Mexikó - 14. nap, irány Xcalak

12. nap, 2009. november 18.

A megszokott időben kelünk fel, és mivel még nincs nyitva a reggeliző helyiség, mászkálunk egyet a madárfüttytől zengő kertben, ahol különösen szép fakopáncsokat és egy kisebb tukánfélét is látunk, és lencsevégre is kapjuk. A reggeli úrias, finom és bőséges. Persze már unalmas egy kicsit a sok tojásrántotta barna babkrémmel. A bőröndcsomagolás sem zavar, hiszen két hete sosem pakoltunk ki, kialakítottam egy taktikát, hogy hogyan éljünk bőröndből és ez jól bevált, könnyen kezelhető rendszer és így a sok egy napos szállás sem akaszt ki.

Becan romjaihoz megyünk, melyek a szállástól talán 1 km-re fekszenek. Nem tartjuk túl érdekesnek, és mivel nagyon hosszú út áll még ma előttünk, mi csak kedvtelenül ballagunk a romok között, míg U. megint minden lyukba bebújik, így egy idő után megegyezünk velük, hogy ők még fél órát maradnak itt, mi pedig továbbmegyünk és majd Kohunlich romjainál fogunk találkozni.

Rögtön Xpujil településen hajtunk keresztül, ahol rendőri ellenőrzés van, de minket csak átintenek. Ez után jön a rettegett katonai ellenőrzőpont (amiről nem sok jót hallottunk), Campeche és Quintana Roo államok határán. Itt szerencsénk van, mert egy dzsipet pakoltatnak éppen ki és minket csak átlegyintenek. Majd jön még egy higiéniai ellenőrzés is, de ott meg még csak ránk sem néznek.

Ez a kép nekem olyan, mintha egy Indiana Johnes filmből lenne kivéve...ott vár a kincseskamra. :-)

Kohunlich romjairól nem sokat tudok, oda igazából csak a majmok miatt megyünk, amiket Hyberoid mesélt (internetes ismerős) és láttam is a fotóink, a nagy pálmaleveleken. Ez a romterület merőben más, mint az eddigiek voltak. Kevésbé van maya város hatása, mint inkább egy erődvárosé. Az egész terület tele van gigantikus méretű pálmákkal, egyéb trópusi növényekkel, mint egy botanikus kert. Sajnos egyetlen majmot sem látunk sehol sem. A főpiramis oldalán nagyon szép maszkokat lehet látni, ezekért megérte idejönni, de másért nem. Hamar végzünk is. Összesen másfél órával járunk előrébb, mint V-ék, így igazából már régen ide kellett volna érkezniük, de a parkolóban nem látjuk az autójukat. Aggodalommal keveredett düh van bennünk. Nem tudjuk, hogy fennakadtak-e egy ellenőrzésen ilyen sokáig, vagy esetleg defektjük lett, vagy csak kedvük támadt még egy másik romvárost is megnézni és egyszerűen nem törődnek a megegyezésünkkel. Miután háromnegyed órát várunk a parkolóban és így már, minimum egy órája itt kellene lenniük, tehetetlenek vagyunk. Végül úgy döntünk, hogy továbbutazunk és írok egy cetlit nekik, majd a kisszótárból kinézek pár szót, és a kikeresett szavakkal elmagyarázom a jegypénztárosnak, hogy ezt a cetlit adja oda a „dos aleman amigos-nak, akik a negra Dodge-dzsal jönnek”. Éppen mikor elteszi a cetlit, akkor érkeznek meg barátaink. Pár percet beszélgetünk. Nem csak fennakadtak egy kipakolós ellenőrzésen, hanem Becan romjainál még egy jó órát maradtak a megbeszélt fél óra helyett. Megbeszéljük, hogy a szálláson találkozunk és kettéválunk.

szövőmadár fészke:

Innentől végtelen hosszú, vonalzóval meghúzott, széles, unalmas utak következnek. Bacalarba érve, lehajtunk az erődhöz, de mivel drága a belépő és nem tűnik maga a kőhalmaz olyan érdekesnek, mint az onnan a lagúnákra eső kilátás, inkább csak a kilátással foglalkozunk és pár fotó után továbbállunk. Iszonyú hőség van, legalább 40 fok lehet.

Tankolunk és továbbindulunk. M. feladata lesni, hogy lesz-e még benzinkút, mert a leírások szerint nincs több Xcalak-ig (nem igen tudjuk elképzelni, hogyan működne, ha egy nap kirándulni akarunk és elfogy a benzin, hogy akkor előbb 180 km-re kell visszajönnünk tankolni, kell, hogy legyen még benzinkút), az én feladatom pedig a madárpók keresése. Ez utóbbit Hyberoidék látták többször is, le is fotózták ezen útszakaszok egyikén. Bár marhára félek és irtózom még a pici pókoktól is, azért az autó letekert ablakán át szívesen megnézném azt a fekete alapon, piros gatyát viselő helybéli lakost. Annyira nézem már az utat, hogy semmi mást nem is látok és megfájdulnak a szemeim, de sehol semmi.

Az út utoljára kanyarodik Majahual felé, most egy 60 km-es egyenes szakasz jön, melynek mindkét oldalán ingoványos van. Hamarosan ismét katonai ellenőrző ponthoz jutunk. Nem kérdeznek semmit, mi sem beszélünk, azonnal kiszállítanak és felnyittatják a csomagtartót. Egy bőröndre rámutat a gépfegyveres és azt ki kell venni, az úttestre fektetve kinyitni és beletúr. Alaposságtól igen távol áll a módszere (aminek én örülök, de így nem sok értelme van a vizsgálatnak). Mikor a második bőrönd kerülne sorra, megkérdik honnan, hova és milyen nemzetiségűek vagyunk. Áhhh, aleman – na, akkor menjetek.

Majahual előtt ott áll a frissen épített utolsó P...ex benzinkút, ezzel nagy kő esik le a szívünkről. A világítótoronynál lenézünk a partra, amit porcukor homok fed és elindulunk az utolsó 60 km-es, ismét egyenes szakaszon, ami már keskenyebb és hol bozótdzsungel, hol mangróve veszi körül. Ha nem itt, hát már sehol sem fogom látni a „pirosgatyást”.

Letérünk a Punta Herradura-t jelző táblánál, hogy meglessük, van-e errefelé szép strand. Van bizony, de borzalmas mennyi szemét fekszik a parton. Az egész Yucanaton ezt tapasztaltuk, nem csak amit a tenger sodor ki, hanem néha látni, hogy egy kupacba, direkt oda öntötte ki a lomját valaki. Finom, világoshomokos, a végtelenségig ferdén dőlő pálmákkal szegélyezett álomstrand lenne a sok szemét nélkül. A 20-30 cm-es vívócsigaházak szintén olyan gyakorisággal hevernek mindenfelé, mint a szemét. Csak rövid időt töltünk el itt, mert nem szeretnénk, ha ránk esteledne itt a világ végén.

Mivel ez az út csak Xcalak-ba vezet, így nem nehéz odatalálni, és a mini faluban sem nehéz rátalálni a part menti földútra, ahol 7 km-ert kell megtennünk a Playa Sonrisáig. Nem számítottam rossz útra, mert a Sian Ka’an park útjainál nem lehet rosszabb út és azt is jól bírta az autó, de számításaimat felülmúlja a kitűnő minőségű, egyenletes felületű, széles földút. Kezd sötétedni. Lassan hajtunk, mert rákok mászkálnak keresztbe az úton és mert mindenütt hatalmas tengeri csigaházak hevernek, mint a legutolsó szemét. Egy helyen megállunk, megnézni, hogy a ház kerítésébe valóban egy csomó csigát használtak-e fel, mint építőkövet.

Ebben a pillanatban ezer szúnyog támad ránk és nagy sebességgel elhúz mellettünk egy fekete Dodge, anélkül, hogy megismerne, vagy megállna. Integetünk, ekkor megállnak, letolják az ablakot, de még a fél mondatot sem mondom el, U. kiabál V-re, hogy húzza fel gyorsan az ablakot, mert bemennek a szúnyogok. Ő felhúzza és padlógázzal elhúznak, mi meg ott állunk tátott szájjal és nem értjük a jelenetet. Eleve nem értjük, hogyan kerültek elibénk időben? Mire jó ez a sietség? És oké, hogy csípnek a szúnyogok, de valami alap udvariassági elvárások szerint, mi hasonló esetben megálltunk volna és megkérdeztük volna barátainkat, minden rendben volt-e az úton és ha már így véletlenül találkoztunk, hát menjünk együtt tovább. De nem. Az út felporzik mögöttük és a következő kanyar után többet már nem is látjuk őket, csak a Playa Sonrisa parkolójában, ahol minden úrinői vonásomat félretéve leüvöltöm U-t, hogy igazán barátságos a viselkedése, kicsit gondolkozzon már el. Látszik V. tekintetén, hogy elismeri a kirobbanásomat, M. még hallja is, az „ugye mondtam neked” töredéket.

Bemegyünk az udvarba és egy fiatal kanadai srác ugrik elő és mutatja, hol laknak a tulajék. Ott egy csengettyű lóg az ajtó előtt, azt rázzuk meg. Csak a nő van otthon és azonnal a bárba vezet minket, ahol kiosztja a kulcsokat, elmondja, hogy itt önkiszolgáló rendszer van, megmutatja, mi hol van és kapunk páronként egy-egy kis mappát, ahova magunknak kell feljegyezni, mit fogyasztunk.

A szobákat szerencsére még Kohunlichban a parkolóban kisorsoltuk pénzfeldobással, így ezen nincs vita, mert két egészen különbözően berendezett szobáról van szó. Mi elégedettek vagyunk a miénkkel. Ledobjuk a holmikat és azonnal fürdeni indulunk. Mivel a vizifüves tengerfenék nem nagyon vonzó sötétben, inkább a móló végéből megyünk le a vízbe, ami kellemesen langyos. Rövid, kellemes fürdőzés után, zuhanyozunk és kipakolunk mindent a bőröndből. A szobában páncélszekrény is van. Amúgy nagyon szép a berendezése. A nagy erkélyen vacsizunk mind a négyen, amink még van. V-ék ismét 9-kor lefekszenek, mi pedig nem tudunk betelni a paradicsommal, amibe cseppentünk. Előttünk mindenütt pálmák, felettünk a tiszta, csillagos ég, és csak a miénk (meg egy kanadai fiatal páré). Fejem felett balra az Orion csillagkép és annyira karnyújtásnyira tetszenek lenni a csillagok. Ahogy beszélgetünk, érzékeljük a Föld forgását, fél óra múlva már belenyúl egy pálmaág a kedvenc csillagképembe, amint az folyamatosan vándorol felfelé az égen. Az ember érzelmei teljesen megbolondulnak itt.