16-17. nap: A Paradicsomban

16. nap, 2009. november 20.

Erős szélre, felhős égre ébredünk, csak néha bújik elő a nap. A kanadaiak elmennek ma. Reggeli után lecuccolunk a kedvenc helyünkre napozni, olvasni, de sajnos csak 11-ig süt egy kis napocska, azután beborul és elkezd esni. Mindenütt fekete az ég, és szélvihar is kerekedik, ömlik az égből a víz. Feljövünk a szobába és kesergünk. Az ember kedve lelankad, mert a paradicsom elveszíti értelmét a jó idő nélkül. Így már inkább szobafogság.

Később egy órára előjön a nap, ezt azonnal ki is használjuk, napozunk, fürdünk és elsétálunk a másik irányban a parton. De mire visszaérünk, ismét szakad az eső. Sokáig bámulunk egy szürke pelikánt, ahogy ügyetlenül halászik, sosem fog halat. A következő eső, nagyon erős, igazi trópusi, viharos, emlékeztet Mauritiusra, amiről nem sok jó jut eszünkbe. A bárban múlatjuk az időt társasjátékkal. A levegő igen lehűlt és minden nedves, a szobában is, a még nem használt ruháink is. Fél 6-kor egy kicsit kitisztul az ég, hogy sikerül még elcsípni egy cseppnyi naplemente látványát is. Utána a szobában várjuk ki a nehezen közelgő vacsorát. Ma ünnepnap van itt és a tulajék partyt rendeznek szintén itt élő amerikai barátaiknak, így ma hamburger lesz vacsira és utána dobolni fognak.

A tenger rengeteg cipőt hoz ki a partra, alkalmas lehet dekorációnak is:

Nem sok kedvünk van a nagy amerikai társasághoz. Szerencsére minket külön ültetnek tőlük. Úgy 20 ember érkezik. A hamburger nagyon finom és hatalmas nagy. Én csirkéből kértem és egy grillezett hús van benne, és rengeteg zöldség. Előétel is volt, avocadóból készült tipikus mexikói krém, amit nachoval tálalnak, desszert, meg egy nagy és isteni finom brownie. U-ék a vacsora után azonnal felmennek, mi még maradunk és odaülünk az amerikai társasághoz. Örülünk, hogy végre van egy kis élet, buli is a nyaralós estéinkben. Az amerikaiak nagyon barátságosak, azonnal kérdezgetnek, beszédbe elegyednek velünk, sőt nekem is a kezembe nyomnak egy dobot. Összeszokott társaságnak tűnnek. Tetszik ez a lazaság. 11-ig maradunk és nagyon jól érezzük magunkat. Rengeteg a szúnyog. A végén egy srác gitározik és énekel és egy Rihanna kinézetű csajszi rázza magát kegyetlenül jól. Fent az erkélyen iszunk még egy sört. A vihar ismét elvonult.

17. nap, 2009. november 21.

Fél 8-kor bárányfelhős kék égre tekinthetünk ki és az erkélyre már nagyon erősen tűz be a nap. Kis napozás után elsétálunk M-mel vagy 2,5 km-et északnak (azóta megismertük már az ugató, de nem harapós kutyákat is) valami normális strand reményében. Ezen a partszakaszon mindenütt dús vizifűszőnyeg fedi a tengerfeneket, a fűszálak és a víz felszíne között alig tíz cm-nyi hely van és mi itt képtelenek vagyunk átúszni. Na meg hova is úsznánk? A vizifű kb. 100 m-es távolságban terjeszkedik a parttal párhuzamosan, majd utána jön még egy azúrkék sáv, ahol korallok vannak. De nekünk nincs bátorságunk a fű felett átúszni olyan messzire kifelé.

Végül találunk olyan partot, ahol térdig ér csak a víz és abban talán tíz centis (másik fajta) fű van, olyan 15 méteres szélességben. Ezen át merünk gyalogolni az úszócipőben és ekkor elérjük a valódi Karib-tengert. Ami végtelenül áttetsző, nem is világoskék, hanem a víz „fehér“, azaz vízszínű, nincs színe, kristályosan csillog. Néhol koralltömbök ácsorognak magányosan és körülöttünk csudaszép citromsárga és enciánkék háromszög alakú halacskák. Ez az a tenger, amit nagyon szerettem volna a Playa Sonrisánál, de az ottaniban nem lehet fürdeni, így ez lefokozza paradicsomi címéből.

Visszaérve a Playa Sonrisára, kicsit az árnyékban olvasok, majd „ebédelek” (amit a reggeliből félretettem) és elhatározzuk M-mel, hogy kiúszunk a mólótól a vizifűszőnyeg felett a kék részig. Nem valami kellemes, mert néhol a füvek szinte a hasunkat érik. Mikor kiérünk a kék részhez, nem olyan tiszta, mint amire számítottunk. Nem látni el messzire és nincsenek korallok, csak szétszórtan itt is vizifű. Én bepánikolok, hiszen visszanézve a mólóra, vagyunk vagy 150 méter távolságban. Amúgy csak mellig ér itt is a víz. Visszaúszunk. Sajnos elszakad a búvárszemüvegem gumija.

Napozunk, amikor valami placcsanó hangokra leszünk figyelmesek a vízben. Aki odanéz gyorsan, az hasonlót lát, mintha egy hal ugrálna ki. Elsőként Cindy rohan oda és ordít a férjének, hogy valami ritka állat van ott. Mindenki ezerrel felrohan a mólóra, Donn (a férje, akit mindeki csak Murphnek becéz a vezetéknevéből eredendően) pedig lassan kíséri a vak N-t. Ezután mindannyian ott állunk és bámuljuk a vizet, mi még csak azt sem tudjuk, mit kellene látnunk, amikor Cindy mondja, hogy egy nagy rája van ott. Sokáig lessük, de nem látjuk, amikor megszólal a vak, „Nyugi, még én sem látom.” Erre mindenki nevetésben tör ki. Jó a humora. Ezután egy pillanatra meglátjuk a ráját, de sajnos távolodik a mólótól. A fiúk olyan izgatottak, hogy nem bírnak magukkal és elhatározzák, hogy kiúsznak a zátonyig. Ez minket, lányokat nem éppen nyugtat meg, így mi csatlakozunk a meztelen golyólökdösős játékhoz. Érdekes módon egyáltalán nem zavar, hogy pucérak vagyunk és egyikőnk sem bámulja a másikat. Ez az első alkalom, hogy nyilvánosan, másik emberekkel együtt meztelenkedek.

A vak is játszik, tök muris. Jó hosszan játszunk és közben a fiúkat már sehol sem látjuk. A játék után beülünk a tengerbe beszélgetni (ez itt ilyen szertartás, persze sörrel) és meglátjuk a fiúkat egy távolabbi partszakaszra kievickélve. Ahogy közelednek felénk, mutogatnak a víz felé. Elsőként Cindy áll fel és nézelődik, majd megindul arra, azután mi is. Ott a rája, talán 5-6 méterre a parttól, a vizifű között. Mivel hasonló a színe, mint a fűnek és nincs egy magaslat, ahonnan felülről nézhetnénk, alig lehet látni. De egyszer felénk úszik, úgy egy méterre a térdig érő vízben álló lábainktól és akkor le tudom fényképezni.

A fiúk kimerültek, de semmi érdekeset nem láttak kint. Közben megérkeztek az új lakók is, egy coloradói 50-es pár. Azonnal levetkőznek és csatlakoznak a társasághoz.

Mivel hétvégén Cindy nem főz, be kell menjünk Xcalak faluba vacsorázni. Murph a „Leaky Palapa” nevű helyre esküszik, így ennél maradunk. Puccos hely, kanadai nő a tulaj, adnak a magas színvonalra. A tegnapi playa sonrisás vendégek egy része is itt van, intenek nekünk. 6 féle kaja van, elég drágán, amit mesterien szép díszítéssel szolgálnak fel, de ízre sem nagy szám és adagra nézve meg, igen kicsi. Csalódottak vagyunk tőle. A helyi újságárus és mindenes bódéjában van internet, 25 Peso egy órára, oda megyünk még, hogy írhassak anyunak, de iszonyú lassú a net, fél órát vacakol, míg egy levél elmegy, így ott is hagyjuk hamar. Visszaúton én vezetek, most először vezetem a Chevit, de nagyon jó vezetni. Már 8 előtt vissza is érünk a Sonrisara, kopogunk V-éknál, de U. már alszik és V. és éppen most akar lefeküdni. Rémes. Nekem a nyaralásra, ha kell társaság (alapjában nem kell, de ha mégis van), akkor azért jó, mert este lehet nagyokat dumálni, kártyázni, hülyéskedni. Na, ezt V-ékkel simán el is felejthetjük. Mi még lemegyünk a bárba sörözni és társasozunk is, aztán az erkélyen üldögélünk és nézzük szeretett csillagjainkat. Az égbolt egy élő mozi, semmihez sem hasonlítható, még hulló csillagot is látunk.