Klettersteig-túra - Riffelscharte

Túrák a Wetterstein-hegységben/Németország, 4 nap/1. rész

Az indulás előtti napon, inkább last minute utazás után kajtattunk, képzeletben bejártuk aznap Lisszabont, Mallorcát, Korfut, Nizzát, Barcelonát…nem jött össze ilyen rövid határidővel már last minute, de őszintén szólva, a legszebb tenger sem izgatott fel minket, mert a mi fejünkben hónapok óta csak a hegyek voltak. Rengeteg készülődés, kutatás, útitervek készítése, drótkötélfelvonók menetrendjei….csak ezek voltak az agytekervényeinkben. Még, ha rossz idő is lenne, oda kell mennünk, a HEGYEKBE.

A biztonság kedvéért inkább szállást foglalunk, de csak 21-től van szabad apartman a kellemes családias házban, ahol két éve télen is megszálltunk. Sebaj, lebeszéljük négy napra. Eredetileg sátrazni akartunk, így nem gond az előtt lévő két napot kempingben eltölteni. Június 19-én, munka után délután indulunk. München – Grainau: csupán 50 perc az út. Remek az idő. Pillanatok alatt felverjük a sátrat a jól ismert kempingben, este 11-ig kint ülünk, sörözünk. Otthon tetőtérben lakunk, nemhogy erkélyünk nincs, de még kilátásunk sem. Élvezzük a „nagy kertünket“ és a hegyek látványát. A szomszédos lakókocsiban idős házaspár lakik, még a házimacskájukat is magukkal hozták, hosszú pórázra kötve ücsörög a kocsi előtt, mint hűséges házőrző kutya. Tele vagyunk izgalommal. Alvásból nem sok lesz. Első éjjel mindig így van…azután megszokjuk.

2007. június 20. Hammersbach – Höllentalklamm – Höllentalanger – Riffelscharte – Riffelriß - Hammersbach

20-án reggel 6:30-kor kelünk. Nyugodtan reggelizünk, kávét, teát főzünk, majd újabb teát a termoszba. Szendvicseket pakolunk, elrohan az idő. 8:15-kor állunk felmálházva a kempingtől 5 percnyi autóútra lévő Hammersbach falvacska parkolójában, a Waxenstein lenyűgöző sziklaormai alatt.

Az alábbi képen látható két hegy között húzódik a szurdok ahol felmegyünk majd, és a kép jobb oldalán látható Waxensteint megkerülve, annak másik oldalán jövünk majd le.

A túra első szakaszát ismerjük. A parkolóból 740 m-es magasságból indulunk, előbb erdei úton kapaszkodunk felfelé a patak mellett. Érezni a víz jeges lehelletét. Mindezt az utat bejártuk már egyszer. Jó óra alatt érünk fel a Höllental-szurdok bejáratához.

2 helyett most már 3 Euro a belépő. A szurdok másodjára is lenyűgöző, észveszejtő egy képződmény. Ami feltűnik és erősen gondolkodóba ejt, az az, hogy eltűntek a hatalmas, teherautó mérető jeges hótömbök, melyek 3 évvel korábban a szurdok szük sziklafalai közé szorulva csüngtek a patak vize felett. Pedig szinte napra ugyanez a dátum volt. Ennyire hamarabb olvadt volna az idén, hogy a hónak nyoma sincs már? A szurdokot nem lehet leírni, látni kell. A legszebb, sok közül, amiket eddig láttam. Hosszú a kiépített út és sokat fényképezek. Elmegy az idő.

Mikor kiérünk a katlanból, újabb meredek ösvénnyel kell megbírkózunk. Az is feltűnik, hogy sokkal jobban bírom a megeröltető felfelé menetelést, mint 3 évvel ezelőtt. Ezek szerint fejlődtem már egy kicsit e téren. Itt is hiányolom a régebbi hómezőket, gleccsermaradványokat, mindezeknek nyoma sincs. Mint minden kirándulásunkon, itt is előkerül a klímaváltozás témája.

Igazából eddig alig 3-4 emberrel találkoztuk, valószínúleg, mert nem hétvége van. A Höllentalanger-Hütténél is csak egy kínai pár eszi a szendvicsét. Mi is tartunk itt egy fél órás pihenőt. Az égre közben szürkés felhőpamacsok vándorolnak, amik kicsit aggasztanak, mert nem szeretnék zivatarba kerülni a Klettersteig-on, ahol az acélsodronyokba kapaszkodunk. Nem éppen szimpatikus a gondolat, hogy villámhárítókra csatolva mászkáljunk egy viharban. A széles, gleccser vájta magaslati völgy végét sziklafalak zárják le.

Itt mindegyik jelzőtábla a Zugspitzére akar küldeni, pedig az nem is egy napos túra. Kicsit aggódok, hogy nem találjuk meg a helyes utat és fent a gleccseren kötünk ki, de szerencsére egy helyen szerepel a táblán a Riffelscharte is, ez a mi utunk. Alpesi virágok vesznek körül, vízesés zubog a sziklák között, legelésző nyájak csengettyűje hallatszik, a kilátás a gleccser vájta völgyre álomszép. Már csak ezért is megérte. Az első acélsodronynál magunkra öltjük a Klettersteig-feszerelést és nekivágunk. Nagy csalódottságunkra néhány méter után abbamarad a ferrata és csak egy nagyon meredek, vékonyka ösvény tekereg felfelé a hegyre. A tüdőm majd kiköpöm, a combizmaim reszketnek, úgy érzem sosem fogok feljutni a hegyre, de küzdök keményen. Tudom, hogy kevés a kondícióm ehhez, de az akaraterőm annál nagyobb. Egyszer csak meglátunk egy hegyi zerge párt. Életünkben először, szabadban. Sokáig nézzük őket, meg ők is minket. Fentebb egy sziklakiszögellés alatt nagyobb, majdnem szarvas méretű zergeféleség ücsörög. Átkozódom, hogy miért nem vettem tavaly egy komolyabb zoommal rendelkező fényképezőgépet, ebből szuper kép lenne. Közben felérünk egy hepe-hupás, síkabb fenti részre, majd egy hegyet megkerülve újra felfelé kaptatunk. És végül ott állunk kb. 2200 m magasan, a Riffelspitze alatt. A sziklaszirt szélére érve, alattunk fekszik Garmisch-Partenkirchen és a tűrkiz színű Eibsee.

Alábbi képen bejelöltem az útvonalunkat a Höllental felső végétől a Riffelscharte csúcspontjáig (a kép egy későbbi túrán készült a szemközti Alpsitzéről):

Pár fotó, kisebb pihenő után, elindulunk a sziklafal mentén lefelé. Itt van a Klettersteig, amire vágytunk. Meredek, de nem nehéz terep, jó gyakorlat nekünk, kezdőknek. A panoráma pedig fenomenális. A hosszú mászóösvény után egy törmelékgörgeteg-lejtőhöz érünk. Ezen át vezet a véget érni nem akaró út. Nagyon utálom ezt a részt, alig lehet lábon maradni, minden lépésnél csúszik a görgeteg a lábunk alatt, néha mi is vele. Kétszer fenékre is csúszok.

Mindenem sajog már, hiszen 8 órája vagyunk uton. Előbb felkaptattunk 1460 méternyit, most meg lecaplatunk 600-at, a Riffelrißhez. A görgeteges lejtő után fenyőerdőbe torkollik az út és egész más irányba vezet, mint kellene. Valahogy nincs kedvem lemenni az Eibseeig, minden lépés fáj. Egy kisebb kitérővel azonban megtaláljuk a Zugspitzbahn Riffelrißnél lévő állomását. Itt jön ki a vonat a hegy gyomrából, és milyen érdekes, hogy a bejáratot a liftajtókhoz hasonló kapu zárja le. A kis fogaskerekű percre pontosan érkezik. Még rajtunk van az egész felszerelés. Leroskadunk, kibújunk a cuccból és egyszerre megisszuk az egész termosz teát. A kisvasúttal Hammersbachig megyünk vissza, de nem jön senki sem beszedni a 9,5 Eurós jegyárat. Rossz lelkiismerettel, de lógunk - kiderül, hogy a jegyet előre kellett volna megvenni. Szerencsére nem bukunk le. Az autóba zuhanunk, és abban a percben elkezd villámlani, dörögni, szakadni az eső. A kempinggel szemben lévő nagy üzletben bevásárolunk. Reménykedünk, hogy hamar továbbáll az eső, addig is a sátorban gubbasztunk. A szél viszont bevágja a vizet a szellőzőnyílásokon át, így hamarosan mindenhol befelé csurog a víz. Nem is értem, hiszen ez a sátor már rosszabbat is átélt. Eleinte abban reménykedek, hogy eláll az eső, de nem úgy néz ki. Mivel a víz folyamatosan folyik be, egyre jobban az az érzésem, hogy nem kívánom itt tölteni az éjszakát, ha a hálózsákok is szétáznak, azzal sok busszúság van, na meg hova teregetünk majd mindent ki holnap a szálláson. Kimenni nem lehet, a sátor előtti rész lassan mocsárrá válik, mi pedig éhesek vagyunk, a kaja a csomagtartóban, a kempinggázt nem tudjuk hova állítani, hogy főzzünk. Vagy egy jó órás huza-vona után úgy döntünk, hogy hazautazunk. Előbb azon gondolkozunk, hogy itt hagyjuk a sátrat és majd holnap délelőtt visszajövünk érte, de ha akkor is esik, oly mindegy. A kempinget kifizettük előre. Életemben először ér az a nagy öröm, hogy szakadó esőben pakolhatjuk össze a sátrat. Persze, hogy mi is alsóneműnkig szétázunk, na meg a rengeteg vizes cuccot nem lehet összehajtani, így aztán csak hajigálunk be a kocsiba mindent, ahova fér. Valahogy ötször annyinak tűnik a holmink, alig fér be minden. Este 10-re Münchenben vagyunk, itt persze esőnek nyoma sincs. Kiteregetjük a vizes holmikat, elrámoljuk a kempingfelszerelést, átcsoportosítjuk a holmikat és egy jót alszunk kényelmes ágyunkban.