Dolomitok 2.

2006. május 16.

Mára autós kirándulást terveztünk, mert kicsit ki kell pihenni a tegnapi fáradalmakat. Valaki azt mondta, hogy megerőltető sport után forró vízzel kell zuhanyozatatni az izmokat. Tegnap így tettünk, és lám, valóban nincs izomlázunk. Egy hatalmas körutat fogunk tenni a következő útvonalon: Predazzo, Lago di Paneveggio, Paneveggio Nemzeti Park, Passo di Valles, Falcade (ez már Veneto tartomány és nem a Dolomitok), Cencenighe, Alleghe, Rocca Pietore, Paso di Fedaia a Marmolada alatt, Canazai, Fassatal és vissza. A kempingből tovább indulunk a Travignolo-völgyében. A táj lenyűgöző szépségű. A Paneveggio patak vizét itt felduzzasztják, zöld színű tavat képezve, melynek vízén a tőle délre eső hegyek havas csúcsai tükröződnek vissza. A tó után elkanyarodik az út balra, itt lépünk be az azonos nevű nemzeti parkba. Ilyet még sosem láttam. Abszolút egy kanadai ismeretterjesztő filmben érzem magam. Fenyvesek között kanyarog a sekély vízű, halványkék színű, vad patak. Egymást érik az útmenti pihenőhelyek, szépen kiépített piknik alkalmatosságokkal. A patak mellett mindenütt táblák sorakoznak, három szöveges rajzzal rajtuk: nem értjük a szöveget, de a rajzok egyértelműek: tilos horgászni, tilos csónakázni és tilos gombát szedni. 

Annyira jópofák ezek a táblák, hogy kettőt le is fényképezek. Folyamatosan az az érzésem van, hogy Kanadában vagyok, vagy inkább Alaszkában. Már csak egy erre vándorló Grizzly-medve hiányzik a feelinghez. Egy szarvasrezervátumot is érintünk. Nagyon elkápráztat a táj. A kanyargó út felfelé kapaszkodik a Passo di Velles felé. A hágó 2306 méteren fekszik és teljes egészében hó takarja a vidéket. Ha pár héttel korábban jöttünk volna, lehet, hogy még hóláncra is szükségünk lett volna. Nem semmi, hogy lehetőség van ilyen magasságban autóval közlekedni. A tavalyi Großglockner kirándulásunkra emlékeztet. Majd a hágóról lefelé már látni lehet a mélyen fekvő, tágas völgy színes falvait és a Monte Civetta 3218 m-es csúcsát. Előbb Falcade falun autózunk át. Pár percre megállunk fotózni. Itt különös házakat lehet látni, melyek egy általam még sosem látott faszerkezettel rendelkeznek. Ezt nem tudom pontosan leírni.

Élénk zöldek a rétek és sárga, kutyatejjel telenőtt foltok teszik vidámabbá az összképet. Cencenighe településnél, mi északnak vesszük az irányt. A táj itt már egész más, mint a Dolomitokban volt. A hegyek itt már Alpok-jellegűek, láncokat képeznek és nem csoportokat. Elérjük a következő zöld vizű víztározót, a Lago d’ Alleghét. Újabb fotószünet, majd kicsivel később ismét egy szűk hágóba kanyarodunk, mely a Marmolda hegyhez vezet. Ez a Dolomitok legmagasabb csúcsa (legalábbis én úgy tudom, de nem vagyok teljesen biztos benne), 3342 m, és alatta szintén egy víztározó tó fekszik. A hágóban felfelé kapaszkodva, egyre gyérebb a növényzet. Aztán elérjük a hóhatárt is. Megállunk egy parkolóban. Mormota füttyre leszünk figyelmesek. Ezt a jellegzetes, összetéveszthetetlen hangot a Großglocknernél hallottam először. Szemünk a vidéket pásztázza, hátha meglátjuk a mormotát. M. piszeg nekem, halkan lopakodok az autó másik oldalára a fényképezőgéppel. Ez valami hihetetlen, a mormota pontosan az út szélétől talán fél méterre ácsorog a lyuk szélén és farkasszemet néz velünk. Lélegzetvisszafojtva lopakodok és fényképezek. 

A kamera hangjára megijed és beszalad a lyukba. Többé nem látjuk. Az élmény letaglózott, annyira magával ragadt, hogy teljes mámorban úszok. Csak egy méterre állt tőlünk egy murmi (én így hívom őket) és hagyta magát lefotózni is. Azt hiszem, ez a kirándulásunk csúcspontja. Meg a tegnapi túra. Ha csak ennyi élménnyel gazdagodtunk is, már akkor is megérte idejönni és a sátorban fagyoskodni a hideg éjszakában.

Felérünk a hágó legmagasabb pontjára. Mindenfelé síliftek éktelenítik a tájat. Vétek volt ideépíteni őket. A Lago di Fedaia 2047 méteren járunk) víze részben még be van fagyva. A jégsávok hullámok formájában terülnek el a tetején. Visszatükrüződik az ég, a hegyek…álomszép. Szemközt, felettünk tornyosul a Marmolada havas csúcsa. 

Igazi vándorparadicsom lenne, ha már hómentes időszakban lennénk itt. Innen kanyargós út vezet le Canazaiba, egy szépséges faluba, mely – azt gondolom – e környék turisztikai központja lehet, mert szebbnél szebb és végtelen mennyiségű, tiroli stílusban épített szállodák sorakoznak benne. Mégis kihalt miden. Hatalmas kemping is van az út bal oldalán. Az is zárva van. Mondanom sem kell ugyebár, hogy nekünk piszok szerencsénk volt a mi kis családi kempingünkkel. Mondta is a tulajdonos nő, hogy itt áprilisig tart a síszezon. Azután minden bezár és az itteni emberek jó egy hónapos pihenőt tartanak, meg felújításokat végeznek, június elejéig, amikor is elözönlik a túrázok hadai a környéket. Szóval ez az oka annak, hogy minden zárva van és szinte még a egy lelket sem látni az utcákon sem. Dél felé autózunk tovább a Fassa-völgyben, megfelelő piknikhely után kutatva, ahol ebédet készíthetünk. De amilyen sok asztal és pad ezelőtt volt, olyannyira egy sem akad errefelé. Végül a patak másik oldalán csak meglátunk egy idillikus helyet, ott előpakoljuk az egész kempingfőzőcskés felszerelésünket, konzervet nyitunk, ebédelünk. 

A nap is kellemesen melenget, majdnem felment 20 fokik is a hőmérséklet. Mivel még koradélután van csak, nem akarunk még a kempingbe viszamenni, kisebb felfedező útra indulunk vissza, Canazei felé, ahol a Pordoi- és Sella-hágók felé indulnak el az utak. Az utóbbit válasszuk. Ismét egy mesébe csöppenünk. Előbb vadul kanyarog a szerpentin felfelé, majd az egyenesebb útszakasz szinte belerohan a Sella-csoport háromezres falaiba. 

Úgy állnak ezek a meredek, egyenes falu sziklák ki a földből, mintha baltacsapással hasogatták volna őket ilyen szabályosra. Lenyűgöző a növényzet, az egész dombos talajt, szőnyegként borítják valami apró, rózsaszínvirágú növények (itt Erikának hívják) és az alacsony magaslati fenyvesek. Egy helyen kiszállunk, és legalább tíz mormotát látunk, de pillanatok alatt mind eltűnnek. Ha egyet meglátunk, és elindulok felé, az is rögtön felszívódik, csak éles füttyjelüket lehet hallani. Itt nem sikerül őket lencsevégre kapnom. Azt hiszem, elidőznék itt egy egész napot is. Most leginkább egy, a mormotákról természetfilmet készítő tévés szeretnék lenni!  Az út hajtűanyarokkal kacskaringózik felfelé, a Passo Sella felé. Nem sokkal a hágó előtt varázslatos kilátás nyílik a Sass Pordoi (2950 m) szögegenyes, legalább ezer méteres falára. Úgy emlékszem itt Reinhold Messner is mászott az öccsével fiatal korában. Bele sem fér a fejembe, hogyan juthat oda fel bárki is. Ez a fal olyan meredek és sima, mint egy élére állított papírlap. A Sella-hágó csúcspontján hosszabb pihenőt tartunk. Pár kis kecske mindenáron fel akar mászni a vállunkra és előszerettel rágcsálják a kardigánunk ciprárját:

Innen látni lehet a Sasso Lungót (vagy német nevén a Langkofelt – 3181 m). Ez a Rosengarten oldalán van, de attól északabbra. Mögötte húzódik a Val Gardena. Hát mit is mondjak még? Hatalmas élmény itt lenni, mindezt látni. Teljesen fel vagyok peregve az izgatottságtól. Innen most már „hazatérünk“ táborhelyünkhöz. Vacsora után még gondolkozunk rajta, hogy kellene még este valamit csinálni, bemehetnénk a közeli Predezzába, hogy teljen az idő és ne a 8 fokos hidegben ücsörögjünk a sátor előtt. De ha nappal olyan kihalt minden, mit csinálhatnánk mi ott este? Nem megyünk sehova. Egy darabig ücsörgünk kint, aztán mikor szürkülni kezd, elindulunk a patak mellett felfelé a völgyben egy esti sétára. Gyors tempóban menetelünk, hogy jól felmelegedjünk. Olyan 2 km távolságba mehetünk el a vedregényes patakparton, amikor egy tanyához érünk és sötétedni kezd. Mivel nagyon félek a sötét erdőben, ideje visszaindulni. Hát, mit ne mondjak, ezzel sem tudtuk az estét túl sokág elnyújtani. Zuhanyzás után nem akarjuk elveszíteni a forró víz adta testmeleget, muszáj bebújni a hálózsákba. De még sokáig beszélgetünk. 

2006. május 17.

A mai kirándulással kapcsolatban nem tudtunk tegnap este dűlőre jutni, mert annyi szép hely van a közelben, hogy igazán nehéz választani. De maradunk egyelőre annál az elgondolásnál, hogy felfelé nem érdemes menni a hó miatt, így a Vajolet-völgyével párhuzamosan fekvő Valle di Duron a mai célpontunk, majd pedig onnan egyik hegyre fel, a hóhatárig. Minden nap átautózunk többször is Moéna falun, iszonyatosan tetszik nekem. Most a Pozzától északabbra fekvő Campitello di Fassa (1448 m) település a kiindulópontunk. A túraösvény pontosan úgy kezdődik, mint a Vajolet-völgynél. Közvetlenül a patak mentén, kezdetben meredek kapaszkodóval, erős lejtőkkel az erdőn át. Majd megérkezünk a magas fekvésű völgybe. Ez a végeláthatatlan hosszú, tágas völgy egész más, mint tegnapelőtti társa volt. Sok helyen fakunyhók állnak az út mentén, erős a dzsipforgalom, sok a háziállat. A kezdeti szakasz volt a legmeredekebb, ahol rövid idő alatt 400 méter szintkülönbséget másztunk meg. Ezután, a Sofos nevű helytől (1794 m) már szinte teljesen sík a terep. Jobbról és balról hegyek ölelik körbe a völgyet. A patak árad, midenütt kisebb ingoványok képződtek. 

A földúttól jobb kéz felé enyhén lejtős zöld domboldalakon tehenek legelésznek. Az élénkzöld fű között fehér és lila krókuszok képeznek egybefüggő virágszőnyeget, helyenként pedig csoportokban nő a hihetetlen kék színű encián, amit most látok életemben először szabadon a természetben. A domboldalban füttyre leszünk figyelmesek. Mormotacsalád játszik valamivel feljebb. Egymásba kapaszkodva, bukfencezve gurulnak a murmik lefelé, majd megint felfelé szaladnak. Elindulok feléjük, de mire elég közel lennék, hogy fényképezni tudjak, már nyomuk vész a lyukban. 

A Duron-völgyében, saccolásom szerint olyan 8 km hosszú lehet az út a völgy végét lezáró hegyekig. Mivel útközben még ezrével látunk mormotákat, sokszor tizet-huszat is egyszerre, és mindenhol percekig megállók, hogy figyelhessem és fotózhassam őket, ezáltal nagyon lassan haladunk és már délután 3 óra lesz, mire a völgy végébe érünk. De nem bánom, mert nagyon élvezem a murmik társaságát. Gondolkozunk, hogy az Antermoia csúcs irányába indulunk, de ott is sok hó lehet. Útközben látunk kétszer is szarvast a szabadban, amint lemegy a patakhoz inni. Ezek nekem mind-mind feledhetetlen élmények. Végül úgy döntünk, hogy a völgy legvégéig gyalogolunk és onnan pedig felfelé, addig, ameddig bírjuk. Minél tovább megyünk, annál több mormota vesz minket körül és annál kevésbé félősebbek. Talán éppen azért, mert erefelé már nem jár ember, az idei évben valószínűleg mi vagyunk ittt az első turisták is, a mormoták pedig még nem ismerik itt az embert, mint ellenséget, ezért ők is kíváncsian szemlélnek minket. Az egyik az odújának szélén állva percekig szemez velünk, kb. 2-3 méteres távolságból. Fotómodellt áll nekem és olyan fejet vág, mintha csak röhögne rajtam:

A völgy végében elkezdődik egy felfelé vezető kanyargós, merdek út. Egyre több hó hever az ösvény körül, majd felérünk egy fennsíkra, ahol már vastag hótakaró fed mindent. Ahol pedig nincs hó, ott olvad és térdig ér a sár. Érdekes, fehér és sárga, kökörcsinhez hasonló, kívül szőrös szirmú virágok nőnek mindenütt. Fent vagyunk a Passo Duronon (a Duron-hágóban) és sokszor térdig a hóba süppedve, a Sella di Cresta Nera (2204 m) nevű helyig jutunk el. 

Onnan már nagyon veszélyes az út, mert a hó alatt lehetnek hasadékok is, ahol pedig nincs hó, ott megcsuszamlik alattunk a sáros föld és megindul velünk a sárlavina lefelé. Minden lépésre oda kell figyelni. A hágó végében a Roßzähne, Vajolet-tornyokhoz hasonló tüskés sziklaképződményei ágaskodnak az ég felé. De jó lenne még odáig eljutni! De ez ki van zárva ilyen körülmények között. Közben meg többször is dübörgésre, mennydörgésre kapjuk fel a fejünket. A szemközti sziklás hegyoldalakon szalad néha alá egy-egy hólavina. Újabb nagy élmény ezt átélni élőben és nem pedig egy filmben látni. Eljött az a pont, ahonnan már nincs tovább. Jobbra ösvény vezet lefelé egy másik hágón át a Seiser Almra (Alpe di Sius), le a Grödner Tal felé. Visszafordulunk. Érdekes, hogy ma egész nap nem lettünk éhesek, 4 óra van már, mikor leülünk egy padra uzsonnázni. 

Most már visszafelé gyalogolunk a 8 km-ren, jó a tájat a másik oldaláról is látni, más szemszögből. Visszafelé sokkal gyorsabban haladunk, két okból is, egyrészt mert nem nézelődünk már minden mormota után, másrészt mert szedjük is a lábunkat, nehogy beesteledjen és zárva legyen a bolt, ahol vásárolni szoktunk. Más érdekes már nem történik ezen a napon. Egyszer sem ettünk étteremben, miden este a konzerves ételeinket esszük és boldogok vagyunk a sátrazással járó életmód minden pillanatától. 

2006. május 18. 

Sajnos pakolnunk kell, indulni kell haza. Pedig nagyon megszerettük a kempinget és környékét. Az elmúlt négy napban nem sok minden változott itt, jött egy francia pár sátorral és egy holland pár lakókocsival. A kemping még mindig kong az ürességtől. Igazából nem bánjuk, hogy ilyen kihaltság fogadott mindenhol, mert nem kedveljük a tömeget és a hegyekben is sokkal hangulatosabb volt, sokkal természetesebb, a környezet a sok ember nélkül. Azt hiszem egy hónappal később már mormota komákkal sem találkoztunk volna ilyen számban és ilyen közelről. 

Hazafelé vezető útnak sok közül választhatnánk, nehéz is dönteni. Végül a Sella-hágó mellett döntünk, mert szeretnénk a Val Gardenán átautózni és felderíteni, hogy mennyire szimpatikus arrafelé, hogy ha majd legközelebb jövünk, könnyebb legyen a választás. A Gardena-völgy nem szimpi. Nem mintha nem lenne szép, de ez a turisták központi gyülekezőhelye. Települései teli vanak szállodákkal és az egész völgy hegyoldalait sífelvonók ékteleítik. Amúgy meg itt inkább alpesibb jellegű a táj, mint dolomiti. Aki jár errefelé, az már tudja, miről beszélek, mi ez a különbség. 

Chiusánál (Klausen) csatlakozunk bele az autópályába. Megállást és városnézést tervezünk még Bressanonében, de mire odaérünk, mindenféle nyűgünk van, nincs már kedvünk megállni. Hazaindulunk. Innsbruckban ebédelünk, majd hatalmas viharba keveredünk, mely hazáig kísér. 

Másnap hallom a rádióban, hogy egy Brúnó névre keresztelt barnamedve portyázik Garmisch-Partenkirchen környékén. Azt mondják, Dél-Tirolból cammogott el idáig. Nos ennyit a medvékről ejtett gondolatmenetekről, éjszaka a sátorban…………..Südtirol visszavár.  :)