Alpesi kalandjaim 3. - Túrák Garmischból, Salzburg, Königssee

2004. június 26. Túra Hammersbachból a Höllentalon át

Korán kelünk, nagy kirándulásra készülünk. Izmaink, mintha ólomból lennének, most érezzük a tegnapi biciklizés utóhatását. Hammersbach kis falu, Grainau mellett. Innen indul a túraösvény a „Pokol-szurdokába”. Sok képet láttam már a Höllentalklammról, hasonló a Partnachklammhoz, de ha lehet, még vadregényesebb. Az út eleje igazi alpesi idillben vezet: patakparton, magas fenyvesek között, rálátni a hegyekre, vadvirágok vesznek körül… Kicsit később már lombos fás erdőben gyalogolunk felfelé, az út igen meredek. Másfél-két óra elteltével elérjük az elágazást, ahol az egyik út a szurdokba vezet, a másik pedig azt kívülről megkerülve, illetve a felette átívelő hídon haladva, egy másik irányból vezet felfelé. Ez utóbbit választjuk, mert fokozni akarjuk az izgalmat, hogy a hőn áhított szurdokért meg kell dolgozni, azt majd csak lefelé jövet láthatjuk. Ez az út, előbb az erdőn át vezet, nagyon meredeken felfelé, majd az elülső Waxenstein-fal (Vorderer Waxenstein) magas sziklái alatt húzódó keskeny peremen kerüljük meg a sziklafalat, ezzel elérve a Höllental-szurdokot – felülről.

Továbbra is nagyon keskeny, kőgörgeteges ösvényen haladunk a szikla szélén, majd át a szurdok feletti hídon és sziklákon felkapaszkodva egy ugyanilyen keskeny úton tovább. Ez már annyira vékony, hogy a sziklafalba drótot erősítettek kapaszkodó gyanánt. Alattunk a mélység a Hammersbach-hal. Ennek az útnak a végén leérünk a patakpartra és az első különleges dolog, amibe belebotlunk, az egy több méretes jéggé fagyott hótömb. Ahogy a szűk katlanban egyre feljebb kapaszkodunk, mindig több és több hófolt tűnik fel. A meredek sziklákról pedig kisebb vízesések csörgedeznek lefelé. Egy helyen át kell kelnünk egy hómezőn, ami szerencsére elég keményre fagyott felszínnel rendelkezik, nem süppedünk bele. Leírhatatlan gyönyörűségekkel bír a táj. Az utolsó szakasz is jó meredek és már kilóg a nyelvünk, meg sajog minden izmunk, amikor végre megérkezünk a Höllentalanger Hütte-hez. Ez 1400 méteren fekszik. Nem veszünk ott semmit, hanem a saját uzsonnánkat esszük, isszuk. Így egy helyben ülve, mozgás nélkül érzi az ember csak igazán, milyen hűvös is van. Itt kezdődik egy szélesebb magaslati völgy, a Höllental, melynek a végét meredek sziklafalak zárják le, azokat megmászva lehet feljutni a Zugspiztére. Még van időnk, ezért úgy döntünk, hogy elmegyünk még a katlan végéig. Az út kiszáradt patakmeder mellett halad, jó meredeken kapaszkodik felfelé. Útközben látunk legelő birkanyájakat, sok szép vadvirágot és kisebb vízeséseket. A völgy végéből számunkra nincs tovább út, mi nem tudunk és nem is merünk a sziklákon mászni. Pihenőt tartunk, majd visszafordulunk. Amikor megérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol az első hótömbbel találkoztunk, akkor a másik, a szurdokba vezető utat választjuk. A szurdok leírhatatlan látvány. Annyira szűk a hasadék, hogy néhol talán csak egy méter széles a vájat. Óriási, több tonnás összefagyott hógörgetegek lógnak benne fennakadva. Ezek felülete olyan, mint egy golflabdáé.

Nagyon érdekesek. A víz tipikus oldott mész színű: halvány kékes, szinte fehér. A hasadékban lehetetlen menni, ezért a sziklafalban vájtak ki egy végtelen hosszúnak tűnő alagutat. Ezen időnként ablakok vannak, ott lehet csak kilátni magára a szurdokra. Így haladunk, a hideg, vizes, gyéren kivilágított alagútban sokáig, míg kiérünk egy olyan részre, ahol már a szabadban vezet az út. Látjuk útközben a hidat is, ahol felfelé jövet átkeltünk a szakadék felett; és a fejünk felett beszorult hótömböket, alázubogó vízeséseket. Az érzékeknek felfoghatatlan ez a sok gyönyörűség. Teljesen fel vagyok peregve. A szikla oldalában kivájt úton, pallókon, lépcsőkön haladunk tovább. Végül egy bódénál érünk ki a hasadékból és onnan már a felfelé jövet megismert ösvényeken gyalogolunk lefelé. Hulla fáradtan esünk be a kempingbe, ahol kellemesen töltjük el az estét.

2004. június 27. Biciklivel az Eibsee körül

Reggeli után sátorbontás következik, majd elautózunk az egyik Grainau határában lévő piknikhelyig, ahol biciklire pattanunk és elindulunk az Eibsee felé. Na igen, itt derül ki, hogy edzetlen testünk nem képes megbirkózni a kapaszkodóval. 300 méter szintkülönbséget kellene megtennünk. Eleinte tekerünk is szorgosan, de a végén már nem akar menni a bringa felfelé. Így hát toljuk. Rövidítésképp egy erdei ösvényt választunk a kanyargós országút helyett. De ez még meredekebb. Na mindegy. Nagy keservesen megérkezünk az Eibsee-hez, a kedvenc helyemhez. Ezúttal biciklivel megyünk körbe a 11 km-es úton a tó körül.

Csak a tó leghátsó részénél meredek az út, különben tűrhető, a nem gyakorlott ember számára is. Ma felfedezünk egy pici melléktavat, aminek vize hihetetlen zöld és dugig tele van az alja kidőlt fenyőkkel. Varázslatosan szép. A déli partra érve, megpihenünk egy mezőn, aztán hazafelé kell venni az irányt.

2004. augusztus 2. Salzburg, Hellbrunn, Königssee

Hosszú évek óta vágyakoztam Salzburgba, végre egy egynapos kirándulás keretében eljuthatok oda. Rögtön meg is szeretem Mozart városát. Münchenből kicsivel rövidebb, mint két órás az út. Előbb az erődítménybe megyünk fel – természetesen gyalog. Kicsit kiakasztó, hogy minden egyes részlegébe külön-külön belépőket kell fizetni. Mi csak a külső udvarba valót vesszük meg, a múzeumokba nem. Gyönyörű a panoráma a városra. Azután a Dóm környékét járjuk be. A Péter Apátság temetőjét ki ne hagyja senki sem, a kovácsoltvas síremlékek egészen sajátos hangulatot árasztanak. A közelben egy vizimalom is látható. A Getreide Strasse-n végigsétálva nagy forgatag hömpölyög, ez az az utca, ahol minden boltnak kovácsoltvas cégére lóg kint. Persze tele van szuvenír üzletekkel. A Mozart csokikat itt mindenhol lehet kapni. A piactér is szép. Átsétálunk az egyik Salzach-hídon, el a Mirabell-kertig. Nagyon megéri ide jönni, a kanyargós virágminták, a kastély és az erődítményre való rálátás együttes képe miatt. A Salzach partján sétálunk visszafelé a parkoló autónkhoz.

Hellbrunn a következő célpont. A kastély kertjében mindenféle tavak, medencék, szökőkutak és egy híres szökőkút-vízjáték látható. Ez utóbbihoz külön belépő van, elég húzós áru, így mi ezt kihagyjuk. De maga a park is megér egy sétát. Innen irány Berchtesgaden, a német Alpok gyöngyszeme. A Königssee a Berchtesgadeni Nemzeti Park legvonzóbb látványossága, varázslatos környezetben fekszik, kétezres csúcsok közé bepréselve. A smaragdzöld színű, hosszúkás (6,5 km) tó partján érdekes, csónakházak sorakoznak. Itt befizetünk egy hajókázásra. A nagy motoros bárka gyorsan szeli a zöld vizet, melynek átlagmélysége 100 méter, legmélyebb pontján pedig 190 m. Hamarosan elérkezünk egy részhez, ahol szögegyenes sziklafalak ölelik körbe a tavat és itt megállunk. Népviseletbe öltözött férfi fújja itt a kürtöt és szünetet tart, amikor is tisztán hallható a híres berchtesgadeni visszhang. Majd megérkezünk Sankt Bartholomä-ba, ahol az a képeslapokról, falinaptárokról jól ismert templom áll, aminek párja nincs hetedhét országban. Itt vészjóslóan beborul az ég felettünk. Az apró falu felett a Watzmann nevű hegy gigantikus ormai magaslanak. Ahol annyira sok halálos végezetű hegymászóbaleset történik. A faluban majdnem egy órányi időnk van a hajó visszaindulásáig. Ámulatba ejtő az összkép: a víz hihetetlen zöld színe, a templom különleges, piros hagymakupolás alakja. Hirtelen nagyon lehűl az idő. Ennyi jutott erre a napra.