Mexikó - Playa Sonrisa, a Paradicsom

15. nap, 2009. november 19. Playa Sonrisa/első nap a Paradicsomban

Jól alszom, de 6 körül felébredek és elfog az izgalom, hogy látnom kell a tenger feletti napfelkeltét. Direkt csak ezért nem kelnék fel máskor, így kihasználva éberségem, azonnal felöltözöm (igen hűvös van) és kirohanok a móló végébe, ott letelepedek és fél órán át bámulom a napfelkeltét.

Miután a nap felfelé kúszik az óceán felett, azonnal meleg, sőt mi több, forró sugarakkal kezd simogatni. A parti tájat narancssárgás fénnyel borítja be. Egészen 7 óráig fényképezgetek. A sima víztükör, a megszámlálhatatlan pálmafa, ameddig csak a szem ellát, a halászó pelikánok és a sekély vízben lépkedő, karcsú fehér kócsag, az egyedüllét…ámuldozva szívom magamba a sok csoda látványát, az édenkertet. Tele vagyok érzelmekkel és ez maga a paradicsom! Mikor felmegyek, éppen ébreszt a vekker. Fél 8-ra ígérték a reggelit, mind le is megyünk (U. nem beszél velem), de 8-ig semmi sem történik. A kanadai páron kívül még egy vak férfi nyaral itt, aki a tulaj gyerekkori pajtása volt.

A félig nyitott bárhelyiség előtti szabad térben, hatalmas fatörzsekből készült asztalok vannak, itt reggelizünk. A reggelit a bárban egy asztalon szolgálják fel svédasztalosan. Frissen sütött házikenyér, sok gyümölcsfajta, főtt tojás és lekvár és minden nap másféle frissen sütött muffin. Istenem, mit megadnék egy darab sajtért! A sajt a mindenem. És hetek óta még csak nyomelemekben sem láttam. A reggelit bőségesnek nem mondhatnám, mert mindig csak 8 szelet kenyér van kitéve, mi (németek – kenyérzabálók) pedig 2-3 szeletet ennénk fejenként. Így a reggelikre szégyentelenül, hiéna módjára csapunk le és nem törődünk vele, hogy a többi vendég csak muffint tud enni.

Reggeli után M-mel közbesétáljuk a kert minden zúgát, sokat fotózunk, majd snorkilizunk a móló körül (ez az egyetlen hely, ahol van egy kis vizifű nélküli rész). Azonnal találunk is gigantikus méretű kagylókat, amikben még benne van lakójuk, így vissza is dobjuk őket. A nap perzsel és mi anyaszült meztelenül teszünk mindent, ami a végtelen szabadság érzetét adja. Egy egészen átszellemült, lelassult életritmus telepszik itt ránk. Sajnos délben teljesen beborul és felkerekedik a szél is, de ettől még a meleg marad, csak a reggel látott, erős kontrasztú trópusi színek vesznek el és váltanak át egyhangú szürkébe. Mi nem hagyjuk magunkat zavartatni senkitől és semmitől, csak lustálkodunk a napozóágyon. Nyugalmunkat csak a néha mellettünk lezuhanó hatalmas nagy kókuszdiók bombaként való földbecsapódása zavarja meg. Mindenki külön élvezi a nyugalmát. A kanadai pár többnyire a mólón, V-ék messze elsétálnak a parton és utána a függőágyban pihennek. A vak N. a kunyhója előtt napozik. Mindenkinek meg van a saját kis kedvenc helye a paradicsomban, ahol egyéni szuveneritása van, senki nem megy oda hozzá, senki sem zavarja meg meztelen nyugalmában. És ez így tökéletes (most még). Ma alig beszélünk V-ékkel, azaz U-val egy szót sem, játssza a sértődöttet, pedig én nem vagyok mérges, csak helyre akartam tenni.

Ebédidőben kérünk két pulykahúsis szendvicset, ami finom és laktató, utána elmegyünk a parton északnak addig, míg két veszettül ugató kutya el nem tántorít a továbbmeneteltől.

Ferdén dőlő pálmák kísérnek, a vízbe zuhanórepülésben bacsapódó pelikánok, hatalmas méretű, több száz (de kikopott, lukacsos) tengeri csiga váza hever minden felé, néha luxusvillák mellett haladunk el, melyek mind kihaltnak, használatlannak tűnnek, többségükön „Eladó“ tábla lóg. A nap ma már nem nagyon bújik elő, amikor visszaérünk, ismét csak ücsörgünk meztelenül és bámuljuk a felfoghatatlant, míg a többi vendég és a tulajdonos pár golyót lökdösnek a homokban (boccia).

Mind pucéran, sörrel a kezükben! Majd beülnek beszélgetni a tengerbe. Én felmegyek zuhanyozni, de éppen, amikor a sampont az arcomba folyva öblítném le, eláll a víz és nem jön többet. M. messze, a kert másik végében ücsörög, a többiek a tengerben ülve söröznek, víz sehonnan sem jön. Más helyen azt hiszen kétségbe esnék, de nem itt, a pucérparadicsomban! 😆😎 Nincs mit tenni, kiállok úgy, ahogy vagyok, meztelenül az erkélyre, csurom samponhabos pofával és elkezdek ordítani „Hallo, no water!“ Ekkor éppen a tulaj véletlenül arra jön (ő is pucér) és a legnagyobb természetességgel beszéljük meg, hogy gyenge a generátor, be kell kapcsolja újból, különben nem működnek kellőképp a vízpumpák. Bekapcsolja, addig kint ácsorgok, azután tovább zuhanyzom.

Van néhány itt szerzett szúnyogcsípésem, amik jó pingponglabdányira dagadtak és napokig nem javulnak. Valami igen mérges szúnyog faj lehet. Szerencsére nappal egy szúnyog sincs, csak sötétedéskor kerülnek elő tömegesen. A házat csak a földút választja el a mangróvemocsártól. Vacsorát lehet Cindynél rendelni. Ezt reggelinél kell eldönteni, hogy tudják, hány emberre főzzenek. Mi kértünk. Ma tészta van, garnélákkal és fehérboros szósszal, előétel és desszert is jár hozzá.

A bárba vonulunk le vacsorázni, szépen összejön a társaság, mint egy összeszokott család, úgy beszélgetünk. Jó a hangulat és finom az étel. Egyedül U. nem tud angolul, és mivel egy szót sem tud szólni, ő rögtön vacsora után fel akar menni, hiszen unja magát. Én sem tudok angolul, azaz sosem tanultam, amit tudok (több ezer szó, nyelvtan nélkül) azt a rockzene adta nekem. Még sosem mertem beszélni életemben angolul, de itt rá vagyok kényszerítve. Bár nyelvtanilag katasztrófális mondatokat alkotok, de mindent el tudok mondani, amit csak akarok és meg is értenek, sőt még dícsérnek is, így ezen felbuzdulva, most már nem szégyellem hiányosságom, beszélek, amikor csak kell.

Mi 10 körül megyünk fel, és estére kitisztult az ég is, ismét kint ülünk és bámuljuk a csillagokat egy söröcske mellett.