Thaiföld 2011. február 14 - március 3./ Similan szigetcsoport

Február 28.

Lazulós nap. Elmegyünk ismét tuk tukkal a Laem Sing Beachre és az egész napot (úgy fél 5-ig) ott töltjük, majd megint gyalog jövünk vissza Kamalába. Később vacsorázni indulunk és előtte befizetjük az utolsó kirándulásunkat a Similan-szigetekre. Természetesen Pondnál vacsorázunk. Eddig minden kaja (egy levest leszámítva) isteni jó volt nála. A két lökött fiatal srác, a kedves könyvelő (aki néha segít a felszolgálásban), a folyton hahotázó Pond asszony, az étterem vicces, családias légköre nem csak minket fog meg, nap mint nap látunk másik visszatérő vendégeket. 

"masaman curry chicken"

Március 1. 

5:50-kor kelünk, fél 7-től van reggeli és (sajnos ma pontosan, míg eddig mindig negyed órás késéssel) jön értünk 6:45-kor a kis busz, így ma csak egy gyors, de kiadós, laktatós rántottát eszünk. Reménykedünk, hogy lesznek német útitársaink is, de a buszban megint csak két üres hely van nekünk és a többi utas mind orosz, akik a szállodából elhozott reggeli csomagjukat fogyasztják éppen, több üveg sör kíséretében és hangos vihogások közepette. Már hallani sem bírom ezt a nyelvet! Eddig akárhova utaztunk a nagyvilágban, mindig sok némettel találkoztunk, vagy másik, sokféle nemzetiséggel, de ilyen extrém módon csak egy nemzettel, még soha sehol. Phuket a tömeget nézve, Ázsia Mallorcájának tűnik és az oroszok Mekkájának. 

Egyhangú az út a Khao Lak után a kis elosztó helyig, ahova visznek minket. Mikor kiszállunk, egy nyitott étteremnél találjuk magunkat, ahol kb. 100 műanyag szék van és egy kis irodába kígyózik befelé egy sor, ahova minket is beállítanak. Az íróasztalhoz közeledve meglátjuk, hogy itt két sorra oszlik a nép, egyik a „russian guide” (ugyanez cirill betűkkel is), a másik (sokkal kisebb sor) az „english guide” táblácskához tömörül. Odaérünk az asztalhoz és könyörgően mondjuk: „please, no russian, please english guide” :-) Az elosztó csaj belepirul és mutatóujját a szája elé tartva piszeg. 

Megkapjuk a zöld matricát a pólónkra és kimegyünk a sok székhez, ott lehet teát, kávét inni, toastkenyeret vajjal enni. Hosszú idő telik el, mikor európai idegenvezető elmond mindent angolul és hívja az összes sárga matricás embert. Mi pedig kétségbeesünk, mert az összes német és más nemzetiség vele megy, mi pedig maradunk az oroszokkal, akik annyian vannak, mint az oroszok. :D

Ekkor jön egy gombóc thai srác, és ismét elmond mindent előlről angolul, mellette pedig egy hórihorgas nagy darab orosz fordít és egyszerűen nem hiszem el, hogy ezek itt ilyen kiskirályok, hogy még külön tolmács is van nekik. Többször is kihangsúlyozzák, hogy nem szabad dohányozni, csikket eldobni és alkoholt fogyasztani sehol a szigeteknél. Ezt az oroszoknak duplán, triplán kihangsúlyozzák. Szerencsénkre az angol nyelvű vezetőhöz kerülünk és mindenféle vegyes nemzetiség van velünk a csónakon. Amikor begyalogolunk a vízbe a csónakhoz, elveszik a cipőinket és egy nagy fekete nejlonzsákba dobják és csak a nap végeztével, ugyanitt kapjuk majd vissza, amiről senki egy szót sem beszélt, vajon miért. 

Ma borús az ég, teljesen szürke, ami nagyon bosszant, mert a Similan-szigeteken nagyon fehér a homok és nagyon azúrkék a víz, nem a megszokott zöld víz, és napfény nélkül mindezek a színek elvésznek, csak szürke leves marad. 

Útközben egyszer delfint lát a kapitány és azonnal megállítja a csónakot, de mire kinézünk, már sehol semmi. 

Másfél órát hajózunk, míg elérjük az első szigetet, a Koh 8-at (8-as sziget, mindnek van neve is, de számozása is, és utóbbi szerint jelentik be őket a hajón), vagyis a legnagyobb, és a Similan névre hallgató szigetet. Ez a csodás hely, amit már sok szórólapon, prospektus oldalán és óriásplakáton láttam, ahol egy óriás által odahajított sziklacsoport tetején figyel egy nagy ingókő, a leírhatatlan színekben játszó, álombeli öböl felett. Nekem abszolút Seychelle érzés! Mikor kikötünk, ismét csalódok, mert azt hittem, ide kevesebb kirándulóhajó jön (mert messze is van mindentől, meg drága is), de pontosan ugyanaz a tömeghisztéria fogad, mint máshol. Fél óránk van itt és ez alatt (nyomatékosan vagy 5x a fülünkbe harsogja az egyik kísérőnk, hogy) fel KELL mennünk a guide-dal a sziklákra. Persze, hogy akartam ezt már hetek óta a képek láttán, de így nem marad idő itt fürdésre. Elindulunk egy kis ösvényen a sziklák között, sűrű dzsungelnövényzettel körülvéve felfelé. Igen ám, de nem vagyunk az egyetlenek, hanem még vagy 15 másik hajó emberei és így dugó keletkezik, mert két helyen csak egy keskeny sziklaalagúton lehet átjutni, ahol egy ember fér csak el egyszerre, lehajtott fejjel, meggörnyedve. Akik már lefelé jönnek, azok jönnek ott át, vagy 50-en, mi pedig várakozunk vagy tíz percet. Fura érzés puha hófehér lisztben frissen panírozott lábainkkal a fekete, nedves, kemény esőerdei ösvényen lépkedni és fehér lábnyomokat hagyni magunk után. Életemben nem éltem még meg ilyen puha, aprószemcséjű, bársonyos homokot, de innen nem szabad még egy kagylót sem elvinni, az egész szigetcsoport egy tengeri nemzeti park és talán emiatt vették el a cipőinket is (?). A tülekedés, lökdösődés pontosan ugyanolyan itt, mint délután fél 5-kor a budapesti metrón. Van aki nem bírja cérnával és visszafordul, inkább fürödni megy. Talán nekünk is ezt kellene tennünk, de látni akarom ezt az öblöt fentről. 

Mikor felérünk, odafent is várakozni kell arra, hogy egy-egy kilátóhelyhez odaférjünk és az érdes felületű sziklák nagyon szurkálják meztelen talpunkat. Végül szinte már csak tízen maradunk és erre kétségbeesünk, mert senkit sem látunk már a csoportunkból és elindulunk gyorsan lefelé. De alig haladunk. A parton látunk még pár embert a mi csoportunkból a víznél fényképezkedni, így még mis is gyorsan ellövünk pár fotót. Stresszes már megint az egész. 

Ezután egy mini szigetecske (Koh Bangu, 9) partjainál horgonyzunk le snorklizni. Itt szuper a víz, jó tíz méter mély és tele van sziklákkal, korallokkal és rengeteg különleges szép hallal. Nagyon jó itt és egy fél órát maradunk. A baj csak annyi, hogy itt úgy 4-5 másik csónak horgonyozik velünk egyszerre és az 50 m2-nyi területen úgy 100 ember snorklizik egyszerre, aminek kikerülhetetlen következménye néhány nem kéretlen kapott fejberúgás a békalábbal (mi nem szoktuk használni). 

Utána a 4-es szigetre (Koh Mieng, ahol sátrakban lehet aludni is) érkezünk, ahol kitesznek a szép homokos parton és onnan mezítláb (nem szeretjük) úgy tíz percet gyalogolunk a sziget dzsungelén át egy másik strandhoz. Előbb nem értjük ennek értelmét, és főleg nagyon bosszant, hogy tévedésből nem mi kapunk ebédet, hanem minket adnak a szúnyogoknak ebédül. :-) A másik, csodálatos “Seychelle-öböl”, ahova lóméretű szúnyogokkal ránktapadva megérkezünk, a sziget átellenes oldalán van és ott kapunk ebédet, és azért kellett túráznunk egyet, hogy addig ki tudják borítani a nagy műanyaghordozókból a kaját a kiszolgálótálcákba és ne lássuk, milyem unhigiénikus módon is volt minden tárolva. De még éppen látunk belőle valamit. 

Az étel nagyon rossz. Egy ízelten paradicsomszószban úszó főtt, ízetlen garnélák; egy nyers zöldségeből minden ízesítés nélkül összedobott saláta; apró, hús nélküli, csupa csont, nagyon csípős csirkecombok és ehhez rizs vagy tészta. 

Utána 45 percig fürödhetünk az álomstrandon, ami valóban életem legszebb partja, csak a tömeget kellene elpaterolni innen. Ami idegesítő ezekben a kirándulásokban, hogy az összes társaság mindig mindenhova pontosan ugyanabban az időben érkezik és 15-30 perces különbségekkel távoznak is. Utána mind üresek maradnak ezek a csodálatos partok. Nem értem, miért nem lehet legalább felezni, hogy mondjuk a társaságok fele fordított sorrendben hajózna és így legalább csak a fele létszámú utas lenne egy helyen egyszerre. ???

Innen még egy közeli snorizós helyhez megyünk, ahol halászsasok tanyáznak a fákon és rikácsolva köröznek néha felettünk. Itt is leírhatatlan szép a víz alatti világ és egy egész óránk van csodálni azt. A hajón kapunk még dinnyét, ananászt és sajnos ezzel vége a napnak, megyünk is már visszafelé. 

A hazabuszozás györtelmesen hosszú és kényelmetlen. 

Ma lusták vagyunk lemenni Pondhoz (kb. 15 percnyi séta) és a szállodánk utcájában egy indiai étteremben eszünk, ami sokkal drágább Pondnál. Nekem nem jön be az étel, ami szószban úszó pár csirkedarabból, rizsből és (nagyon finom) lepényből áll. A szósz nem jön be igazán, mert nagyon erősen kiérződik belőle a fahéj, koriander és kömény és előbbi kettőt ki nem állhatom. 

Ma már fél 10 körül nagyon álmosak vagyunk és le akarunk fekdüni, amikor elmegy az áram és odakint villámlik, mennydörög. Elkezd brutálisan ömleni az eső és csak úgy cikáznak a villámok az udvarunkban, hogy nappali fénnyel világítják be a medencét. Ezt nem hagyhatjuk ki, és lefekvés helyett egy órán át bámuljuk a hatalmas zivatart.