Thaiföld 2011. február 14 - március 3./ Khao Sok Nemzeti Park

Február 27. 

6-kor kell kelnünk és még pont marad szűkösen idő, hogy reggelizzünk, mielőtt jön értünk a kis busz. Már csak két hely van nekünk, a többi utas mind orosz és nagyon nem esik jól tőlük a korai bágyadt időpontban, hogy hangosan rikácsolva, ordítozva beszélgetnek mögöttünk. A nyaralás során lassan elkezdtük nem igazán kedvelni ezt a népet és ahány alkalommal csak találkozunk velük, mindig elmélyítik ezt az érzésünket. A mai idegenvezetőnk „Mr. Number One”-ként mutatkozik be, fura egy figura, de szimpatikusabb, mint az eddigi összes. 

Phuket szigetét egy hídon elhagyva, azonnal megállunk, ahol az út szélén piaci árusok bódéjai sorakoznak. A sofőr szól, hogy maradjunk a buszban, csak pár ananászt vesznek gyorsan, ami az ebédünkhöz kell. Mi ülünk elől, az oroszok mögöttünk, de az egyik előrenyúl, feltépi a tolóajtót, átcsörtet rajtunk, majd utána az összes többi és pillanatok alatt eltűnnek az árusok között. A buszsofőr, amikor visszaszáll, nem érti mi van, az oroszoknak hűlt helyük sincs. Én ércelődök, hogy semmi gond, mehetünk tovább, nincs rájuk szükségünk. Erre az idegenvezetőnk nevető reakciója abszolút elárulja, hogy neki sem a kedvencei ezek az emberek. Elindulunk a piac mentén a busszal és dudálni kell rájuk, hogy észrevegyék magukat. Összevásároltak mindent, többek között ananászt is, amit nem tudnak úgysem megenni, hiszen nincs késük (a hotelben sem hiszem, hogy könnyen hámoznák meg). 

A sofőrünk jó fej, vicces fazon, de nem normális módon vezet, szorongással nézem a manővereit az első sor középső üléséről. Nyomja a gázt és mindenhol előzget, beláthatatlan kanyarban, emelkedőn, néha meg csak úgy jókedvében ott felejti magát (meg minket a busszal) az út jobb oldalán percekre is. Nehezen tudom elképzelni, hogy ezt a napot megússzuk élve, csak az a mondás ad némi lelki vígaszt, hogy a „részeg embert sosem éri szerencsétlenség” – ezt most átvonatkoztatom őrült buszsofőrre. :D 

Hamarosan ismét megállunk egy kis kávézónál, ahol lehet kávét, teát venni, wc-re menni. Igazából nem értem, minek ennyi szünet, mert nem a világ végére megyünk, de ahhoz elég messzire, hogy ne kelljen így húzni a drága időnket. 

Végre elérjük Khao Lakot és ott megnézzük a tsunami „múzeumot”. Ez egy szabadtéri emlékhely, ahol az őserdő szélére, a tsunami által odavetett nagy rendőrhajó látható, pontosan ugyanott hagyva, ahova az ár akkor kivetette (300-400 méterre a parttól!) és egy kis nádtetős beállóban pár fénykép és összefoglaló írás emlékezik meg a szörnyű eseményről. 

Mi mindent átolvasunk, megnézzük a képeket, átszellemülten elszomorodunk a visszaemlékezéstől, megnézzük a hajót – addig az oroszok üdítőket vesznek, cigarettáznak egy kupacban állva és csak vihognak és semmit sem néznek meg a kacatárusok bódéján kívül. Itt negyed órát töltünk és 5 percre rá ismét megállunk egy 7/11 üzletnél, ahol vehetünk magunknak valami hideget (mi jégkrémet veszünk) és ismét lehet wc-re menni. Olyan, mintha a sofőrnek és a csoportvezetőnknek az lenne az érdeke, hogy soha se érjünk oda a Nemzeti Parkba. 

Már jócskán dél körül jár az idő, amikor megérkezünk a folyóhoz, ahol kenuzni fogunk, azaz két embert ültetnek egy csónakba és helybéli kísérő az evezős. A sekély és lassú folyású folyót szinte átölelik felülről a gigantikus fakoronák, amik Y-ágain kakaóscsiga módjára feltekeredett kígyók alszanak. Ezek éjjel vadásznak a folyó vizében. Sajnos nem sikerül őket  lefotóznom felfelé a szembe sütő nappal szemben. A kenu bazi kényelmetlen és iszonyatosan tűz ránk a nap, az oroszok meg össze-vissza ordítoznak körülöttünk, ami nagyon idegesít, főleg, hogy Van mondta, hogy legyünk csendben, mert akkor láthatunk állatokat is, különben elriasztjuk őket. Nagyon tele a hócipőnk már ezekkel az oroszokkal. A folyó néhol beszűkül és gyorsabb lesz, máshol lelassul és mélyebb lesz. Látóképbe jönnek előttünk magas, süveg szerű nagyon zöld hegyek és folyamatosan sípol az a titokzatos dzsungellakó, akit már többször is hallottunk máshol. Az agyatlan útitársaink egymás után gyújtják a cigarettákat és dobálják a csikkeket a folyóba (Nemezeti Park!), a kísérőknek nem tetszik, de nem szólnak nekik. 

A csónakban való kínszenvedés után megérkezünk az ebédünk helyszínéhez, ahol az oroszok egy huzalon csúszkálnak oda-vissza két fa között. Az ebéd mint mindig, itt is finom és elegendő. Hátul ki van kötve egy gibbon majom láncra, az oroszok odatelepszenek és halálra macerálják az állatot, de jópofa, amiket a majom csinál, pl. elveszi az egyiktől a kólás dobozt és kiissza, elveszi a sapkájukat és a saját fejére teszi, bohóckodik, mi pedig az egészet csak távolról szemléljük, csak pár kép erejéig megyünk oda. Érdekes módon Van is mindig velünk marad/beszélget. 

Ezután megállunk a közelben egy helyen, ahol a szabadban élő majmokat lehet közelről megnézni, kukoricacsövet és banánt lehet nekik venni egy árustól, így a csalétekre egész közel jönnek. Látszik rajtuk, hogy teljesen megszokták már az emberek közelségét. 

Végül elérkezik a nap csúcspontja, az elefántologolás. Úgy negyedórát buszozunk még és lekanyarodunk egy banáncserje ültetvény mellé. Ott van a telep bejárata, azaz, ahol majd fel kell szállni egy emelvényről az elefántokra. Pillanatnyilag nincs itt egy elefánt sem, és hamarosan bejelenti Van, hogy még vannak csoportok előttünk és sajnos másfél órát várnunk kell a sorunkra. Na szuper! Ismét nagyon jó a szervezés! Vannak padok, ahova le lehet ülni és kapunk kávét, teát, hideg vizet. Inkább kenuztak volna velünk akkor egy órával többet, vagy lett volna valami más program. Iszonyatos párás hőség van, ömlik rólunk a verejték. Az oroszok elvonulnak oda, ahol egy kismajom van itt is kikötözve és másfél órán át fel sem emelik onnan a seggüket, csak a majommal vannak elfoglalva. Addig mi lessük, hogy mikor térnek vissza ez első elefántok a mostani túrázókkal és megnézzük, mi hogy zajlik. 

Az utasok leszállnak, ezután az elefántot a hajcsára (aki egyben a gazdája is) egy pár perces pihenőre a korláthoz tereli, ahol etetni lehet (ananásszal, amit itt lehet venni). Az elefántok hamar bekebeleznek mindent és azután a mosdatásuk jön. A hajcsár lemegy velük a pár méterrel odébb lévő patakhoz és ott locskolja a saját elefántját. Aztán ennyi volt, max. 3-4 perc a pihenő és az elefántnak ismét munkába kell állnia a következő utassal. Mi is veszünk ananászt, etetjük őket, megsimogatjuk az orrmányukat, odamegyünk a patakhoz nézni a fürdetést, rengetek fényképet készítek. 

Végre aztán sorra kerülünk mi is, de az oroszokat úgy kell összekönyörögni, hogy jöjjenek már el a majomtól és mire ők feleszmélnek és izgalmukban most akarják etetni az elefántokat (miközben már fel kellene szállni rájuk), addig mi már régen rajta ülünk és elindulunk magányosan a hajcsárral. Így csak mi vagyunk öten: mi, a mi kedves nagy dumbónk, a hajcsár, meg a vad természet.

Az elefánt hátán úgy érezzük magunkat, mintha egy londoni városnéző busz tetejéről kukucskálnánk lefele. Az ülés nagyon kényelmetlen. Minden lépésnél egyszer jobbra és egyszer balra inog ki velünk a kis pad, aminek háttámlájának teteje egy vasrúd és minden lépésnél belevágódik ebbe az egyik csigolyánk. Sajnáljuk az elefánt fejére tenni a lábunkat, így oldalt lógatjuk le, de ezt nem sokáig bírjuk, mert fárasztó így srégen tartani magunkat, így a végén csak rátesszük, szolidan – gondoljuk neki az csak simogatás erejű lehet, és maga az, hogy rajta ülünk, talán csak annyi neki, mint nekünk egy megtömött hátizsák. Sajnáljuk szegényt. A hajcsára azonban jól bánik vele és ez legalább megnyugtat. A környezet eleinte lehangol, mert az ígért őserdő helyett előbb a banánültetvény mellett, majd kaucsuk fák között cammogunk és semmi érdekes nincs körülöttünk. Aztán egy patakban megyünk tovább és bemegyünk végre az esőerdőbe, ami ámulatba ejt bujaságával, faóriásaival, hangjaival. Sajnos itt csak pár száz métert megyünk és megérkezünk a következő állványhoz, mint amilyenen felszálltunk az elónkra, így itt most le kell szállni. A hajcsár elküld, hogy menjünk a vízeséshez fürdeni. Elmegyünk, megnézzük, nem hat meg és fürdeni meg végképp nem akarunk, nekünk az eló kell! Az oroszoknak még híre sincs szerencsére. Ahogy visszajövünk a pataktól, a hajcsárunk már a kis fahíd alatt fürdeti a patakban az elónkat, mi pedig a feje felett állva nézhetjük végig ezt a vidám eseményt. Az elónk egy 30 éves nagy hím. Lassan szállingóznak az oroszok és mi pedig el akarunk menni pár képet csinálni nagy fákról, de nem engednek, mert a beérkező elefántok eltiporhatnak. Vissza akarnak küldeni a vízeséshez (hülye turistának ott a helye, hiszen ez a program fő attrakciója, miből is gondolnánk ezek a szegény thaiföldiek, hogy nekünk maga az elefánt a legnagyobb attrakció az egész nyaralásunkból!)

Az oroszok elrohannak a vízeséshez, jó ideig nem látjuk őket, gondolom fürdenek benne. Mi itt maradunk az elefántoknál és végignézzük, ahogy sorra fürdetik őket. Az egyik hajcsárnak feltűnhet, hogy minket valóban érdekelnek az elók, így odahív és megengedi, hogy fényképezkedjünk az elefánttal, hogy simogassuk. A hatalmas állat csak áll ott a patak medréből félúton felfelé a lejtőn, mi meg fent az ösvényen, így van a fejünk pontosan egy magasságban. Megcirógatom, és úgy csinál, ahogy a cicám szokott, olyan sunnyogi módom lehajtja a fejét, mint amikor a cica odadörgölődzik, most pedig én válok doromboló macskává és lehajtva a fejem odadörgölöm a homlokom az ő homlokához, közvetlenül az orrmánya felett. Csodálatos pillanat!

Sajnos már menni is kell vissza. A hajcsárunk csinál rólunk útközben pár képet, de nem érti, hogy előbb csak picit kell a gombot lenyomni, hogy befókuszáljon, majd utána rendesen. Mivel mindig rögtön nyomja le a gombot, sajnos az össze képünk homályos lesz, de szerencsére kettőt készítettek itt is rólunk, amit jó drágán meg lehet venni, és kihangsúlyozzák, hogy ezt a pénzt az elefántok gyógyítására teszik félre. Persze, hogy megvesszük. Adunk a hajcsárnak borravalót, aminek nagyon örül, most is azt gondoljuk, hogy ez itt nem lehet gyakori (mint a kajakosánál is). Leszereli az elefántról a padot, mert mára vége a mókának és utána adhatunk neki ananászt, simogathatjuk az orrmányát. A többi hajcsár még meg is fürdeti az elefántját, a miénk már indul az övével haza. Vicces, az ember motoron ül, az elefánt pedig szalad mellette, mint itthon kondás mellett a disznaja. Munka végeztével hazamennek.

Bevárjuk az oroszokat és indulunk haza. A 200 km-es út nagyon hosszúnak tűnik, most is megállunk kétszer, ahol innivalót lehet venni és wc-re menni. 

Már Phuketen vagyunk és régen sötét van, amikor egy faluban egy piac mellett hajtunk el és előre szól az egyik orosz csaj, hogy álljon meg a sofőr, mert ők gyümölcsöt akarnak venni. Természetesen nem állunk meg, de mit képzelnek ezek magukról, hogy taxiban ülnek??? Kinyílik a bicska a zsebemben tőlük! 

Hazaérve azonnal úszni megyünk a medencébe, nagyon jól esik. 

Szuper nap volt!