18-19. nap Playa Sonrisa

18. nap, 2009. november 22.

Ma ismét borús égre ébredünk. A két új lakó érkezésével a reggeli ismét nem elegendő mindenkinek, de ez a tulajékat nem zavarja, mert nem tesznek ki utánpótlást. Amúgy egy mexikói házaspár segít az ellátásban, főzésben, felszolgálásban, takarításban, a kert gondozásában.

Ma elindulunk Majahualba körülnézni és annak reményében, hogy ott élelmiszerboltot és bank automatát találunk. Megint a „piros gatyást” keresem, de sehol. Útközben korom fekete az ég, de az eső mindig mögöttünk jár, így a Playa Sonrisán maradtaknak rossz idejük van.

Majahual valamivel nagyobb, mint Xcalak, de ugyanolyan lepukkadt, bungalós, faviskós, szegénytelep, pár szállodával. Élelmiszerüzlet nincs, csak helybéli kis üzlet, ahol fapolcokon állnak a már beporosodott és borsos árért vesztegetett konzerves dobozok. Itt veszünk egy csomagolt kenyeret és pár tonhalat. Már elhagyjuk a falut dél felé, a földúton, amikor egy szálloda bejáratánál egy egymagában álló bank automatát pillantunk meg. Nem éppen bizalomgerjesztő, de nem tudjuk, hogy a pénzünk elég lesz-e a Playa Sonrisan, így inkább kiveszünk még egy kicsit.

A „Hurrican Dean” műve:

Ezután elindulunk visszafelé és útközben letérünk a lehetséges leágazások mindegyikénél a part felé, azt a karibi álompartot keresve, ami a katalógusok képein szerepel, hiszen szégyen és gyalázat, már több, mint két hete vagyunk a Karib-tenger térségében és még csak kék színű vizet sem láttam. Hát itt sem lelek rá. Bár a partok magányosak, világos, finom homokosak és mindenütt ezer pálma nő vadon, de a part keskeny és ezt a keskeny sávot mázsaszámra borítja a műanyag szemét, aközött kell lépkednünk, a hullámok is nagyok és itt is a partnak kén szaga van. Azért egy helyen fürdőzünk vagy fél órát, majd visszaindulunk szállásunkra, a világ végére, ahonnan az első útba eső orvos 200 km-re van.

Punta Herradura, Majahualtúl délre

Mikor visszaérünk, még van időnk elmenni ahhoz a parthoz, ahol előzőleg csak kevés vizifüvön kellett átmászni és olyan kék volt a víz. Kicsit máshol lyukadunk ki autóval, mint gyalog voltunk, és lemegyünk a partra, ahol azonnal millió szúnyog kezdi szívni a vérünket. Ledobjuk a holminkat egy kidőlt fatörzsre és bemegyünk a szép, áttetsző vízbe. Éppen csak bent vagyunk, elkezd szakadni ezerrel az eső. Nyakig a tengerben állok, az arcomról meg csurog le az esővíz, ha felnézek, beleesik a szemembe. Minden mindegy (még az is, hogy a ruháink teljesen szétáznak a parton). Átszellemülten, lelassulva és bambán ácsorgok vállig a vízben és bámulok felfelé, hogy ömöljön az eső az arcomba. Prüszkölöm a vizet az orromból kifelé és minden mindegy, csak jó itt.

Mikor eláll az eső, kijövünk és valóban mindenünk csurom víz, a törölközők is, így nincs mit tenni, beülünk az autóba, csurom vizesen, félpucéran, ahogy vagyunk és így érkezünk meg a Playa Sonrisára, ahol senki sem bámul meg vicces kinézetünkért. Zuhanyozunk. Ismét csak kettesben készülünk vacsorázni menni, mert U-ék annyira betegesen spórolnak már, hogy inkább tonhalas kenyeret esznek, ahelyett, hogy jól éreznénk magunkat együtt valahol egy vacsoraasztal mellett. A szálláson sem vesznek semmi italt, csak a vizes flakonokat töltik fel. A Xcalak Caribe névre hallgató helyre megyünk, ami egyben a helyi diszkó is. 7 km-et kell autózni a földúton, ahol rajtunk kívül csak rákok közlekednek. Ez a lokál Xcalak faluban a tengerparti úton van. Műanyagszékes, egyszerű hely és még sosem láttunk benne egy lelket sem ülni.

A tulaj nagyon kedves, mindenben a kedvünkben jár, kérdezi, hogy zavar-e a spanyol zene, nem túl hangos-e, hogy bekapcsolja-e a ventillátort stb…Elég nagy választék van az étlapon. M. garnélákat választ, én pedig grillezett halat. Az ételek ára átlagos, kapunk előételt is, és a főétel adagok is nagyon nagyok. A hal isteni finom (egy egész hal), és M. garnélái nagyon erősen fokhagymásak és sósak, olyan különös ízük van, milyet még sosem ettem. Bele-bele eszünk egymás kajájába. Jól lakunk és jól is érezzük magunkat. A kaja meg egyenesen mennyei volt. Már 8-ra visszaérünk és lemegyünk társasozni a bárba, de U. már fel 9-kor elmegy aludni, V. is 9-kor követi. Mi meg sokáig élvezzük a hely egyedi varázsát. Sajnos már a felénél járunk az itt töltendő napjainknak, most érezzük először, hogy közeleg a nyaralás vége és ez rémes gondolat.

Pár kép Xcalakról:

19. nap, 2009. november 23.

Reggel villámlásra, mennydörgésre és szakadó esőre ébredünk. Murph mindenkinek kioszt egy esernyőt, hogy azzal mehessen a reggelihez. Mivel jobb dolgunk nincs ebben az időben, a reggeli befejeztével még órákig üldögélünk lent. Majd eláll az eső és mi elmegyünk a földúton északnak, reménykedve, hogy látunk valami újat, érdekeset, amivel eltelik egy ilyen vacak nap is.

De messzire nem jutunk, az útnak vége pár km után. Hamar visszatérünk és a bárban társasozunk ketten. A szobában eszünk ebédre valamit, amink még akad. Kicsivel később elindulunk a déli irányba körül nézni, de ott még annyira sem jutunk, mint északnak.

Ezt magyaráztam előzőleg, a víz alatti fekete részeket kell mindig átúszni, hogy a csodás kékhez juthassunk. Ez az a partszakasz volt, ahol tegnap Majahual után visszatérve esőben fürdötdünk:

Kicsit olyan, mintha egy börtönben nyaralnánk és az egész egyre jobban emlékeztet Mauritiusra. Amikor eláll az eső, kiülünk a pálmák alá olvasni, de majd odafagyunk a székre, később pedig bocciat játszik az egész társaság. Jókat nevetünk saját magunk ügyetlenségén és az egész olyan vicces, ahogy sörrel a kezében menetel a kertben keresztül-kasul, golyókat hajigálva a (többnyire) meztelen társaság. Ezzel jól el is megy az idő. Iszonyú erős szél támad fel, ma nem ül be a társaság a tengerbe sörözni, hanem csak úgy, ácsorogva beszélgetünk. Murph bejelenti, hogy elromlott a generátor, nagyon spóroljunk minden árammal, különösen a vízzel, mert a pumpák eszik a legtöbb áramot.

Nagyon reméljük, hogy a sors kegyes lesz hozzánk és holnapra megjavul az időjárás, mert az utolsó két napunk következik itt, és hát az első kettőn kívül nem sok napocskát láttunk. Ma csak rövidet zuhanyozunk és készülődünk a vacsorához.

(Balról jobbra: Murph, a széken a vak N., hátul Cindy kukucskál ki, én, Mary és a pult mögött Randy a férje – a coloradoiak – és M. )

A vacsora ma nagyon jó: egy különleges avocado krémleves, marhasült (nekünk külön jobban átsütve), és finom süti. Jó a hangulat és vacsora után még sokáig beszélget az asztalnál az egész társaság. Később még iszogatunk helyi jellegzetességeket.

Este megint tiszta és csillagos az ég. Minden este ilyen, hogy ezzel bíztasson minket hamis reménnyel a következő nappal kapcsolatban.