Tenerife 2004/1. - így kezdődött

Három hét múlva ismét Tenerifére utazunk, addig szeretném bemásolni ide az eddigi három utunk beszámolóit, hogy majd sorrendben kövessék egymást. 

Teneriffa: 2004. Február 23- Március 3.

Nagyon hirtelen jött az ötlet 2004. január elején, hogy jó lenne egy kicsit a télből a nyárba utazni, de nem túl messze, na és persze nem is túl drágán. Ebben az összefüggésben csak a Kanári-szigetek jöhetnek szóba. Nem teketóriáztunk túl sokáig, egy héten belül le is foglaltuk a február végi utat. Amikor foglaltunk, már tudtam róla, hogy jelentős különbség érezhető a déli és északi part időjárásában és növényvilágában is. A száraz, sivatagos déli part a turisták paradicsoma, csicsás szállodákkal és művárosokkal, amik nekem egy cseppet sem tetszettek. Mivel tudtam, hogy nem kifejezettem strandolós nyaralásnak szánjuk ezt az utazást, így minden tudatosan a hűvösebb és esős északi oldal nagy városa, Puerto de la Cruz mellett döntöttünk. 

Az utazás előtti másfél hónapot izgalomban töltöttem el. Életem első utazása lesz ez, amikor Európa földrajzi határain túlra repülök. Vajon milyen lesz a télből a nyárba lépni? 

Az egyetlen kívánságom az volt az utazással kapcsolatban, hogy legyen itt Münchenben irdatlan rossz idő, igazi fogcsikorgató tél, hogy hatásosan átélhessem az „évszakváltást”. Nemigen volt rá remény, hogy igazán télies időben indulunk, hetekig enyhe idő volt. Hát üsse kő, talán beválik majd hazafelé a nagy „átlépés” a nyárból a télbe. Állandó izgalommal vagyok teli, kicsit félek, hogy februárban nem lesz elég jó időnk a szigeten. Sok különböző tapasztalatot hallunk mindenfelől. 

 

2004. február 23-át írunk. Hajnali 5 órakor kelünk, 8:30-kor indul majd a gépünk. Pakolászunk még és kikukucskálok az ablakon. Azt hiszem, még életemben nem örültem ennyire hónak, mint ezen a reggelen, viharosan szakad a hó. Hurrá, mégiscsak lesz „télből a nyárba”. Fél 7-kor jön értünk M. bátyja, kivisz minket a reptérre, de azt hiszem, lassan már aggodalommal és nem örömmel nézek a kavargó hóviharba. Az autópályán is hófúvások vannak, nehéz közlekedni. Kiérünk a reptérre. Első alkalommal vagyok itt, München hatalmas repterén, a Franz-Josef Straußon. 

Már bent ülünk a nagy madár gyomrában, de 8:30-kor nem történik semmi sem. A felszállás rettentően elhúzódik. Előbb Düsseldorfból érkező bajtársakra várunk majdnem két órát, majd megkönnyebbülök, amikor beszállnak ők is, és várom, hogy kitolják a gépet a parkolási pozícióból. Továbbra sem történik semmi. Kis idő után bejelenti a kapitány, hogy várni kell, míg a felszállópályát teljesen megtakarítják a hótól. Nem is olyan soká ismét közli, hogy megkaptuk a felszállási engedélyt, az utasok tapsolnak, a gépet pedig ki akarják tolni, de meg sem mozdul. Beragadtak a kerekek a hóba és csak most állnak neki lapátokkal kiásni. Eltart egy jó darabig, de végre, 3 órás fogság után, tolnak minket kifelé! Na, ezután jön még a jégmentesítés. Az egész gépet lezuhanyozzák valami rózsaszín oldattal, ami belepi az ablakot olyannyira, hogy az egész út során alig látok ki. Hát valamikor délben sikerül is startolnunk. Lóg az orrom, hiszen 2 óra tájban már ott lettünk volna Teneriffán (a németek így mondják, és nekem így szebben cseng a neve, mint Tenerife), ehelyett este lesz belőle és ezzel lőttek is az első napunknak, az odaveszett. De én kértem a sok havat, meg is kaptam, nem lehet egyetlen rossz szavam sem ellene. A repülés kellemes, a nagy Boing gépben semmit sem érezni a mozgásból. Olvasgatunk, szunyókálunk, eszünk. Rémesen lassan telik az idő. Kifelé nem sokat látok, csak akkor lesz tisztább az ablak, amikor már az Atlanti-óceán felett repülünk, és a végtelen kékséget látom magam alatt. 

Teneriffának két repülőtere van. Mi a délire landolunk, pedig az északi közelebb lenne a szálláshelyünkhöz. Nem sokat látok a szigetből az ereszkedés során, az én ablakom az óceán felé néz. Ahogy kiszállunk a gépből meleg, párás levegő csap meg, szürke felhős az ég. Az egész kiszállás, útlevél ellenőrzés, csomagkiadás valahogy eléggé elhúzódik. Az órát vissza kell állítani egy órával, így legalább egy órát mégiscsak megspóroltunk a mai napból. Mire kilépünk az épületből már 6 is elmúlt. Az ég felhős, egyáltalán nem érzem, hogy itt nyár lenne, 17 fokot mutat egy digitális kijelző. 

Mindenesetre jóval melegebb van, mint szerettet Bajorországomban. A reptér kijáratával szemközti pálmákkal és más trópusi növényekkel kertesített részhez igyekszünk fényképezkedni. Nekem nem éppen hétköznapi ez a fénykép: a poggyászkocsin a bőröndök, majd tetejükön a télikabátok és a strandmatracok, mögöttünk meg pálmafák. Van jócskán időnk magunkba szívni ezt a képet és szoktatni magunkat a gondolathoz: itt vagyunk a nyárban. Jaj, csak remélem, nem ilyen itt a nyár, lesz még melegebb is! 

Végre elindulunk a déli autópályán Santa Cruz felé. Nem sokat beszélünk, csak bámészkodok, és minden öt percben izgatottan elkiáltom magam, a táj érdekességeit látván. Jobbra tőlünk az óceán van, de arra nem nagyon látok ki, balra pedig titokzatos holdbéli táj. Hol vörös, hol drapp, hol fehér vagy homokszínű vulkáni kőzet, vörös vagy fekete megkövült láva, mely valahogy levegőt zárt magába a szilárdulás folyamata során, és ahol kilyukadt a kőzet, ott hatalmas, barlangszerű üregek díszítik a buborékcsomagolásra emlékeztető tájat. Növény nem sok van, ha mégis, akkor kaktuszok, kisebb bokrok. Szépnek nem jellemezném e tájat, de felettébb érdekes. Mielőtt elérnénk a fővárost, Santa Cruz de Tenerifét, bal kanyart vesz az autópálya és pillanatok alatt átváltozik a táj. Mintha csak két filmet vágtak volna tévesen össze, hihetetlen gyorsasággal ötlik a szemünkbe a rengeteg trópusi növény, minden csupa zöld és rengeteg a virág. Nagyon izgatott vagyok és állandóan a Teidét keresi szemem, de a szürkés felhők nem engedik őt látni. Lassan már nem is hiszem el, hogy a szigetet egy ekkora hatalmas vulkán uralja, hiszen akkor már látnom kellene.

Megérkeztünk Puerto de la Cruzba. Kirakosgatjuk sorban az utasokat, mi majdnem az utolsók vagyunk. A szállásunk kívülről megkapóan néz ki, de belül...hát nem is tudom, hogy jellemezzem. A recepció és környéke még nem engedi sejtetni, hogyan fog kinézni olcsó kis szobánk. A szobánk nem az emeleten van, kívülről kell megközelíteni a kert felől, így egy normális földszinti szobának hat. Az elrendezése a szokásos, de nagyon régi, kopott a bútor és csúnya is. A sarokban álló magányos műbőr fotel is azt az érzetet kelti, hogy valami helybéli lomtalanításból mentették ki. Ezzel szemben a fürdőszoba túlságosan szép is. A terasz? Igazából ott ér az első sokk.  A nagy üveg tolóajtót nem lehet bereteszelni, így éjjel-nappal nyitva áll, a terasz pedig egy kb. egy méter széles és két méter hosszú lyuk a belső udvar talajszintje alatt, azaz az udvar felől nézve szuterén szobánk van. A mini teraszról kőlépcső vezet fel a belső udvarba, ahol egy mini medence, napózóágyak (melyek széteső félben vannak), és egy billiárdasztal látható. Van egy kis tévénk is. 

Nem sokat vacakolunk, kipakolunk és felkerekedünk, a már esti Puerto de la Cruzt felfedezni. Egyetlen nagyobb sétát teszünk. A szállodánk egy hegyen van, az óceánig lejtős utcákat majd több száz lépcsőfokot kell megtenni, de ez egy cseppet sem zavar, mert igazán szép helyen fekszik a szállás. Lent a parton pálmafás sétány fogad és rögtön felfedezem a Lago Martianez nevű strandkomplexumot, de úgy látom, mintha nem lenne víz a medencékben. Erről majd még később írok. Végigsétálunk a parti sétányon, majd hangulatos utcákban indulunk el visszafelé, ahol megérint a karnevál lehelete: égősorokból kirakott figurák ívelik át az utcákat. Megpillantjuk az első sárkányfát is. Ez egy yucca-pálma fajta, ami csak a Kanári-szigeteken honos – legalábbis azt mondják. A hegyre vezető lépcsősor kezdeténél van egy nagy tér, ahol a Martianez bevásárlóközpont áll. Itt bevásárolunk élelmiszert, üdítőt és mire kijövünk elkezd esni az eső. Nehéz szatyrokkal rohanunk felfelé a hegyre, az eső elől menekülve. De semmi haszna a rohanásnak. Így is bőrig ázunk és én még rosszul is leszek, úgy zihálok. 

Azt kívánom magamnak a jéghideg éjben, ahol az egy szál lepedővel és azzal a csúnya mintás ágytakaróval takarózok pokróc híján, hogy holnap, ha felkelek, csodaszép idő legyen. Előbb csak hosszú pizsamában alszom, majd tréningruhában, kapucnival a fejemen. Vacogok egész éjszaka. Van egy radiátor, de eszük ágában sincs bekapcsolni. 

2. nap nem állt szándékunkban túl korán felkelni, mégis korán ébreszt az udvarban összekoccanó biliárdgolyók hangja. Így hát felkelek. Muszáj rögtön kimennem, tudnom kell, hogy is néz ki az idő. Az ég kék, csak gomolyfelhők úsznak rajta. Felöltözöm, és újból kimegyek, felmegyek a pár lépcsőfokon az udvar szintjére és szembeötlik velem a hófödte Teide.

Megmerevedve bámulom. Nem is fehér, hanem ezüstösen csillog a reggeli napfényben, csak a csúcsa látszik, mert a testét eltakarja a régi vulkán beomlott hegye. A régi hegy leírhatatlanul zöld és úgy fest, mintha egy éles borotvával skalpolták volna meg. Szög egyenes vonala felett emelkedik ez a hófödte istenség: a Pico del Teide, a 3718 méter magas, régóta szunnyadó vulkán. Sok képen láttam már, de sosem ennyire fehérnek. Nem tudom megfogalmazni, azt az ámulatot, azt a mámort, amiben ott állok és bámulom megrökönyödve vagy két percen át. Aztán berohanok, ébresztgetem M-t, aki mindig nehezen kel fel. Nem érti mitől vagyok így felpörögve, álomittasan, egy szál gatyában ráncigálom fel az udvarba (ugyebár normális körülmények között az ember úgy mondja, le az udvarba – hát nálunk az udvar fent van), és neki is leesik az álla. Előbújt a misztikus hegy, ami tegnap nem akarta mutatni magát, hogy szinte már azt képzeltük nem is létezik. Most bezzeg ott dagasztja mellkasát, hiszen ő a sziget ura, belátja annak minden szegletét, vigyázó tekintetét veti ránk. Én nem hiszek istenben, semmilyenben sem. Számomra isten maga a természet, annak hatalmas pusztító és építő ereje, és ezen a szigeten most 9 napon át élvezhetem ő istensége társaságát. Tiszteletet érdemel, pedig csak egy hegy, de ott trónol a felhők közé nyújtózva, gyomra mélyén még ma is magma forr. Végig az az érzésem a nyaralás alatt, hogy valaki figyel minket, valaki olvas a gondolatainkban, és ha valami rossz szót merünk szólni istenségének lénye ellen, akkor nagyon megjárhatjuk, tűzfelhőt és forró kőbombát hajigálhat ránk, ha éppen úgy tartja kedve. Így hát tiszteljük őt. Még talán áldozatot is bemutatnánk neki – mint ahogyan azt a régi teneriffai lakosok is tették – csak maradjon kedves mihozzánk. A Teide már nem aktív vulkán (akkor még így tudtam, de két évvel később, megtudtam, hogy még most is működik), mégis az ember úgy érzi közelében, hogy bármikor kitörhet. 

Reggeli közben rájövünk, hogy nem is baj, hogy így ébredtünk, mert talán fél órával később: fúrnak, kalapálnak kint a bejárat felöli oldalon. Ott be van állványozva a ház, éppen felújítják. Korán kezdik a munkát, így hosszú alvásra itt azt hiszem, nem nagyon számíthatunk. Úgy döntünk, hogy egy sétával kezdjük a napot. Az esti sötétségben nem tudtunk mindent kellőképp felderíteni. Ugyanazon az úton indulunk el, mint előző este. A szállodából az utcára lépve az első megkapó látvány maga a meredek utca. Jobb oldalt a szálló hófehér kőfala több méteren át be van futtatva ciklámen színű bouganvilleával. Ahogy lenézünk az utcán mindenhol hófehér, piros cseréptetős, fából faragott erkélyű épületek állnak, és köztünk sudár pálmák nyúlnak a kék ég felé. Egészen lent, vagy egy km-re tőlünk ott van a sötétkék óceán. A vakító napsütésben minden olyan élesen hat, elkábít a látvány. Hófehér testünket most még dugdossuk a nap sugarai elől, nehogy rögtön leégjünk. De nincs olyan forróság, mint amire számítottam. Mindenesetre nagyon fura érzés ma mezítlábasan, kivágott topban itt sétálni, mikor tegnap még nagykabátba burkolózva menekültünk a terminálba a hóvihar elől. Ahogy leérünk a végtelen lépcsősor aljára, ott van a tér a Martianez bevásárlóközponttal és egy pálmafás sétánnyal. Majd kiérünk a partra, ahol messze ellátni a sziget meredek partvonala mentén. Egy kisebb strand van itt, fekete homokkal, hatalmas, fehér tajtékos hullámokkal és mindenütt a vízből kiálló kövekkel, szikladarabokkal. Nem tudom elképzelni, hogy itt bárki is bemehetne a vízbe valamiféle sérülés nélkül. Felderítő utunk során elvetjük e strandot, mint potenciális fürdőzési lehetőséget. Ezután rákanyarodunk a parti sétányra. Ez egy széles, lekövezett sétálóutca, nagy pálmákkal, éttermekkel, bárokkal és az óceán felöli oldalán a Lago Martianez stranddal. 

Cesar Manrique szobrász és építész Lanzarotén született és élt. Művei a Kanári-szigetek szinte mindegyikén fellelhetőek. Alapelve az volt, hogy úgy kell építkezni, hogy a természet és az ember élettere összhangban álljon egymással. Ő tervezte Lanzarote repterének terminálját, és azon kívül még számtalan dolgot: kilátókat, uszodaparkokat, falu múzeumot, kaktuszparkot, erődöt, képtárat…és még sorolhatnám. Szóval Manrique tervezte ezt a luxuskomplexumot az itt nyaralóknak. A hatalmas, természetes hatást keltő, inkább lagúnákra, mint mesterséges építményekre emlékeztető, tengervízzel töltött medencék között trópusi park, a medencékben zöld szigetek, fahidak és bárok szövevénye alkotja a parkot. A sziklás part, a víz alatti sziklák és az tartós, erős hullámverés miatt Puerto de la Cruz partja nem nagyon alkalmas strandolásra, de a Martianes strand közkedvelt. 

Innen a parti sétányról be lehet látni az elkerített létesítménybe, melyet már láttam légi felvételeken. Szomorúan és kétségbeesetten veszem észre, hogy a fehér homokos trópusi strandot utánzó, lagúnás medencében víz helyett buldózerek ácsorognak. Teljesen kikészít a gondolat, hogy nem lesz, hol strandoljunk az ittlétünk alatt és nem fogok csodálatos, exotikus fotókat készíteni a strand területén, ha újjáépítik éppen. Másrészt meg abszolút tipikus a mi utazásainkra, hogy ahol éppen vagyunk, ott általában pont a fő látványosságot nem tudjuk megnézni renoválás miatt. 

Itt látok életemben először kókuszpálmát, egész más, mint az általam eddig jól ismert  datolyapálma. Hosszú, görbe, vékony törzse van, kusza lombja és a legyező levelek tövében fel is lehet fedezni néhány kisebb, éretlen kókuszt. Rögtön úgy érzem magam, hogy a trópusokon vagyok, pedig igen távol vagyunk még az egyenlítőtől is, és államigazgatásilag még Európában, egész pontosan Spanyolországban vagyunk. Talán ez az első pillanat, amikor megfogalmazódik bennem az a gondolat, hogy nem is kell elutaznom a Föld oly távoli részeire, ha itt, viszonylag közel is megtalálom mindazt az exotikumot, amiről titkon minden nő álmodozik, hogy egyszer eljuthat oda. 

A Martianez övezetét elhagyva, lávakő tömbökkel teli partszakaszhoz érünk, ahol vadul csapdosnak a hullámok. Elképedve látom, hogy uszodai létrák vezetnek a vízbe, és néhány ember próbálkozik is itt fürdeni, ami kész életveszély. Majd meredekebbé válik a part, és a sziklák teteje be van házakkal építve, itt be kell fordulnunk egy utcába, a házak közé, melyek nagy többsége a Kanári-szigetek építési stílusát képviseli. A legjellegzetesebbek a faragott faerkélyek, a szintén kifaragott ablak és ajtókeretek. Mesteri művek! Nagy nyüzsgés van az utcán. A parton a Szent Fülöp erőd maradványai állnak, bástyákkal, ágyúkkal – körbejárjuk. Majd durva kavicsos öblöcskéhez érünk, ahol pár halászbárka fekszik a partra kitolva. Itt pedig elkezdődik egy nagyon hosszú mólószerűség, egy lebetonozott sáv a parton, nagy kocka alakú hullámtörő kövekkel. Végigsétálunk ezen. Itt már érezni, hogy erőre kap a nap is, de erős a szél, most sem érzek forróságot. Óriási hullámok ostromolják a védőmólót, festői fehér habot képezve. Ahol a hab és az óceán kékje keveredik, világos azúrkék színek keverednek ki. A nagy köveken sok kis vöröses tarisznyarák napozik. Néha lemossa őket egy-egy hullám, majd újra kimásznak a sziklákra. Nem győzik feldolgozni érzékszerveim e földrész adta csodák áradatát. Ezt a részt elhagyva, befordulunk a partról a város belseje felé. Elérjük a Plaza del Charco-t, a főteret, aminek parkosított közepét óriási pálmák és még nagyobb indiai babérfák díszítik. A babérfa lomja olyan tömött és olyan gumókra oszlik fel, mintha csak egy brokkoli lenne. Rögtön el is nevezem brokkoli fának. Ettől kezdve így hívják. A téren számtalan zöld színű kistestű papagáj repked, mind szabadon, a fák lombjai közé. Azt gondolom, hogy a Paradicsomba csöppentem, pedig ez még mind semmi, amit ez a sziget adhat nekem. Innen látni lehet a hosszú és széles, fekete lávahomokkal borított Playa Jardin nevű strandot, abban az irányban van a Loro Parque is. 

Kicsit távolabb innen, egy szintén buja, délies téren áll a Fájdalmas Francia Miasszonyunk nevű templom, melyet a könyv barokk stílusúnak ír, de sokkal inkább a gótika és barokk különleges keverékének hat. A teret kis sárkányfák díszítik. Pillanatok alatt ezeket is új névvel illetem meg, ami szintén rajtuk ragad: ödémafa. Hogy miért, mert minden egyes ágai úgy néznek ki e fáknak, mintha telepumpálták volna vízzel és éppen szét akarnának robbanni, pontosan úgy, mint ahogy egy erősen vizenyős öregasszony lábszárai. A térről elindulunk felfelé, a meredek utcákon a Taoro Park irányába. A parkban egy kaszinó található, de engem azért érdekel, mert az eddig látott képeken nagyon dzsungelszerűnek hatott és én imádom a növényeket, és ebben a pillanatban úgy érzem magam, mintha az egész sziget egy hatalmas botanikus kert lenne, és én bolyonghatok titokzatos fái, növényei között. Tele vagyok a felfedezés vágyával. 

Jól kifáradunk és kimelegszünk, mire felkaptatunk a Taoro Parkhoz. De mindent megér ez a látvány: buja növényzet, szökőkutak és végiglátni az egész városon, le az óceánig, a horizontig, ahol összeér a két kék. Itt találkozunk egy merőben új növénnyel, ami az alján az agavéhoz hasonló kaktuszlevelekből áll, a levelek közül pedig felnyúlik 2-3 méteres magasságba egy félköríves valami, ami tele van elszáradt virágokkal. Akárcsak egy elefántormány. Így már ennek is meg van új növénytani neve. Na igen, azért valami negatívum is van ebben a helyben: sok kosz, és vizelet szaga terjeng a kőfalak mellett. Ideje hazafelé indulni, hogy a délutánt jól ki tudjuk használni, igaz, még nem tudjuk pontosan, hogy mivel. Hosszú, forgalmas út mentén vezet az utunk. Átmegyünk a hídon egy mély, szurdokszerű, kiszáradt folyóvölgy felett is, ami keresztülszeli a várost. A változatosság kedvéért ezt Barranco Martianeznek hívják. Visszaérünk a szállodánkhoz. Megtorpanunk még az előtte lévő útkereszteződésben, onnan tisztán lehet látni a Teidét, másik irányban pedig a szállodát, ami innen tűnik csak igazán szépnek, mert így, távolból nézve nem csak az épületet látjuk, hanem az azt körülvevő csodálatos növényvilágot is. Dél körül jár az idő. Eszünk valami apróságot. Strandolni szeretnénk, de hol? A Martianez strand zárva van, az óceán életveszélyes és amúgy is minimum két km-re van az első használható strand: a Playa Jardin. 

Így aztán kimegyünk a belső udvarban lévő „óriási” medencéhez, ami alig lehet 5 méter hosszú és 3 méter széles. Nem baj. A lényeg, hogy víz! De az a víz bizony olyan jeges, mintha csak éjjel befagyott volna. Egyet mártózom benne, de elég is, mert máris prüszkölök. Hát ennek is lőttek, marad hát a napozás. Úgy egy órát maradunk a napon, de hamar rájövünk, hogy nem bírja ezt edzetlen, fehér bőrünk, így inkább más programot tervezünk a délután hátralevő részére. 

Hamarosan elindulunk gyalogszerrel a szállodánk közelében található botanikus kerthez. Nagyon olcsó a belépő. Igaz, a kert nem túl nagy, de olyan trópusi csodák akadnak benne, hogy nekem be nem áll a szám, mint egy papagáj ismételgetem a dícsérő jelzőket, csak ámuldozok. A legérdekesebb a park közepén álló gigantikus méretű léggyökeres fikuszfajta. Ennek eredeti törzsét már meg sem lehet találni, a léggyökerek tömkelegéből kialakult új törzsek között. A fa 60 méter magas és léggyökerei több százával lógnak alá, az újabbak csak centiméter vastagok, az idősebbek, a karom átmérőjétől egészen az 50 centis átmérőjű fatörzsekig terjednek. Ilyennek képzelem el egy dzsungel belsejét is. Körbejárjuk ezt a fát vagy 3-4-szer, rengeteg fényképet készítek róla, és közben beborul az ég a fejünk felett. Ami még nagyon megfog a növények között, azok az embernél sokkal nagyobb kaktuszok és egy különös, tüskés törzsű fa. Ez utóbbi egy sudár törzsű, magas fa, és a törzse úgy tele van kerek, lapos, kör alakú tüskékkel, mintha csak kiütéses volna. Még sosem láttam ehhez hasonlatosat. Még egyszer visszatérünk a léggyökeres fikuszhoz, nem győzzük csodálni. 

Közben szemerkélni kezd az eső, hazaugrunk gyorsan és elindulunk egy újabb sétára a városba. A botanikus kert irányában is van egy hatalmas szupermarket. Azon gondolkozunk, melyik lehet közelebb. Végül csak a Martianez szupermarkethez megyünk, ami előtt üvegpiramisok állnak. A nagy élelmiszerüzlet előterében kisebb ajándékboltok vannak. Itt aztán mindent lehet kapni, és az élelmiszer nem is drága, de ami rögtön megtetszik, hogy van egy nagy, friss halas pult, ahol jégen fekszenek a különböző tengeri finomságok. A sok, többnyire számunkra ismeretlen halfajták mellett ott fekszik három hegy méretű garnélarák halom. Az első kupacban kicsik vannak, majd közepesek és végül jó tíz centis példányok. Mindketten rajongunk minden féle és fajta tengeri élőlényért. A garnélákat hihetetlenül olcsón adják, annyiba kerül egy fél kiló, mint otthon a kicsikből 150 gramm. Próbaképp veszünk a közepesből 30 dekát. Bevásárlunk üdítőket is bőven, hogy megint cipekedhessünk felfelé a hegyre. Közösen pucoljuk a garnélákat, hiszen még rajtuk van fejük, lábuk. Csak a vékony páncélt hagyjuk rajtuk. A két kis polipot M. pucolja meg. Igaz ezek mélyfagyasztottak voltak, de hihetetlen, hogy a két állat csak 1 Euróba került. Majd a polipokat csápjaikra vagdosom és a kipucolt, zsákszerű testet pedig felvágom karikákra. Vettünk olajat is, meg fokhagymát, oregánót pedig otthonról hoztunk, az a kedvenc fűszerem. Szóval más sem kell, mint forró olaj, rengeteg fokhagyma, oregánó és citromlé és ami nagyon fontos, csak egy percig sütni a tenger gyümölcseit és lám, már kész is van a mennyei vacsora. Köretnek való nem nagyon akadt más, mint rizs és paradicsom. Így mindezekből összeállítok egy szép tálat, középen még négy szardínia is fekszik. Az íze mindennek csodás, csak a szardínia megőrjít a sok kis szálkával, a polip összement a sülés közben negyed akkorára, a garnéla isteni, egyszerűen nem tudunk betelni vele, hamar rájövünk, hogy abból túl keveset vettünk. A vacsorához a helyhez illően Sangriát fogyasztunk. Mindezt a mini terasz, mini kerek asztalkájánál, de gyertyafényes, feledhetetlen hangulatban.