Klettersteig-túra - Karwendel

Túrák a Wetterstein-, és Karwendel-hegységben/Németország, 4 nap/2. rész

2007. június 21-én reggel 10 körül indulunk vissza. Ezúttal nem Grainauba, hanem Oberauba. De előbb emegyünk Garmischba ebédelni egy PH-ba. Dél körül érünk a szállásra, esik az eső. Most másik szobát kapunk, mint azelőtt. Helyesebben egy 6 személyes lakást (mert éppen ez volt szabad, de két személyes áron adják nekünk). Nagyon király!

Valamivel később elindulunk a csepergő esőben egy kisebb erdei túrára a közelben, hogy azért mégse csak a lakásban üldögéljünk. Érdekes módon a vártnál jóval kevesebb izomlázunk van a tegnapi túrától. Az erdei ösvényen elgyalogolunk a közeli Ettalba. Útközben több mókust is látunk a fákon, feketét, vöröset és olyan barnát is, aminek elul fehér a hasa. Sajnos sosem tudom őket közelről lefotózni. Ettálban van a hatalmas nagy kolostor, amit már sokszor láttam régebben. Most, hogy nem autóval vagyunk itt, sokkal jobban körül tudunk nézni. Sok festett házat fotózok.

Ettal

Igazi turistának érezzük magunkat. Egyszercsak olyan álmosság tör rám, hogy állva el tudnék aludni, ezért visszaindulunk. Estére eláll az eső és még ki is tisztul kicsit az ég. 7 órakor találkozunk kedves ismerőseinkkel, akiket a tavalyi görögországi nyaraláson ismertünk meg. Ők az egyik szomszéd faluban laknak. A kiszemelt étterem ma zárva van. Elmegyünk autóval Farchantba, ahol barátaink egy mennyei helyre visznek minket. A bajor stílusban épült több emeletes szállodában, alul olasz étterem működik. A nyitott rész előtti legelőn tehéncsorda kolompol és előttünk a Zugspitze. Nagyon jó hangulata van, az étel is nagyon finom. Este kimerülten zuhanunk az ágyba.

2007. júnis 22. Karwendel Höhenweg

22-én elsőként én kelek (mint mindig), persze ébresztőre (különben biztosan fel nem kelnék fél 7-kor). Én vagyok az időjárás-teszt-felelős. Kinézek, kék az ég, néhol pár fehér felhő…szóval kirándulásos idő. Negyed 9-re érünk a kb. 30 km-re fekvő Mittenwaldba, a Karwendel-hegységhez.

A Karwendelbahn első kabinja fél órával később indul, mint ahogy azt az internetről megtudtam. Se baj, kivárjuk. 900 m-ről kb. 2000 m-re liftezünk fel, a Karwendel nyugati csúcsa alá. Innen kisebb sétával kapaszkodunk fel 2372 m-re oda, ahol a Mittenwalder Höhenweg-nek nevezett ferrata indul. Rajtunk kívül öt másik ember ölti itt magára a ferratás felszerelést. De mi vágunk neki elsőként az útnak. Nehéznek nem mondanám, de van egy pár izgalmas pontja. Pl. több száz méteres szakadék feletti fahíd, sziklafal szélére szerelt fapallók, 10-20 méter magas acéllétrák.

Korai ködnek tűnő „levesben“ haladunk, így a csodálatosnak ígért panorámáról le kell mondanunk. De ennek hiánya fel sem tűnik, annyira koncentrálunk arra, hogy hova lépünk és merre kell tovább menni. Az sem tűnik fel, hogy a „reggeli köd“ nem szakadozik, hanem egyre több lesz belőle. A ferrata a hegygerinc vonalát követve fut és öt csúcsot érint. Így hol lefelé, hol újból felfelé mászunk. Élvezzük az egészet, csak 3 óra menet után tűnik fel az is, hogy már milyen régóta jövünk, és enni kellene. Betömünk gyorsan egy szendvicset. Tetszik-tetszik, nem kérdés, de azért lasssan a végére érhetnénk már, mert kezd unalmassá válni. A lenti völgyekből semmit sem látunk. Benne gyalogolunk a felhőkben. Pech. Már négy órája megyünk a ferratán, amikor egy csorbán (két kisebb csúcs közötti nyereg szerű gerincen) haladunk. Az „út“ éppen olyan széles, hogy megtaláljuk a lépésnek a helyet. Jobbra meredek görgeteglejtő, balra végtelen mélység. Hirtelen lökésekben ér a szél, görcsösen kapaszkodok a sodronyba. A levegő hőmérséklete egyik másodpercről a másikra vagy tíz fokot esett. Neki állunk kibogozódni az övekből és előbányászni a hátizsákokból a széldzsekiket. Maceras. Egyszercsak mögöttünk áll az ötös csapat is, akikről nem is tudtuk, hogy ilyen közel lehetnek hozzánk. A sziklához húzódva elengednénk őket, de azt mondja az első férfi, „Csak nyugi, mi összetartunk.“ Nem tudom, mire gondol, de rendben. Kapkodva cibáljuk ki a széldzsekit, amit alig bírunk felhúzni egymásra, a csak félig levetkőzött szíjjak alá. Valahogy csak sikerül. Úgy érzem magam, mint egy kötözött sonka :D. Na, éppen, hogy csak menetkészek vagyunk, sűvítve tép az arcunkba a görgeteglejtő felől feltörő jeges szél és jégkásás, hódarás esőt repít az arcunkba. A sisakomról csurog az orromra a víz. A szemöldökömön jeges kása réteg rakódik le. M. nevetve mondja : „Nanga Parbat“ (Nem rég olvastuk Reinhold Messner könyvét mindketten). Én is csak mosolygok. Nem félek, csak ironizálok: Imádok itt lenni, de most szeretnék minnél előbb eltűnni innen! Megyünk, amilyen gyorsan csak haladni lehet a sziklákon. Talán egy méter a látótávolság. Az ötös csoport nem öltözött fel, egy szál pólóban menetelnek mögöttünk. Jó érezni a közellétüket. Már értem, mire gondolt a fickó. Ha csak ketten lennénk, azt hiszem, félnék…Pillanatnyilag nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is épségben lejutunk erről a hegyről. 2300 m magasan vagyunk! Két út van: vissza az egész ferratan, vagy pedig 1600 m-t leereszkedni a völgybe. Míg a gondolataink cikáznak, egyszercsak a Klettersteig végéhez érünk. Megkönnyebbülünk. Előbb sziklás hegyoldalon csúcszkálunk lefelé, majd füves-köves ösvényen. Elérünk egy kőfolyamot. Egy darabig ebben ereszkedünk le. Borzalmas, minden lépésnél azt gondolja az ember, hogy most indul meg vele a hegyoldal lefelé. Az eső szakadatlanul esik. Jeges hideg. Elérjük az első magsalati fenyveseket. Itt szerpentines ösvény visz a sziklás hegyoldalban, nehéz a terep. Mikor eláll az eső, megállunk egy kis teát inni. Itt elhagy minket az ötös csapat. Magunkra maradtunk.

Csak menetelünk a végtelennek tűnő úton, sajog a lábunk. Végül elérjük az 1560 m-en fekvő Brunnstein Hüttét. Betérünk. Ott ül az ötös csoport: két középkorú férfi, egy 15 év körüli kamasz és két nagypapa korú férfi. Itt vesszük csak le a mászócuccot és a sisakokat is (jók voltak esernyő helyett). Forró teát és virslit rendelünk. M. polóját ki lehetne csavarni olyan vizes. Nem hoztunk másikat, el kell viselnie. Kint megint szakad az eső. Aztán csak eláll és elindulunk lefelé. Nagyon hosszú a meredek, szerpentines, köves út az erdőn át. Sajog a lábam és a térdeim már nagyon fájnak. Valamikor hat óra tájban leérünk a rétre Mittenwald és Scharnitz között.

Innen még 45 perces séta vár ránk, az ismét csepergő esőben az autóig. Hazafelé bevásárolunk. Este alig bírunk megmozdulni, mindenünk sajog, állandóan egymást cikizzük, hogy milyen béna a járásunk.