Mexikó – 6. Nap, Rio Lagartos

6. nap, 2009. november 10.

Hajnalban csodálatos madárfütty-koncert ébreszt.

A reggeli finom és bőséges, de már nem bírunk olyan sokat enni, mint az első napokban, mert folyamatosan baja van négyőnkből egyikőnknek a gyomrával, vagy hasmenése van…ha valaki ma van soron, másnap a másik jön.

Könnyen megtaláljuk azt az utat Valladolid felé, amit tegnap nem sikerült (ami nem autópálya). Hátulütője, hogy katonai ellenőrzőpontba ütközünk. A kotonák sosem beszélnek angolul, csak spanyolul. Valamit kérdeznek, mi meg csak bambulunk. V. tud egy kicsit spanyolul. Mindig ugyanazok a kérdések: honnan jövünk, hova tartunk, mit csinálunk itt. A helyes válaszok (sosem angolul!) „Alemania, Chichen Itza, Rio Lagartos, Maya Ruinas“. Erről még később írok. Átengednek.

Gyorsan bevásárolunk pékárut a tegnapi szupermarketben Valladolidban (V-éknek nem kell semmi, ők otthagynak minket). Az északnak tartó úton egy árva lélek sem közlekedik rajtunk kívül. Kicsit horrorfilm-hangulata van az útnak. Hamarosan odaérünk Ek Balam romjaihoz. V-ék autója már ott parkol. 12-13 éves, kövér mexikói kislány rohamoz le minket: „I watch your car!“ és tartja a tenyerét. Mivel nem szeretnénk, hogy felügyelés helyett, feltörés legyen a vége, adunk neki egy Eurot, de követeli, hogy USDollart adjunk, csak azt fogadja el, pedig az Euro jobb árfolyamú!

Megvesszük a belépőt és hamar rátalálunk V-ékra. Ek Balam nagyon zöld területen fekszik. Érdekesek a romok és jó, hogy nincs itt sok ember. Itt másszuk meg az első piramisunkat, a 30 m-es „Akropolis-t“. Éppen tűző napsütésben és iszonyú párás levegőben. Rendesen kiizzadunk. A piramis lépcsőfokai irtó magasak, úgy 40 cm-esek lehetnek. Milyen hosszúlábú ember lehetett az, akinek megfeleltek ezek a fokok (ismét Däniken jut eszembe erről)? Más (későbbi) piramisainknál éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk ennek, vagyis a fokok még 20 centinél is keskenyebbek, de nagyon magasak. Ezekre meg valami hosszúlábú, de mini lábfejű emberkék másztak fel? Fentről csak a végtelen zöldet látni. Lenyűgöz a látvány. Ek Balamnak szép relifjei vannak, amit egy fedett területen a piramis oldalában lehet megnézni. Maga az ásatási terület nem nagy, hamar végzünk vele. Ezután már meg sem állunk Rio Lagartosig.

Útunkat ismét együtt folytatjuk. A táj gyökeresen megváltozik. Eltűnik a bozótdzsungel és helyébe szavannás táj kerül, néhol majomkenyérfák, és elszórtan sok pálma ékesíti a síkságot. Afrikai a hangulat.

Az interneten foglalt szállásunkat a kis faluban könnyen megtaláljuk, a tulaj azonnal odaadja a szobákat, amik tágasak, modernek, de rettentően büdösek (dohszag). A hatalmas nagy, közös erkély a tengerre néz, ahol rengeteg halászbárka ringatózik a sima vizen. Azonnal ott terem egy fickó, aki a csónaktúrát kínálja. Már a falun áthaladva is sokan bekopogtak a kocsi ablakán, hogy menjünk velük a túára. Mi ezt a fickót, Gabrielt válaszjuk, aki a házunkhoz jött, mert úgy gondoljuk, őt biztosan a tulaj értesítette, szóval összedolgoznak és így nem lehet gubanc. Ez a falu ebből él, vagyis a madárles túrákból, mi magunk is csak ezért jöttünk a Yucatan ennyire kiseső részére. Az interneten azt olvastam (és ki is nyomtattam) a túráról, hogy 30-40 USDollarba lerül fejenként, ehhez képest Gabriel, csak 700 Pesot kér a csónakra (néggyel osztva ez fejenkénti alig tíz Euros árat jelent, ami hihetetlenül olcsó.)

Lezuhanyozunk és alaposan bekenjük magunkat első rétegben napozókrémmel, második rétegben pedig szúnyogriasztóval. Majd átsétálunk keresztül az egész falun Gabriellel egy kis vendéglőig, ami a kikötőben áll, ott van az ő csónakja kikötve. Elindulunk a lagúnákban és hamarosan egy ponthoz érünk, ahol egy ember pénzt szed, és karszalagot oszt ki, a madárrezervátumba való belépésért. A mangróvéba érve a víz színe rozsdabarnára vált át és lépten-nyomon látunk valamilyen madarat.

Gabriel nagyon jó kísérő. Kicsit tört angollal, de folyamatosan magyaráz mindent és nagyon kedves is. Elsőként kormoránt, kanalas gémet, szürke és fehér kócsagot látunk, majd ibiszeket, gólyát és szürke pelikánokat. A mangróvék közötötti csatornák vizét hasítja motorcsónakunk, úgy érezzük magunkat, minth a „Miami Vice“ főcímepizódjának forgatásán vennénk részt. A csatorna beszűkül és elérünk egy fából eszkábált hidat. Éppen ekkor egy hatalmas, amerikai trucker hajt át rajta, mi meg csak bámulunk szájtátva, hogy a kis híd kibírja ezt a nagy súlyt. Gabriel elmondja, hogy balra vannak a sólepárló telepek, a kamion onnan szállítja a friss sót, 40 tonnát!

Átcsónakázunk egy résen a híd cölöpjei között és krokodilt keresünk a mangrovéban, de ma nincs szerencsénk, egyet sem látunk. Cserébe viszont számtalan vizimadarat, szinte pár méteres közelségből. A kócsagokon kívül a többi madár nem félős. A kócsag viszont azonnal elrepül, ha megközelítjük, így az egész nyaralás alatt róluk alig tudok fényképet készíteni.

Egy helyen megállunk a sekély vízben és Gabriel könyékig belenyúl a mocsaras talajba, majd egyszer csak kiemel onnan egy „őslényt“.

Ez egy olyan rák, mely pontosan úgy néz ki, mint az őskori fosszílialenyomatoknál, de attól hússzor nagyobb. Hatalmas, háborús sisakra emlékeztető páncélfedele van, hosszúkás farka, és igazából akár egy vizi tatu is lehetne.

Mind megycsodáljuk az állatot, kezünkbe is vehetjük és Gabriel pedig fejmasszást alkalmaz mindegyikőnknél, ha teszik, ha nem, vagyis a fejünkre teszi a nagy, kapirgáló rákot. Igazán különös élmény ezt a lényt látni, bár a nevét nem tudjuk meg és az interneten való nagyon hosszas keresgélés után találtam meg: „limulus“-nak hívják (tengerivakond).

Elérjük a sólepárlókat, itt gátak között húzódnak hosszúkás irányban keskeny csatornák, amiknek a holt tengerinél is sósabb a vizük. Ettől kicsit kijjebb egy sekélyvizes, nyílt terület látható és ott ácsorognak a flamingók. Megközelítjük őket, egészen pár méteres távolságra. Persze elrepülnek, de azért sikerül pár jó, nem is várt fotót készítenem. Nem gondoltam, hogy ilyen közel engednek magukhoz. Előre azt gondoltam, hogy a gyenge zoomommal nem igen születhet jó madárkép, de jobbnál-jobbakat lövök.

Hosszú nézelődés után visszafordulunk és mindekinek lelankad a hangulata. Még el lennénk itt egy jó órát. Csónakosunk azonban a sólepárlók felé hajt és megállunk egy helyen, ahol látszólag semmi érdekesség sincs. Itt addig nyaggat minket (mert egyikőnknek sincs kedve), míg rászánjuk magunkat, hogy az erősen sós, és felületén madárszarral úszó vízbe bemenjünk. Csak én viszem a fényképezőt is, amit átvesz Gabriel és nagyon jó képek sorozatát lövi rólunk, míg mi a bűzös sós víz tetején lebegünk, bohóckodunk.

A lepárló csatornától a csónakig egy bokáig érő vízű részen kell átevickélni, melynek talaja kemény, mint az agyag és rettentően csúszós. Itt ránk parancsol Gabriel, halálos komolysággal, hogy maradjunk ott és el ne mozduljunk és ő pedig elindul a fényképezőmmel a kezében a csónak felé. Mi meg röhögünk, hogy bizosan most fog lelécelni és mi meg itt ácsoroghatunk a madárszaros vízben, míg a keselyűk fel nem falnak.

De Gabriel csak a fényképezőmet vitte a csónakhoz és már jön is vissza. Izgatottan várjuk, milyen turpisság következhet most. Vezetőnk lenyúl a víz alá, átfúrja a kezét a kemény agyagszerű iszapon, lenyúl egészen a válláig szinte és felhoz egy maréknyi vakítóan világos fehéragyagot. Elmeséli, hogy ez tele van ásványokkal és nagyon jót tesz a bőrnek, és ő most ezzel be fog kenni minket. U-val kezdi, mi meg szakadtra röhögjük magunkat, ahogy a srác lassan kinéz. Az arcát sem kíméli, sőt a haját sem. Mi, lányok, megkérjük, hogy a hajápolást hagyja ki. Mikor mindekit teljesen, vastagon bekent, szobrászkodik még a két fiú fejére két-két kis ördögszarvat és visszamegy a csónakhoz a fényképezőgépemért és egy csomó vicces képet készít ismét rólunk. Nagyon kedves fickó.

Ezután be kell ülni a csónakba úgy, ahogy vagyunk, és Gabriel teljes gázt ad, hogy pattog a motorcsónak a viz felületén. Nagy sebességgel száguldva visz minket vissza, elhúz a kikötő előtt, hadd röhögjenek a helybéliek a „fehér turistákon“, majd megáll egy mangróvékkal körbevett kis öbölnél és betessékel minket a vízbe mosakodni. Ekkor a fehéragyag már rászáradt a bőrünkre, de mégis könnyen lemosható. Gabriel közben lesi a mangróvét, hogy nehogy krokodil jöjjön, amíg mi itt mosakodunk. Megbízunk benne.

Visszaérve a kikötőbe, Gabriel rokonainak az étterme elé, egy, az annak a külső falára szerelt zuhanyzónál lemoshatjuk a sós vizet magunkról. Felöltözünk és hazaballagunk. Tökéletes születésnapi ajnándék volt ez a mai (mert, hogy ma van a szülinapom!) és ott, a motorcsónakban végig úgy éreztem, hogy ha nem is az életemnek, de ennek a nyaralásnak biztosan ez a nap lesz a legnagyobb és legfeledhetetlenebb élménye!

Hazafelé menet egy kolibrit is látunk! Ismét zuhanyozunk, felöltözünk és visszamegyünk az étteremhez vacsorázni. Van internet! Végre meg tudom írni anyunak, hogy sehonnan sem tudunk telefonálni és ne aggódjon, ha napokig nem jelentkezem. Egy különleges halvacsorát eszem (amit eredetileg M. rendelt, de amit én rendeltem olyan szósszal volt leöntve, amit nem ettem volna meg, így elcseréltük), két szelet különösen finom halfilé közé garnélákat pakoltak egy szószban, fogpiszkálókkal összetűzve kipanírozták a dagadt halszeletet…Isteni finom. Persze páromnak is adok belőle, aki morog egy kicsit, hogy elvettem isteni étkét, de mivel születésnapom van, így hederít egyet és azt mondja, ez az ajándékom. Gabriel is itt van. Neki még a csónaktúra után hatalmas borravalót adtunk, hiszen a kirándulás úgyis jóval a hitt ár alatt volt. Ő pedig megkér, hogy mindenképp küldjek majd a fotókból, a most fejlődő honlapjához párat. Odaadja az e-mail címét. Nem fogom elfelejteni.

Visszatérve a pici szállásra, kiülünk mind a négyen sörözni az erkélyre és nézzük a pár méterrel előttünk lévő sötét, nyugodt tengert. Csodálatos ez az este és nagyon egyedi hangulata van a helynek.