Alpesi kalandjaim 1. - Túrák Garmischból

2003. június 30. Zugspitze, Garmisch-Partenkirchen, Grainau

Két napra megyünk le a hegyekbe. Minekután ez év májusában felavattuk a sátrat a Garda-tónál, most már nem rettenünk vissza némi nomád életmódtól. Főleg, ha csak két napról van szó! Reggel autóba pattanunk, München-Garmisch-Partenkirchen (továbbiakban csak GAP) kevesebb, mint egy óra út autópályán. Zakatol a szívem, amint egyre közelebb kerülünk az Elő-Alpok világába. GAP előtt a 2 km-es alagút, majd jobbra látni a Zugspitzét. A hegyhez közeledve, Grainaunál tízóraizunk. Életemben először vagyok igazi kirándulóként és nem csak átutazóban az Alpokban. Elbűvöl az alpesi táj. Előbb az Eibsee-hez autózunk.

Ez egy nagyobbacska tengerszem-tó, türkiz vizű, mint az Óperencián-túl. Igaz, felette nem üveghegyek tornyosulnak, hanem valódiak, de engem rögtön rabul ejtenek. Csak rápillantunk a tóra, majd irány a kis fogaskerekű vasút állomása. Szívinfarktus, vívódás, heuréka! Azaz: a jegy 51 Euro/fő, kiadunk ennyi pénzt – nem adunk? Június 30? Előszezon, pontosabban az előszezon utolsó napja, csak 32 Euro, micsoda szerencse! Az is rengeteg, de belevágunk. A Bayrische Zugspitzbahn valami tünemény. Mintha csak egy mesébe csöppentem volna. Több, mint fél órán át zakatolunk felfelé.

Előbb a fenyőerdőn át, majd hosszú kilométereken át a hegy gyomrában. Aztán megérkezünk a hegy hátsó oldalán fekvő magaslati platóra. Itt a végállomás. Tátott szájjal bámészkodás, ugrabugra a hóban (lent 32 fok volt, itt 11 van), majd drótkötél-felvonózás, és ott állunk a végállomás teraszán.

De még nem a csúcson! Az szemközt van egy kiszögellésen, és a sziklába épített fémlétrákon, drótköteleken kapaszkodva lehet felmászni a csúcson álló kereszthez. Itt a szokásos kínai invázió van. Előbb M. mászik oda, én a teraszon maradok, hogy innen fotózzam őt, majd fordítva. Szóval fent állok Németország tetején: 2962 méteren. A legmagasabb hely, ahova eddigi életemben feljutottam - repülő nélkül :-) A panoráma több, mint lenyűgöző. A Höllental-szurdok, az Eibsee, a Mieminger-hegylánc az osztrák oldalon…mind madártávlatból.

Azt hiszem, hogy ez a pillanat az, amikor belém szállt valami kisördög, és megzabolázott, de itt még nem tudom azt, hogy a Wetterstein-hegység a drogommá fog válni. Lefelé a nagykabinos lanofkával megyünk, amely olyan gyorsan száguld a dróton, hogy tíz perc alatt lent is vagyunk az Eibsee-nél. Csupán kétezer méteres szintkülönbséget tesz meg! Az, hogy a dobhártyám majd beszakad, az már nem is érdekel, mert kishíjján visítanom kell a torkomba lenyúló hasogató fájdalomtól. Majd letépem a fejem kínomban. Soha többet Zugspiztbahn!!!

De az élmény akkor is feledhetetlen. Visszagyalogolunk az Eibsee-hez, amiben mindenáron fürdeni akarok. Elindulunk a déli, Zugspitze felöli oldalán alkalmas strandot keresve, míg végül körbejárjuk az egész tavat. Egy helyen bele is huppanunk a jéghideg vízbe - persze ruhátlanul. Az valami csodálatos és félelmetes látvány is egyben, hogy az ember lelát a tó fenekére a smaragd színű vízben, legalább 10-20 méterig is, és alul iszapos a talaj, kidőlt fenyőfák terülnek el a fenéken. Hát nem a megszokott strand, az biztos. Amikor kijövünk, ránk találnak bögöly elvtársék, akik össze-vissza csípnek. Az északi parton utolér minket a hirtelen jött eső. Szerencsére csak szemerkél. Ugyanis a tó körüli ösvény 11 km hosszú, és ennek gyalogos bejárásához két órára van szükség.

Élményekkel teli indulunk el Grainauba. Ott, a főút mellett található egy nagy kemping, ott tanyázunk le. Aztán Irány GAP – városnézés. Már esteledik. Garmisch-Partenkirchen az, az általam megálmodott alpesi falu, amilyennek azokat mindig elképzeltem. Bele is szeretek - halálosan. Örök szerelem marad ez.

Visszatérünk a kempingbe, ekkor még nincs felszerelésünk a sátron kívül, elnomádkodunk, de azért igen kényelmetlen és éjjel pedig hideg van. A kemping jól felszerelt, tiszta és színvonalas vizes egysége van. Ez kempingezős pályafutásunk zöldfülű időszaka még. De leszünk mi még feketeövesek is, csak várjátok ki a mesém végét!

2003. július 1. Grainau, Partnachklamm, Oberammergau, Linderhof

Korai kelés, sátorbontás, borús idő, csepergő eső, Partnachklamm. Partenkirchen városrészben van az olimpiai műugró sísánc. Ennek lábánál indul a Partnach-patak szurdokába vezető út. Kb. két km-es gyaloglás után érjük el a bejáratát. A szűk sziklahasadék falai kb. 80 méter magasak lehetnek, és maga a katlan csak annyira tágas, hogy a patak éppen csak elfér benne. A látogatók a sziklafalban kivésett úton tudnak menetelni a kb. 500 méter hosszú szakaszon, ahol ennyire szűk a szurdok. Lent a patak vadul hömpölyög, vize hol habos fehér, hol türkizkék, hol smaragdzöld, mint valami drágakő – olyan. És vadregényes. Ezt nem lehet leírni, ezért nem is próbálkozom vele, a fényképek magukért beszélnek. A szűk szoros végéhez érve, mi nem fordulunk vissza, mint a legtöbb ember, akik csak a szurdokot akarják látni, mi belekezdünk életünk első hegyi túrájába.

Ami persze csak egy mini túra. Felkapaszkodunk a Partnachalm-ra, és közben felülről is belepillanthatunk a mély szurdokba. Az Alm-on, azaz legelőn, található egy olyan igazi alpesi házikó, meg a „Mi...ka-tehenek”, akik szerencsére nem lilák, mert elég betegesen néznének ki úgy. Nekünk tarkán jobban is tetszenek. Úgy néz ki, sajnos ma nem lesz jobb idő. Mire az autóhoz érünk esni kezd az eső.

Oberammergauba megyünk. Ez a környék egyik legismertebb és turisták által leglátogatottabb, jellegzetes falva. A település valóban nagyon szép, a pálmát a “Piroskás-ház” viszi, amelynek falaira a Piroska és a farkas mese jelenetei vannak felfestve.

A közelben fekszik Linderhof , “Bolond Lajos”, azaz II. Ludwig, a Wittelsbach családból származó király, kacsalábon forgó rezidenciája. Egyéb bolondériái mellett, leginkább a kastélyépítési mániájáról ismert uralkodó 1874-ben építtette ezt, a többihez képest kicsi kastélyt. Az építmény valami csodálatos környezetben fekszik és hatalmas park veszi körül. Érkezésünkkor a kastélyt renoválják, nem tudunk bemenni. Ami viszont tetszik a renoválásban, hogy kívűlről az épültet egy hatalmas ponyvával borították be, ami eltakarja a csúf állványzatot, és a ponyvára a kastély képét festették fel. Szakadó esőben, ernyőnk alatt kuporogva járjuk körbe a parklétesítményt. Ennek különlegességei: a Marokkói ház, a Vénusz templom, a Szent Anna kápolna, a lépcsőzetes kertek, a Neptunkút, a Zenepavilon, a Vénuszbarlang (ez aztán tényleg nem hétköznapi!), a Mór ház, a Hunding-kunyhó (melyet egy nagy fa köré építettek, így a kunyhó belsejében áll a fatörzs). Ezek az épületek mind más és más stílusban épültek. Fenomenális alkotás az egész épületegyüttes úgy, ahogy van! A kastélyparkban eltöltött két óra után haza indulunk.