Első napok Mauritiuson

Mauritius 2007. február 18- március 5.

Előző év augusztusában, azaz fél évvel korábban foglaltuk le az utat. A versenyt a régi álom megvalósításában, hogy láthassak egy igazi trópusi szigetet, különböző okokból (amiket itt most nem részletezek) Mauritius nyerte meg. Vágyak, álmok, izgalommal vegyes várakozás, sok kutakodás és félelmek töltötték ki ezt a fél évet. Rengeteg előzmény volt még, ami szerepet játszott abban, hogy Mauritiusra utazhatunk, de ez egy külön (unalmas) regény lenne. Szóval fogjunk neki a mesének.

2007. február 18-19. Utazás és az első nap

Eljött a nagy nap, amelyre kerek fél évet vártunk. Életemben először szállok be egy ilyen hatalmas méretű repülőgépbe, mint amilyen az Airbus A 330-200-as típusa. Középen négy ülés és a két szélen kettő-kettő. Hátul ülünk egy négyes sorban. Alig tudom elhinni, hogy egy ekkora behemót képes lenne a levegőbe emelkedni velünk. A repüléssel nincs semmi gondunk, a kiszolgálás perfekt, a személyzet figyelmes, gyakran kapunk inni, a vacsora is elég jó. A vacsora után kiosztanak mindenkinek egy fél literes vizet, mert 4 órán át pihen a személyzet, és hogy addig legyen mit innunk. Ezt nagyon figyelmes gesztusnak tartom. Aludni nem tudunk. A vicces csak az, amikor az este 8 órai vacsora után hajnali egykor elkezdik felszolgálni a reggelit. Lassan pirkad odakint, a vörös színek hihetetlen színarzenálja kúszik az Indiai-óceán fölé. Nem egy szokványos európai napfelkelte. Ami érdekes, hogy ha kelet felé nézünk ki, már világos az ég, a nyugati oldalon pedig még vaksötét. Pontosan a nappalt és éjt elválasztó sávon repülünk.

2:25-kor, azaz helyi idő szerint 5:25-kor landolunk. Kábán masírozunk ki a gépből, hogy ökölcsapásként érhessen bennünket a 27 fokos hajnali hőség és a 90%-os páratartalom. Az útlevél ellenőrzés iszonyú lassan zajlik. Hat pultnál tömörül jó 300 ember. A csomagok is lassan jönnek ki, a miénk az utolsók között. Váltunk száz Eurót - így kezdetnek. Végre kint állunk a szabadban, a bárányfelhős mauritiusi ég alatt, és az utazási iroda képviselete tökéletes némettel fogad minket, és irányít a buszunkhoz. Ez egy kilenc személyes minibusz, létrával a hátán. Ott vonszolják fel a bőröndöket a kis tragacs tetejére, majd spárgával megkötözik őket és ponyvával takarják be.

A buszban irtó szűk a hely, nyomorgunk, a háttámla is csak hátközépig ér, és nincsenek ülések, hanem padokon ülünk kettesével. Levegő egy szál sincs. Az útitársaink kókadoznak, el is alszanak, csak mi nem. Álomittasan szippantjuk magunkba a végeláthatatlan zöld táj csodáit. Nem európai zöld ez - valami más. M. sokszor mondta, hogy "ilyen helyeken" (ő járt már Jamaikában, Dominikai Köztársaságban - itt meg kell jegyezzem, hogy én az utóbbiba akartam utazni, csak ő nem akart, mert már volt ott) sokkal élénkebb a föld színe. Valóban, mint a vörös agyag. És mindenfelé zöld hegyek ágaskodnak. Már a buszból meglátom az első ismeretlen fákat, növényeket, amiket előtte még sosem láttam és növénybolondként, mindet ámuldozva csodálom. Aztán átkecmeregve Phoenix város reggeli diliház-forgatagán kíváncsian fürkészem az arcokat. Rögtön szembetűnik a sokféle nemzetiség keveredése, és főleg az öltözködésben megjelenő sokféleség. Az iskolás gyerekek egyenruhát viselnek, amint gyülekeznek a buszmegállóban. A hindu nők csodaszép ruhákban bugyolálva sétálnak az utcán.

Fél 9-re érkezünk a szállásunkhoz. A nagy, virágokkal teli kert egyik felén áll a 3 kétszintes házikó, mind 4-4 apartmannal. Középen egy kacsaúsztató méretű medence. A másik oldalon egy kisebb ház, még két apartmannal és a reggeliző terasszal. Ide ültetnek le minket, a szobára várni kell. Azt hiszem, menten elpusztulok farmer nadrágban ebben a hőségben. A kert vége az óceán felé nyitott, a füves részről csupán két lépcsőfok vezet a parti homokba. Álomszép fekvése van a szállásnak. Jó órát, másfelet várunk itt, miközben jönnek a vendégek reggelizni.

Végre megkapjuk a szobát, amely a földszinten fekszik, és jó nagy terasza van. Nagy szoba, akkora hatalmas ággyal, hogy akár 6 ember is alhatna rajta. De a bútor ősrégi, egyszerű, ronda fa. Pici, de jól felszerelt konyha és szép fürdőszoba tartozik még hozzá. Kipakolunk, lezuhanyozunk és elindulunk a part mentén sétálni. Jó 2-300 méter után már vissza is fordulunk, mert nem bírjuk elviselni a perzselő napot. Ezen a rövid szakaszon is két maroknyi csigát gyűjtök. Nem tudok nekik ellenállni, mániákusan szedegetem fel az összeset, ahányat csak látok. Egy újabb frissítő zuhany után vásárolni megyünk. Előbb rossz irányba indulunk, majd amikor megtaláljuk a hatalmas szupermarketet, ami az országút mellett áll, kiderül, hogy zárva van, mégpedig 4 napon át, mert a kínai újévet ünnepelték a hétvégén. Most mi lesz? Itt vagyunk a semmi közepén, étterem sehol, nincs innivalónk, ami a legfontosabb lenne. Több embert is megkérdezünk, mind azt mondja, hogy a boltok csak szerdán nyitnak újból, de talán Tamarinban lenne valami...Én a repülőn ittam valamit utoljára, most délután 1 óra van és caplatunk a tikkasztó forróságban. Beállunk a buszmegállóba, de nem jön semmi. Végül sikerül taxit fognunk. Elvisz egy nagy szupermarkethez és meg is vár, majd haza is visz minket, mindezt 500 Rupiáért. Mind a taxiban, mind az üzletben nem normális erősségen ment a légkondi. Most már van bőven innivalónk. Eszünk valamit, majd strandolunk, többnyire a parton álló nagy fa árnyékába menekülve, ahol csúcsidőben valóságos harc indul az emberek között az árnyékos helyekért. A víztől csalódottak vagyok, mert zavaros, homályos, egy méternél tovább nem igen látni és a feneket vizifű borítja. Jócskán vannak kövek is, ráadásul nem látni, hova lépsz, itt örülök a gumicipőnknek. Többet nem is snorklizunk, nincs értelme.

Veréb méretű és formájú, tűzvörös kíváncsi kis madarak repkednek a fára, és galambkinézetű, de rigóméretű madarak "búgnak" egyenletes ritmusban, hangosan egész nap. Zeng a kert az éneküktől, mely különös trópusi hangulatot áraszt. Egy óráig bírjuk a nap alatt, azaz a fa alatt is. Újabb zuhanyzás (szerintem itt megdöntjük a zuhanyzás újabb napi rekordját) és evés után koraesti sétára indulunk. Előbb a környező utcákat járjuk körbe, ahol lenyűgöz a növényzet sokfélesége. Az egyik sarkon irdatlan méretű, léggyökeres fikuszmonstrum áll, mely minden este több ezer veréb találkozóhelyéül szolgál, csivitelésük pedig messze elhallatszik. Elképedek, hogy ez a fa, ami Teneriffán a botanikus kertben állt ilyen méretekben, itt az országút mentén minden kilométeren előfordul. Innen a partra megyünk, és addig sétálunk, pár száz méter, amíg lehet, azaz ahol el van zárva a további út, mert egy villa kőfala áll előttünk. Megint sok kagylót és koralldarabot gyűjtök. A naplemente "mezei" semmi extra, semmi izzó trópusi tűzgolyó. Talán lesz majd ilyen is egy másik estén a két hét alatt. Később a teraszon sörözünk. Nincs szúnyog, csak a fülledt meleg, mely még estére sem enyhül meg. Jól alszunk. Van légkondi is (azt én nem bírom), meg ventillátor is (az megy állandóan).

Léggyökeres fikusz

Koralldarabkák

2007. február 20. második nap, kedd

Másnap a reggelinket a teraszon fogyasztjuk el. Az apartman kínálta reggeli még a legjobb indulattal is számomra egyenlő a nullával (csak lekvár, vagy celofánba csomagolt sajtszeletek, ill. müzli a választék). Mi amúgy sem szeretünk másokkal reggelizni. Jó ez így. A teraszt körbeölelő növényeken hatalmas csigák ücsörögnek. Hosszúkás, csavart, barna házuk van. Szépek. Körbejárom a kertet: a roskadozó banáncserjétől, a magas, kecses kókuszpálmán át, minden féle és fajta trópusi növény és virág megtalálható. Már Teneriffán beleszerettem abba a kis virágba, ami Mauritius jelképe: a trochetia (vagy másnéven frangipani). Nagy, hosszúkás sötétzöld levelek tövében bújnak meg csokrokban a húsos, viaszos, fehér szirmú virágok, melyeknek közepe vaníliaságra. Fél 10-kor jön az utazási iroda képviselője, egy német hölgy, aki 14 éve Mauritiuson él. Csak mi ketten vagyunk jelen a találkozón. A rendkívül kedves hölgy elmondja a szokásos dolgokat, amikor észreveszi, hogy mindenben jól tájékozottak vagyunk, illedelmesen abbahagyja a fárasztásunkat és csak a kérdéseinkre válaszol. Azt mondja, hogy 15 perces sétával elérjük az éttermeket és az üzleteket. Így nekiindulunk az embert nem kímélő napsütésben (helyi példát követve, esernyőt tartva a fejünk felett) hogy felfedezzük, mivel kecsegtet a környék. Kitartóan menetelünk az országút mentén, csodálkozom is saját magamon, hogy-hogy nem hisztizek már? Ugyanis 15 perc helyett két óra hosszán át gyalogolunk Tamarinig! Mint utólag kiderül, ahol mi lakunk, azt a helyet La Preneuse-nak hívják. De nem is tűnik fel a végtelen menetelés, mert útközben teljes mértékben leköt a növényzet tanulmányozása és fotózása. A lángfák arfikai hangulatot árasztanak. Ezek novemberben virágzanak, akkor tűzvörös a koronájuk és az út menti fasorok vörös baldachinként ölelik át az utat. Istenem, de bánom, hogy nem novemberben jöttünk. Annyira reméltem, hogy még virágozni fognak ezek a fák. De már elvirágoztak. Azt gondolom, aki nem ennyire nyitott a növényzet és egyéb természeti csodák magába szippantása iránt, az sokkal szegényebb élményekkel, benyomásokkal tér haza. Nekem már emiatt megérte idejönni. Az avokádófák, kókuszpálmák, léggyökeres fikuszok és ezernyi színes virág között mindig akad újabb és újabb felfedezés, ami elkábít.

Lángfa (Flameboyant)

Papaya

Ravinal pálma

Egyszer csak elered az eső. Hirtelen jön és hirtelen megy is, mint ahogy mondták mások, talán 3 percig tart, de ahhoz éppen elég, hogy az ember bőrig ázzon. Ilyenkor ernyő nem segít, de mi egy eresz alá húzódva szárazon maradunk. Látnia távolban a Montagne du Rempart hegyet - nekem csak Matterhorn, mert egy az egyben olyan a formája. Csak éppen totál zöld, pedig kőszikla, mégis megtelepszik rajta a növényzet. Na meg ezek a legyezőpálmaszerű izék. A levelei olyanok, mint a banáncserjéé, de a virágja meg olyan, mint a strelízia. Már a buszból láttam, hogy rengeteg van belőle a szigeten: Ravinal-pálmának hívják. A cukornádföldeken kívül rengeteg pálmaföld van. Ezek alacsony pálmák, amelyeket azért termesztenek, mert a száruk belsejében van egy ehető rész, ami a csillagos egek árait súrolja, ez a luxushotelek vendégeinek kuriózuma. Az uralkodó növényzetet pedig a casuaria-fenyők képezik. Van valami fa, amin grapfruit méretű és formájú zöld golyóbisok lógnak. Arról nem derül ki, hogy micsoda.

Végre elérjük a hatalmas folyótorkolatot, ahol a River Boucan belefolyik az óceánba és tőle kicsit északabbra szintúgy két másik folyó. A folyó feletti híd vasszerkezetes építészeti stílusa (az egész szigetre tipikus) egyből a vietnami háborúról szóló filmekben látott hidakra emlékeztet, csak éppen Chuck Norris hiányzik róla. A folyó vize barna, a sűrű lombozatú fák, buja zöld koronája közvetlenül a víz fölé hajlik, leírhatatlan trópusi összképet sugározva.

Tamarinban vásárolunk és egy péknél 10 cm átmérőjű mini pizzákat eszünk ebédre. A helyi buszjárattal utazunk vissza, de ekkor még nem tudjuk, hogy La Preneusban lakunk, csak azt, hogy Tamarin peremén. A jegyvételnél meg valamit csak kell mondani, így aztán az egyedi hangulatú busz, félreértések végett nem áll meg ott, ahol lakunk. De kérésünkre megáll nekünk extra kicsit később az út szélén, mi pedig visszagyalogolunk. A hátralévő időben strandolunk, de a délután folyamán beborul az ég és háromszor is elered az eső. Én állandóan kagylószedéssel foglalatoskodok, ami nem csak az én bolondériám, hanem egy idősebb férfi is végigvizsgálja a partot, mindennap, műanyag dobozzal a kezében. Lassan már kagylógyűjtő vetélytársakká válunk.

Érdekes érzés a zuhogó esőben zavartalanul ázva gyűjtögetni vagy a medencében úszkálni. Később zuhanyzás után a teraszon pihizünk, vacsoránk mélyhűtött krokett és cordon bleu. Később elmegyünk újból az esőben a parton sétálni, de most nem a szabad strand felé, hanem a másik irányba, ahol kőfal zárja le a partot, és az előtt csak a vízből kiálló sziklákon lehet átjutni a következő partszakaszra. E sziklák közé beszorulva találunk 2-3 darab, 15-20 cm nagyságú félbetört csigát. Nem lehet őket kiszedni, úgy beszorultak. De teljesen el vagyok ámulva tőlük. Mint megtudtuk, a híresztelésekkel ellentétben, szabad kivinni az országból kagylót és korallt is egy bizonyos méreten alul. Esténként érkezik az apály, ilyenkor visszahúzódik az óceán 5-6 métert, míg nappal a dagálynál a víz a kert szélét nyaldossa. A magánvillák kertjei az óceán felé nyitottak. Az egyiknél vérszomjas boxer rohan felénk, így inkább visszafordulunk. Az idegenvezető szerint itt nincs olyan (joga valakinek), hogy a partszakasz egy részét kisajátíthassa. Természetesen bőrig ázva érkezünk vissza. Késő este is lenézünk a partra, elemlámpával. Ekkor vakondtúrásszerű homokkupacokat veszünk észre, és mellettük 4-5 cm átmérőjű, 20-30 cm mély lyukakat. Rák lakik bennük. Más rákok a szárazföldi csigák, barna, csíkos házába költöztek, és fel-alá rohangálnak, zavarodottan a lámpánk fényében. Nagy ám az éjszakai parti élet. Este 6 körül jön minden nap egy biztonsági őr, aki egész éjjel a kertben ül és figyel. Minden nap ugyanaz az ember. Az eső elálltával hatalmas, (10 centis házuk van) csigák mászkálnak a kertben. Annyira sok új benyomás van, alig bírjuk feldolgozni a sok újdonságot. A teraszunk előtt meg dagadt béka kuruttyol. A terasz falán pedig érdekes, fehéres színű, áttetsző bőrű (én albínónak hívom) gyíkok vadásznak az apró éjjeli lepkékre.

2007. február 21. harmadik nap, szerda

Újra süt a nap. 10 órára (percre pontosan) hozzák a bérelt autónkat (még otthon, az irodán keresztül foglaltuk le). Új típusú Nissan Micra - minden simán megy. Tötyörgünk még egy órát, merre is menjünk ma, addig, amíg esni kezd az eső. Esőben talán egy városnézés a legjobb megoldás: irány Port Louis. Szinte esti sötétségbe burkolózik a táj.

Port Louisban a kikötőt keressük, pontosabban a "Le Caudan Waterfront" nevű üzletközpontot, ahol őrzött parkolóban, sokáig és olcsón lehet parkolni. Mire ezt nagy nehezen megtaláljuk, addigra erős szélvihar támad és ömlik az égből a víz. Így aztán a városnézés szóba sem jöhet, ehelyett megnézzük ezt az üzletközpontot, ami amolyan plázaszerű hely, nem túl érdekes. Már elmegy a kedvünk mindentől. A szél tépi a pálmafák lombját és szakad a víz odafentről. Sokáig várunk, hogy enyhüljön az eső, de nem hagy alább, így nekiindulunk az autóhoz. Még az alsóneműnk is csurom vizes lesz. Sebaj, van törülköző és "pótruházat" is nálunk - készültünk. Gyors sztriptíz az autóban, szárítkozás, néhány kelletlen szó és indulunk haza. A hazamenetel kissé félresikerül. A Le Caudanból egyből a dél felé vezető autópályára keveredünk, majd lekanyarodunk arról Phoenixnél. Örvendek, amikor ráismerek az egyik körforgalom szobrára, és a város utcáira, hogy a reptéri kisbusz is erre hozott minket. Ez jó jel. Viszon Phoenixben nem találjuk meg a leágazást, és összesen 3,5 órát körözünk az egybenőtt városok: Phoenix, Vacoas, Curepipe és Quatre Bornes és a körülöttük fekvő teaültetvények között, mire többszöri megkérdezés után, végre egy benzinkutas el tud irányítani Flic en Flac felé. Így az odafelé fél órás utat hazafelé több, mint 4 óra alatt tesszük meg. 5-re érkezünk La Preneusbe, mire hazaérünk, eláll tíz percre az eső, utána szünet nélkül esik tovább. Ma bolognai tészta a vacsi. Ahol Vacoas felé eltévedtünk, ott hihetetlen pompás magánvillák álltak óriási birtokok közepén...és még sosem látott méretű fák. 6 órakor teljes erőből tombol a vihar. Ekkor még nem sejtjük, hogy mi vár még ránk. Mikor eláll az eső, egy órán át kagylókat gyűjtünk. Besötétedik. Zuhanyozunk és a teraszon beszélgetve nézzük a szűnni nem akaró vihart. Nyugtalanul alszom, izgulok az időjárás miatt, hajnali 3-kor felébredek, felkelek, kilesek - még mindig nem jobb. Már nem tudok aludni, mert félek, hogy ilyen időben nem tudunk sehova sem menni, csak jár az agyam.

2007. február 22. negyedik nap, csütörtök

8-kor kelünk fel. Tombol a szél, de felhős-napos az ég. Fél 10 körül útnak indulunk dél felé. Hamarosan egy nagyon hangulatos útra érünk, melyet nagy lombozatú majomkenyérfák ölelnek át, és a két oldalán magas agávé-kaktuszok és kisebb pálmák alkotnak dzsungelt. Az út olyan, mint egy hullámvasút, fel-le. Majd egy öbölhöz érünk, ahol éppen apály van még, és kis mangrovefák állnak a mocsaras talajban. Nagyon érdekesek, ilyet még csak természetfilmben láttam (Everglades), rögtön krokodilokkal párosítom őket, amik persze itt nincsenek.

Legalább kilométerenként feltűnik egy-egy hatalmas léggyökeres fikusz az út mellett. Grande Case Noyale településből indul el az út a hegynek felfelé. Azt meg kell itt említenem, hogy ebben a faluban szörnyű szegénységben, hullámalumínium lemezekből tákolt, düledező viskókban élnek az emberek. Az út mentén minden buja zöld, csodás a rálátás a partra, a Le Morne sziklára, a Bénitiers szigetecske körüli ezerszínű lagúnákra. A színek arzenálja tárul elénk. Amint elkezd az út felfelé kanyarogni, nekiered az eső is.

Az út mentén végtelen Ravinal-pálma dzsungelek fednek be egész hegyoldalakat. Szerencsére, mire a Chamarelhez érünk, eláll az eső. Az egész olyan, mint egy nagy birtok. A bejáratnál sorompós bódé áll, belépőt kell fizetni (75 Rupia/fő). Majd egy pálmafa-allén keresztül vezet a bevezető út, utána pedig pálmák és másfajta trópusi növények alkotta dzsungelben tekereg az út. A földnek lángvörös színe van.

Néha cukornádföldbe vált át a táj, és itt-ott majomkenyérfák ágaskodnak az ág felé, mintha csak egy dél-afrikai szafarin vennék részt. Leírhatatlana trópusi növényzet sokfélesége és a színek kavalkádja. Első állomás a Chamarel-vízesés. Nagyon párás az idő, és hátulról világíja meg a nap, így sötét, homályos fotót tudok csak készíteni.

Innen továbbautózunk a kanyargós úton a hét színű föld felé. Útközben jó pár taxival találkozunk. Egyetlen privát autó sem jár erre. A Chamarel-földnél újabb bódé vár, ahol ellenőrzik a belépőjegyünket. Pár méteren át igazi dzsungelen keresztül vezet az ösvény a látványossághoz. Csepereg az eső. Nagyon kívánom, hogy kisüssön a nap, hogy a színeket éles kontrasztjukkal láthassam. Ki is süt szerencsénkre, így itt tökéletes fotósorozatot készítek. Gyönyörű látvány ez a dombos talaj, mely a barna, lila, sárga színek keverékeit mutatja és erős kontrasztot alkot a hátteret képező őserdővel.

A terület szélén, kis elkerített részen négy nagy teknős található. A parkon belüli egyik leágazás egy élményparkhoz vezet, ahol külön belépő van. A fák között kifeszített függőhidakon lehet az őserdei hangulatot élvezni. De mivel el kezd esni az eső, és már a többi helyen is halálra csíptek a szúnyogok, most ezt inkább kihagyjuk. Az Authant a szálláson felejtettük.

Grand Bassin felé vesszük az irányt. Kilométereken át Ravinal-pálma dzsungelen át vezet az út. Azután egy pihenőhelyhez érkezünk, ahonnan 50 méteres séta után rálátást nyerünk a Black River vízesésre. Esik az eső. A kilátóban kis tavon világoskék tavirózsák virítanak. Az egész Black River szurdokon végig lehet látni és ha nem lenne ilyen párás az idő, akkor a partig is ellátnánk innen. Kicsivel később elágazás következik, ahol le lehet térni a max. 1 km-re lévő újabb kilátóponthoz, ahonnan az Alexandra-vízesésre lehet rálátni. Itt szakad az eső. A környező fákon vadon élő majmok ugrándoznak. Sikerül is párat lencsevégre kapnom.

A parkolóban veszünk ananászt az árustól, rögtön meg is esszük, valóban sokkal ízletesebb, mint az eddig evett ananászaink. Innen a Grand Bassinig vezető út megint olyan, mint egy hullámvasút. Éjszakai sötétség borul ránk és sűrű köd. A tónál már csak pár méter a látótávolság. Negyed órát várunk az autóban a jobb időre, majd kiszállunk és kicsit körülnézünk, de elázunk. Továbbautózunk Suillacba. Útközben nem javul az idő. Nagy szerencsénkre viszont, amint odaérünk a Gris Gris nevű helyhez, egyszer csak hétágra süt a nap, de a szél tombol. Nagyon szép a partszakasz.

Útközben a La Vanille krokodilparkot sehogy sem találtuk meg, így azt kihagyjuk a mai programból. Az ezáltal megmaradt időt egy késői ebédre szánjuk rá, a Gris Grisnél, egy picike étteremben, melyet Moonwalker ajánlott. A teraszon ülünk le. Fiatal, indiai nő szolgál ki minket. M. grillezett garnélarákokat eszik, amik valami isteni finom szószban úsznak. Az én csirkémmel melléfogtam, mert pont valami olyan fűszer van rajta, amit ki nem állhatok, de M. testvériesen elcseréli velem az ételt, amikor mindketten a felénél tartunk. Ömlik az eső közben. A két bőséges étel és két üdítő kereken 400 Rupiába kerül (10 Euro). Ezután eláll az eső és lemegyünk a partra és a sziklás rész eldugott szegletében - ahová senki sem megy - gyűjtünk szebbnél szebb csigákat, amilyenek máshol eddig nem fordultak elő. Innen hazaindulunk. Útközben rengeteg gyönyörű szép part mellett haladunk el (déli part, Le Morne irányába). Néhol meg is állunk, letérünk a fák közé és sétálunk pár percet az álomstrandokon.

A legszebb Bel Ombre település előtt fekszi, ahol kilométereken át ember fiát sem látni és szinte fehér a homok. Itt rögtön találok is egy tenyérnyi méretű két részes kagylót, meg hosszúkás, hófehér, lyukacsos korallokat. A fák között meg 10-15 centis csavart házú csigákat. Ezután kisebb falvak következnek, ahol rémes körülmények között élnek az emberek, és ami feltűnik, hogy mind az utcán vannak, ücsörögnek az út szélén, csoportokban állnak, a gyerekek pedig a parton játszanak. Rengeteg kóbor kutya van. Állandóan arra kell vigyázni, hogy nehogy elgázoljunk egyet. Egészen Le Morneig csodaszép partok mellett haladunk. A félszigetet most nem nézzük meg, mert megint esik az eső. Itt már a ma reggelről ismert úton haladunk tovább. A reggeli mangrovék most vízben állnak, az egész, reggel kiszáradt öblöt most víz telíti ki.

Hazafelé még bevásárolunk a helyi szupermarketben. Van ami nagyon olcsó, de van ami aránytalanul drága. Itt rögtön veszek is három csomag teát ajándékba, csak 19 Rupia egy csomag. Hazaérve a kertben a biztonsági őr azzal fogad, hogy nem parkoljunk fa alá, mert az éjszaka egy ciklon érkezik és baja eshet az autónak. Azt is mondja, hogy este 10-től nem menjünk sehova, mert veszélyes lehet, de az is lehetséges, hogy a ciklon kikerüli a szigetet és semmi sem lesz. Azt gondoljuk ekkor, hogy ha éjjel jön egy vihar, az nem baj, a lényeg, hogy holnapra legyen megint jó idő. Úszunk a medencében, zuhanyozunk, vacsizunk, szokás szerint a teraszon ücsörgünk, a mauritiusi Phoenix söröcske mellett. Még nem esek kétségbe, hiszen az éjjel elmegy a vihar és még marad jócskán időnk mindent megnézni. Terveink szerint mindent bejárunk az autóval, és ami a legfontosabb, hogy átmegyünk magánszervezésben Ile aux Cerfs-re és a tengerfenék sétára is. Ezeket már nagyon várom...nem sejtem, hogy mindez csak álom marad.