Großglockner 2.

2005. július 6. Großglockner Hochalpinstraße

Felkelek 7-kor, kinézek, a „harmadik hegy balra“ kilátszik. Ujjongva ébresztem M-t. Reggli, pakolás, indulás. A Fuschtól Heiligenblutig számítótt 47 km-es alpesi utat 1924-ben kezdték el építeni és 1935-re már el is készült. A második világháború alatt azonban a páncélos autók tönkretették az utat és 1945 után az egész szakaszt újjá kellett építeni. Gyönyörű a völgy és benne a Fusch nevű kis falu is. Elektromos kijelzőtáblák, hólánc kötelező haszálatával riogatnak. Ezt nem gondolhatják komolyan, így júliusban? A napi jegy ára személygépkocsinként 26 Euro. Valamivel a ferleiteni kapuk előtt megállunk egy parkolóban fényképezni. Innen rálátni az egész Ferleiten-völgyre. 

A hegyoldalak vad zöldek, a hegyek teteje hófehér, a lezúduló vízesés mellett tehenek legelésznek a meredek hegyoldalban. A táj leírhatatlanul gyönyörű. A völgy végét a 3564 méter magas Großer Wiesbachhorn zárja le, fent rajta a Boggenel-gleccserrel. Mintha vonalzóval húzták volna meg a határvonalat a burjánzó zöld és a hófedte sziklák között.  

Számomra felejthetetlen ez a kép. Kifizetjük a „vámot” és elindulunk a Großglockner-Hochalpinstraßén felfelé. Eleinte az út kevésbé meredek, majd fokozatosan azzá válik. A borsos árú napi jegyben benne foglaltaik minden látványosság (külön belépő nélkül), plussz kulturált toilettek is. Az első ilyen nézni való, amit elérünk, a Pfiffalmon keresztülvezető tanösvény. A parkolóból kis fakapun lehet belépni az alpesi tájba, ahol táblák jelzik, hogy mely növény micsoda. Az út előbb legelőn, majd erdőben vezet, kb. fél óra alatt lehet körbejárni. Az erdőben kisebb tehéncsorda foglalja el a keskeny ösvényt és sehogy sem akarnak elmozdulni onnan. Szerencsére M-nek orot kell fújnia, ami elefánttrombitálásra hasonlít, ez megoldja a problémát, mert elijeszti vele a teheneket. A legtipikusabb és leggyarkrabban előforduló növény az alpesi rózsa, mely élénkzöld levelek közt, többszáz  apró kis rózsaszín virágjával díszíti a tájat. 

Itt már erősen kanyarogva, meredeken kapaszkodik felfelé az alpesi út. A következő nevezetes parkoló az Ochsenriedl, ahol szintén megállunk és itt már az éjjel leesett 5-6 centis hó fogad minket. Innen belátni visszafelé és a Wiesbachhorn felé is az egész völgyet. Valami elképesztően mesébeillő látvány! 

Következő parkoló a Petersbrunn. Idáig már több, mint 700 méteres magasságkülönbséget tettünk meg Ferleitentől, az alatt a pár km alatt. Itt már mindent hó fed, kellemes, de egy pullóverben elviselhető 6 fokos hideg van. Fatözsből faragott kútból csordogál a víz. A piknikező padokat és asztalokat is vékony hóréteg fedi. Innen aztán vadul kanyarog a fekete aszfaltút a hófedte tájban felfelé. Hamarosan a Naßfeld nevű helyhez érünk, itt már 2400 méteren járunk. Itt van egy kiállítás is az útról, a Großglockner növény- és állatvilágáról is, valamint büfé, wc. A kis múzeumot megnézzük, majd egy kisebb kitérő úton felkapaszkodunk az Edelweißspitze 2577 m magas csúcsára. Ez valami hihetetlen érzés, hogy ilyen magasságokban autóval járunk. Innen belátni mindent: egészen végig a Fuscher Ache völgyén, a Zeller See-ig, és látni a Fuscher Törl mögött épen csak kikukucskáló Großglockner csúcsot. Idefent minden hófehér, de szépen süt a nap, csak úgy vakít a hó. A kitérő után visszatérünk a Großglocknerstraßéra, és még feljebb autózunk. Hamarosan a Fuscher Lacke,  aprócska alpesi tóhoz érünk, melynek mélykék vizén visszatükröződnek a havas hegyek. Úgy érzem, fent vagyok a világ tetején!

Ezzel el is érjük a Großglocknerstraße legmagasabban fekvő pontját, a Hochtort, ely 2626 méteren fekszik. Itt átautózunk egy rövidebb alagúton, és a másik oldalon kilépve lefelé indul az út. Itt hirtelen egészen más jellege van a tájnak. Ez a déli oldal. Egyrészt sokkal zöldebb, másrészt hiányoznak a sziklás hegycsúcsok, inkább a meredek, de fűvel borított alpesi legelők a jellemzők. Az út mellett csokrokban nő a sok kék tavaszi encián.  Egy jó kanyargós szakasz után érjül el a Guttalm nevű helyet (1986 m). Itt leparkolunk és kicsit felkapaszkodunk a meredeken lezúduló patak mellett a hegyoldalba. Már csak a mormoták hiányoznak, annyire szeretnék egyet a szabadban látni! Itt eltöltött fél óra után továbbautózunk, de lépten-nyomon annyi érdekesség éri egymást, hogy többet állunk meg és szállunk ki az autóból, mint amennyi métert azzal előre haladnánk. Jobbra-balra meredek, bujazöld hegyoldalak, mindenütt csörgedező patakok, kisebb-nagyobb vízesések. Ezen az utolsó útszakaszon már végig rá lehet látni a Glocknerre. Egyszercsak tőlünk jobbra két vízesés találkozik össze. Az egyik egy meredeken lefelé folyó kisebb patak, a másik pedig egy sziklafal tetejéről lezúduló, szintén kisebb vízfolyás. Persze itt is kiszállunk fényképezkedni. 

lérjük a Speicher Margarizte víztározót, mely pontosan 2000 m magasan fekszik és piszkos, szürkészöld vize van. Picivel odébb jobbra (egy kisebb kitérőúton lehet elérni) fekszik a Naßfeld Stausee. Itt több patak vize gyűlik össze előbb a Naßfeld víztározóba, majd onnan mesterségesen kiépített, vízlépcsők formájában folyik le a Margaritze tározóba, mely utóbbiba a másik oldalról a Glockner gleccserének vize folyik bele – az teszi olyan koszossá. Ez a tájrészlet annyira tetszik, hogy kiszállunk az autóból és egy jó órát töltünk itt el azzal, hogy a magas sziklák tetejéről lelövelő vízeséshez próbálunk felmászni. A Naßfeld-víztározó színe olyan smaragdzöld, mintha azt csak álmodnám. A tó mögött magasodik a Kapuziner majdnem háromezres, hófödte csúcsa. A tavat egyik oldaláról szegélyező meredek, zöld füves hegyoldalban több lépcsős vízesésbe tagoltan csurog alá az előbb említett patak, mely fentről a szikláról lövell alá. A hepe-hupás, egyenetlen, puha talajon kapaszkodunk felfelé, körülöttünk mindenütt mormotalyukak, de azok lakói nem akarnak mutatkozni. Egész magasra felkapaszkodunk, közvetlenül a sziklafal alá, ahonnan lezúdul a legfelső vízesés. Állandóan úgy érzem magam, mint aki egy megálmodott természetfilmbe lépett be. A vízesés hangosan zubog, körülöttünk megannyi apró, színes alpesi vadvirág, alattunk a smaragdszínű víztározó, távolabb a koszos víztározó, felettüónk havas hegyóriások. Azt hiszem, azt hívják a mesében úgy, hogy az „Óperencián túl“. Az érzékeket elbódító kis kirándulás után elindulunk az utolsó szakaszon a Franz-Josef Höhe (2451 m) felé. Már rá vagyok izgulva a Pasterze-gleccserre, de mikor azt megpillantom, keserű csalódottság lesz rajtam úrrá. A gleccser rohamosan veszít hosszából, vastagságából. A Großglockner nyelve már csak egy koszosszürke, berepedezett, utolsó haláltusáját küzdő félhalott. A kilátónál szuvernírboltok sokasága, büfék, hatalmas parkolóház, embertömeg. Innen le lehet menni egy pici felvonóval, vagy pedig gyalog a gleccserhez is. A kilátó magas, kőfala alatt látom életem első momotáit. Jó bőrben vannak, és igazán fotogének. Vajon miért is? Ezek amolyan hollywood-sztár mormoták, akiket egy kis ledobált pereccel meg lehet venni mindenféle pózolós fótóra.

Visszaforulunk. A Guttal nevű helyen, ahol korábban már jártunk, ágazik el az út Ferleiten ill. Heiligenblut felé. Már átléptünk Karintiába. Heiligenbluthoz híres legenda kapcsolódik, temploma gyakran látogatott turistalátványosság és zarándokhely. A templomba nem megyünk be, csak az udvarába, mely temetőként szolgál. Mint ahogy Salzburgban is, itt is lenyűgöznek a kovácsoltvas sírkereszt-csodák. Ami kicsit banális, de mégis örömmel tölt el, hogy a sírhalmokon látok először élőben havasi gyopárt, amit persze odaültettek. Pedig miatta is másztunk fel a vízeséses hegyoldalba, de nem sikerült a természetben találni. Itt alaposan beborul az ég és az is hihetetlen, hogy mennyire elment ez a nap. Még sétálunk a falu hangulatos főutcáján, aztán elindulunk visszafelé a Großglockner úton. Most csak ritkán állunk meg.

A Hochtor után, az egyik nagy kanyar feletti dombon egyszercsak meglátunk egy mormotát az úttól pár méterre, de ahogy rázoomolok, elriad a fényképezőgép hangjától és elrohan. Többé egyet sem látunk. Meglepetésünkre a reggeli hónak nyoma sincs, elolvadt, zöld a táj idefent is, egészen másképp néz ki, mint ugyanezen nap délelőttjén! Estére érünk haza és elkezd esni az eső. Piszok szerencsénk volt ezen a szép napon az időjárással. Este azon filózunk, hogy jobb lenne délebbre utazni, talán le Trtiesztbe, a tengernél biztosan szebb idő lenne. De három napot már eljátszottunk az egy hétből. A maradék idő már túl szűkre szabott egy távolabbi célhoz. Megvacsorázunk és a reménnyel térünk nyugovóra, hogy holnapra elvonul az eső és egy újabb csodálatos napban lehet részünk. Szeretnénk kirándulni a kapruni víztározók felé.