Tenerife 2006/4.

Ma 9-ig akartunk aludni, de mindketten felébredünk fél 9-kor. Ennek ellenére sikerül megint úgy eltötyörögni az időt, hogy csak 10 után indulunk el a tegnapi útvonalon, felfelé a hegyre. Egészen a kaldera bejáratáig autózunk fel, ott viszont balra fordulunk, a Cumbre Dorsal nevű útra, mely az északi és déli partok között húzódó, választó hegylánc tetején fut. Megint egy új világ tárul elénk. A Teidét is ismét más szögből láthatjuk. 

A tegnapi túra óta azt lesem folyton, hogy mikor köp ki egy kis vízgőzt magából. Ma is gyönyörű tiszta idő van. A lejtőkön több erodálódott vulkáni kúp sorakozik. Teljesen lázba hoz a látványuk. Hamarosan odaérünk az izanai csillagvizsgáló obszervatóriumhoz. Érdekes látvány a hold béli tájon álló hófehér épületek képe. Olyan futurisztikus, mintha a Holdon lennénk. A hegyen kiszállva az autóból, megint fáj a fejem. Ha beülök, nem fáj, ha kiszállok megint fáj. Ezt csak megjegyzem, mint érdekességet. Az útról sokszor egyidejűleg a sziget mindkét oldalára le lehet látni. Balra, északon, Puerto oldalán csodás kék az ég, a másik oldalon fehér felhőtakaró terül el alattunk és a távolban látni lehet élesen Gran Canariát. Tulajdonképpen fordítva szokott lenni, hogy az északi oldal felhős, és a déli derült. 

Aztán fenyőerdőhöz érünk és sokáig azon keresztül vezet az út, majd később átváltanak a fák eukaliptuszra. Ezután elérjük a felhők magasságát, és keresztül autózunk rajtuk. Kiérve belőlük, sajnos szürkeség fogad. Most már viszont tudom, hogy odafent mindig kék az ég és mindig jó idő van. Ahogy leérünk La Lagunába, látni, hogy az egész Anaga-hegység felett szörnyen fekete az ég. Igen bosszantó, mert amikor az északi oldalon akartunk maradni, mindig máshol volt jó idő, és most, hogy máshova akarunk menni, most pont „otthon” van jó idő.  A mi célpontunk a Las Teresitas strand. Itt, Santa Cruz de Tenerife, a főváros magasságában még szépen süt a nap, és a felhők pontosan a Teresitas strand felett ülnek. Mérgelődök. Leülőnk szendvicset enni, majd felmegyünk a hegyre fotózni, és közben látni lehet, hogy a felhők nagyon gyorsan száguldanak az Anaga-hegység felé, így van reményünk, hogy rövid időn belül újra strandidőnk lesz. Így is lesz és csodálatos 3 órát töltünk el ezen a paradicsomi strandon, a Szahara aranyszínű homokjában, pálmafák alatt. Itt fürdök először úgy igazán az óceánban, és nagyon kellemes a víz. Az egész strand egy mesterséges építmény, így a hullámtörőnek köszönhetően csak kisebb hullámok vannak, nyugodtan lehet beljebb is úszkálni. 5 óra felé indulunk haza. Ma is az „Al Caponéban” vásárolunk. A vacsora egy óriási rózsaszín hal és szürke languszták. Minden halfajtát ki akarunk próbálni, de van olyan, amiről fogalmam sincs, hogyan készíteném el, pl. a lapos rájákat. Kinyitjuk a szállodától ajándékba kapott bort, ami rémesen száraz, és a mosogatóban landol, mert számunkra ihatatlan. Már nincs erőnk egy esti sétához, csak itthon üldögélünk. 

Szerda reggel nem sietünk, csak háromnegyed 11-kor indulunk el otthonról. Csupa szürke felhő az ég. Első úti célunk Güimar. Útközben elered az eső. A múzeumnál minden parkoló tele van, nehéz helyet találni. A belépő 9 Euro. Mind a múzeum és az ásatási terület is, ahol a piramisok állnak, nagyon színvonalasan vannak megcsinálva. Több, mint egy órát töltünk itt el. Már korábbról is ismerten Thor Heyerdal elvét a népek vándorlásáról az óceánon. Olvastam is a Kon-Tiki expediciót, de az itt látható és olvasható anyag teljesen felizgat, megsokszorozza érdeklődésemet. Itt láthatók tutajainak kicsinyített másai is. A nyílt terepet is körbejárjuk, és jól megpirul a karunk, arcunk, pedig napnak nyoma sincs. Megfájdul a fejem.

A következő célpont La Laguna, de útközben szakadni kezd az eső, így aztán bemegyünk a gigantikus méretű sportáruházba. Budaörsön is van egy, de abban talán csak az egy tizede található meg annak, ami ebben választék kínálkozik. Minimum másfél órába telik végigjárni és mivel elég olcsó majdnem minden, ezért veszünk is pár dolgot. A baj csak az, hogy 50 Euro van ma csak nálunk, és a pénztárnál 53-at kell fizetni. Összejön a pénz apróval együtt, még marad is két Euro, de ezzel lőttek a szomszédos, többi üzletekben való nézelődésnek. Mivel az idő nem javul, és nem csak esik az eső, hanem viharos, hideg szél is fúj, hazaindulunk. Éppen csak hogy pár száz métert haladunk, kigyullad a benzinjelző. Én meg pánikolok, mert idegen autónál sosem lehet tudni, hogy mennyire jelzi a valóságot. 2 Euróból ugyebár nem sokat tankolhatunk. De kihúzzuk hazáig. 4-re érünk haza, eszünk zacsis levest és szendvicset, aztán tankolunk és elmegyünk az „Al Caponéba” (otthoni "verebes" üzlet) üzleteket nézegetni, mert ebben az időben sok más értelmeset nem lehet csinálni.  Annyira szakad az eső, hogy mára már nincs is reményünk, hogy jobb idő lenne. Egész nap fájt a fejem. Fél 8-kor érünk haza, ma pizzát eszünk, mert nekem lassan a fülemen úsznak ki a halak…és tévézünk.

Az utolsó nap, hogy nálunk van az autó. 8 órai kelés után 11-re érkezünk Mascába. Rettenetesen lassan tudunk haladni az országúton, mert a nagy forgalom és a sok kis teherautó teljesen blokkolja a közlekedést. Ami meg rémes, és amit már napok óta tapasztaltunk, hogy itt szemmel láthatóan fütyülnek a környezetvédelmi előírásokra, több autó is hihetetlen mennyiségű, fekete kipufogógázt okád ki magából, hogy sokszor szürke felhőn keresztül haladunk és majd megfulladunk a bűztől.  

A könyv szerint jó 6 óra kell a szurdok bejárásához. Nekünk este 8-ig vissza kell vinni az autót, így nem volt a legokosabb ötlet ezt az utolsó napra hagyni, de félmegoldással is megelégszünk, hogyha csak a fele szurdokot néznénk meg. 

A szurdok és környéke egy mesevilág, mintha csak Dél-Amerikában lennénk, állandóan Perura gondolok, pedig még nem jártam ott. A falu pálmaligetein keresztül vezet az út, majd az ösvény mellett megint fügekaktusz és ágáve erdők kísérnek. A fügekaktuszok termései mindenütt túléretten a földre potyognak és émelyítő, erjedő, borpincéhez hasonló szagot árasztanak. Az egész szurdok árnyékban van, így nincs túl meleg, kellemes az idő a lefelé meneteléshez. Csodás a környezet. A szurdok viszont sosem akar véget érni. Időnként megállunk és gondolkozunk, mennyi időnk van még, mennyit mehetünk még tovább, hogy időben vissza is érjünk, és mindig mondjuk, hogy még a következő kanyarba be akarunk kukkantani, de aztán megint elénk áll egy sziklafal és csak azt megkerülve juthatunk tovább. Közben természetesen (már nem is csodálkozok) lökéshullámokban fáj a fejem, hol jobban, hol kevésbé. Mikor már több, mint két órája megyünk lefelé, megszabjuk azt az időpontot, amikor vissza kell fordulnunk, és mert már halkan hallani lehet az óceán morajlását, úgy döntünk, hogy gázt adunk, kicsit rákapcsolunk, és már csak azért is, kimegyünk a partig. Összesen 2 és háromnegyed óra alatt kiértünk az óceánhoz, ami vadul hullámzik. 

Tíz perc pihenőt engedélyezünk magunknak, és máris indulunk visszafelé. Közben már feljebb emelkedett a nap és befelé tűz a sziklafalak közé. Az alsó szakaszon a legnehezebb a terep, mert a patakmeder nagy kövein kell ugrándozni, sziklákra felmászni, vagy bozótosban keresni az utat. A visszaút összességében nagyon megerőltető, de egyforma ritmusban, gyorsan mászunk felfelé, pihenők nélkül, így aztán 2 óra leforgása alatt sikerül a 600 méteres szintkülönbséget leküzdve visszajutnunk Mascába. Közben beborult és csepereg az eső, le is hűlt az idő. A szurdok utolsó, fenti szakasza nagyon meredek és sok a lépcső, ott már alig van élet bennünk. Lihegve érkezünk az autóhoz és egy ültő helyben megiszunk két liter vizet. Hazafelé én majdnem elalszom, M. sem éppen a legfittebb. Utoljára vásárolunk be az Alcampóban, majd visszavisszük az autót és abban a pillanatban elkezd esni az eső, így bemenekülünk a Martianez üzletbe. Én ma egy forró kádfürdővel kényeztetem el sajgó izmaimat. Vacsorára garnélákat és pizzát csinálunk. Egész este nem áll el az eső, sőt zuhog, mintha dézsából öntenék. Ez egy kissé kétségbe ejt engem, mert az utolsó két napban csak pihenni és strandolni szeretnék, de ha az idő így marad…az nagyon szomorú lenne. 

Ma van M. születésnapja, még sosem ünnepelte külföldön, egy masszázzsal akartam megajándékozni, de végül én is benevezek rá, még sosem masszíroztak. A masszázst két nappal korábban foglalóztuk le, amikor hazafelé jövet pont egy közeli szalon előtt sikerült parkolóhelyet találnunk. Bár minden németül volt kiírva, a két spanyol alkalmazott csak angolul beszélt, és mi elmondtuk, hogy relaxáló hátmasszázst szeretnénk. Erre a férfi megkérdezte, hogy van-e valami panaszunk, mivel mindkettőnknek volt, elmondtuk, és arra valami speciális dolgot javasolt, mi meg belementünk. 

Szóval, ma fél 11-re megyünk hátmasszázsra. Borús az ég és igen csak lehűlt az idő, de nem esik. Külön szobába visznek minket, hozzám a nő jön, M-hez a férfi. Rám szól, hogy ne vetkőzzek le, feküdjek a hátamra. Csodálkozom. Meditál és ráteszi a kezeit a bokáimra, majd a térdeimre, majd felfelé így tovább. Először azt gondolom, ez valami bevezető és később jön az igazi masszázs, de nem jön, mert másfél órán keresztül csak a kezét teszegeti ide-oda énrám, én meg már olyan ideges vagyok, hogy legszívesebben beszólnék, hogy mi a fene ez a sámánkodás. Néha azért érdekeset érzek, mert van amikor forróság és lökéshullámok sugároznak ki a nő kezéből. A szoba tele van oklevelekkel, diplomákkal, így csaló nem lehet. Mikor kijövök, M. már kint ül és mosolyog. Megkérdem, hogy őt is csak „varázsolták”. Erre aztán nevet és mondja, hogy igen. Azért én megreklamálom, hogy hol maradt a várt hátmasszázs. Ők pedig megmagyarázzák, hogy ez speciálisan a problémánkra volt, és sokkal hatásosabb, mint egy hátmasszás. Hát jó, vitázni nem fogunk, de azért a fejenként 37 Eurós tiszteletdíj kissé földhöz vág. A hátmasszázs 23 Euro lett volna. Nekem a nő nagyon sokat fogdosta a fejem, így reménykedek, hogy kigyógyított az itteni fejfájásomból. M. kijelenti, hogy teljesen elmúlt a 3 hete tartó, erős lapocka tájéki izomfájdalma. Az én, porckorongsérvből eredő derékfájdalmam viszont ugyanúgy megmaradt. Szóval, mindenesetre érdekes volt ez az egész. Így utólag jókat nevetünk rajta. 

Visszamegyünk az apartmanba, meglepetésünkre egy üveg pezsgő áll az asztalon, köszöntőkártyával, M. születésnapjára. Le a kalappal, ez igazán jól esik a szállodától. Eszünk zacskós levest és a tegnapról maradt fél pizzát. A szomszédos szobák lakói minden időpontban az erkélyen ülnek, a nők olvasnak, a férfiak söröznek. Egész álló nap, napokon át. Igaz, mind idősebb házaspárok, egyet kivéve, ahol a 8 év körüli gyerek is egész nap csak fülhallgatóval a fején bámészkodik. Én ezt fel nem foghatom, minek jönnek ezek ide nyaralni, ha csak az erkélyen ülnek???

Aztán sétálunk egy kisebb kört, és egyszer csak kisüt a nap. 2-kor lemegyünk a Lago Martianez strandra. Ma nincs sok ember, van bőven hely. Azért felhős az ég és tök jópofa, hogy közvetlenül felettünk szürke felhőkből csöpög az eső a hasunkra, míg jobb oldalt szabadon van a nap és melengeti sugaraival a hűvös esőtől nedves bőrünket. Hát ilyen sem volt még, hogy én esőben nyugodtan feküdtem volna valaha is egy napozó ágyon. De később sajnos rákezd rendesen, 4:14-kor már rohanunk is hazafelé. Megvesszük a vacsorának valót, ami ma egy jó fél kiló garnéla, rizzsel és salátával készítve el. A vacsora után kinyitjuk a pezsgőt, ami nagyon finom, biztosan nem egy olcsó fajta. Már régen eldöntöttük, ha még egyszer jövünk, akkor ugyanebbe a szállóba szeretnénk. 

Az utolsó nap. Nem állítunk be órát, magunktól ébredünk 9-kor. Esik. Lehangoló, és nem is tudjuk mihez kezdjünk a nappal. Csak húzzuk az időt, aztán, amikor eláll az eső, elindulunk az óváros felé sétálni. Sokat nézelődünk, nagyon tetszenek a faerkélyes házak, amiket most újonnan fedezek fel. Megnézzük az Archeológiai Múzeumot, mi egy vicc. Alig lehet rátalálni, mert egy eldugott utcában van és az egész kiállítási anyaga kb. 10 agyagedényből áll, amik a guancsék korából származnak. Egy Euro a belépő. Mikor kilépünk a múzeumból esik az eső. Kis ernyőm alá kuporogva sietünk valami menedékhez, és a Plaza del Charo (általam csak papagájtérnek emlegetett) téren egy stílusos BK-ben landolunk, ami egy régi udvarház belsejében van. Eszünk valamit, várjuk, hogy elálljon az eső, és mikor abbamarad, jobb idő reményében továbbsétálunk a parti sétány felé. Na erre megint rákezd, de rendesen. Utolsó alkalommal térünk be a Martianez üzletbe, meg is vesszük rögtön a vacsorának valót. Betérünk egy CD-üzletbe is, nagyon olcsók a CD-k, de nem veszünk mégsem. Amikor kijövünk, hétágra süt a nap. Nem igaz, hogy mennyire gyorsan váltakozik az időjárás. Otthon gyorsan összepakolunk és valamivel 2 után már ott is vagyunk a teljesen üres Martianez strandon. Egy órán át tűz a nap, annyira, hogy sikerül is még egy kicsit leégnem és a fejem is megfájdul. De aztán beborul és megint csepereg az eső. Mégsem vagyok szomorú. Ma reggel ezt kívántam, hogy legalább egy órára lenne szép idő, hogy az utolsó napon még egyszer élvezhessem a nap melegét, mert holnaptól, otthon a hosszú, kemény tél vár ránk. Hazamegyünk, a szállodában a holnapi indulás után kérdezünk. Lent van az alagsorban valami társalgó faliújsággal, odaküldenek. Nem is tudtunk erről a helyiségről, csomó jó dolog van itt, többek közt számítógépek, ahol lehet internetezni is. Kicsit bosszant, hogy erről csak most értesülünk, mert szívesen lejöttem volna párszor. 

Holnap reggel 4:50-kor jön értünk a busz, azt is kiírták, hogy az órát egy órával vissza kell állítani a téli időszámítás miatt. Ez jó, mert kicsit többet alhatunk, de másrészt meg nagyon nyugtalanná tesz, hogy nem lesz-e ebből az állítgatásból valami káosz. Én neki állok pakolászni, M. olvas, később elkészítjük a vacsit: két kisebb doráda és garnélák. Sétálni már nem megyünk ma sem, pedig újból kisüt a nap, csak este esik megint az eső. Szomorú vagyok, mint minden utazás végén. Nem is kérdéses, hogy maradnék még szívesen, még a rossz idő ellenére is. Hogy visszatérünk, az is már biztos, de nem jövőre, majd csak pár év múlva, április végén, a tavaszba. Addig még sok másik utazás vár ránk, de erősen motoszkál a fejemben, hogy jövő októberben Lanzarotét választjuk. M. már volt ott. De én látni szeretném. 

Ma is élő zene szól, éjfél után fekszünk le.

Kelés 3:30-kor. Kicsit brutális. Egy órával rá a portán állunk, kártyaleadás, 10 Eurót visszakapunk, ami a széf kauciója volt. Szakad az eső. A busz pontosan érkezik, és járatja a klímaberendezést, hogy meg lehet fagyni. Az utat félálomban töltöm el. A reptéren iszonyatos tömeg van, minta mindenki ma akarna innen elrepülni. Vagy fél órán át állunk a hosszú sorban, bechekkolunk, nagyon szigorú a kontroll az átvilágításnál. Várakozás, hosszú unalmas repülés. A csomagunkat eláztatták az esőben, minden ami benne van csurom víz, bosszantó. Itthon is szép idő van, de vajon meddig? 

Teneriffára állandóan vissza vágyakozom. Egész biztosan fogunk még menni!…