Alpspitz Ferrata

2007. augusztus 6.

…Egyszerűen nem hagy nyugodni a süvegszerű sziklaorom, a Zugspitze kistestvére, a 2628 m magas Alpspitze. Már messziről látni a Garmisch-Partenkirchenbe vezető útról ezt a szép hegyet, mely engem mágnesként vonz.

A képen a bal oldalon az a csupa szikla, kicsit háromszög alakú hegy az Alpspitze (Garmisch-Partenkirchenből fotózva):

2007-ben saját fejünkre kezdtünk el ferratázni, anélkül, hogy fogalmunk lett volna a felszerelésről, óvintézkedésekről, technikai alapfogalmakról. Minden ismeretem az internetes ferratás oldalakról gyűjtöttem össze, ez alapján rendeltük meg egy sportszaküzlettől a felszerelést és vágtunk neki első mini túránknak a Riffelscharténak, amit igazából nem is lehet ferratának nevezni. A Karwendel Klettersteig hozzá képest már izgalmasabb volt, de többnyire az öt hegycsúcsot összekötő gerinceken, vízszintesen haladtunk, míg az Apspitze meredek sziklafalain igazi sziklamászással számolunk. Mivel tapasztalatunk nulla, ezért még nagyobb a kihívás, mint normálisan lenne. Egyetlen szabadnapunk van, amikor reggel autóba ülünk, hogy meghódítsuk magunknak ezt a hegyet.

Többféleképpen is meg lehet oldalni a feljutást, mi hosszas teketória után a következő verziót választjuk: drótpályás kabinos felvonóval megyünk fel Hammersbachból az 1650 méteren fekvő Kreuzeck csúcsra, majd innen gyalog, majd mászva a csúcsra. Másik lehetőség lehetett volna, hogy a párhuzamosan közlekedő másik felvonóval a közeli Osterfelder Kopf 2150 méteres pontjára mehettünk volna fel. A legtöbb ferratás az utóbbi megoldást választja, mi azért maradtunk az előbbinél, mert nincs kondíciónk és úgy gondoltuk, hogy a két hegycsúcs (Kreuzeck és Osterfelder Kopf) közötti 500 méteres szintkülönbség felfelé kaptatásával kellőképpen bemelegítjük izmainkat és nem pedig a kényelmes felvonózás után, minden előtréning nélkül ugrunk neki az előttünk tornyosuló Alpspitze meredek falának. Hogy döntésünk jó vagy rossz-e azt egyelőre nem tudhatjuk meg a másik lehetőség kipróbálásának hiányában.

Az az egy biztos, hogy edzetlen szervezetünk minden erejét kiszívja már az 500 méteres szintkülönbség felettébb gyorsan megtenni kívánt vándorlása. Én félúton rosszul vagyok, ugyanúgy, mint tavaly a Vaiolett-völgy emelkedőjén felfelé menet, a Dolomitokban, egyik pillanatról a másikra reszketni kezd kezem-lábam és szédelegve, tántorova kapkodok levegő után, míg szívem úgy zakatol, hogy majd kiesik helyéről. M. gúnyolódik rajtam, hogy csak túljátszom az egészet, pedig isten bizony legszívesebben összerogynék és hívnám a hegyi mentőket, hogy vigyenek le innen. Neki semmi baja, vidáman kaptat a meredek úton felfelé, én csak vonszolom magam. Az Osterfelder Hütténél csokit, szendvicset eszünk, jó cukros üdítőt iszunk, majd magunkra öltjük a mászófelszerelést és elindulunk az ösvényen a sziklafal alatt addig a pontig, ahol annak idején a könnyebbik utat választottuk felszerelés nélkül. A már ismert bevezető szakasz után, fémlétrákkal indul a ferrata, én továbbra is rosszul vagyok, rettentően szédülök. Nincs tériszonyom, sem más bajom a magassággal, egyszerűen nem bírja a szervezetem a nulláról ezerre felperdült erős fizikai megpróbáltatást. A combizmaim olyan mértékben citeráznak, hogy minden egyes felfelé kapaszkodásnál hatalmas erőt kell kifejtenem, hogy feljebb vonszoljam magam és minden egyes rövidke pihenő során úgy érzem, hogy nem kapok többet levegőt ott helyben fogok meghalni. Sokszor feladom belül, csak nem merem kimondani, hogy arra vágyom, hogy ne kelljen tovább másznom és hogy jöjjön egy helikopter és leszedjen innen a falról. Egyszer csak fellépnek M-nél is a nálam már régóta szűnni nem akaró tünetek, ő is rosszul érzi magát és most hirtelenjében megérti, milyen is nekem.

Az Osterfelder pihenőhelytől a csúcsig 500 méteres szintkülönbséget kell megmásznunk. A sziklafal szó szerint falnak képzelendő el, de annyira kiépítették rajta a ferratát, hogy néhol már idegesítő, hogy nem tud az ember gyakorolni néhány szabad fogást, hanem állandóan kínálkozik a bevert szegek, a fémfokok arzenálja. És a tömeg! Ezek elveszik az egész mászás szépségét. Az Alpspitz-Ferrata az egyik leggyakoribban látogatott német Klettersteig, a mai napon is egyre több ember kerülgeti egymást. Többször is megelőznek minket családok, anyuka – apuka – tíz-tizenkét éves forma gyerek, minden felszerelés nélkül!, teljesen lazán kaptatnak felfelé, anélkül, hogy a megerőltetés bármi jelét is fel tudnám fedezni az arcukon. Szóval miközben majd megpusztulok és pokolba kívánom az egész akciónkat, másrészről semmi pénzért vissza nem fordulnék, ha bele is halok, fel akarok jutni erre a nyamvadt hegyre és akármi is lesz, meg is fogom tenni.

Ez itt alattunk a Höllental és legmagasabb hegy (bal szélen) pedig a Zugspitze:

Még egy jó darabig kínlódunk mindketten, majd lassan elmúlik mind a rosszullét, mind az erőtlenség és felküzdjük magunkat a csúcsra, ami valami kimondhatatlan fergeteges érzés. Ez az első hegycsúcs, mit meghódítottunk magunknak, magunk erejéből. Igaz, nem olyan magas, de mi kezdők vagyunk még! Az is leírhatatlan érzés, hogy az ember szószerint szenved és utálja az egészet, mégis fel akar menni, hatalmas nagy akaratvágy keletkezik az emberben, ami segít mindent leküzdeni. Szerintem a személyiségfejlesztés, akaraterő fejlesztés egyik legjobb módszere a mászás. Jó, igazi mászók, főleg szabad mászók most megmosolyognának, ezért a teljesítményért, de ők is elkezdték valahol. Ráadásul mi magunktól kezdtük, minden tanfolyam, vagy előgyakorlat nélkül!

Alattunk Garmisch-Partenkirchen és az egész hegy, amit már megmásztunk:

A csúcson állva:

A lemászás is gyötrelmes. A hegy másik oldalán gyalogolunk lefelé, ahol végtelen törmelék-görgeteg tengereken vezet át az úttalan út, nagyon nehéz a terep. De itt akartuk lerövidíteni az utat, hogy egyenesen ahhoz a Bernadeinwandhoz jussunk, ahol egy éve már jártunk és onnan egy hasadékban lévő könnyebb ferratán keresztül gyorsabban leérjünk a felvonóig.

Még fél óránk van hátra az utolsó lanofkáig, amikor ismét egy szörnyű görgeteglejtővel küszködünk. Mire onnan leérünk, már majdnem szaladnunk kell, hogy elérjük a Kreuzeckbahnt zárás előtt, különben onnan kb. 700 méteres szintkülönbséget kellene legyalogolnunk Hammersbachig, de őszintén szólva ettől a gondolattól teljesen kikészülök.

Fergeteges élmény volt ezt a hegyet megmászni és a győzelem érzése hamar felbuzdítja az ember újabb célok keresésére.