Thaiföld 2011. február 14 - március 3./ Motorozás, 2. nap

Február 19. – Második nap robogóval

Fél 8-kor kelünk és 9-kor indulunk el az északnyugati part mentén. A szép strandok (Surin, Nai Thon, Nai Yang) mind hasonlóak egymáshoz és mind agyonzsúfoltak. Útközben megnézünk két watot is. Errefelé százával vannak egymás után a benzinkutak! :D Lassan már térkép nélkül is tudom, mikor hol vagyunk és merre kell mennünk. A sziget nem túl nagy. 

Laem Sing Beach

 Surin Beach: napernyőrengeteg

 Kábellakó pókóriások:

A Mai Khao Beachen, mely végtelen hosszan elnyúlik és világos aranyhomokos partját mélyzöld kaszuáriafenyő erdő szegélyezi, elsétálunk egészen a reptérig. Ez a partszakasz egy Nemzeti Park része és ide járnak a tengeri teknősök tojást rakni. Ide már kevés ember vetődik el, mert a közelben nincs üdülőtelepülés, falu. Sajnos a kisteknősök kikelését már lekéstük, azt február első két hetére írja az útikönyv. Sok helyen látunk azonban lyukakat a homokban és körülöttük tojáshéjmaradványokat. Talán csak pár napja lehetetett, hogy a kis teknősök kikeltek és útra indultak a homokból a víz felé. 

Délelőtt sok repülőgép érkezik, nagy élmény közvetlen közelről látni őket, ahogyan az orrunk előtt landolnak, míg farkuk szinte a víz felett lebeg, orruk már eltűnik a kaszuária fák között. Közvetlenül a reptér előtt fürdünk is, de a víz gyorsan mélyül és erős a hullámzás, a napsütés meg kibírhatatlan. 

Nai Thon Beach

 Mai Khao Beach

Innen a sziget átellenes oldalára indulunk, a Bang Pae vízeséshez. Útközben megéhezünk és rögtönözve megállunk egy útszéli kifőzdénél (értsd: mellékkocsis motorbiciklin van a nagy üst, amiben csirkecombokat sütnek ki) és veszünk két csirkecombot és egy adag rizst és ezt nomád módon az útszéli betonpárkányon ülve esszük meg. Jól esik. Alig élünk már a hőségtől. 

Ez a vízesés dolog nagyon melléfogás lett. Mikor odaérünk a helyszínre, először is lehúznak 400 Bath belépővel, amit nagyon soknak találunk. Azután a parkolóban rögtön ránk akaszkodik egy vezető, hogy ő majd odavezet a vízeséshez (ami 300 méterre van). Hiába utasítjuk el, csak tapad ránk, végül átnézünk rajta, ő meg a társainak szíd minket (kicsit tartunk tőle, hogy nehogy valamit csináljon a motorral). Ez a hely a nyaralásunk egyik legborzasztóbb élménye. 90%-ban helyiekkel van tele, akik piknikehnek, gyerekek játszanak, fürdenek a patakban, kamaszok rohangálnak az erdőben mobiltelefonnal és mindenhol eldobják a szemetet. Millió szúnyog van és a keskeny, valódi őserdőben vezető ösvényen sokszor sorba kell állni és várakozni, hogy továbbjussunk egy pár métert. A vad természet próbál minket megérinteni, egy-egy rövid pillanatra sikerül is neki, amikor éppen magunk maradunk és nem ugrálnak a kiskölykök körbe. Hatalmas faóriások, vaskos, 10-20 méter magas bambuszok, lelógó liánok, pálmák, levedlett kígyóbőr egy sziklán és folyamatos, egyhangú, fülsértő sípszó. Ez utóbbit valami ciripelő rovar adja ki magából, de nem ritmikus hang ez, mint a tücsöké vagy kabócáé, hanem folyamatos, szüntelen sípszó, mintha a vasutas belefújt volna a sípjába és úgy felejtődött volna. Az őserdőben iszonyatos a levegő páratartalma, mi magunk is cseppfolyósodunk. A vízesés nem nagy szám és ott véget ér az ösvény. Tovább lehetne menni egy meredek, sziklás, fagyökerekkel teli ösvényszerűségen, és a fórumon olvastam, hogy pár ember be is merészkedett itt mélyebbre a dzsungelbe, de mi nem merünk beljebb menni, mert 24 féle kígyó él itt, és nagy részünk mérges. A levedlett kígyóbőr látványa után cseppnyi kétségünk sincs arról, hogy ezek a hüllők a közelben élnek és találkozhatunk velük. 

Mire visszaérünk a kiindulóponthoz, ömlik rajtunk az izzadtság. Megnézzük még a ketrecekbe zárt („megmentés a kihalástól” címszó alatt tartott) gibbon majmokat és ezután elindulunk hazafelé. Talán fél órát lehettünk itt és kifelé menet a jegyszedő már nincs ott. 

Fél 5-re érünk haza és azonnal belecsobbanunk a medencébe, ami szinte minden napon a mentő felfrissülést jelenti hazaérkezéskor. M. megint leégett, rajtam meg kijött a „málnabőr”, azaz a napallergia, ezennel extrém erősen. Az egész felsőtestem vastagon tele van kiütéssel, (varangyosbékabőr-effektus) és borzalmasan ég, viszket az egész. 

Vicces, de hasznos: a lámpáknál visszaszámláló kijelző jelzi, mennyi ideig piros, illetve zöld még a lámpa:

7 óra felé lemegyünk a robogóval a faluközpontba vacsorázni. Nem találunk jobb helyet, mint ahova mindig menni szoktunk, a molett Pond asszonyság éttermét, aki mindig hangos „Pányikáááá, good evening”- gel köszönt és széles mosollyal vigyorog. Már megismernek minket. Itt két teljesen kelekótya pincér srác bénázik minden este, jókat lehet rajtuk nevetni, mert sosem tudják, hova kell kivinni az ételt és mindent összekevernek. A konyha kiadóablaka alatt pedig csinos könyvelőlány dolgozik. Mindent beír egy könyvbe, készíti a számlákat, elteszi a pénzt, a borravalókat egy nagy alumíniumdobozba dobja. Minden nap valami újat eszünk itt, végigpróbáljuk az összes létező curryszószt: red curry, green curry, indian curry, sima curry, masaman curry…mind-mind isteni finomak, egyik erősebb, másik édeskésebb, harmadik csíp, mint a csilli.