Tenerife 2008/4.

7. Nap, Május 1. csütörötök 

7-kor kelünk, ma megint túrázni megyünk. 9:30-ra sikeredik odaérnünk a Teide-Kaldera második menedékházához és egyben információs központjához: a Parador Nacional de las Canadas-hoz, mely 2150 m magasan fekszik. Innen indul a nagy túránk a Paisaje Lunarhoz, azaz a Holdbéli tájhoz. Szép tiszta idő van. Kicsit el vagyok kenődve, mert nem találunk egyetlen virágzó terjőkét sem, és emiatt, a kihaló félben, kizárólag Tenerifén honos növény miatt jöttünk ebben az időpontban ide, mert azt mondták, hogy ekkor nyílik. A Kalderát borító rekettyék virágzására is számítottunk, de ott sincs még semmi sem. Mégiscsak 2-3 héttel később kellett volna jönni.

A képen középen fut a "ranger" út azon jöttünk végig.

Előbb a parkőrök salakos autóútján gyalogolunk sokáig, majd jobbra rátérünk egy kis ösvényre, mely a kalderaperem legmagasabb hegyére, a Guajara-ra vezet fel (2715 m). A táj roppant változatos és érdekes. Az ösvény meredek, de viszonylag hamar felkapaszkodunk a Guajara-hegy (a lenti képen) derekára. Itt több vándorösvény ágazik szét, nagyon nehéz a tájékozódás, merre is kell továbbmennünk. Az előzőleg, a Google Earth-ön tanulmányozott űrfelvételekre próbálok emlékezni és egy kicsit rémlik már a fejemben valami, szerencsére rátalálunk a megfelelő útra. Bizonytalanságunkban egy jótét lélek útitársunk által egy sziklára szóróspray-vel felfestett „PL” betűk nyugtatnak meg, hogy mégiscsak jó úton kell, hogy legyünk. Előbb a hegyoldalában kanyarog az ösvény, majd meredeken ereszkedik alá a völgybe.

A képen a középső magasabb hegy a Guajara, mely egyben a kaldera falát is képezi. Ez a kép a Teide felől készült, tehát ott, a hegy lábánál túráztunk, majd fel rá, és a másik oldalán le, majd vissza:

A Paisaje Lunar (továbbiakban általam csak PL-nek rövidítve) kb. 1800-1900 m magasságban fekszik, tehát jókora szakaszon kell lefelé gyalogolnunk. Lenyűgöző a táj, mintha a Grand Kanyonban lennék. Mély, de tágas szurdokvölgybe érkezünk, melynek alját vulkanikus, fekete lávatörmelék terít be. Komolyan mondom, olyan érzés, mintha a Hold felszínén mászkálnánk! 

Aztán jön egy hosszú dombhát, ami kicsit lejt és világos kövekkel rakták ki valakik a fekete homokban vezető ösvény széleit. Ezután át kell kelni egy szurdokon és felkapaszkodni egy kisebb emelkedőn. Itt már kezdjük kicsit unni, hogy órák óta gyalogolunk lefelé és nem érjük el a PL-t, ugyanis ugyanezt az utat meg kell majd tenni visszafelé, azaz felfelé is. M. már nem is akar tovább menni, én érzem, hogy már nagyon közel vagyunk és nem akarom feladni. Egy sziklás pihenőhelyen találkozunk egy 50-es német párral, ők is filóznak, mennyi lehet még hátra. Mi már azon gondolkozunk, hogy valószínűleg nem fogunk tudni ma már itt visszajönni, ezért le kell ereszkednünk Vilaflor faluba (1466 m) és onnan taxival visszavitetni magunkat a Kalderába, a Paradorhoz (talán jár busz is?). Egyszer csak előttünk áll egy bizarr lejtő, ami minimum 45 fokos szögben lejt és fekete vulkáni törmelék, homok fedi, a könyv szerint itt kell lemenni. Lemenni – ez a szó nem létezik. Leszánkázni. Most jól jönne egy snowboard!

A lejtő jó 200 méter hosszú és aljánál már látni lehet a PL szikláit. Rájövünk, hogy ha sarkunkat mélyesztjük bele a sóderbe és hagyjuk magunkat lefelé csúszni, akkor kis egyensúlyozással simán le lehet szánkázni. Így robogunk lefelé, magunk mögött nagy porfelleget hagyva. A középkorú pár minket látva, még odafent tétovázik. Azért meg kell hagyni, nyaktörő egy hadművelet. Ha itt kellene visszamennem felfelé, biztosan nem jöttem volna le. A Paisaje Lunar elbűvölő, lélegzetelállító, fenomenális…minden fáradozást megért!!! 

Fél órás pihenőt tartunk itt és vagy 50 fotót készítek, meg is hülyül a fényképezőm,  mert nem akar kinyílni az objektív ablaka, csak egy kis résre, és félek, hogy éppen be akarja mondani az unalmast, de aztán mégis helyrejön. Körbejárom a sziklákat, amennyire csak lehet. Baromi veszélyes, mert itt is vagy 45 fokos szögben lejt a talaj, amit úgy képzeljetek el, mintha beton lenne, de nem sima felületű, hanem mintha apró tüskéket szórtak volna bele. Egyszer el is csúszok és négykézlábra esek, máris felhorzsoltam a tenyerem és térdeim. Szerencsére nem annyira, hogy vérezne. Van egy alsóbb rész is, ahova még vagy 50 méternyit kellene lemászni, a sziklákhoz, de annyira meredek, hogy már nem vállaljuk be. Itt uzsonnázunk, pihenünk, erőt gyűjtünk a továbbhoz. Velünk egyidejűleg ér ide vagy 10-20 másik ember is, akik Vilaflor felől kellett, hogy jöjjenek, mert amerről mi jöttünk, csak az az egy pár volt úton. Mindenki fotózik, mint az őrült, aztán elszállingóznak és csak mi maradunk. Ez hiba volt, mert most nem tudjuk, merre tovább. Ugyanis túl sok ösvény keresztezi egymást és fogalmunk sincs, melyik vezethet Vilaflor felé, illetve melyik lehet B-variánsként, a felfelé, a Parador felé, az Ucanca völgyön át vezető út. Ahhoz elég beszariak vagyunk, hogy elkezdjünk itt az ismeretlen vadonban kísérletezgetni, így csüggedten vesszük tudomásul, hogy csak egy út van, amit ismerünk visszafelé: az, amelyiken jöttünk.

Előbb elképedünk mindketten, aztán összeszorított foggal nekiállunk a törmeléklejtőnek, ahol előzőleg leszánkáztunk. Borzalom, maga a pokol, de egyetlen szót sem nyikkanunk meg, itt nincs helye a nyavalygásnak, egyikünknek sincs kedve elveszetten, az idegen vadonban éjszakázni. Fel kell mászni tehát. A lejtő úgy áll előttünk, mint egy fal, kapaszkodni semmibe sem lehet, néhány kiszáradt növénycsonkon kívül. A poros salak minden lépésünk alatt megindul velünk visszafelé. Iszonyatosan zakatol a szívem és reszketnek az izmok a lábamban az erőlködéstől. Már a lejtő felénél úgy érzem, hogy kifogyott minden energiám és nem fogok feljutni. Pedig ez csak a visszaút kezdete. Szótlanul kapaszkodunk felfelé, siralmas látványt nyújthatunk. Néha meg kell állni és sípolva kapkodok levegő után, csurom víz vagyok az izzadtságtól. És egyszer, végre felérünk. Elvánszorgok az első szikláig, ahol le lehet ülni és inni akarok, de nem bírok nyelni, mert annyira zihálok, meg kell várni, míg normálisan lélegzem. Itt megesszük az utolsó egy darab csokit elfelezve és nekivágunk a hosszú, de már nem olyan borzalmas útnak.

A második utálatos szakasz a fekete lávahomok domb, ahol meséltem, hogy világos kövekből van kirakva az út széle. Lefelé fel sem tűnt, hogy ez lejtős lenne, kb. 5 perc alatt lementünk ott. Felfelé meg fél órája jövünk már és mégis olyan érzésünk van, hogy csak egy helyben toporgunk. Már-már azt hallucináljuk, hogy az út egy mozgólépcső szerű szállítószalag, ami visszafelé halad, mi pedig az ellenkező irányba menetelünk, de a valóságban egy helyben állunk. Ennek a borzalomnak a végénél szembetalálkozunk egy szintén 50-es német párral, kérdezik, mennyi van még a PL-ig. Esélyük sincs már itt visszajönni, mert túl késő van már. Javasoljuk nekik, hogy menjenek le Vilaflorig és onnan taxival vissza az autójukhoz. Kijelentik, hogy eleve így tervezték. Közben tetőzik a délutáni hőség, ismét nagy meleg van. Szétolvadva érkezünk fel a Guajara-gerincre, ahonnan ismét le kell ereszkedni a Kalderába, ahol már a kényelmesebb ranger-úton mehetünk. 

Itt a Guajararól megyünk lefelé a kalderába, szemközt a Teide.

Ekkor már alig bírjuk magunkat vonszolni. A kajánk már a PL-nél elfogyott, a 4,5 liter vizünk is nem régen, fel vagyunk hevülve a naptól. Az utolsó pár száz méteren már csak cammogunk és a kocsihoz érve leroskadunk a földre. Vagy tíz percig moccanni sem bírunk. Nagyon éhes vagyok, leesett a cukrom, szédülök, nem érzem jól magam. De tele vagyok dicsőségérzettel!! És ez mindennél többet ér!!! Kicsivel 18 h előtt indulunk vissza, Puertoba. A mai vacsora gyorsan összedobott tészta, konzervgombával és csomagos quattro formaggio szósszal. Elég gyenge mű, de reszelt sajttal azért laktat. Zuhanyozunk, tévézünk és jajgatunk, mert mindkettőnknek leégtek a fülcimpái, M-nek még hólyagos is, zuhanyzásnál le is jön róla a bőr. 

8. Nap, Május 2. péntek

7:45-kor ébredek, M-et hagyom még 9-ig aludni, én addig olvasok. A tegnapi túra után – bár nincs izomlázunk – ma nincs kedvünk újabb nagy kiránduláshoz. Délelőtt elmegyünk megérdeklődni a közeli masszázs szalonban, hogy mennyibe kerül egy hátmasszázs. Ez az a hely, ahol két évvel ezelőtt kaptuk azt a „varázslós” masszázst (amit sacro-valaminek hívtak). Sokáig azt hittem, becsaptak, de azóta olvastam a neten már erről a dologról és megtudtam, hogy akupunktúrás végpontokra fejtenek ki kis nyomást, az által masszíroznak. A nőt megismerem. Csak ma délre van időpont, így belemegyünk. 30 perc hátmasszázs 25 Euro fejenként. Elmegyünk kaját venni, eszünk otthon szendvicset és megyünk vissza a masszázsra. Előbb engem masszíroz a nő, de ez megint nem az a tipikus erélyes masszírozás, hanem abszolút professzionális hátizom-masszázs ezzel a sacro-izével kombinálva. M. addig ott ül mellettem és nézi, azután fordítva, míg őt masszírozzák. Jól esett és jót tett. Ezután összepakolunk és elindulunk a Las Teresitas strandra, de a főváros felé dugó van az autópályán és már fél 4 van, mire odaérünk. 

(Ez 2006-os kép, ezért nem látni a tömeget. Az idén, mivel fürdeni akartunk sokat, nem mertük elvinni a fényképzőt, nehogy lába kéljen a strandon.)

Az aranyhomokos, pálmafás strandon ma nagyon sok ember van. Ismét szembesülök a „húsgombóc-effektussal”, azaz a kövér fiatal lányokkal, akik nem ismernek szégyenérzetet és nem is tudják felmérni azt, hogy mit illendő, és mit nem viselniük. Az is feltűnik, hogy minden ötödik nő terhes, ők sem zavartatják magukat hatalmas pocakjukkal monokinizni…Bhhh. Nekem ez valahogy eszméletlen visszataszító. Letelepszünk egy pálma alá és napozunk, úszunk az Atlanti-óceánban (jó hideg). Egyszerűen kikapcsolódunk, nagyon élvezzük. 

2 óra múlva már el kell indulni haza, beugrunk pénzért a szállásra, majd felmegyünk az "Al Caponéba" bevásárolni. Mikor kész vagyunk, nem tudunk kihajtani a mélygarázsból. Nem csak mi, mások sem. Előbb fél órát ácsorgunk mozdulatlanul az autóval a sorban, azután araszolva még egy óra hosszát töltünk el itt. A dugó okát nem tudjuk meg, de 2 órába telik innen hazamenni, és mivel már este tíz óra van, nem állok neki halat sütni, hanem eszünk hideget és a biztonság kedvéért beteszem a halat a fagyasztóba, holnap esszük majd meg. Fájnak a tegnap leégett fülcimpáim. Szokás szerint tévézünk, odalent pedig élő zene szól (minden második nap ez van).

9. Nap, Május 3. szombat

Ma legszívesebben délig aludtunk volna, de fel kell kelni 8:15-kor, mert 9-re vissza kell vinni az autót. M. rögtön rákérdez, hogy mennyibe kerülne, ha még jövő héten is kivennénk két napra. Erre az 5 nap árát megközelítő összeget mondanak, amit nem értek, de úgy látszik, hogy csak 3-nál több napra olcsóbb az autó, annál kevesebbre sokkal drágább. Ezért otthagyjuk őket. Ezután kedvet kapunk az elmaradt Botanikus Kerthez, ami most, harmadszori megnézésre sem okoz csalódást, sőt…a tavasznak köszönhetően ismét másfajta növények virágoznak éppen, mint legutóbb októberben. Hosszú időt töltünk el itt, és legalább száz fotót készítek. 

Ebédre betesszük a sütőbe a tegnap vett hatalmas nagy halat. Ez a legfinomabb hal, amit itt valaha is vettünk, omlós, vastag hófehér húsa nagyon ízletes. 

Lemegyünk a Martianez strandra. 31 fok van, szuper az idő, az egy hete feltöltött medencében a víz is kellemesebbé vált. Ismét nagyon sok ember van itt és zárásig maradunk, hiszen csak 3-kor jöttünk le és 6-kor már zárnak is. Kár, mert most annyira jól esett itt henyélni. Ma csak szendvicset vacsizunk és tévézünk. Ezt a nyaralást igazi pihenésnek szántuk, hat nagyon kemény otthoni hónap után, és úgy érezzük ez alkalommal sikerül is ennek a vágyunknak eleget tenni, valóban sokat lustálkodunk..