Tenerife 2004/3.

2004. Február- Március

Igazán nagyon korán nem éri meg felkelni, mert a reggeli ködben minden elvész. La Orotaván keresztül vezet felfelé a kanyargós út a Teide Nemzeti Parkba. Rövid idő alatt igen nagy magasságkülönbséget teszünk meg. A tengerszintről jó háromnegyed óra elteltével már 2000 méteres magasságban járunk. A növényzet is hirtelen vált át trópusiból kanadai tájat jellemzővé, fenyőerdővé. 

A végtelen zöld fenyves felett egyszer szembeötlik a Teide fehér csúcsa, de sűrű ködben utazunk, sokszor csak pár méterre lehet ellátni. Félelmetes a táj, egyenesen horrorfilmbe illővé teszi ez a tejköd, amiről csak később körvonalazódik ki a fejemben a kép, hogy ez nem köd volt, hanem maguk a felhők. Kevéssel a Nemzeti Park kezdetét jelentő információs ház előtt látható a La Margarita képződmény, a kőmargaréta, mely egy hat méter átmérőjű bazaltvirág a sziklafalban. Valóban virág formája van és lenyűgöző.

Az információs háznál megállunk, egy lélek sincs ott, de nyitva áll, használjuk a mosdóját. Rettentően hideg van, vacogunk és az autóban be kell kapcsolni a fűtést is. A felhőkből szitál a köd, sűrű, apró szemekben. Egy kanyar után hirtelen megváltozik a növényzet, lapos bozótok borítják a sziklás tájat és a ködöt is mintha késsel vágták volna el: elértük a felhők feletti magasságot, 2200 méter magasan járunk és beléptünk e titokzatos holdbéli tájba, a Las Canadas del Teide minden képzeletet felülmúló, 17 km átmérőjű vulkáni kráterébe. Narancssárgás sziklasivatag, tüskés bozótok és a szétoszló ködfelhők országa ez. Amint a magányos országút keresztülszeli ezt a tájat – életnek semmi nyoma, embernek sem rajtunk, és néhány másik turistán kívül – olyan érzésem támad, hogy belecsöppentem egy amerikai filmbe, és valahol a hírhedt 66-os úton járunk. Itt érint meg igazán a tegnap már felettem körözgető érzés: hogy e szigeten minden földrész együtt van. Egyszer csak eltűnik a köd utolsó foszlánya is és ott áll a vörös sziklák mögött a havas Teide, egyszerre vakító napsütés lesz és sötétkék az ég. 

Nincs emberfia, aki nem akarna itt megállni, és kiszállni az autóból, magába szívni e titokzatos táj varázsát. Előbb csak pulcsiban szállunk ki és pár sziklára felmászva készítünk egy-két felvételt, de hamarosan rájövünk, hogy itt nem szállhatunk ki a télikabát nélkül, amit gondoskodóan a hátsó ülésre bekészítettem ma reggel. Kicsivel később újból kiszállunk, én még a sálam és kötött kesztyűimet is magammal hoztam, de el is kelnek bizony. A barnás-vöröses színű köves talajon foltokban még hó látható. Odarohanok egyik hófedte részhez, nyakig bebugyolálva rámászok a nedves hóra, a háttérben a mélykék ég, apró felhőfoszlányok és maga az isten, a Pico del Teide. Ott áll mögöttem. Valami csodálatos érzés ez. Fel-alá rohangászok a tájban, mint egy hosszú út után az autóból szabadon eresztett kutya, mintha csak valami bolondóra jött volna rám. Nem tudok betelni a látvánnyal, jobban mondva, nem tudom hova tenni az egészet. Ahhoz, hogy ezt mint magamba szívjam, feldolgozzam, besoroljam agyam valamelyik tárlóhelyébe, ahhoz sokkal több időt kellene itt eltöltenünk, mint ezt a pár kósza percet. Még egy ok, hogy ide vissza kell térnem! 

Amint tovább autózunk, percenként változik a táj, előbb vöröshomokos sivatag, majd barna köves síkság, majd összetöredezett fekete lávafolyammal borított mező, mindenütt hófoltok és érdekes, számomra már szinte nem is földi eredetű növények. Na meg a „66-os út”, az valami hihetetlen, hogyan szeli keresztül a tájat, mintha csak az ősidők óta így tervezték volna meg. Mesteri együttes. Egy darabig nem látjuk a Teidét, mert a jobbra eső sziklás dombok eltakarják, aztán pedig egyre csak megközelítjük. Közvetlenül a hegy lábánál újból megállunk és járkálunk egy kicsit a feltöredezett lávamezőn, különleges tüskés, sivatagi növényeket tanulmányozva. Éget a nap, pillanatok alatt ég az arcom, de közben nagyon hideg van. Hamarosan megérkezünk a Teleferico del Teide, a drótkötélfelvonó állomásához. Amiért nem átalkodnak szintén 20 Eurót elkérni, de nem érdekel, fel kell jutnom oda. Hogy miért, azt ebben a pillanatban még nem tudom megmagyarázni, egyszerűen mennem kell, úgy vonz ez a hegy, mint iránytű mutatóját az északi pólus. Az állomáson kígyózó sor áll, eleve a parkolóban alig találtunk már szabad helyet, mintha az összes Teneriffán nyaraló ember ma akarna ide látogatni. A felvonó még egyszer ezer méteres szintkülönbséget tesz meg velünk, csak pár percig tart az út. Mikor kiszállunk csak egy kis teraszra van lehetőség kimenni, amit nagyon sajnálok, mert itt derül ki, hogy a felvonó igazából nem a csúcsig hozott minket, hanem még 200 méter hátra van felfelé, ahol bele nézhet az ember a kis kráterbe a hegy tetején. 

Ez a terület szigorú természetvédelem alatt áll és csak engedélyezett vezetővel szabad a csúcsra felmászni. 30-40 centis hó fogad itt minket, amit pedig a teraszról félretoltak az jó két méter magas falat képez. Vakít a hó a tűző napsütésben. Pár másodperc alatt úgy érzem, hogy szénné ég az arcom, be is kenjük mindketten magunkat napozókrémmel. Süvít a szél és mínusz 10 fok van, itt, a világ tetején, a legmagasabb ponton, ahova életemben feljutottam, itt ahonnan ha körbenézek, fehér tejfelhő szőnyeg borít mindent alattunk.  Fent vagyunk az égben, a felhők felett, repülő nélkül, fent ennél az istenségnél! Kimondhatatlan érzés itt állni. Nekem mindenképp olyan, mintha a Himaláját hódítottam volna meg. A felhőtakaró lyukain keresztül látni közvetlenül alattunk a lávamezőt, ahol az imént még hegyi zerge módjára ugrándoztam. Egy pillanatra belátni az egész kráter területét és valami hihetetlen, amit látok. Látom lelki szemeim előtt a földtörténeti korok derekán lejátszódó drámát. De hogyan is tudná emberi agy elképzelni azt a színjátékot, amiben egy legalább 5000 méter magas hegy kúpja szétrobban, teteje beomlik és ilyen hatalmas nagy kráter keletkezik. Ez valami hasonló méretű kataklizma lehetett akkor nagyon régen, mint a Santorini vulkán, vagy a Krakatau kitörése.  Csak egy dolgot nem értek igazán ekkor és itt, hogy hogyan lehetséges az, hogy kívül van a kráter és azon belül áll a vulkán, holott ennek fordítva kellene lennie. Később ere is megkapom a magyarázatot.

A Teide játszik velem. Egész biztosan volt valami konkrét célja velem, amiért felcsalogatott ide és megvilágította agyamnak azt a szegletét, ahol mostanáig csak az érdeklődés csírája rejtőzött a vulkáni működés iránt. Itt fent beindított egy láncreakciót, egy gondolatmenetet, a végtelen kíváncsiságot, a vágyakozást a régmúlt megismerése felé. Most már tudom, itt és ekkor lettem a vulkánok megszállott szerelmese. 

De térjünk vissza a felejthetetlen panorámához. Innen fentről tisztán és élesen kivehető a Las Canadas kráter déli pereme, a borotvával levágott, ovális vonalú hegyvonulat, mely a kráter déli peremét képezi, ahol valaha beomlott a fél hegy. Látni a többkilométer széles és hosszú fekete lávafolyamot, amely mint valami hatalmas állat kivágott nyelve hever a földön. Sajnálom, hogy felhős az ég, mert ha tiszta lenne, messze el lehetne látni az óceán felett, el a pontosan előttünk álló Gran Canariáig, még talán a közeli Afrika, Marokkó és a Nyugat-Szahara partjaiig is. Azt hiszem ez életem legnagyobb élménye, most itt állni. Boldog vagyok, hogy ezt a szigetet választottuk és még boldogabb, hogy ma kedvező az időjárás és élvezhetjük a vakító színek éles kontrasztját. Élményekkel teleszippantva indulunk lefelé a Teidéről, majd folytatjuk autós körutunkat a kráterben. A következő célpont egy hatalmas szikla, a Roques de Garcia. Az út a kráter síkságán át vezet. Hamarosan elhaladunk egy sziklatorony mellett, melynek oldalában két, gorillára kinézetű sziklaalakzat ül. A Garcia szikla a Teide Nemzeti Park egyik legismertebb képződménye. 

Még mindig 2244 méteres magasságban járunk. Ez a szikla egy vékony nyakon álló több száz tonnás kemény kőzet. Míg környezetét már lepusztította az erózió, ő még itt áll magányosan, a Teide előterében, akárcsak egy lomb nélküli, öreg fa. Isten ujjaként is emlegetik. Felmászunk a sziklacsoport tetejére, innen belátni a kráter egész nyugati medencéjét, melyet lávafolyam borít és vándorösvények szelik keresztbe-kasul. Itt én is szeretnék kicsit szabadon vándorolni. Szabadon – mármint, hogy több időnk lenne rá. Továbbautózva az út baloldalán méregzöld kénes sziklák magaslanak, mintha beszórták volna őket festékszóró spray-vel. Ezután elérkezünk a Valle de Ucancaba. Ez is a kráter része. Az út egyik oldalán, a kráter széle felé érdekes bazaltformációk állnak ki a földből, mintha valami óriásszobrász alkotta volna őket. A másik oldalon pedig sivatag terül el, finom porhanyós, világossárga homokkal. 

A homoksivatagot időközönként nagy bokrok tarkítják, ezek 3-4 méter szélesek, de nem magasabbak egy embernél és úgy néznek ki, mintha rengeteg vastag szálú fűből állnának, melyeknek szála szinte olyan merev, mint a fenyőtüske és mind legalább 50 cm hosszú, és mind felfelé merednek az ég felé. Ahogy végignézek e sivatagon – a háttérben tarajos gerincű, alacsony, fekete bazalthegyek húzódnak a Teide lábánál, majd narancssárga réteg következik és végül ott áll a Teide – az az érzésem támad, láttam már ezt a tájat valahol. Később eszembe jut, hogy olvastam is valamelyik útikönyvben, hogy ez a sivatag gyakori színhelyül szolgál európai westernfilmeknek. Amint ezen gondolkozok, rögtön be is villan egy kép, amikor Bud Spencer egy pont ilyen tájon gyalogol lovával és valami babfőzeléket készít. Meg mernék rá esküdni, hogy azt itt forgatták. Ha az ember csak vízszintes hosszában néz végig a táj felett és nem néz fel a Teidére, akkor pontosan olyannak látja, mint az amerikai western filmek sivatagait. 

Összegezve a gondolataimat, elképzelni sem tudtam volna, hogy idefent, 3000 méteres magasságban egy külön világ tárulkozik majd elém. Most már kristálytiszta a gondolat, aminek szikrája tegnap pattant ki, hogy ezen a szigeten valóban megtalálható minden földrészből egy kis darab. Idefent találkoztam ma kanadai fenyőerdővel, sztyeppével, sivataggal, vulkáni tájjal, havas heggyel, sarkköri hóval és hideggel, és ha a tegnapi napra gondolok, állandóan az a kép villan az agyamba, amikor valahol Los Realojos közelében megálltunk egy pillanatra az út szélén fényképezni. Egy végtelen banánültetvény terült el balra tőlünk, ami eleve Dél-Amerikát idézte, de a banánról rögtön forró, egyenlítői éghajlat jut az eszembe, viszont a hátteret a Teide hósipkája alkotta, ami megint egy másik világ. Valahol Puerto Ricoban lehet hasonló a vidék, ahogy ezt egyszer egy bemutató filmben láttam: trópusi dzsungel és havas csúcsú vulkán. Aztán később a Masca körüli pálmaligetek…Így már tegnap kimondtam egy párszor, hogy úgy érzem magam, mintha a kontinensek között ugrándoznánk. Állandóan csak azt mondogatom, hogy nem kell nekem az életben már olyan távoli, nagyon drága utazásokról álmodoznom, ha eljövök ide, itt megtalálom az egész földkerekséget egyben. Egész biztosan tudom már, hogy ide még vissza kell térnem! Talán többször is. 

Közben már oda is érünk a kráter délnyugati kijáratához, ahol elhagyjuk ezt a csodálatos vidéket és iszonyatosan kanyargós úton elindulunk lefelé Vilaflor irányába. Rögtön a kráterperemet alkotó hegység másik oldalára kerülünk, ahol olyan sűrű köd fogad minket, hogy nem is lehet rajra egy métert sem előre látni. Csak lépésben döcögünk. Azt hiszem, most éppen a felhőkön megyünk át. Vilaflor előtt szakadozik csak fel a ködfelhő és rögtön meg is látjuk az útról a 65 méter magas mamutfenyőfát. Hihetetlen, hogy pár km-re innen ragyogó napsütés volt, itt pedig csupa szürke felhő az ég. Már szinte bánom, hogy nem maradtunk inkább ott a kráterben kicsit kirándulgatni. Vilaflorban nem állunk meg, hanem elindulunk a hegyről végre lefelé, de egy rémálom ez az út. Vagy egy óra hosszán át kanyarog, mint valami veszett, részeg kígyó. Hamar rosszul is leszek. Eltart egy jó darabig, míg leérünk az autópályához. Ott aztán beletapos M. a gázba. Errefelé nem sok látnivaló van, legközelebb Candelaria faluban akarunk megállni, de előtte még letérünk Güimar felé, ahol egy érdekes múzeum található. Az etnográfiai múzeumot a 2002-ben elhunyt Thor Heyerdahl alapította, aki a népek származását kutatta és feltárt ezen a területen teneriffai piramisokat, melyek a múzeumhoz tartozó kertben láthatók. A múzeumban látható még annak a tutajnak a másolata is, amivel Heyerdahl Egyiptomból Dél-Amerikába hajózott az óceánon (Rá-expedíció). A belépő 8 Euro, sokalljuk, nem megyünk be, de megfogadjuk, hogy ha még visszatérünk a szigetre, akkor meg fogjuk ezt is nézni. 

Utunkat a csupán pár km-re fekvő parti település felé folytatjuk, Candeláriába. A szép kis település a fekete, lávahomokos parton búcsújáró kegyhelyéről ismert. A nagy, fehér bazilika, ahol a tiszteletre méltó fekete Madonnát őrzik, közvetlenül a parton áll. Itt különösképpen tetszik nekem a fekete part, mert a hullámok messze kijönnek, a házak lábáig szinte, és a nedves fekete felület úgy hat, mintha aszfalt lenne. Itt aztán iszonyatos erejű szél támad, s bár a levegő meleg, a szelet nem lehet elviselni a nyílt parton. Rövid nézelődés után továbbállunk innen a fővárosba, Santa Cruz de Tenerifébe. Hát ott aztán szinte lehetetlen parkolóhelyet találni, de nagy nehezen csak találunk egyet.

Santa Cruz nagy város és túl modern, nincs benne báj. Sétánkat a kikötőnél kezdjük, de az útikönyv írta látványosságokat én nem nevezném igazi látnivalónak, így csalódottan lézengünk a karnevál hangulatától átjárt utcákban. Minden fel van díszítve és sokan az utcákon karneváli díszben járkálnak. Betérünk egy Mekibe enni, majd egy nagy kört téve végigjárjuk, ami még érdekel minket. A legszebbnek a 25 Julio teret találom, ahol különös kőpadok állnak a trópusi fák alatt. A padok egész felülete színes mintás csempékkel van kirakva, minden pad más-más mintázattal. A kerek tér közepén álló szökőkutat úgyszintén így díszítették, kőperemén nagy cserép békák ülnek és köpik a vizet a kút közepe felé. Itt megpihenünk egy kicsit. Elment az idő, ideje már hazafelé indulni. Állandóan foglalkoztat mindkettőnket a gondolat, hogy vajon mikor is lehet a karnevál csúcspontja. Azt tudjuk, hogy a karneváli ünnepségek három héten át tartanak, de mi eddig, az itteni, santa cruzi készülődésen kívül még nem sok jelét láttuk ennek. Annyit tudunk, hogy február valamelyik utolsó napján nagy felvonulás lesz, ott láthatók a gyönyörű jelmezbe öltözött nők, mint a riói karneválon. Ezt nagyon jó lenne látni, hiszen emiatt választottuk a február végi utazási időpontot is. Ezért minden este lemegyünk a városközpontba sétálni, nehogy lemaradjunk valamiről.

Puerto de la Cruzt nem olyan egyszerű megközelíteni az autópályáról, mert az egész város a hegyoldalban fekszik és a néhány, vízszintes irányú párhuzamos főutca között, rengeteg kisebb egyirányú utca bújik, így az ember szépen elkörözgethet, míg megtalálja a megfelelő utat hazafelé. Az autópálya viszonylag magasan Puerto felett fut, kb. 4 km-rel feljebb az óceánparttól, de még a pálya másik oldalán is terjeszkedik a város felfelé. Ezen a részen bevásárlóközpontok állnak, mint amilyenek Budapest határaiban is tipikusak az autópályák bevezető szakaszai mellett. Ma az egyik ilyenben vásárolunk be, hiszen kapóra jön az autó, hogy a sok nehéz üdítőitalt ne kézben kelljen hazacipelni. Az üzletközpont nagyon modern és mindent lehet benne kapni. Jó ötletnek bizonyult, hogy idejöttünk bevásárolni, mert így a hátralévő napokra szinte mindent meg tudunk venni, nem kell már a lenti áruházból a hegyre felfelé cipekedni. Ma nem sikerül elsőre megtalálnunk a szállodánkhoz vezető utat. A városban nyomát sem látni karneváli készülődésnek, és mivel jól elfáradtunk a mai kirándulás során, vacsora után ma korán ágyba bújunk. Fél 11 felé tűzijáték hangja zavar meg, kiszaladok a ház elé és látom a part felől a fényeket. Ma van a karnevál és mi itt állunk pizsamában, azt hiszem menten megüt a guta!?! Már nem érdemes lemennünk, mire leérnénk, már úgyis mindennek vége lenne. Szomorú vagyok, de másrészt meg nagyot nevetünk saját esetlenségünkön és visszafekszünk aludni. 

Az utolsó nap, hogy nálunk van az autó. Borús az ég, de oszladozik a felhőtakaró. Ma a sziget keleti csücskébe megyünk, az Anaga-hegységbe. Rövid szakasz után letérünk az autópályáról, hogy meglátogathassunk párat a magas, meredek part tetején álló településekből. El Sauzal az első falu, mely csupán tizenegy-néhány km-re fekszik Puerto de la Cruztól.. De El Sauzal sokkal magasabban fekszik, és utcáiról végiglátni messze az északnyugati parton. Innen látszik csak igazán, milyen nagy kiterjedésű város Puerto. Csak az a kár, hogy ennyire felhős az ég, mert ha tiszta lenne az idő, akkor mesteri fényképet készíthetnék Puerto de la Cruztól a hatalmas, a havas Teidével a háttérben. 

Így viszont most semmi sem látszik e mamuthegyből. Ennek ellenére csodás a panoráma. Éppen egy újonnan épült villanegyed mellett állunk, melynek házai mind más színűek és, bár még látszólag teljesen üresen állnak, máris rendezett, kaktuszokkal, pálmákkal teli kert tartozik hozzájuk. El Sauzalnak van egy bájos temploma, mely hófehér kupolával rendelkezik. Nem jellemző a szigetre. Mellette karcsú pálmák állnak és nagyon szép az összkép, éppen fényképezni készülök, amikor a felső szürke és az alsó fehérebb felhőréteg szétnyílik és a köztük lévő résben a kék eget és a Teidét látni. A Teidénél, odafent valószínűleg mindig kék az ég, hiszen ő a felhőket felülről látja. Az alacsonyan járó fehér felhők pont a hóhatárnál állnak. Annyira misztikus ez a kép. Sikerül egy fotót készítenem, amin a templom, a pálmák és a Teide is rajta van, az egyetlen dolog, ami ront a kép mesteri tökéletességén, hogy a fél kupola és a pálmák között ott áll egy villanyoszlop, amit nem lehetett eltüntetni a képről. 

Sétálunk még egy kicsit El Sauzalban, találunk csodálatos faerkélyes házakat is és az utcák növényzete is lebilincselő. Innen aztán le akarunk jutni valahogy a part egyik fekete strandjához, de nem igazán sikerül úgy, ahogy szerettük volna. Egy Mesa de Mar nevű helyen landolunk, mely a meredek part alján fekszik. Itt vannak apró kis öblök, fekete strandokkal, fürdésre ideális lenne, de én nem fürdeni akarok, hanem kulisszát keresek a fotóhoz, amin ez a vad part, és a háttérben a Teide szerepelne. 

Továbbutazunk Punta del Hidalgóba. Itt véget is ér a parti út. Kedves település, de főleg a turistákra van berendezkedve, hasonló a jellege, mint Puertónak, csak sokkal kisebb. A parton olyasmi, természetes lávamedencék vannak, mint Garachicónál. Ellátni messze a part mentén nyugat felé, de a Teide még most is felhők közt bujkál, csak a feje búbja látszik ki. De így is csodálatos felvételeket készítek róla. Nem régen előbújt a nap és iszonyatosan éget. Nem is bánom, hogy vékony hosszú nadrág van rajtam, a felsőnket sem vesszük le, nem akarunk leégni.

Visszafordulunk az Anaga-hegység belseje felé vezető útra. Érintjük Tejita és Tegueste falukat. Mindkettőnek igen szép temploma van, csak egy templomfotó erejéig állunk meg, és már kanyarog is velünk az út felfelé a hegyekbe. Egész más a szigetnek ez a része, mint a nyugati part hegységében volt. Minden négyzetmilliméter zöld, de másfajta növények nőnek errefelé, nem annyira trópusi, mint inkább európai jellegű a táj. A Mirador Cruz del Carmen kilátópontról messze végiglátni a hegyvonulaton, le a keleti partokig, el a Teidéig és Gran Canariáig. Látni a fővárost is, sőt még annak kikötőjében azt a fura építményt, ami úgy néz ki mint az ausztráliai sidney-i színház épülete a kikötőben. Lám, Ausztráliába is átruccantunk. Nyugat felé végig lehet látni az egész sziget vonulatán. Nagy kár, hogy a Teide csúcsa felhőkbe vész, mert innen tökéletesen érvényesülne isteni mivolta, ahogy trónol az egész sziget felett. Elképesztően gyönyörű ez a vidék. A Pico del Ingles kilátónál vívódunk egy kicsit, hogy a három út közül melyiken induljunk lefelé, a part felé. Két út ebből zsákutca, tehát vissza kell majd eddig a pontig jönnünk, a kanyargós, meredek hegyi úton.

Végül a legegyszerűbbet válasszuk, amire egész héten úgy vártam már, hogy láthassam és fürödhessek ott: a Las Teresitas strand.  Ez a strand teljes egészében mű, ennél művibb már nem is lehetne, mégis lenyűgöz. A 2 km hosszú íves partszakaszt kikotorták, hogy alkalmassá tegyék fürdésre, egész hosszában hullámtörő gátat építettek a partvonallal párhuzamosan. Amitől ez a strand csodálatos, hogy idehordtak a Szaharából több millió tonna aranyszínű sivatagi homokot, a strandot egész hosszában beültették kókusz- és datolyapálmákkal. Bár mesterséges környezet ez, de pontosan olyan, mint egy trópusi szigeten. Oda pedig elég kevés valószínűsége van, hogy eljutok valaha. Még egy földrészt sikerült felfedezni Teneriffán. Úgy érzem bezárult a kör, megtaláltam e szigeten az összes kontinensből valamit. Ki is jelentem, hogy nem kell nekem már elmennem máshova, megkaptam itt mindent egy helyben. 

Egy felhőlyukon besüt a nap az árnyékkal borított strad egy részére.

Végigsétálunk a strand egyik végétől a másikig, keresve a legferdébb pálmafát, aminek közelében csak mi vagyunk, hogy eltölthessünk itt pár csodálatos órát. Közben egyre felhősebb lesz az idő, pedig az elmúlt egy órában csak úgy égetett a nap. Lemegyek a vízhez, belemegyek bokáig, jéghideg. Ha kisütne újból a nap, nem törődnék a hideg vízzel, úsznék egyet az óceánban, de nap nélkül meg sem száradunk igazán. Fürdőruhára vetkőzve látjuk, hogy teljesen leégtünk! Minden testrészünk rákvörös. Tátva marad a szám is a csodálkozástól, hiszen pontosan az erős nap miatt maradtunk hosszú nadrágban, hosszú ujjú pólóban. Egek, itt aztán nem érdekli a napot, hogy mi van rajtad, ruhán keresztül és leégsz! Visszagondolok arra, hogy fent a Teidén több pulóverben, nagykabátban is hasonló érzésem volt, mintha égne a bőröm és viszketett mindenem. Hihetetlen, hogy milyen erősek itt a nap sugarai. 

Egy óra hosszát ücsörgünk a pálma alatt. Nagyon szomorú vagyok. Egész héten erről ábrándoztam, milyen lesz ezen az exotikus strandon fürdeni, erre itt ülünk felöltözve és várjuk, hogy odébb álljanak a felhők, de azok csak egyre sűrűsödnek. A strand végében, a hegyoldalban apró, hófehér település, San Andres látható. Festői kis halászfalu. Felhajtunk az autóval a strand feletti meredek partra, hogy fentről is készíthessek pár képet, aztán elindulunk hazafelé, most már nem a hegyeken keresztül, hanem a főváros irányában. Már messziről szembetűnik a parton álló tarajas építmény, „a sidney-i színház”.

Puertóba érve rögtön visszavisszük az autót a kölcsönzőbe. A három nap alatt mindössze egyszer kellett tele tankolnunk és a benzin meglepően olcsó itt, csak 50 Cent egy liter, míg otthon ennek a duplájánál is több. 

Ebben az évben 29 napos a február, ma írjuk az utolsó napját, holnap átlépünk márciusba. Nincs több lehetőségünk kirándulni a szigeten, bár igazából még motoszkál fejünkben a gondolat, hogy kivesszük még egy napra az autót, de már csak két nap van hátra a nyaralásból és mi szeretnénk egy kicsit pihenni is. Valahol a napon ücsörögve végiggondolni, feldolgozni a sok élményt, amiket az elmúlt hét során átéltünk. Ha már lemaradtunk a karneválról, legalább veszek pár színes fényképet róla. Itt az a szokás, hogy a fotósok kiteszik a fotósüzlet kirakatába a képeiket és kérhet belőlük az ember utánrendelést. Megrendelek két képet, amiken a legszebb ruhacsodában látható hölgyemény van. Esti sétánk során nagy gyülekezést látunk, feldobban a szívünk, hogy talán még ma is lesz valami. Órákig várunk a tömegben, míg elkezdődik a karnevál egyik muris felvonulása, ahol a homokosok és transzvesztiták vonulnak végig Puertón, néha mókás, de leginkább siralmas jelmezben. Hát ennyi jutott nekünk. Azért jót szórakozunk így is.