Tenerife 2008/3.

A képen a Teidétől balra, annak derekánál, az a laposabb, széles, világos kúp, a Montana Blanca.

5. Nap, Április 29. kedd

8-kor kelünk, 9-kor indulunk a hegyre, ma túrázni fogunk. Kitört rajtam a napallergia, az egész testem tetőtől talpig tele van millió piros kiütéssel és viszket. A túrát 10:20-kor kezdjük El Portillonál. Ez a hely a hatalmas őskaldera egyik oldala felőli bejárata, ahol egy vendéglő és információs ház áll. A kirándulást pontosan leírja a túrakönyv, így különösebben nem félünk, hogy valami félresikerülne. A Montana Blanca-ra fogunk felmenni, mely a Teide egyik kisebb, öregebb mellékvulkánja. 2050 m-ről indulunk és 2750 m a cél. Tehát kereken 700 m magasságkülönbség oda és vissza is. Az út eleje egyhangú, rekettye bokrokkal teleszórt, dombos sivatagi tájon vezet keresztül. A Teide és a Fehér Hegy folyamatosan a szemünk előtt vannak, mi meg csak menetelünk, az út meg nem akar elfogyni. 

Amikor végre elkezd az ösvény felfelé kanyarogni, M. kipurcan, nem kap levegőt és hirtelen erős fejfájása támad. Általában mindig fordítva van: én szoktam kidögleni és siránkozni, hogy nem bírom tovább, de most látszik is rajta, hogy szinte rosszul van. Keresek egy árnyékos helyet egy kisebb szikla mögött és megesszük a szendvicset és iszunk, majd nagy nehezen rátukmálok egy ASS 100-as tablettát, amit én már 2 napja szedek megelőzésképp. Mivel ez hígítja a vért, azaz gátolja a véralvadást, a vörösvértestek több oxigént képesek felvenni és szállítani, ezáltal kicsit megkönnyíti a ritkás levegőben való normális lélegzést. Legalábbis nekem ezt mondták a fórumon. Az biztos, hogy a levegő nyomása itt már sokkal alacsonyabb, mint odalent, mert ahogy elővesszük a csokikat, úgy néznek ki, mint a lufi, a csomagolás szinte pukkanásig fel van fújódva, mert hiányzik a külső nyomás. Én is bekapok egy ASS-t és M. kedvéért lassabban menetelünk felfelé. Nem tudom, mi van, de én tele vagyok energiával, meg se kottyan a meredek út és semmi bajom a lélegzéssel. Az ASS-nek tudom be, és hálás vagyok a teneriffa-fórumon kapott ötletért. Útközben találkozunk 5 franciával, akik már itt annyira ki vannak, hogy alig vonszolják magukat, folyton pihenőt tartanak, pedig ahogy kinéznek, arra tippelek, hogy a Teide csúcsa a célpontjuk, mert nagy csővázas hátizsák és hálózsák is van náluk. Szinte fogadni mernék, hogy nem sikerül nekik, nem élik túl a mai napot. Közben valakinek eszébe jutott bekapcsolni a napot is, megint egy kályhában érzem magam. Eszembe jut, amikor 2004-ben itt télikabátban fagyoskodtunk a hóban. Hihetetlen a különbség. A út második fele meredek, de elég jól bírjuk, már M-nek sincs baja. A Montana Blanca maga nem egy nagy szám, de csodás a rálátás a Teide oldalára fagyott lávaömlésekre és van egy nagyon érdekes rész is, ahol a „Teide-tojásokat” lehet látni. 

Egy világos salakos területen, hatalmas, teherautó méretű, majdnem szabályos gömb formájú lávabombák hevernek szerteszét. Kicsivel a csúcs előtt ágazik le a másik ösvény, ami még ezer méterrel feljebbre vezet, a Teide csúcsára. Ez a nagy álmunk, de kételkedünk benne, hogy egy nap alatt végrehajtható terv lenne, két napot meg nem szánunk rá. A Fehér Hegyen nagyon erős és jeges a szél, csurom vizesen izzadtan álldogálunk ott, majd elindulunk vissza. 

Már vagy 200 métert ereszkedtünk lefelé, amikor találkozunk a még csak szembejövő franciákkal, akik alig vonszolják magukat, arcuk vérvörös, karjuk pedig annyira leégette már a nap, hogy nem is piros, hanem ijesztően bíborvörös, már-már lilás a színe. Annyira könnyelműek ezek az emberek, nem számolnak az erős napsugárzással. Mi majd megpusztulunk a hosszúujjú pólókban, nadrágban, sapkában, de muszáj védeni magunkat. M-nek a nyakára tekertem a kendőmet, mert tudom, hogy a póló félkörív-vonalában nagyon le szokott égni, csak egy centis rés marad ki, és az is borzalmasan leég. Ebből is látszik, mi lett volna, ha nem bugyoláljuk magunkat be beduinnak. Ja, és reggel tetőtől talpig bekentük magunkat a 30 faktoros krémmel a ruha alatt is mindenhol. Még így is megfogott a nap, mert a ruha alatt egyenletesen vagyok piros, és nem látszik a bugyim körvonala, alatta is piros!!! De közel sem annyira, mint védelem nélkül lett volna! Lefelé nagyon gyorsan haladunk, most már ismerjük az utat, de valahogy mégis végtelennek tűnik. 

A vége felé olyan érzésünk támad, hogy elkanyarodtunk a céltól bal kéz felé és elkezdünk pánikolni, hogy mi van, ha eltévedünk. Egy idő után már biztosak vagyunk benne, hogy valahol letértünk a főösvényről, mert egyre jobban ismeretlen a vidék. Ezért merészen letérünk az ösvényről és átvágunk a sivatagon jobb kéz felé, amerre a távolban már látni lehet kőházakat. Ott kell legyen El Portillo, ahol az autónk áll. A végén kilyukadunk házak között a főútra. Nem tudunk mit kezdeni a helyzettel, mert a Kalderában nincsenek házak. Munkások állnak egy teherautónál, megkérdezzük angolul, merre van El Portillo. Előbb csak bámulnak minket, majd az egyik jobbra mutat. Jó 2 km-et megyünk az országút mentén, amikor nekem egyre gyanúsabb, hogy felismerni vélem a Kaldera képződményeiről, hogy nem El Portillo, hanem a Parador irányába (másik végpontja az útnak) megyünk. Jön egy Ranger (parkőr) autó, leintem és megkérdem ismét, merre. Ők az ellenkező irányba mutatnak. Szétvet a méreg, hogy miért vágtak át minket a munkások. Jó 4-5 km-et gyalogolunk vissza a forróságban az út mellett, mire El Portillohoz érünk. 16:10-kor állunk az autónk előtt. Még lenne idő akár egyet csobbanni is a medencében, ha most hazamegyünk. Mikor hazaérünk, a medencénél túl sokan vannak, nincs kedvem lemenni. Zuhanyozunk, kicsit pihenünk és később lemegyünk a nagy Martianez áruházba halat venni. Két nagy dorádával jutalmazzuk magunkat.

6. Nap, Április 30. szerda

Már 7:45-kor felébredek magamtól, pedig ma csak 9-kor akartunk felkelni. M-et hagyom is addig aludni. Olvasok az erkélyen. Egy jó könyvett hoztam magammal, amit csak úgy falok, annyira jó, de muszáj türtőztetnem magam és spórolni az oldalakkal, mert a hosszú repülőútra hazafelé is akarok hagyni valamit. Félig felhős az ég, és az elmúlt napok kazánház-hőmérsékletéhez képest kellemesen lehűlt a levegő az éjjel. Mára csak lazább programot terveztünk. Így délelőtt elmegyünk a közeli Oasis de Valle nevű kis parkba, ami tulajdonképpen egy privát állatkert, és éppen családias hangulata teszi sokkal kellemesebbé, mint a Loro Park féle nagy parkokat. A nagy meleg napok után, jó lazán öltöztem fel, erre ma meg majd megfagyok, erős szél is fúj. 12 Euro fejenként a belépő (a parkot a Puerto de la Cruz feletti autópályáról a 33-as kijáratnál lehet elérni). Az állatok fele háziállat, de vannak egzotikusak is és alig van látogató, így bőven van időnk mindenütt bámészkodni, nincs tolongás. 

Alig várom már, hogy láthassam a tukánt, mely madár hosszú évek óta a kedvenc exotikus állatom, titokban vágyakozom rá, hogy egyszer otthon tarthassak egyet. Van is otthon egyem, plüssből.  :) Amikor a cicám gyerek volt még félt is tőle, aztán játszott vele. 

Nem csak csodálatosan szép ez a papagájhoz hasonló madár, hanem intelligens és barátságos is. Magányosan kuksol a nagy ketrecben és érdeklődve jön oda hozzám a rácsokhoz, ahogy fényképezgetem. Játszik velem a csőrével. M. alig bír elrángatni onnan, egésznap siránkozok, mint egy óvodás, hogy jöjjünk vissza éjjel és szabadítsuk ki a tukán barátomat. 😁

Hazafelé veszünk egy mélyfagyasztott pizzát. Van egy "Spóarolós" közért, minden termék benne német és osztrák és kétszer annyiba kerül, mint máshol. A legolcsóbb kis pizza 4 Euro!!! Otthon még rápakolunk pluszban tonhalat és szardellákat, meg zöldséget és megsütjük. Finom és jól is lakunk vele. Most van olyan idő, amilyet az eddigi kettő, itteni nyaralásunk során megszoktunk, olyan 24 fok körüli hőmérséklet. Szóval az elmúlt napok hőséghulláma csak egy kivételes esemény volt. Kicsit ejtőzünk, majd elmegyünk a San Christobal de La Laguna város mellett fekvő bevásárlóközpontba, egészen pontosan a D-betűs sportüzletbe üzletbe. M-nek nagyon kellene már egy sportcipő. Három órán át vagyunk ott és egy csomó márkás holmit vásárolunk, összesen 100 Euróért, amik itt, Németországban vagy 300-ba kerülnének. Veszünk komoly napszemüveget M-nek, pólókat, (sajnos neki nem találunk cipőt) nekem márkás cipőt (29-ért!), nekem is pólókat, tréningnacit, túrához „lélegzős polót”, kis hátizsákot bringázáshoz…Nagyon elégedettek vagyunk a „zsákmánnyal”. Eredetileg utána még meg akartuk nézni La Lagunát, amit az eddigi két nyaralás alatt nem sikerült, de most is elmarad, mert már késő van. Az autópályán baleset volt, egy órát állunk a dugóban. A sportüzletben amúgy meg szétfagytam 3 óra alatt az erősen klimatizált levegőben, örülök, ha nem leszek beteg. Minden nyaralásom megrontója a klímaberendezés okozta megfázás. Végre sikerül egy lila fát is fotóznom... Az "Al Caponéban" vásárolunk be, vacsira kedvenc garnélás rizottónkat készítem el. A tervezett esti séta is elmarad, mert már egész késő lett, így ismét itthon ragadunk.