Hegyek - bevezető gondolat

Laposföldön éltem.

Így mondanák a németek.

A magyar hegyek nekik csak dombok és én még ezeken a dombokon sem sokat jártam korábban. Mégis egész életemben volt bennem valamiféle kimondhatatlanul erős vágyakozás, a hegyekbe utazni. Az első igazi hegy, amin jártam, a Zuspitze volt és tátott szájjal bámészkodtam fent állva Németország tetején: 2962 méteren. A legmagasabb hely, ahova addigi életemben feljutottam - repülő nélkül :-) A panoráma több, mint lenyűgöző volt. A Höllental-szurdok, az Eibsee, a Mieminger-hegylánc az osztrák oldalon…mind madártávlatból. Azt hiszem, hogy ez a pillanat az, amikor belém szállt valami kisördög, és megbabonázott, de itt még nem tudtam azt, hogy a Wetterstein-hegység a drogommá fog válni.

Pár évvel később a Dolomitokból különös érzésekkel térek vissza. Valami megváltozott a hegyekhez való viszonyomban. Lelkileg valahogy közelebb kerültem hozzájuk. Minél feljebb jutok egy hegyre, annál távolabb kerülök a „földi” realitástól, azaz a stresszel teli életünktől, az emberekkel teli városoktól, a mindennapos gondjaimtól. Ezek mind mellékszereplőkké válnak és csak mi maradunk ketten, a hegy és én. Egy másik világ nyílik meg odafent, nem csak szószerinti értelemben, hanem másképp gondolkozunk ott fent, elrugaszkodottan a mindennapi élettől, más látószögből szemlélve mindent, megváltozik a belső értékvilágunk, az egész gondolkozásunk.

Számomra mindig is fontos volt egy hely, ami érintetlen, ahol egyesülni tudok a természettel. Ott nincs külvilág, nincs civilizáció, nincs semmi, csak a lét csupaszon. Nincsenek bonyolult gondolatszövevények, aggodalmak, kérdések és válaszok, csak a puritán létezés. Lemegy az agy valami más dimenzióba, a szellem meg csak nyeli magába a külső ingereket, a körülvevő csodálatos világot. Megszűnnek a mindennapos modern élet dolgai, ezzel a gondok is elillanak egy pillanat alatt. Vajon beérném-e én, mai modern ember, csak a természetes világgal, minden mai eszközt nélkülözve? Mint az őskorban? Áhítattal jár át a lét sokfélesége, a növények, állatok, kőzetek, vizek megjelenési formái, színei. Itt döbben rá az ember, hogy semmivel sem különb élőlény társaitól, egy apró részese csak a Földön játszódó gigantikus színjátéknak. Mi az ember parányi, rövid élete az alkotó erők mellett, melyek egy nap, óra, vagy perc alatt megsemmisítenek, vagy létrehoznak helyeket? Annyira eltörpülünk, hogy szinte egybe forrunk a minket körbevevő világgal. Az ember egy parányi elmúló rész. A természet is. Csak éppen utóbbi filmje sokkal tovább pereg. Az emberi élet rövid és gyökerei az ősidőkhöz nyúlnak vissza. Amennyiben a természet az alkotónk, akkor nem arra teremtett meg minket, hogy a technikai csodáinkkal tönkre tegyük. Nem arra, hogy más bolygókat akarjunk meghódítani. Hanem arra, hogy az általa létrehozott közegben és annak törvényei között éljünk, értékeit becsben tartsuk. Most úgy írom ezeket a sorokat, mint valami megszállott környezetvédő, pedig nem vagyok az, csak végtelen a szeretetem a világ kincsei iránt. Soha senki nem beszélt be nekem ehhez hasonló szöveget, amit most itt leírok, egyszerűen minden magától tör elő belőlem, most ebben a pillanatban, ahogy leütöm a billentyűket. Magamtól érzek így, maguktól törnek fel ezek az elvont (?) vagy éppen oly egyszerű gondolatok. Mi emberek az ővéi vagyunk, és a természet meg fogja bosszulni rajtunk, hogy nem tiszteljük kellőképpen!

A Zugspitze és a Höllental az Alpspitzéről nézve