Mauritius, a vihar után

2007. február 26. nyolcadik nap, hétfő

7-kor kelünk, esik. De már nem akarunk több időt elvesztegetni, ma már nekivágunk valamit megnézni. Utunk ma északra vezet. Szinte minden kirándulás előtt megállunk a tamarini nagy szupermarket pékjénél, ahol fincsi sajtos pogikat lehet kapni, ezt visszük útravalóul. Mellette van egy bank is, ott váltunk némi pénzt. Aztán beugrunk Flic en Flacon az autókölcsönzőbe, mert szeretnénk egy nappal meghosszabbítani. A kölcsönzős fickó nagyon kedves, de még nem tudja, hogy lehetséges-e. Utánajár, majd üzenetet hagy a szálláson és ha sikerül, megkapjuk az autót egy napra ingyen, a vihar miatti kárpótlásként. Ez aztán a gesztus! Lenézünk a strandra is, mert óriási hullámok vannak még mindig és fényképezni akarok. Majd Bambous falun át vezet az út, ahol készítek pár fotót is.

Elképesztően sok ronda kóbor kutya lebzsel az úttest közepén. Az albioni világítótorony a célunk, amiről nem is tudtam volna, ha szomszédaink nem mesélik, hogy ők jártak ott. A torony egy sziklás magaspart tetején áll. Az odavezető úton sártengereken és az egész utat beterítő 20 méteres pocsolyákon kell keresztülbirkóznunk. A toronynál kiszállunk az autóból, ezerrel tép a szél. Azonnal odajön egy fickó és felajánlja, hogy megmutat nekünk mindent. Mezítláb van és holt koszos, az angol, amit meg folyékonyan beszél, hát annak valami nagyon idegen hangzása van. Szinte egy szavát sem értjük meg. Ettől függetlenül érdekes a toronyban fent. A vad, sziklás partot ostromolják a nagy hullámok. Itt nincs korallzátony. Mire Port Louisba érünk megint ömlik az eső és már többet el sem áll. Mintha csak előző ittlétünket látnám újra. Húzzuk az időt az unalmas plázában, talán enyhül az eső. De nem. Nekivágunk vakon (térkép nélkül) a városnak, egyetlen kis esernyő alá kuporodva. A bazár negyedre nem nehéz rátalálni, de ez életem egyik rémálma. Mintha csak egy thaiföldi film forgatagába csöppentem volna bele. Az utcán bódék végtelen sora árul kacatokat és az árusok hangosan ordibálnak. Megtaláljuk a zöldséges csarnokot.

Ott kicsit fellélegezhetünk, mert nincs akkora tömeg. A felső szinten bazárosok vannak, itt járunk körbe, mert innen jól lehet látni és fotózni az alsó igazi piacrészt. Olyan zöldségeket és gyümölcsöket látunk itt, amikről meg nem mondanám, hogy micsodák. E csarnok mellett áll a másik bazárcsarnok, ahol a kendőket, pólókat, csecsebecséket, ezerféle turistacsalogató vackot árulnak. Nem áll szándékomban bármit is venni, de azért benézünk. Az "utcák" túl szűkek és a szag...azt nem tudom leírni, de olyan förtelmes, penetráns testszaggal keveredett ürülék és tömjénbűzt még nem éreztem. Rögtön hányingerem van és kapkodok levegő után. Az árusok mosolyogva próbálnak minket minden egyes standnál egy vásárra bírni, én meg rázom a fejem, kezemmel az orrom előtt legyezve, grimaszos arccal törtetetek át a végeláthatatlan soron, hogy mielőbb kiszabaduljak a szabad levegőre. Brrrrr....ennyit erről, ide többet nem jövünk. Az esőben semmit sem lehet csinálni, az ernyőt kifordítja a szél. Mind ez elég volt Port Luisból. Tele van a hócipőnk. Még ebédelünk a pláza éttermeinek egyik kis büféjében, ilyen zöldséges-tésztás-húsos dolgot. Finom és jó sok. Kettőnknek üdítővel együtt 5 Euro!!! Ha most az autóhoz mennénk, megint totál eláznánk, ezért kínunkban újra végigjárjuk az üzletet. A könyvesboltba is benézünk, nagyon szép könyvek találhatók itt Mauritiusról. De egyre csak esik. Rohanunk az autóhoz, most kevésbé ázunk el, mint legutóbb, Pamplemousses a következő cél. Óriási csalódottságomra a botanikus kert zárva van és még nyoma sincs annak, hogy valaki ott dolgozna, elkezdenék a kidőlt fákat eltakarítani. Mondjuk szakadó esőben nem lett volna élvezhető program. Majd visszajövünk pár nap múlva. De ha az idő ilyen marad, akkor lassan már semmi esély rá, hogy a szigetből még bármit is láthatunk. Hiszen az autóból már nem lehet kiszállni, olyan vihar van. Északnak tartunk. Megnézzük Triolet káprázatos hindu templomát. Nagyon érdekesnek tartom ezeket az építményeket, de egyben ízléstelennek is a rengeteg felmázol minta és színek keverékét. Na, itt jól megázunk.

Nagyon unjuk már az esőt és főleg csurom vizesen az autóban ülni. Ezután Trou aux Biches megnézzük strandját, ami még a szürkeségben és felkavarodva is szép látvány.

Majd Grand Baie következik. Félúton odafelé egy hihetetlen szép hindu templomba ütközünk, amibe mezítlábasan be is mehetek és körbefényképezhetem. Amúgy meg minden faluban van egy érdekes építészeti stílust képviselő zöld ház is, ami a helyi mecset. Grand Baien meg sem állunk, megnézzük még Pereybere strandját. Itt fürdenek páran a szakadó esőben, és az első strand, ahol kókuszpálmák állnak a homokban. Közben alaposan megfáztam, állandóan fújom az orrom, meg úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger. Ennyi elég volt mára, fél 6-kor elindulunk haza. Grand Baieből kifelé találunk egy hatalmas Auchan-szerű áruházat. Itt még bevásárolunk és veszünk 170 Rupiáért mauritiusos pólókat, ami sokkal olcsóbb, mint a bazárokban. Minden utat megtalálunk és amire meg külön büszke vagyok, hogy Port Louison belvárosán át is megtaláljuk a helyes utat. 8 körül érünk haza. Hideget eszünk, zuhanyozunk. A sors rosszindulatú iróniája, hogy mire hazaértünk, elállt az eső, kitisztult az ég. Ebből kiindulva, felcsillan bennem megint a remény. Amúgy meg itt az a módi, hogy ha esik az eső, úgy mászkálnak az emberek ernyő nélkül, mintha mi sem történt volna. Az, hogy csurom vizesek, látszólag nem zavarja őket. Na azt hiszem, én ettől fáztam meg. Annyira párás, nedves a levegő, hogy minden friss ruhánkat is nedvesen vesszük elő a szekrényből. A könyvem, jegyzetfüzetem lapjai is nedvesek, szinte elkenődik az írás, a csúcs pedig az édesítőtabletta, ami egyszerűen egy folyós masszává változott. Nincs már egyedi tabletta a dobozban, csak ez a porcukorkrém. A kekszekről, chipsekről ne is beszéljünk. A törülközők, és csurom vizes ruháink átlag száradási ideje 4 nap. Mondjuk nincs is hova teregetni őket. Most eső helyett megint vad szél tombol. Sokáig kint ücsörgünk a teraszon.

2007. február 27. kilencedik nap, kedd

7 után kelünk, tombol a szél, most éppen nem esik. Az ember lassan depressziós lesz az időtől. 9-kor indulunk délnek. Előbb veszünk útravaló croissant, meg egy telefonkártyát, feladjuk a képeslapokat (amik most, mikor két hétre rá ezt írom, még nem jöttek meg). Le Morne felé megyünk, néhol megállunk fényképezni. A La Vanille krokodilpark a célunk, amit alig lehet megtalálni, mert St. Aubinban van egy tábla, de ha ott lekanyarodsz, utána a cukornádültetvény labirintusában autózol és magadtól kell kitalálnod, hogy melyik leágazásnál forduljál le.

Szerencsénkre, annyira jó a térképünk, hogy ki tudtuk számolni, hogy balra- jobbra hányadik út. Ide is mindenki taxival jön. A bevezető utat itt is pálmafasor szegélyezi. Örömünkre éppen akkor kezd el szakadni az eső, amikor kiszállunk az autóból. A belépő 195 Rupia/fő. A park teljesen felvillanyoz. Rengeteg állat van, krokodil, teknős, de ez szinte hidegen hagy. Növényrajongóként teljesen felpörgök a part dzsungelszerű mivoltától. Akárcsak egy trópusi esőerdő. Nekem ez az egyik legnagyobb élményem a szigeten. Viszont megint nem gondoltunk a szúnyogokra, itt aztán annyira agyoncsípnek, hogy úgy nézünk ki, mint a bárányhimlősök. Míg itt vagyok, az eső hol erősebb, hol alábbhagy. De már nem érdekel, ha megázok, látni akarok mindent. A parknak van egy olyan része, ahol nincsenek állatok, hanem csak a dzsungel. Itt szinte minden növényt egyenként lefényképezek. A bambuszok égig érnek és karvastagságúak. Ami pluszt kapunk itt, az egy kaméleon, amit véletlenül fedezünk fel, amint egy lyukba bújik befelé. Kipiszkáljuk, erre felfújja magát és megváltoztatja a színét. Mikor kijövünk a parkból, függönyként hullik alá az eső. Hosszú percekig várunk az eresz alatt, hogy legalább az autóig eljuthassunk, de nem enyhül. M. elszalad az ernyővel és a bejárathoz hozza az autót. De még az 5-6 méteres odarohanás során is megázok.

Curepipe felé indulunk tovább. Valahol félúton, az út szélén nagy hindu templom áll, olyan, mint egy cirkuszi díszlet. Megtaláljuk a Trou aux Cerfs krátert, ami az esőzéseknek köszönhetően jól megtelt vízzel. Innen nagyon jó kilátás nyílik a szigetre, de ezt nem élvezhetjük a szürke köd miatt. Arra gondolunk, hogy ha már nem jutunk el a pamplemoussesi botanikus kertbe, akkor legalább nézzünk meg egy másikat, ugyanis Curepipében is van egy, egész közel a kráterhez. Ide autóval is be lehet hajtani. Nem túl nagy a kert, és annyira romokban hever, hogy az valami siralmas látvány. Legalább 50 munkás szedegeti az ágakat, vágja a félig lelógó gallyakat. Egy tó is keletkezett a kertben a sok esőtől. Belebotlunk ezután egy Kent ucky Ch. gyorsétterembe, és ott eszünk.

Innen a véletlen segítségével minden probléma nélkül megtaláljuk a Tamarin-vízeséshez vezető utat. Mauritius a fekvőrendőrök országa!!! A vízesés közelében egy parkolóban állunk meg, ahol nagyon, de nagyon idegesít, hogy három biciklis helybéli mindenáron oda akar vezetni minket a vízeséshez. Elutasítjuk a díszkíséretet, de az egyik mégiscsak velünk jön. Pedig aztán nem nagy dolog megtalálni a kilátópontot. Az ember csak magyaráz, mindenáron le akar minket fényképezni (megengedjük neki, de csak mi leszünk a képen, a vízesés nem). Ez a hat szintből álló vízesés a legnagyobb a szigeten. A sok esőtől felduzzadt folyó barna léként ömlik alá a lépcsőkön a völgybe. Ha tiszta lenne az idő, innen ellátnánk Flic en Flac partjai felé. A fickó visszakísér minket az autóhoz és pénzt vár el tőlünk, de nem adunk neki. Nagyon felidegesített, mert ha az ember nemet mond, akkor hagyjon minket békén és ne akrjon pénzt egy félresikerült fotóért és azért, amit magunktól is láthatunk. Innen már könnyen hazatalálunk. Nem csak nagyon náthás vagyok, hanem a fülem is fáj. Már fél 5-kor otthon vagyunk és nincs üzenet az autókölcsönzőtől, aki mára ígérte. Mondjuk ezen nem is csodálkozunk, mert a recepciónak nevezett helység itt állandóan zárva van és senki sincs ott, ki is vehetné át az üzenetet? Sétálunk az esőben a strandon, hagyjuk magunkat elázni, kagylót gyűjtök. Lassan már nincs hova tenni őket, ezért zuhanyzás és vacsi után nagy szelektálásba kezdek. Legalább a felét ki kell selejtezni, mert most úgy 5 kg lehet a zsákmány. Ma hazatelefonálunk, majd beszélgetünk a teraszon, de hamar elálmosodok. Már napok óta minden nap azzal a jeligével fekszem le, hogy holnapra szép idő lesz. M. nem érti, honnan szedem az optimizmust, pont én, aki hamar kiborul mindenen. Muszáj, hogy jobb idő legyen, muszáj, az nem lehet, hogy elvész az egész nyaralásunk a szürkeségben.