előbb megmutatom M-nek a várat. Mennyi emlék fűz engem ide…gyerekkorom emlékei: a sok zsóri-fürdői nyaralás, az ide tett kirándulások, az Egri csillagok és egy rég elsárgult fénykép, amelyen hat évesen az egyik ágyú csövén ülök. Sétálunk a történelmi városrészben, fagyizunk, fényképezünk. Fura érzés külföldről hazajönni nyaralni – nekem legalábbis. M. külföldi itt. Megnézzük a klasszicista stílusú Főszékesegyházat is, melyet 1970-ben emelt a pápa bazilika rangra, és az ország 3. legnagyobb temploma.


Egerből hazafelé megnézzük a híres bélapátfalvai cisztercita apátságot. Az ősrégi, kora gótikus stílusú templom (12. század) bejárati oldala a pízai stílusú templomokra emlékeztet: Egy sor sárga tégla, egy sor vörös és nagy rózsaablak. Kár, hogy már rég zárva van, meg a nap is már lenyugvóban jár.


Másnap esőre ébredünk. Ennyi lett volna a meleg időből? Az időjárásnak megfelelően ma az aggteleki karsztvidékre autózunk, és befizetünk egy barlangkörútra a Baradla-barlangba  (talán 1.500 Ft fejenként?). Ezt a programot mindketten nagyon élvezzük, szeretjük a barlangokat és a szép cseppköveket, minden nagyon érdekel, de az egy szál széldzsekiben nagyon fagyoskodok. Kár, hogy ez a barlangtúra nem valami hosszú, szívesen elmentem volna beljebb is a barlangokba… 1985-ben alakult az Aggteleki Nemzeti Park, amelynek 19.708 hektáros területe szorosan kapcsolódik a Szlovák Karszt Tájvédelmi Körzethez. Egyben nemzetközi védettséget is élvez: az UNESCO Ember és Bioszféra Programja kapcsán Bioszféra Rezervátum. Az Aggteleki-karszt túlnyomórészt a földtörténet középkorából származó, jól karsztosodó mészkőképződményekből áll. A barlangrendszerből Baradla-barlang a legjelentősebb, mely a domicai ággal (Szlovákia) együtt 25 km. A magyar oldal ebből mintegy 17 km-es járatrendszer található, így ez hazánk legnagyobb barlangja.




Az eső nem áll el. Jósvafőn nézelődünk egy kicsit, a harangláb körüli kopjafás temetőben és megcsodáljuk a kis patakban a miniatűr vizimalom-kereket is. Ezután Miskolcra megyünk, ahol találunk egy nagy plázát. Ott ebédelünk és nézelődünk egy kicsit. Az eső csak nem akar alábbhagyni. Ha már esik, legyen a program is vizes: megkeressük a miskolctapolcai barlangfürdőt. A külső, nyitott medencés részt éppen feltúrták, építkeznek. A barlangos rész nekem nagy élmény. A melegvízzel töltött barlangjáratokban derékig ér a víz, olyan, mint egy kisebb labirintus és mi körbejárjuk minden rejtekét.


Van egy eldugott terem is, ahol középen kőülésekre lehet ülni, itt öreg papák áztatják magukat, meg egy másik terem, amiben diszkógömb és lila fények vannak felszerelve és kamaszok ugrándoznak. Magammal hurcibáltam a fényképezőgépet is, mindent gondosan lefotózok. Élvezem. Kipróbáljuk a jacuzzit, a hideg vizes medencét, a forró vizeset, a szaunát és a hátmasszás-fürdőt is, de olyan erős a vízsugár, hogy marja a bőrünket, utána vérvörösek vagyunk. Mikor beleununk, irány vissza Szilvásvárad. Mikor kevésbé esik az eső, elmegyünk sétálni egy kicsit.

A harmadik napon felemás idő van. Nem esik, de nem is süt, fúj a szél. Autós kirándulást tervezünk és először Eger felé indulunk, majd onnan Recsk felé. Recsk közelében találunk rá véletlenül a Búzás-völgyi víztározó tóra, ami teljesen lenyűgöz. Az messziről ordít, hogy egy horgászparadicsom…de a környezet. A vízből a nádason kívül sárga, nősziromszerű virágok állnak ki. Látunk vizimadarakat is és a tó körüli rétek telis-tele vannak lila virágokkal. Eltöltünk egy kis időt a tónál, lessük a békákat, madarakat, sétálunk, fényképezünk. A tó végében egy fahídon is át lehet sétálni.




Autóval megkerüljük az egész tavat. Nagyon tetszik itt. Innen Parádra megyünk, megnézzük az ottani múzeumot, ahol főleg tűzoltó alkalmatosságok vannak kiállítva, majd felmegyünk a Kékestetőre, fel az adóvevő kilátójába. Az Egerből Sirok felé vezető úton jöttünk ide, most pedig Verpeléten át Egerbe visszavezető útra térünk, így egy szabályos körutazást teszünk a Mátrában. Előbb Mátrafüredet érintjük, ahol megnézhetnénk a Palóc Néprajzi Gyűjteményt, de ez valahogy kimarad, majd kisebb falvakat érintünk, néhánynak a neve még a térképen sem szerepel. Az egyikben van egy útszéli cukrászda, amit úgy építetek meg, mintha egy Santorinin, a kráterperemen lévő kis falu lenne. Szívem szerint betérnék ide, de M-nek nincs kedve. Majd elérjük Kisnánát, ahol egy csodálatos állapotban fennmaradt 15. századi várromot nézünk meg. A belépő csekély, ezzel szemben a körülmények meglepőek. Egy alig ismert vár ez, de talán a legjobb állapotban lévő, amit eddig Magyarországon láttam.



Minden szépen helyre van hozva. A várárok felett fahíd vezet át. Maga a kis vár, a kápolnájának igen jó állapotban megmaradt 8 szögletes, magasra nyúló harangtornyával, a sárkánymeséket idézi. Teljesen magával ragad a középkori hangulat és boldog vagyok, hogy rátaláltunk egy ilyen szép romra, aminek szerintem sokkal nagyobb hírnevet kellene korbácsolni, mint amennyire most ismert. A vár mellett van a Tájmúzeum kicsi épülete, az idős néni, aki a jegyet árulja, el is magyaráz mindent. A friss élmények után a szemközti cukrászdába térünk be kávéra, sütire. Továbbindulva Verpelét falut érintjük. Tanulmányaimból rémlik, hogy itt is lenne valami látnivaló (népi kovácsműhely), de nem keressük meg. Ehelyett elkanyarodunk Feldebrő  irányába, ahol megnézzük (sajnos csak kívülről, mert zárva van), a több, mint ezer éves templomot, melynek egész Európában alig akad párja. A (Szent Márton plébánia) templom építtetője a környék ura, a királyi család tagja: Aba Sámuel volt. (Őt először ide temették.) A török időkben elpusztult templomot barokk stílusban építették újjá. Belső és külső terében egyaránt megfigyelhetők a különböző korok átépítéseinek nyomai. Itt valóban elkalandozik képzelőerőnk a múltba. Templomnézés után Tarnaszentmáriába megyünk, egy másik templomot megnézni. Ez hazánk legrégibbi, ma is működő kis román temploma (valószínűleg Géza fejedelem öccse, Mihály építtette) hozzáépített barokk toronnyal; délre a Verpeléti Várhegy 60 m magas vulkáni kúpja látható. A templomka valóban pici és szintén kulcsra zárják, de szerencsénkre éppen kifelé masírozik belőle egy busznyi német turista és elkapjuk még a kulcsőrző idős bácsit, aki nem csak beenged minket, hanem mindent megmutat és el is mesél. Én nem szeretek templomokba bemenni, nyomasztó a hangulat és irritál a tömjén szag is, de ez a templom nagyon nagy élmény mindkettőnknek. Minden úgy van benne, ahogy ezer évvel ezelőtt megépítették, és mivel mindig nagyon érdekelt a régi korok építészete, csak tátott szájjal nézelődünk körbe-körbe. Az idős ember levezet minket még az altemplomba is. Különös érzés járja át az embert egy ilyen ősrégi helyen. Veszünk képeslapokat és adakozunk kevéske pénzt. Egyedi élménnyel lépünk ki a templomból. A szemközti villanypóznán hatalmas gólyafészekből két nagy gólya kukucskál le ránk. Utoljára gyerekkoromban láttam ilyesmit. Kimondhatatlan feelingje van az egésznek. A Szépasszony-völgye 54 felől érkezünk vissza Egerbe. Itt bodzaföldek között haladunk.



Ilyet sem láttam még, hogy a bodzát így direktben termesztik. Azt gondoltam, azt ott szedik, ahol éppen vadon nő. Szépen megnyírt, formás ki fácskák ezek, bottal kitámasztva, kis koronájuk telis-tele hófehér bodzavirággal. Az úttalan utakon, ahol akkora kátyúk vannak, hogy lazán tengelytörést szenvedhetnénk, néha róka szalad át előttünk, néha fácán, néha pedig hatalmas ragadozó madár köröz a fejünk felett. Életemben először érzek olyasmi bizsergést magyar tájak láttán, mint amit a külföldi útjainkon szoktam érezni. Le vagyok nyűgözve az országunktól. Egerben csak élelmiszert vásárolni állunk meg, majd visszatérünk szilvásváradi kis kunyhónkba. Este kiülünk a kertbe, ez a hangulat sem éppen mindennapi. A régi parasztház udvarában virágokkal megrakott ökrösszekér áll a kerekes kút mellett, ide tették ki a vendégnek szánt asztalt és széket. Piroska István, a tulajdonos, pedig mindig beszédes kedvében van. Ha kimegyünk a kunyhónkból, rögtön ott terem és mesél a múltjáról, nagy németjuhász kutyája pedig játszani akar velünk. Ez az utolsó esténk itt. A háziasszony is kijön beszélgetni. Kifaggatnak, merre jártunk, mit láttunk, mi tetszett és megbeszéljük, hogy máskor is jönni fogunk.

Másnap szomorú szívvel búcsúzkodunk, mert a szívélyes idős házaspár a szívünkbe lopta magát. Visszamegyünk ma Budapestre, de ha már előttünk van az egész nap, megnéznénk még valamit. Hosszan diskurálunk István bácsival, míg arra jutunk, hogy kitérőt teszünk a Hortobágyra. Középiskolás osztálykirándulások pillanatfelvételei peregnek le bennem, és egész úton ezt énekelgetem: „Lenn a délibábos Hortobágyon…megakadt a szemem egy barna lányon…” :-) 
Füzesabonynál kanyarodunk rá a Hortobágyra vezető útra. Már az első falvaknak egész más a kinézetük, hangulatuk, mint amilyen a Bükkben volt. A táj egyre laposabb. Poroszló felé tartunk. A falvak utcáin mindenütt fonott kosár árusok és a villanypóznákon gólyafészkek tucatjai állnak. Látunk gólyát útszélen, egy lábon álldogálva is, majd pedig a kék égen repülő nagy testű gémeket, kócsagokat. Szájam tátva próbálok fotózni, de a mi gépünk zoomja sajnos túl kevés ehhez. Nem kell sok idő elteljen ahhoz, hogy úgy érezzük magunkat, mintha a Nemzeti Parkban egy nyílt állatkertbe csöppentünk volna. És mennyire más világ ez itt!! Poroszló után egy hídon haladunk át (ha jól tudom) a Kiskőrösi-víztározó mocsaras vidéke felett.


Itt megállunk. Poshadt vízszag van, kórusban kuruttyolnak a békák, békalencse úszik a víz felszínén, és a madárvilág nagyon változatos. Már most szánom-bánom, hogy csak pár óránk van erre a csodálatos helyre. A Hortobágyi Nemzeti Park, melyet 1972-ben nyilvánítottak védett területté, a maga 70 ezer hektár területével, hazánk első és legnagyobb nemzeti parkja. A pusztát átszelő utak mentén csárdák vannak. Hamarosan elérjük a festményekről ismert Kilenclyukú Hidat,  amelyet 1833-ban építettek, és amely hazánk leghosszabb kőhídja.


A puszta központjába itt van leágazás, Mátára, a Hortobágyi Lovasnapok helyszínére. Itt van a Hortobágyi csárda és a Epona Lovasfalu. Emléktábla jelzi, hogy Petőfi itt írta a "Hortobágyi kocsmárosné" c. verset. Nagyszállásnál a kocsiszínben most Pásztormúzeum van. A közelben van a Körszín, melyben a nemzeti parkkal ismerkedhetünk meg. Itt zajlanak a híres "Hídivásárok". Mátához érve előbb parkolót keresünk (fizetni kell érte, mint ahogy itt még szinte a levegővételért is). Rögtön megszállnak minket a „kocsis pusztanézésre” invitáló jegyárusok. Még bizonytalanok vagyunk. Előbb elsétálunk a körszínhez és megnézzük a bemutatót. Közben mégiscsak úgy döntünk, hogy befizetünk egy ilyen kocsikázásra. Átirányítanak egy másik parkolóba (ott már nem kell fizetni) és onnan indulunk ökrösszekéren. A félig nyitott szekér két oldalán van fapad, kb. 10-12-en férünk fel rá. A többi utas német turista, és idegenvezető is jön velük, így mi is hallgathatjuk a német idegenvezetést. A kocsi borzalmasan ráz. Hamar csalódok az egészben. Azért, mert a látnivalóknál nem állunk meg, csak lassítunk, ráadásul minden messze van, csak zoommal lehet valamit lefényképezni (ha éppen nem rázza ki a kocsi a fényképezőgépet a kezemből). Az állatok drótkerítés mögött vannak. Az első látnivaló egy kerítés mögötti fekete szőrű bivalycsorda, majd egy gémes kút, ami vagy 2-300 méterre van tőlünk.



Ezután csak a táj van, majd egy nagy szürkemarha csordához érünk. Itt megállunk (szintén jó messze) egy pillanatra, kattognak a fényképezőgépek az idegenvezető pedig elmondja, hogy egy szürkemarha átlagban napi 130-150 liter vizet iszik. Szép állatok, valahogy olyan nemesek. Ezután megállunk egy füves részen, itt ki kell szállni és egyszer csak elvonul előttünk egy hatökrös szekér, melyet kék népviseletbe öltözött hajtó hajt.





A szekérrel körbejárnak minket, majd jön a lovasbemutató, ahol ostoros lovászok mutatnak be különböző mutatványokat nekünk. Majd ezek után ismét szekérre szállunk és két másik gémeskúthoz szekeregelünk, ahol szürkemarhák isznak éppen. Na ezt is csak tisztes távolból mutatják meg nekünk.


Ennyi volt. Egy jó órát tartott a kirándulás. Az igazi élményt inkább a rétre leszálló gólyák, kanalas gémek adták. Láttuk, amint egy gólya békát fog. Ez legalább természetes jelenet volt. Ideje most már hazafelé indulni. Egy másik irányba autózunk a puszta néptelen útjaink Mezőkeresztes irányába. Ezt extra, az én kérésemre. Gyerekkori emlékek fűznek oda. Az utat olajbogyó fák (mennyire másik ezek itthon, mint Görögországban) és pipacsoktól vörös rétek szegélyezik.


Igaz, nem állunk meg Keresztesen, de különös érzés jár át rajtam, csak úgy Mezőkövesden is. A Matyó nép központi városában. Apai ágról matyók az őseim (azt hiszem, legalábbis). Lekanyarodunk Zsóri fürdő településre. Hevesen ver a szívem. Ide jártunk hosszú éveken át a szocializmus idején divatos vállalati üdülők egyikébe. Fergeteges gyermekkori emlékeim vannak innen. Meg akarom nézni az egykori „szot” üdülőt.  Borzalmas látvány fogad. A fa és alumínium bungallókat lerombolták, a csodálatos rózsakertnek nyoma sincs, csak a két ősrégi, rozsdás hintaágy himbálódzik a kertben, pontosan úgy, mint huszon-harminc évekkel ezelőtt. A kerítés is ugyanaz, a pingpongasztal is megvan még, de a nagy telek közepén egy ronda sörsátor áll és csöves kinézetű fazonok ücsörögnek előtte. A szívem beleszakad. A fürdő el van barikádozva, átépítés folyik, de amennyit lehet látni belőle, az még csak nem is emlékeztet a régi mivoltára. Kár volt idejönni és ilyen módon traumatizálni az idilli múltat. Kicsivel Zsóri fürdő után felhajtunk az autópályára és este ismét Budapesten vagyunk.

2011. március 18., péntek

Égből pottyant, azaz csapott...

be a villám az agyamba tegnap....

Na, az úgy volt, hogy hegyeket akartunk nyárra, de mindig csak ugyanazok a helyek ugrottak be, ahol már többször is voltunk és bevallom őszíntén, hogy valahogy nem tudott túlságosan feldobni a gondolat, hogy ismételten ugyanoda utazzak. Így valami hű de nagy szervezési kedvem sem volt, két nappal ezelőttig, amikor megdobott az Air Berlin egy reklámmal, hogy olcsón vannak repjegyek Görögországba. :-) Majd biztos kihagynám, ha lenne valami jó ajánlat, hegyek ide vagy oda! 😄 M. sem ellenezte volna annyi pénzért, ahogy a reklámban volt. Dehát ezek a reklámok ezekkel a -tólokkal...folyton csak bepalizások. Persze, hogy arra az időpontra, amikorra a szabink szól csak 5-6-szor annyiért lett volna repcsijegy. Szóval megérintette a lelkem egy pillanatra Görögország szele és tovább is szállt. 

Aztán elkezdtem agyalni, hogy ha már Garda-tó (+ hegyek), onnan már igazán nem nagy út leruccanni a tengerhez és igazán nem lehet annyira vészes egy egynapos kirándulásba akár a régen óhajtott Triesztet is megnézni. Trieszt? Hoppá! Akkor már Piran is, kérem! És ekkora villámlott be az agyamba, hogy létezik egy Szlovénia nevű ország is, amiről mindeki csak áradozik és csodás fotókat láttam már és eddig mégis semmibe vettük. 

Így telt el a tegnap délután Szlovénia intergalaktikus felfedezésével, és máris tudom, miket akarok látni, máris meg van rendelve neten egy útikönyv és egy túrás, mászós könyv, máris néztem szállásokat, máris magam előtt láttam az egész utazást, Trieszttel kezdve, majd Piran és Koper és felfelé a Bohinj-tó környéke, majd Bled környéke és egy csomó hegyi túra abban az ígéretes háromszögben, az osztrák-olasz-szlovén határon, ahol nem kevés ferrata is akad. Csak az egy hét (utazás miatt inkább csak 5 nap) lesz nagyon kevés. 
Aztán alig bírtam ki, hogy ne ébresszem fel M-et a délutáni álmából, majd ezután orra alá dörgöltem egy térképet és a Grimmcsalád álomszép fotóit. Mondanom sem kell, hogy egy perc alatt meggyőztem és most már együtt izgulunk egy új, felfedezésre váró célért. Nagyon örülök, hogy ezt találtam ki!!!

2011. március 13., vasárnap

Tervezgetés?

Silánnyá válik a hátralevő év tervezgetés nélkül, hiszen ez is az utazás fontos része és időben a legnagyobb részt kitöltő tevékenysége. De hát az idén nincs már mit tervezni. A nagy utazás mögöttünk, nyáron sehova sem megyünk és a késő őszi Lanzarote út régen el van intézve, oda pedig nem kell sokat terveznem vagy könyveket olvasgatnom, mert erre a szigetre minimum hat éve készülődök és azóta több útikönyvet és honlapot is elolvastam. Az egyetlen, ahova készülhetnénk és készülnünk is kellene, az a május végi (vagy június eleji) hegyek hét lesz, de lövésünk sincs még, hogy hova is mennénk a legszívesebben és ez annyiból baj lehet, hogy túl késő lesz a szállásfoglaláshoz, ha még sokáig vacakolunk. annyi bizonyos, hogy délebbre megyünk Ausztriánál, de hogy a Dolomitok lesz-e vagy a Garda-tó? Az a baj, hogy ezt csak akkor tudnám eldönteni, ha elkezdenék konkrét helyekre rákeresni, mert egy dolognak stimmelnie kell és ezért nem mehetünk el vaktában. Kell, hogy legyen a környéken több Klettersteig (ferrata) is, és max. C-ig terjedő nehézségű, mert muszáj, hogy visszarázódjunk kondícióban a mászásra, ezzel készítenénk magunkat fel a Zugspitzére, amit majd valamikor a nyár derekán egy, egynapos kirándulásképp akarunk lebonyolítani. 

2011. március 10., csütörtök

Good bye Hellas?

12 görögországi utazás áll mögöttem, és egyik jobb volt a másiknál. Hellász évekig, sőt majdnem két évtizeden át nagy szerelem volt. Elmúlt. De nem teljesen. Csak az a láz múlt el, amit leginkább az első randi bizsergéséhez tudok hasonlítani, azaz Görögország már nem tud újat adni, ami felizgatna, de rettenetesen hiányzik a hangulata, az illatai, az ízei. M. 6 görög nyaralást csinált végig velem, és nélkülem kettőn volt. Mielőtt megismerkedtünk, voltak távoli utazásai is, azután viszont szinte csak Görögország (miattam). Azt mondta, én vagyok a visszafogó ereje, és nem fogja hagyni, hogy az én mániám miatt leragadjunk egy országnál. Eleinte nehezen akartam máshova utazni, de ahogy belekóstolgattam más helyekbe is, egyre erősebb lett a vágy, hogy mindenfelé utazzunk, mindemellett nem tudtam lemondani Hellászról és muszáj volt minden évben oda (is) menni, ha volt másik utazásunk is, kellett másodikként Görögország. 
A tavalyi nagy körutazás után úgy éreztem, bezárult a kör, és tényleg nem tud ez az ország már újat adni nekem, de M. saját maga is bevallotta (egy filózós estén), hogy nincs másik hely, ahol az a bizonyos hangulat van, ahol meg lehet találni azt a nyugalmat és nincs ország, melynek szebb tengerpartjai lennének. Úgy gondoltam, hogy 4-5 év most simán belefér Görögország nélkül a lelkivilágomba, de most, hogy az idén már februárban mögöttünk hagytuk az éves nagy szabadgágot/nyaralást, úgy érzem, nem telhet el a nyár anélkül, hogy ne lennék az Égei-tengernél, ne ennék olyan isteni finom gíroszt, ne hallanám a kabócák hadát és görög szavakat. Márpedig az idén nem lesz görög nyaralás és ha M-et kérdezem, hosszú évekig sem, mert ő bizony hallani sem akar róla. Én titkon arról álmodozom, hogy jövőre talán egy tíz napos utazást bepréselhetek majd a nyárba, de ő nem akar tudni róla. Nem zárkózik el az elől, hogy ismét odautazzunk majd valamikor évekkel később, de most ő felfedezni akar, és világot látni, és csak ezek a gondolatok vannak a fejében. Görögország legalább annyira nem izgatja, mint engem a Balaton. 
Szóval nehéz dolog lesz ez, ha majd megérik bennem ismét olayn erősen, fojtogatóan a vágyakozás, hogy mindenképp Görögországba akarok menni. Mehetnék mással is, egy barátnővel, M. nem ellenezné, de hát akkor az elvesz a közös szabadságunkból, ami szintén nagyon fontos, hogy azt együtt töltsük. 

A következő görögországi céljeim között elsőként a következőek szerepelnek: Milos, Ios, Chios és Kefalonia. Bármilyikre bőven elegendő lenne az a 10 nap, vagy akár csak egy hét is. Nem marad más, mint hogy reménykedek, hogy a következő években az egyik nagy utazásunk mellé elfér majd másodiknak Hellász is. Egyelőre M. elvakultan csak a nagy utazásokat látja. Nem mintha én nem akarnám, jajj nagyon is, újat látni, felfedezni, de most érzem belül, most bizonyosodott be, hogy nem bírok Hellász nélkül élni, muszáj, hogy oda is utazzunk még sokszor. 

2011. március 9., szerda

Álomstrand

Ki ne vágyna egész életében a poszterek, falinaptárak és képeslapok legszebb álomstrandjaira? De a valóságban nem is biztos, hogy azok, mert egy  trükkös fotós sok mindent tud úgy alakítani a képein, hogy a valóságtól sokkal eltérőbbet (szebbet, jobbat) mutathasson. 
A thaföldi beszámolóm kapcsán írta egyik ismerősöm e-mailben, hogy "ügyesen" fotóztam a strandokat, mert nem látni a képeimen azt az irdatlan embertömeget, amikről írok. Pedig én aztán nem sokat trükköztem, csak egy ici picit szenvedtem a képeimért. Ha nem lett volna mindenhol olyan idő szűke, akkor felmásztam volna akárhova egy jó képért.

A mi álomstrandunk, ami egy tizes skálán a 11-es lehetne, bizony szigorú kritériumoknak kellene megfeleljen és ezen saját magunk által kitalált kritériumok szerint az eddigi utazásaink során még nem sikerült megtalálnunk az álomstrandot. Leírnám, mi hogyan képzeljük ezt a strandot el.

- a homok színe vagy állaga nem annyira fontos, persze egy plusz lehet, ha hófehér, púderszerű korallhomok :-)
- víz "normális" ütemben mélyüljön, azaz ne legyen azonnal mély, de ne kelljen 100 métert sem besétálni, hogy mély legyen.
- természetesen legyen kristálytiszta
- ne legyenek nyugágyak és ha lehet emberek sem
- lehessen meztelenül is fürdeni
- a ferdén dőlő pálmafa nem hátrány, de nem is elvárás
- ne legyen a vízben tengeri fű, sün, szikla egyéb zavaró tényező
- ne legyen veszett hullámzás
- legyen lehatárolt öböl, azaz félkör alakú és a két vége sziklákkal záródjon
- ne legyen ott veszély (pl. cápa)
- legyen a parton természetes árnyék
- legyen a víznek különleges színe és harmonizáljon a háttérrel, a növényzettel vagy sziklákkal
- legyen természetes
- legyen tiszta
- valami különlegesség*

Eddigi, álomstrandot megközelítő strandjaink közül pár:

Előbb egy tizes skálán a 6-7-es pontot elérő strandjaink:

1. Karpathos, a reptér közelében, homokos, aprókavicsos, sziklafal alatt, melyben ezernyi kagyló van megkövülve *, kristálytiszta víz, sziklaalagutak, barlangok, a parton természetes árnyék a sziklafal alatt, meztelen strand, alig emberek, van hangulata:



2. Karpathos, Mikri Ammopi, hihetetlenül kristálytiszta víz, amiben a víz alatt vagy 50-100 méterre el lehet látni, szép fekvés - negatívum: rengeteg ember



3. Naxos, nevenincs strand, magányos, kopár, csodálatos vízszínek, sekély, lagúnás, természetes árnyék bokrok tövében, meztelenkedős:


4. Karpathos, Apella:  csodás vízszín, az általam nagyon kedvelt, darás, apró szemű (2-3 mm-es) sóder, természetes árnyék, kibírható számú ember:



5. Peloponnes, Voidokilia-öböl: csodálatos színek és háttér, (előszezonban) alig ember (ugyanez lehet főszezonban szardíniás doboz állapot is):



6. Peloponnes, nevenincs eldugott öböl: hasonló, mint a karpathosi reptéri, és az imádott sóderkaviccsal:




7. Elafonissos, Simos Beach: puha, világos homok, csodás vízszín és kulisszák, negatívum: rengeteg ember:



8. Korzika, Plage Palombaggia: hihetetlen kristálytiszta, azúros víz, világos homok, szép zöld háttér:


9. Mauritius, Trou aux Biches: majdnem az álom, amire mindig vágytam, csak a pálmák nem természetesek, hanem oda vannak ültetve és sok az ember:


10. Mexiko, Xkalac, Playa Sonrisa: a 10-es skálán 9-es, álomkörnyezet, sehol egy ember, meztelenkedős, kristálytiszta víz, hibája: lehetetlen fürdeni a parttól 500 méteren át elterülő, sűrű vizifű miatt:




11. Mexikó, Tulum: 10-es skálán 8-as: hihetetlen vízszínek, finom, lisztes, fehér homok, amiért nem 10-es, hogy sok az ember és nincs árnyék, sem pálma, sem másmilyen háttér, hosszú, túl nyitott, vadul hullámzik:



11. Thaiföld, Phuket, Hinkuay Beach: amiért nem perfekt, a sok ember és sok folyamatosan jövő menő csónak bűze, sok szemét a parton: